Keresés

A hallgatás tornyában

Elmennek mind oda...
A csönd várában nincs többé csoda.
Portáján az élet riadva vár.
Csönd. Csönd. Tornyával égbe ér a vár.

Megyünk mind, mind oda...
Nem gyúl piros láng a bástyák felett,
Vak hallgatás az örök izenet.
Szomorú-e vagy közönyös e vár?
Csönd. Csönd. Az élet künn kérdezve jár.

Megyünk mi is oda...
Vannak, kiket úgy von a csönd hona,
Hogy itthagyják e zajt, szép boldogan,
Sokan vannak s mégis magányosan.
Kopogtatok tán holnap én is ott.
Csönd, csönd, nyílj meg Szezám!
S a hallgatás nagy tornya nyílni fog!

Sétánk, akár a tegnapi,

a föld fehérlő vége ez,

mákoknak könnyű szirmai,

mind lassú szélben lengedez.

De némelyik ha elrepül,

lehull sután, akár az ing.

Már pőrén járnak itt belül

kis elfelejtett álmaink.

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták egymást már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyönygét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

Nyílnak és elhervadnak a virágok,
épülnek és összedőlnek az álmok,
elnémul a hang, miután kiáltok;
zöldellnek a fák és lehullanak a levelek,
felkerül a vakolat és majd lassan lepereg,
s a múlt csak a jövőben jelenik majd megint meg;
De az élet szép,
mert nyílik a virág
és épülnek az álmok
és hangosan kiáltok
és zöldellnek a fák
és áll a ház
és van jelen
És az élet szép,
míg fent az ég (s míg fent marad)
és lent a Föld (s míg lent marad),
s a kettő között élhetünk,
és egyszer le-, s majd felmegyünk.

És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél,
S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz,
És mindenik gyötrődés győzelem,
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök,
S e tájon mind elmúló, ami jó,
S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen,
S egy stációja van: a végtelen.

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserüség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)... Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!... Tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépűl város és vidék:
nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
ha igazán: ...másét és magadét,
úgy gyógyítod ama ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szived,
ami sosem elég, a Szeretet!

SZONETT

Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy Te teszed,
ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
lélegzeted fúgáit, s ha hamis
szégyenkezésem nem tartana vissza,
végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test:

Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt, Téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Pilinszky

Aki több napos éhezés után
kenyérre gondol:
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén
gyengédségre áhítozik:
valódi gyengédségre vágyik.

S aki egy vánkosra borulva
nem érzi magát egyedül:
valóban nincsen egyedül.

Mert áztatok és fáztatok

Forduljatok hát ellenem
ti meglapuló szörnyek,
az omló folyosókon át
hatolva egyre följebb,
nyomuljatok be szabadon,
futótüzet kiáltva
lassan fölétek rakodó
hatalmas éjszakámba!

Csupaszra vetkőztessetek,
semmit se hagyva rajtam,
vegyétek el a homlokom,
a szemem és az ajkam,
mert áztatok és fáztatok,
mert éheztetek bennem,
bár én is áztam-fáztam és
nekem se volt mit ennem.

Legyűrhetetlen fölkelés,
dadogó, győztes lárma!
mint életfogytig elitélt
fegyencek lázadása.
Egyetlen boldog pillanat,
a végső és az első:
csak állok majd és reszketek,
akár egy égő erdő.

Pilinszky János

Ha mosolyt hozok...

Ha mosolyt hozok a könnyek helyett,
így maradjak meg neked.
Ha csillogóra váltom a szemedet,
így maradjak meg neked.
Ha kezed kezemben megremeg,
így maradjak meg neked.
Ha én melletted állok félve meg,
így maradjak meg neked.
Ha szeretnék együtt félni veled,
így maradjak meg neked.
Ha vagyok én neked a szeretet,
így maradjak meg neked.
Ha velem a szép még szebbé lehet,
így maradjak meg neked.
Ha te szépnek látod a lelkemet,
így maradjak meg neked.
Ha vagyok az, aki más nem lehet,
így maradjak meg neked.

...amikor szívhez szól a dal,
de nem érzem, és elmúlik hamar,
hirtelen a szép pillanat;

s mikor nappal száll az álom
fejemre, és nézem - de nem látom -
a múltat, a jövőt, magamat.

...amikor keresel engem
az üres szobában és a csendben,
megbújok gyorsan két kezem mögött;

s mikor lopva körbe nézel
és meg-megsimítasz puha kézzel,
akkor én lassan, mélán előjövök.

Mezőn kószáltam boldogan,
Nyár pompáját izleltem én,
Mig Ámor herceg nem suhant
A nap sugárain felém.

Hajamba font liliomot,
Rózsát fejemre, vérszinüt;
Kertjébe vélem elfutott,
Ahol gyönyör száll mindenütt.

Szárnyamra harmatcsepp esett,
Dalom naptól izzóra vált;
Selyem hálóval meglesett
És fényes kalitjába zárt.

Most tréfál vélem, játszogat,
Leül mellém, mig dalolok;
Széjjelfeszíti szárnyamat,
És gúnyol, hogy már rab vagyok

Úgy állok itt télben, viharban,
hamuban, tűzben,
mint nyugtalan vizek
partjain a fák,
mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.
És úgy megyek néha
a lángjaid felé és úgy kereslek néha a holtak szemén,
mint akit
lombok és hegedűk
a földbe sirattak
ezelőtt régen.

