Második kirándulásnak egy másik szállodai ügynöknél választottunk egy egész napos kirándulást Santo Domingoba, a fővárosba. Ezúttal minden fordítva játszódott le az előző kiránduláshoz képest: kiváló szervezésben, egy rendkívüli idegenvezetővel láthattunk egy gyenge közepes látnivalókat nyújtó várost. Reggel viszonylag korán jöttek értünk, mert a főváros 200 kilométerre van (igaz autópályán), kisbuszokkal hordták össze a nagybusznyi embert, majd átszeltük a fél országot. A csoportban főleg amerikaiak és kanadaiak voltak, magyarok csak mi, de mikor ez kiderült többen a csodánkra jártak. Az idegenvezető a 200 kilométert végigbeszélte. Lényegében megtudtunk mindent az országról, a politikától a cukornádtermelésen át a tantermek számáig és a társadalombiztosítási rendszerig. Így hip-hop ott voltunk Santo Domingoban (bár karibi mértékkel látszik, hogy a jobb módú országok közé tartozik Dominika, azért ne gondoljuk, hogy lépten nyomon dugóba keveredtünk a rengeteg autótól, mert a forgalom inkább egy vasárnap délutánra hajazott a mi M3-asunkon, mint egy szorgos szerda reggelre).
Az első látványosság Amerika (mármint a kontinens) első kőépülete volt, amit Diego Kolombusz, a nagy felfedező fia épített, bár a dominikaiak valahogy mindig el tudták az ehhez vagy ahhoz a tárgyhoz tartozó történetet kanyarítani az öreg Kolombuszhoz. Aztán jött egy kötelező shopping megálló egy larimar műhelynek álcázott bolthoz, ahol természetesen mindenre járt discount. Utána egy tipikus (feledhető) turistaebéd és jöhetett a katedrális. Mindig meglepődik az ember, hogy 500 éve Isten dicsősége milyen teljesítményekre volt képes sarkallni az ember. Amikor a legtöbb új ház is hajlamos a düledezésre ebben a régióban, ezek a katedrálisok mai szemmel is bámulatosak. Még cikáztunk egy kicsit a városban (második shopping megállóval, nemzeti hősök emlékhelyével, elnöki palotával), hogy végül elérkezzünk Kolumbusz Kristóf mauzóleumához. Szegény hányatott sorsú felfedező sok helyen nyugszik (egy tévedés miatti kavarodás miatt) a dominikaiak hittel vallják, hogy náluk, egy gabonasiló stílus hatalmas hombár belsejében. A mauzóleum után elhagytuk Santo Domingot és ugyanolyan kényelmesen, idegenvezetőnk információáradatában fürödve visszatértünk a csodálatos szállodánkba. Ja és egy árva szó el nem hagyta az idegenvezető száját a borravalóval kapcsolatban, mégis bőven jutott neki(k).
Az utolsó két nap a szállodában telt, rengeteg tengerparttal, sok-sok kerti sétával és fényképek gyűjtögetésével. És a mindennapi esővel, mert talán ez volt legérdekesebb, hogy szinte minden nap kaptunk egy 10-20 perces kiadós záport. A legtöbbször sikerült kicselezni, talán egyszer áztam bőrig, amikor a napágytól a legközelebbi épületig, az étteremig szaladtam, de ahogy a trópusokon ez lenni szokott, ahogy jön az eső el is megy, mintha mi sem történt volna, előtte-utána verőfény. Rengeteg szállodában voltunk már és a hitvallásunk is, hogy a szálloda csak bázis, el sem tudnánk képzelni egy kizárólag a szállodában eltöltött nyaralást, de ebben most meginogtunk, ez a hotel talán még erre is alkalmas lenne. Sőt, nem is csak talán. Zárásként utolsó este még egy kirakodóvásárt is varázsolt a szálloda, ahol helyi portékákat (szuveníreket) lehetett vásárolni. Aztán kényszerűen búcsút intettünk a hotelnek és az országnak, útitervünk továbbszólított Jamaikába.
