Újra beleolvasgatok a "Vadon fiai"-ba. Nagyon jónak és hitelesnek tartom. Majd nyomok be a fórumba egy-két nekem tetsző ( és remélem,hogy nektek is ) idézetet.
...ha megtartják, úgy jó. Tudom, tudom, csak most nagyon el vagyok havazva. Hétvégén nem leszek itthon, de jövő héten: cherchez la femme! Jöjjenek az indián asszonyok, és családi ügyek, párkapcsolatok, nőrablás, milyen volt a házasság intézménye a síksági indiánoknál, asszonyverés és egyéb kellemetességek! Addig is, akinek van valami jó története, ossza meg velünk!
Júliusra már csak három fehér település maradt Kentucky területén: Boonesborough, Harrodsburg és St. Asaph (Logan's Fort). A többi telepes vagy az erődökbe húzódott, vagy visszatért keletre. Azonban még maguk az erődök sem voltak biztonságban. Szeptemberben a Henry-erődöt (Wheeling) támadta meg 400 sóni, mingó és viándot. A 42 fős helyőrség állományának felét elvesztette mielőtt segítség érkezett, és visszavonulásuk előtt az indiánok felégették a közelben fekvő települést. 1778 februárjában Edward Hand tábornok a pennsylvaniai milícia élén büntetőexpedíciót indított a Pitt-erődből Ohióba. Handnak egyetlen ellenséges harcost sem sikerült kézre kerítenie, de sikeresen földig rombolt két békés települést (Squaw Campaign – hadjárat az asszonyok ellen), és majdnem sikerült a delavárokat is belerángatnia a háborúba. Hand végül lemondott és a helyére Lachlan McIntosh tábornok került. Eközben egy Simon Girty nevű fehér nyomkereső, aki a Pitt-erődben szolgált, arra a következtetésre jutott, hogy amerikaiak elfogják veszíteni a háborút, ezért átállt a britek oldalára. A később „Nagy Áruló”-ként elhíresült Girty hamarosan sóni harci osztagokat vezetett a Hosszú Kések ellen, akiknek legádázabb ellensége lett.
Májusban Feketehal és Alkirály (Half King) 300 sóni és viándot harcost vezetett a Randolph-erőd ellen, hogy megbosszulják Kukoricaszár halálát. Az erőd parancsnoka azonban nem engedte meg embereinek, hogy kivonuljanak az erődből, és a nyílt terepen vegyék fel a harcot az indiánokkal, ezért aztán a csalódott harcosok egy heti ostrom után elvonultak a Kanawha-folyó vidékére, hogy a Greenbrier környéki településeket zaklassák. Februárban egy sóni magát Daniel Boone-t ejtette foglyul, akit Feketehal nem szolgáltatott ki a briteknek, hanem fiává fogadta. Boone júniusban megszökött, hogy figyelmeztesse Boonesborough lakosait egy közelgő támadásra, amelyre végül szeptemberben került sor. Míg harcosai kilenc napon át ostromolták a települést, Feketehal ott állt a falak előtt és Boone-t szidalmazta, aki hálátlanul elárulta fogadott atyját. Hand tábornoknak az asszonyok ellen vezetett hadjárata dacára, a delavárok szeptemberben a Pitt-erődben barátsági és szövetségi szerződést kötöttek az amerikaiakkal. Abba is beleegyeztek, hogy az amerikaiak erődöt építsenek a Tuscarawas nyugati partján, hogy „megoltalmazzák őket a britektől”, azonban a Detroit elfoglalására indított amerikai akcióban nem kívántak részt venni. Vonakodásuk miatt gyanússá váltak a Hosszú Kések előtt, akik novemberben meggyilkolták Fehér Szem delavár nagyfőnököt, aki a létesítendő új erőd helyére vezette őket.