Jamaica teljesen más élmény volt és nem csak azért mert ott nem spanyol az anyanyelv. Más emberek, más temperamentum, de egyúttal másmilyen szálloda, másféle tengerpart is. Legyen elég annyi, hogy összehasonlíthatatlan a két ország. Itt is elrepült a 7 nap, mert ahol jó lenni, ott gyorsan repül az idő. Itt is gyönyörű kék a Karib-tenger, itt is nagy ember Kolumbusz és persze itt is nagy a szegénység. Programként jártunk Bob Marley házánál, megmásztuk a Dunn River vízesését és bambusztutajoztunk Martha Brae-nél, És lépten-nyomon lett volna alkalmunk marihuánát venni. Egyszóval tartalmas volt, de pihentető is egyben.
Aztán Jamaicában is kitelt az időnk, eljött a legszomorúbb pillanat, a bőrönd becsomagolása és a búcsú. Azért az American Airlines-szal kapcsolatban gyanakvóak voltunk már és mit tesz Isten, be is jött a gyanú: kedvenc amerikai légitársaságunk ezúttal előrébb hozta a startot 1 óra 45 perccel. Megmosolyogtuk a szállodában kapott tanácsot, hogy inkább 3, mint 2 órával előbb legyünk kinn a reptéren, mert sokan lesznek, majd a mosoly az arcunkra fagyott, amikor tényleg annyian voltunk, hogy a biztonsági ellenőrzéshez kígyózó sor oda-vissza kétszer szelte át hosszában a várócsarnokot…Visszalibbentünk Miamibe, ahol elkezdődött az út legnagyobb kalandja. Az alig több mint 1 órás út után még egy órát vártunk a betonon, hogy legyen hely az egyik csápon. Mikor kiszálltunk, őrület sorok vártak az Államokba való belépésre, de abszolváltuk. Utunk a bőröndkiadó mellett vitt el a másik járat felé és el lehet képzelni az elképedésünket, amikor megpillantottuk a csomagjainkat, amit még Jamaicán közvetlenül Budapestig adtunk fel. De ez csak az előszele volt annak, hogy amikor odaértünk a check-inhez, a British Airways képviselői közölték, hogy nincs gépünk, majd másnap 7-kor indulunk. A BA becsületére legyen mondva, egy nagyon kedvünkre való hotelben szállásoltak el, kajával is elláttak (utalványt kaptunk). Csak amikor másnap kimentünk 7-re az új indulási időpontra, akkor döbbentünk rá, hogy a kedves check-ines azt az egyet felejtette el hozzátenni az információkhoz, hogy a 7 óra az p.m és nem a.m. Szóval ott álltunk reggel 7-kor az este 7-kor induló gépre várva, amikor ez kiderült, inkább úgy döntöttünk, hogy inkább ajándékba kapott fél napnak tekintjük ezt a tévedést és bosszankodás helyett itt az ideje meglátogatni Miami Beachet. Röviden csak annyit mondhatok róla, hogy megvan az egyik legközelebbi utazásunk célpontja. Végül eljött az este 7 is (bár az indulás ideje még ekkor is változott) és egy olyan Jumbo Jet-en találtuk magunkat, ahol olyan kevesen voltunk, hogy gyakorlatilag mindenki egymaga ült egy hármas, vagy négyes üléssoron, kis kényelmi bónusz a rengeteg korábbi kényelmetlenségért. Így aztán az óceánt maximális kényelemben szeltük át, kényelmesebben, mintha a business osztályon repültünk volna. Két óra híján 1 nap késéssel értünk Londonba, ahol csatlakozó budapesti járat híján azt a két órát is még hozzákéstük, így összességében egy teljes nap késéssel értünk Ferihegyre, haza. De sok élménnyel lettünk gazdagabbak, meg az érzéssel, hogy bármikor visszamennénk.
Az első napunk a lustasághoz való akklimatizálódással telt. Ez már afféle hagyomány, hogy a nyaralás első napján nem megyünk sehová, nem fogadunk el semmilyen soha vissza nem térő lehetőséget, hanem kifekszünk a partra és tiszta erőből „semmitteszünk”. A hotel gyönyörű kertjéből a medencék között vezet az út a fehérhomokra. Gyönyörű, széles plázs fogad, előbb ritkás pálmafasorral, majd a szálloda napernyő és napágy erdejével, majd sétálásra csábító puha fehér süppedős homoksztrádával és végül a kék tucatnyi árnyalatában játszó vízzel. A vízen pedig egy csomó hajóval, motorcsónakkal, katamaránokkal, hatalmas, rumszagú és diszkózenét üvöltő mű-kalózhajókkal. Ebben a közegben láttunk hozzá a semmittevéshez. Kifeküdtünk a számolatlanul a partra kitett napágyak egyikére, olvastunk (talán még bele is szundikáltunk az olvasnivalóba), néha elmentünk a parti bárba és ittunk egy Cuba Librét, vagy Sex on the Beachet. Fürdéssel is próbálkoztunk, de hamar beláttuk, hogy ez nem az igazi Karib-tenger, hanem az Atlanti-óceán, és lévén február, a hőmérsékletnek még van hová melegednie. Meg valahogy volt egy apró hiányérzet is: a fürdésre a világ szállodáinak többségéhez hasonlóan egy bójákkal körülhatárolt kis „ketrec” volt kijelölve, azon túl csónakok cikáztak és mitagadás a láthatóan sűrűn burjánzó víz alatti tengerifű erdő sem hívogatott, hiányzott a szabad úszás érzése, meg talán az is, hogy a számomra gusztustalan tengerifűn kívül valami látnivaló is legyen a víz alatt. Frissítőnek mindenesetre jó volt néha megmártózni, de semmi több.
Aztán óriásit csatangoltunk a lábunk alá kimosó hullámokban a selymes fehérhomokon, a part több kilométeres ívét mintha erre találták volna ki. A séta több szálloda partszakaszán is átvezetett – háborítatlanul – majd az út vége egy helyi „plázába” vitt, ahol sok apró bolt kínálta a helyben faragott, sodrott, festett áruk tömkelegét. Ilyen üzletsor egyébként közvetlenül a szállodánk mellett is volt a parton, nagyjából hasonló választékkal. És volt még a szállodának is egy igazi bevásárlóközpontja is, szigorúan turistáknak, biztonsági őrökkel, dolláros árakkal, de valahogy nekem sehogy sem illett a képbe a Puma, Hard Rock Café, Swarowsky üzlet. Ha mindenáron rosszat kéne mondani a helyről, az talán éppen a nagyságával és a hotel bőkezűségével függ össze. Nem, nem olyan tipikus sirámokra gondolok, hogy „sokat kellett gyalogolni a szobától az étteremig”, hanem arra, hogy a nagy távolságok és a sok vendég miatt a szálloda egy csomó járművel próbálja logisztikázni a vendégeit. Több kisvonat jár körjáratban, és számolatlanul cikáznak a golfkocsik is, kvázi iránytaxiként, a vizet, ágyneműt, miegyebet szállító kocsikról nem is beszélve. A vacsora környéki „csúcsidőben” néha úgy éreztem magam, mintha a Nagykörúton lennék. A parton pedig olyan hihetetlen sok napágy volt, nehogy a kedves vendégnek keresgélni kelljen (általában ketten négy ágyat foglaltunk, de így is még legalább dupla annyi üres maradt), hogy végül ettől látszott zsúfoltnak a part.