Az amerikaiak 1778 augusztusában jelentős győzelmet arattak, amikor George Rogers Clark elfoglalta a Vincennesnél (Sackville-erőd) és Kaskaskiánál lévő brit erődöket, és ellenőrzésük alá vonták az Illinois vidékét. A Detroit környéki törzsek segítségével a britek decemberben visszafoglalták a Sackville-erődöt, de Clark ellentámadást indított és 1779 februárjában kikényszerítette az erőd feladását. A brit foglyoknak megkímélték az életét, de az indiánokat tomahawk-val kivégezték. Azonban – mintha csak Fehér Szem szelleme átkozta volna meg őket – a Tuscarawas partján fekvő Laurens-erőd az amerikaiak számára halálos csapdának bizonyult. 1779 januárjában egyik különítményüket egy mingó harci osztag támadta meg, melyet Simon Girty vezetett. Egy hónappal később 18 katonát öltek meg közvetlenül az erőd előtt, s a mingók és a viándotok körülzárva tartották, míg márciusban végre felmentő csapatok érkeztek a Pitt-erődből. Augusztusban azután védhetetlennek nyilvánították és elhagyták az erődöt. A Kentucky-i fehérek a sóni rajtaütéseket megbosszulandó büntető expedíciót indítottak májusban, amikor John Bowman és 300 önkéntes lovasa átkelt az Ohio-folyón és fölégette Old Chillicothe-t. Feketehalat megölték, és a sónik elköltöztették falvaikat a Sciotótól északabbra, a Mad-folyóhoz.
A Hosszú Kések piszkosul dühösek voltak. Nemcsak hogy visszautasították a sónik és viándotok által ajánlott békeajánlatot, de még egy delavár követséget is megtámadtak (pedig ők akkoriban az amerikaiak szövetségesei voltak), amely a Kongresszussal kívánt tárgyalni Philadelphiában. Belefáradva a folytonos háborúskodásba a kiszpokók és pikvák maradékai is eltávoztak Spanyol-Louisianába, így a csillikotik és a mekacsakék maradtak az utolsó sónik Ohióban. 1780 elején a britek egy három irányból induló átkaroló hadműveletet terveztek, hogy megszerezzék teljes hosszában megszerezzék a Mississippi- és az Ohio-völgyét. Henry Bird kapitány áprilisban indult el Detroitból 600 harcossal, s mire elérte az Ohiót, embereinek száma 1200-ra gyarapodott. Azon a nyáron lángba borultak az amerikai települések, lakosaikat megkínozták és megölték. Clark augusztusban a Mad-folyónál lévő sóni falvakon állt bosszút. Mindösszesen csupán hét foglyot ejtett, de Clark eddigi pályafutását tekintve már az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán hajlandó volt foglyokat ejteni.
A forgatókönyvről semmit sem találtam. Szerintem marad a lakota környezet. Ámbár, ha azt nézzük, hogy a rendező legutóbbi munkája a "Comanche Moon" volt, akkor még bármi megtörténhet. :-)
Ha hinni lehet az interneten található információmorzsáknak, akkor idén forgatják és John Dunbart Kevin Costner helyett Viggo Mortensen fogja játszani.
Én a rádióban halgattam a "Disputa" egyik adásában erről a "himlő" témárol. Az europai és ázsiai népek évezredeken keresztűl együtt laktak állataikkal(birka, kecske, marha) és így hamar kialakult az a bizonyos immunrendszer.
Köszönöm a figyelmességet, de edzett vagyok, tudod, főleg apacsokkal foglalkozom... :))
De nem gondolom, hogy pont ezzel szólta el magát. :) Ahogy Tibb írta, a szakértők szerint "semmi nem stimmel".
Én legelőször azon akadtam fenn, hogy a sónik rengeteg "törzsi" aranykarkötő eladásával oldották meg a problémájukat. Ez nagyon meredek állítás, mivel az európai kontakt előtt még az ezüstművesség sem volt ismert Észak-Amerikában, aranyat pedig még utána is csak az Északnyugati Partvidéken használtak fel ékszerkészítésre, kereskedelmi céllal. (Egész a legutóbbi időkig így volt, bár mostanában már délnyugati aranyékszereket is lehet látni.)
De azért reménykedni lehet, meg aztán vannak kevésbé materialista világnézetek is, melyek szerint nem csak attól lehet valaki valami, hogy fizikailag hova született éppen. (De inkább nem offolok, meg nincs is kialakult álláspontom ezzel kapcsolatban.)
Na megint egy kis polinéz egybeesés. Mármint az asszonyverés. Igazi polinéz úriasszony oda sem adta magát addig amíg jól el nem agyabugyálták. :-)) Ez amolyan ázsiai-indiai hagyomány,vagy ezért sem kell olyan messzire mennünk ?
Tulajdonképen miattad hezitáltam,hogy leírjam e ezt az asszonyverés dolgot,de megtetted helyettem...:-))) Ezzel szólta el magát,hogy nem is igazi indián :-))))
Persze,hogy nekem is rokonszenves a tata. Azért is drukkoltam,hogy legalább legyen valami kevéske igazság a történetében.