Később megterveztük a hetünket a kirándulási lehetőségek ismeretében és még háromszor ismételtük meg a tengerparti napunkat, apró shoppingolásokkal, sok napsütéssel, hűs csobbanásokkal, míg két utat választottunk, amikor a napunkat nem a szállodában töltöttük. A hencsergős pihenés mellett vágytunk a hely szellemének megismerésére is, ezért a számtalan kirándulási lehetőség közül kettőt is kiválasztottunk, egy természeti és egy kulturális látványossággal. Az első kirándulás tehát a természetről szólt: Saona szigetére hajóztunk el. A szállodában az egyik ügynöknél foglaltunk egy ilyen utat, majd a megszokott konzerv turistautak egyikén viszonylag korán reggel egy kisbuszban zötykölődtünk a szállodák fekvőrendőrein, hogy összeszedjük a hozzánk hasonlóan aznapra ezt a programot választókat. Innentől egyfajta furcsa kettős érzés kísért végig. Az egyik érzés a szervezéssel kapcsolatos volt, ami elég erősen rányomta a bélyegét (és nem pozitívan) az útra. A másik a rácsodálkozás a tényleg csodaszép szigetre, ilyen élményekért él az ember. Ha lazán fogta fel az ember, akkor elbuszoztunk úgy 70 kilométert Bayahibére, ahol egy katamaránra szálltunk, ami folyamatos buli (rum-kóla, rum-sprite, rum-rum) közepette úgy másfél órán át vitorlázott velünk a lakatlan álomszigetre. Kezdésnek kaptunk a nyakunkba a menetrend szerint érkező trópusi záporból, útközben megálltunk egy valószerűtlen színű kék lagúnánál, ahol a legénység gyönyörű tengeri csillagokat halászott és út közben szinte mindvégig elkísért a part ezerzöld színű dzsungel-masszája. Aztán a következő megálló már a végállomás volt: a hajó a parttól távolabb horgonyzott le, majd egy motorcsónak vitt a partra, ahol egy szűk délutánnyit tölthettünk. Álompart volt ez a javából, gyönyörű zöld pálmafák, fehér part, kék víz, épp mint amilyeneket álmodik az ember egy hideg téli éjszakán. De ha kicsit kritikusan fogtuk fel az utat, akkor nagyot csikordultak a szervezés fogaskerekei közé szorult homokszemek. A buszban például kiderült, hogy a szervezők nem tudnak számolni, kevesebb hely volt, mint ahányan utaztunk (megoldás: a gyerekeket ölbe kapták a szülők, fejenként 80 dollárért…). Aztán az idegenvezető sem volt a helyzet magaslatán, a legtöbbször úgy kellett utána loholni, hogy amit spanyolul elmondott, azt esetleg angolul is elismételné-e, hogy tudjuk, hogy most mi következik (a csapaton belül volt egy svéd különítmény, akik máshonnan is jöttek és nekik a program is kicsit különbözött a mienktől, nekik elmondta angolul a miheztartást, a többi angolosról viszont lazán megfeledkezett a hölgy). Aztán a hajókázást is lehet üvöltő zene melletti kényszer jókedvcsinálásként felfogni, jó sok rummal támogatva. Esetleg a fényképészről is gondolhatjuk, hogy csak a pénzcsinálás volt a feladata (kényszeresen állítgatott mindenkit különböző vidám pózokba, adta a kezünkbe a tengeri csillagot, hogy végül kb. 10-12 képet akarjon ránk sózni 60 dollárért). Vagy a csodalagúnában halászott tengeri csillagok is parasztvakításként lehettek jelen, talán a hajó hátuljában levő tartályban jöttek velünk, hogy a megfelelő pillanatban elámítsák a rumtól lassan spiccesedő népet. És végül nehéz volt nem észrevenni, hogy az egész csapatból egyetlen embernek ártott meg komolyabban a korlátlan rumfogyasztás – az idegenvezetőnek. És egyre komolyabban zavart a borravaló tarhálás, a buszsofőrnek, az idegenvezetőnek, a fotósnak, a hajószemélyzetnek, annyian voltak, hogy a kirándulás – egyébként elég jól megszámított – árát még egyszer elverhettük volna.
De mi a lazább felfogást választottuk a lehetőségek közül, az apró nehézségeket bőven ellensúlyozta a hely szépsége, Saona a csodálatos helyre vivő klassz kirándulások egyikeként vonul be a család élmény- és fényképalbumaiba.
Korábban írtam már egy rövidebb beszámolót elsősorban a tapasztalatainkra koncentrálva, de általában hosszabb beszámolókat is szoktam szinte minden helyről írni, inkább az érzéseket, benyomásokat állítva a középpontba. Ezt szeretném 2-3 részben itt is közreadni.
Remélem tetszeni fog:)
1. rész
Ahogy az már megszokottá vált, a nyaralás szervezése tavaly szeptemberben kezdődött, amikor kijöttek az új idény árai. Először csak az volt biztos, hogy a Karib-tenger lesz a célpont és az, hogy legalább két célpontot meg akarunk látogatni a két hét alatt, aztán a drága, vagy éppen vacak szállások, kecsegtető, vagy éppen használhatatlan repjegy ajánlatok kavalkádjából szép lassan szűkült a kör Dominikára és Jamaikára. Az összeállt terv szerint a British Airways repített el először Miamibe, ahol egy éjszakát kellett várnunk, majd másnap reggel irány tovább Dominikára 7 nap azúrkék, fehérhomokos lustálkodásra. A terv tovább is szólt: Dominikáról vissza Miami-be, megint egy éjszaka Floridában, aztán repülés a reggae földjére, végül ismét Miamin keresztül haza. A repterv talán kicsit szövevényesnek látszik, de az idő két szigetre bontása miatt szükségszerű volt, a szigetek közötti logisztika pedig így volt olcsóbb még a két éjszakai extra miami szállásokkal együtt is.
Aztán február 26.-án, több mint 5 hónapnyi centivágás után nekifutottunk a ferihegyi betonról. Először lenyűgöződtünk a Heathrow méreteitől (ahol például táblákon hirdetik, hogy a legújabb, 5-ös terminál egymaga nagyobb mint a másik londoni reptér, Gatwick és akkor még ne is beszéljünk a mi Ferihegyünkről). Aztán egy böhöm Boeing átrepített minket az unalmas óceán felett, kicsit versenyt futottunk az idővel, mert a több mint 10 órás út ellenére délután 3-as felszállásunkhoz képest este 8-kor már Miamiban voltunk. Sok érdekeset nem tartogatott Florida számunkra, csak egy meglepően egyszerű amerikai belépést és egy kicsit lehúzós taxis utat. Másnap reggel ismét a reptéren voltunk, hogy az American Airlines elvigyen Punta Cana-ra. Egy kis meglepetés (az induló gépek tábláján nem volt ott a gépünk, mint kiderült az AA megváltoztatta a járatszámot és 10 percet tolt az induláson) és 2 és fél óra repülés után landoltunk a finom trópusi melegben. Fogtunk egy – szintén lehúzós – taxi(s)t és úgy 20 perc alatt Bavaroban voltunk, egy jellegzetes nyitott recepción, ahol kedvesen a kezünkbe nyomtak egy koktélt, hogy isten hozott. Mélia Caribe Tropical Hotel volt az álomhotel neve. A recepciós (egy térképen) elmagyarázta hogy mi hogy működik és merre van a gigantikus hotelben, majd kedvesen átadott egy londinernek, aki egy golfkocsival a szobánkhoz fuvarozott. A járgányra egyébként valóban szükség is volt, mert irdatlan távolságok vannak a hotelben, bár vicces volt, hogy ezt a távot is kétszerre tettük meg, mivel a kocsi félúton bedöglött, egy másikkal értünk célt. De addig is volt alkalmunk rácsodálkozni a szálloda szó szerint hihetetlen kertjére. A szokásos „itt van a minibár, ez itt a széf és ha bármi kívánságuk van, a 9-essel hívhatják a recepciót – köszönjük, ez a magáé (borravaló kézbe csúsztat)” párbeszéd után birtokba vehettük a szobát.