"Az általam közelebbről ismert indiánok körében az asszonyverés teljesen oké volt."
De ebben is illett mértéket tartani. Ha egy fehér ember indián asszonyt vett magának, aztán túlságosan is szabadjára engedte az öklét, s a nő rokonsága a közelben tartózkodott, annak igen kellemetlen következményei lehettek az illetőre nézve. Erre majd hozok egy sztorit pár nap múlva.
A "kulturális általánosítás" szerintem is elég nagy gond. Én arra tippelek, hogy nem élt indiánok közt, Szibériában érhették nomád hatások és ezért kellett ennyire északra vinni a regényt. De ez csak egy benyomás, ha ismerném a szibériai kultúrákat, talán megpróbálnám konkretizálni. Szerintem érdemes lenne.
Nincs mit, szívesen nyomozok ez után az ember után, mert érdekel, még ha nem volt indián gyerekkorában, akkor is. Mert felnőttként már kétségtelenül azzá vált. Biztos vagyok benne, hogy őszintén hitte magáról, hogy indián. Támadást pedig azért kapott ő szerintem eleget, elhordták őt mindenféle szélhámosnak. Pedig mint ember tiszteletreméltó személyiség volt szerintem. Valaki a következő történetet idézte fel róla: Egyszer az egyik táborozás alkalmával egy férfi valamilyen elmérgesedett vita folyamán megütött egy nőt. Ezt meghallván Sat-Okh annyira felháborodott, hogy kiállt a tábor közepére, ott kiáltotta fennhangon: Micsoda dolog ez? Ilyet igazi férfi nem tesz! Ha verekedni akar a tettes, jöjjön ide és küzdjön meg inkább vele!
Nos,ez egy nagyon óvatos,politikusokat is megszégyenítő,diplomatikus tájékoztatás volt. Számomra csalódás. A sorok között azért nagyjából azt olvastam ki,amit eddig is sejtettünk. Sajnálom,hogy idős korára nem volt bátorsága bevallani a " csúsztatásokat",pedig annál jobban lehetne őt tisztelni. Ez a viselkedése azt is beárnyékolhatja ,ami valóban megtörtént vele ! Azon csodálkozom,hogy a lengyel újságírók,riporterek ilyen kesztyűs kézzel bántak vele. Nálunk ízekre szedték volna...Úgy tűnik,hogy ezzel lezárult a Sat Okh kérdés...? Azért szerintem figyeljük még a netet------hátha előkerül valami onnan,ahonnan nem is várjuk.
Nagyon köszönjük Neked Tibb barátunk az eddig elért eredményeket.
Marek Nowocien válaszolt a levelemre, elnézést kérve a késlekedésért:
"Igen, Sat-Okh közismert személyiség volt itt nálunk Lengyelországban (egyfajta tévés személyiség is még a 70-es években), és az én generációmból sok gyerek imádta a „Sós sziklák völgye” c. könyvét. Vendégsztárként részt vett a Lengyel Indiánbarátok első nyári találkozóján 1977-ben, és a következő években még néhányszor meglátogatta a rendezvényeinket. Néha találkoztunk gyerekeknek szóló rendezvényeken, és tudom, hogy voltak olyanok, akik meglátogatták őt gdanski otthonában, és ő szívesen fogadta ezeket a látogatókat.
Sajnos jómagam messze lakom Gdansktól, így sosem látogattam meg Stanislaw Suplatowiczot az otthonában. Néhányszor találkoztam vele a nyári táborainkban és a számára szervezett találkozókon, de nem mondhatnám, hogy barátok voltunk, vagy, hogy közelebbről ismertem őt. Néhány évvel ezelőtt találkoztam Katarzyna Krepulecvel az Indiánbarátok nyári találkozóján, azután segítettem neki egy kicsit a Sat-Okh-ról szóló diplomamunkájának megírásában. De azt hiszem, én sem tudok semmivel sem többet annál, mint amit ő talált és közreadott a weboldalunkon, úgyhogy sajnálom, de nem sokat tudok hozzátenni.
Mint ahogy sokan az amerikai indiánok iránt érdeklődők közül itt Lengyelországban, jómagam is ismerem azt a hosszú ideje folyó vitát, mely Stanislaw Suplatowicz önéletrajza körül folyik, főleg ami születésének helyét és idejét illeti. Sajnos nem könnyű perdöntő tényeket és dokumentumokat találni, és most már valószínűleg túl késő megpróbálni felvenni a kapcsolatot olyanokkal, akik hiteles szemtanúi voltak korai éveinek, a 2. világháború előtt (az kétségtelen, hogy a Honi Hadsereg bátor partizánja volt a háború utolsó éveiben). Volt néhány közeli barátja, akik látszólag megerősítették hivatalos önéletrajzát (ahogy azt ő leírta a könyvében), míg mások alapos okkal tesznek fel kérdéseket mindezzel kapcsolatban. Amennyire én tudom Stanislaw Suplatowicz időről időre megváltoztatott néhány részletet a múltjával kapcsolatban (kiszínezte néhány történetét és tradicionális legendákkal vegyítette őket, a pontatlanságokért a hanyag újságírókat illetve saját rossz memóriáját téve felelőssé).
Azután, amennyire én tudom, neki sohasem kellett komolyan szembesülnie a múltjával, a történelmi tényeket illető kételyekkel, a kulturális általánosítással, az őslakos nyelvekben való járatlansággal, vagy a felröppent alternatív történetekkel. Úgy tűnik, hogy a legtöbb Sat-Okh-val kapcsolatos életrajzi adat és az interneten található weblapok hiteles forrást nélkülöző újságcikkeken és szóbeszéden alapszanak, így tudományos szempontból értékelhetetlenek. Éppen ezért legtöbbünk úgy emlékszik rá és tiszteli az emlékét mint egy nagylelkű és színes egyéniségnek, aki nagyon sokat tett azért, hogy népszerűsítse a hagyományos indián életmódot és kultúrát itt Lengyelországban, és aki támogatta és segített kiterjeszteni a mi indiánok iránt érdeklődő mozgalmunkat. Mi most is javasoljuk az ifjúságnak, hogy olvassák a regényeit és novelláit, és próbáljuk megőrizni az általa készített műtárgyakat és festményeket."
A "Nagymedve fiai" korhű és tárgyhű regény. Hogy az író honnan merített,azt nem tudom. A "Sós sziklák völgye " is tartalmaz olyan hiteles leírásokat pl. az indián hitvilágról,életmódról,a vadászati szokásokról amikhez szakirodalomból, vagy valakinek az elbeszélése alapján juthatott hozzá az író,ám fakadhatott személyes tapasztalatból is,ahogyan ezt ő állítja. Én az utóbbira hajlok.
A filmben Albertát emlegeti, mint gyermekkora helyszínét, pedig a "Sós sziklák völgye" nem ott játszódik, hanem jóval északabbra. Ha tényleg igaz az indián kapcsolat, akkor talán Albertában kellene keresgélni.
Megint elszállt egy bővebb válaszom,mely röviden összefoglalva arról szólt,hogy a "Sós sziklák völgyét",csak egy olyan személy írhatta akinek volt valami köze az indiánokhoz. Valószínű,hogy nem sóni volt és nem is a Mackenzie folyónál élt,lehet,hogy a sztori kitaláció,de Ukrajnában,vagy Szibériában az ember ilyent nem talál ki. Lehetne plágium is,de honnan,kitől,miért ?
Nos, majd még próbálkozom a lengyeleknél, de én sem várok túl sok eredményt, mert ahogy mondtad a rokonságnak kegyeleti okokból nem áll érdekében az igazság feltárása, az "Őslakos Indiánok Mozgalmának Lengyel Barátai"-nak szintén nem lehet érdeke, hogy a mozgalom egyik legendás alapítóját esetleg szélhámosként (bár szvsz a szélhámos az egy teljesen más kategória) emlegessék. Általában véve a lengyeleknek sem lehet érdeke, hogy egy lengyel híresség, mondhatnám nemzeti hős becsületén folt essen. Számomra a legizgalmasabb kérdés, hogy Stanislaw Suplatowicz hol tett szert azokra a képességre, amikkel az AK-hoz való csatlakozása idején, igen fiatalon már rendelkezett (erdei ember, kitűnő vadász és lovas). Van olyan verzió, hogy Ukrajnában nőtt fel, és erre utalna az ellenállásban használt fedőneve (Kozák), de ezzel kapcsolatban részleteket nem ismerek. Tény, hogy fantasztikus lovas volt, és a lasszóval is hihetetlen dolgokat tudott művelni. Hol tanulta? Kanadában? Szibériában? Ukrajnában? Állítólag a híres lengyel színészt Daniel Olbrychskit (akit mi főképp a Sienkiewicz-trilógiából ismerhetünk) is ő tanította lovagolni.