A délutánt a szálloda felderítésére szántuk. Pontosabban enni szerettünk volna, de az étterem keresés közben először csodálkoztunk rá a szálloda méreteire. Hatalmas utazó pálmák integettek kis tavak partján, ahol flamingo egyensúlyozott egy lábon és pávák vonultak fel-alá. Szorgos kezek formára vágták itt-ott a bokrokat, másutt az őstermészet alakította a buján növekvő növényeket és az egész valami nagyon kellemes képpé álltak össze, ahol nem győzött az ember sétálgatni, hogy magába szívja ezt a melegzöld érzést. Éttermet is találtunk, ahol aztán később mindig kicsit nagyobb kínálatot és több vonzó ételt találtunk, mint amit meg tudtunk volna enni. Ezt hívják a bőség zavarának. Aztán itt is, ott is bárokba ütközött az ember, ahol szomját olthatta hol egy kis üdítővel, hol egy kis sörrel, hol pedig mindenféle koktéllal.
Emailek: info@seemore.do vagy gustavoheiner@gmail.com
Tel: +1809-864-5862
Puerto Plata, Sosua, Cabarete, Rio San Juan Jozsival.
www.lovedominica.net
Transzfer, szallas,vendeghaz, repjegyek es fakultativ kirandulasok.
Email: planner.dr@gmail.com
Tel: +1 829-262-4253
Magyarorszagi partnereink a kovetkezok:
- Araamu Travel Budapest
- Amazon Travel Budapest
- Marathon Travel Pilisvorosvar
Csak kiscsoportos VIP kirandulasok, ezert kerjuk, hogy mindenki idoben jelentkezzen.
Kerunk szepen mindenkit, ha nincs valasz 24 oran belul akkor az emailt megegyszer atkuldeni!
Koszonjuk!
Gustavo & Jozsi
Ezuton ertesitek mindenkit hogy megkezdtuk az elso teljesen sajat 7, 9 es 10 napos udulesi csomag ertekesiteset. Ez egy lenyegesen masfajta nyaralas ahol igazabol a kirandulasok es a pihenes egy helyen van. Az udulesi csomag osszeallitasanal tobb szempontot vettem figyelembe ami ugy gondolom hogy mindenkinek az igenyeit ki tudja elegiteni.
7 napos udules:
3 nap Saona sziget 1 nap Santo Domingo 3 nap Samana
9 napos udules:
4 nap Saona sziget 1 nap Santo Domingo 4 nap Samana
10 napos udules:
4 nap Saona sziget 2 nap Santo Domingo 4 nap Samana
A csomagok all inclusivek tartalmazzak az osszes transzfert, hajoutat, ellatast, etkezest , hotelt, kirandulasokat.
Melyik utikonyvet ajanljatok Dominikahoz (magyar v. angol nyelven)? Ha esetleg valakinek van anyaga eleketronikus formatumban (pdf v. barmilyen egyeb ebook formatum) azt is nagyon megkoszonnem.
Júliusban szeretnénk nászútra 2 hétre menni Punta Canara. Érdeklődni szeretnénk, hogy milyen az időjárás olyankor tapasztalatotok szerint? Olvastam, hogy másnak voltak problémái legyekkel, bolhákkal. Mennyire jellemző probléma ez? A kultúrából, látnivalókból mennyire tudjuk kivenni a részünket? (nem szeretnénk ennyi pénzért végig csak a parton fetrengeni :)) Sokat segítene bárki véleménye, mivel szeretnénk ha felejthetetlen élmény lenne az utazás. Igazából az itt olvasottaktól tesszük függővé a választásunkat. Válaszotokat előre is köszönöm.
Mi 2 hetet töltöttünk Dominikán. Aki nem kedveli a tömegturizmust azoknak jó szívvel tudom ajánlani azt a szálláshelyet ahol mi laktunk. Egy nagyon közvetlen, barátságos német-magyar házaspár tulajdona és ők is üzemeltetik:
www.the-secretgarden.com
Nagyon sok információval elláttak, nagyon jókat beszélgettünk...