... És úgy állok itt, mint a hegyek kövében
a hű folyondár
piros csillag-virága
és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
hogy bátoríthassalak
ezzel a daloló,
gyönyörű szavammal: - szeretlek.

Mikor ünnepet űl
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj csak ne menj szürke hétköznapon !

Akit szeretsz annak
Egész lelket áldozz,
Jaj csak vele gyakran ne találkozz !

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.

Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál,
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhitattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol, -
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten attól téged !

Ami el nem kophat
Forró közelségbe',
Hosszú megszokásba',
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a varázsa.

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava; drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, -- hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Ó, ma hiába jössz,
Aranysugár sok szürke nap után.
Hiába jössz, hogy csillogtasd a fákat.
Nézd meg jól, - látod? majdnem mind kopárak.

Ó, ma hiába jössz.
Az erdő fakó, hangulattalan -:
Vak indalatok pogány temploma.
Oszlopai rendetlen tömegén
Nyom nélkül suhansz által, drága fény:
Sugár, egy más világnak sugara.

Ó, ma hiába jössz.
Egy-egy levélke csillog csak az ágon,
Mint a nem-jóval biztató mosoly
Keserű, száraz és szótalan szájon.

Látod, ennyi csak, amit ma elértél.
Világon-túli kincses-kamarádból
Ma is pedig be bőkezűen mértél.

Hiába pazaroltad meleged.
Mert adni, adni csak annak lehet,
Ki elfogadni bírja lelkedet.

Mint a banán, mely fájáról leválik,
Oly érett, súlyos bánatunk halálig.

Mint a madár, mely halni hull az árba,
Olyan fáradt a vágyunk szárnycsapása.

Mint elmerült sziget az óceánban,
Oly árva mélyen ül lelkünk magában.

Zilált a vágyunk és veszett az álmunk,
E fájó földön már csak sírt találunk.

Eldoradó: egy óceánja gyásznak
Visz el tehozzád és én nem talállak!

Hajóm kétség, remény sziklája törte,
Bízó vitorlám vihar elsöpörte.

A horgonyom a végtelenbe dobtam,
A csillagokba nézek elhagyottan.

A csillagok sápadnak és remegnek
S a szférák is lemondást énekelnek.

Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem akarok látni inkvizítort;
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.

Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél; én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.

Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől, egészen el.

Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész;
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpöbbnek ítélsz.
láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít. . .

Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, -
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.

Mondom néktek : mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a naptól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük : róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek :
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Tíz éve ajtót se nyitott-
lába mintha az űrbe lógna,
emlékeibe takarózva
csak ül a villanyfény pókhálójában.

Mégis, miket beszélnek róla-
van aki kávéházban látta...
s lóversenyen...s belekarolva
a Körúton egy ifjú lányba...

holnap talán már azt beszélik,
egész éjjel az utcát járja
és firkál disznó verseket
hirdetőoszlopra, palánkra...

mert ilyenek az emberek-
ha valakit szájukra vesznek,
az holtig sárban hentereg...
hát eresszük el fülünk mellett

e varjúszárnyú szavakat-
mi akik ablakán belátunk,
mi mondjuk el most, mit is látunk,
valljuk esküvel így igaz:

tíz éve már embert se látott,
száján párává lett a szó,
körbejárják falábu percek
és lerakódik vállára a hó.

Figyelmeztetlek

Figyelmeztetlek, mint a téli reggel,
egemen annyi csak,
ha fölkél is, a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap

s vigyázzad lépteid
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken

és: kapaszkodni nincs fal, se ág ---

én be nem csaplak, a közhely szavát
mondom, ha érteni csak az segít. -

Zelk Zoltán

Mert nem remélem, hogy megfordulok
Mert nem remélek
Mert nem remélek új fordulatot
Hogy tehetséget, látókört cseréljek
Ilyesmire törekedni nem törekszem
(Öregedő sas szárnyát mért feszítsem?)
Miért sirassak
Szokott uralkodást, eltűnt hatalmat?

Mert nem remélem, hogy tapasztalom
A jelen tűnő dicsőségét megint
Mert többé nem hiszem
Mert tudom hogy többé nem tudhatom
Milyen az egy igaz tünékeny hatalom
Mert nem iszom már soha sem
Ott hol fa virágzik, forrás fakad, mert semmi se lesz megint

Mert tudom az idő mindig idő
S a tér csak tér és mindig az
S ami létezik csaj időben létező
S csak térben igaz
Örülök hogy olyanok amilyenek a dolgok
És lemondok az áldott arcról
S a hangról is lemondok
Mert nem remélhetem hogy visszafordulok
Hát örülök, mivel szerkesztenem kell valamit
Aminek örüljek

S imádkozom Istenhez hogy könyörüljön mirajtunk
És imádkozom hogy feledni tudjam
Mindazt amit túlvitatok magamban
S túlmagyarázok
Mert megfordulni többé nem remélek

E szavak feleljenek
Azért amit tettem s már ne tegyek
Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet.

Mert többé ez a szárny nem repül sohasem
De mint szelelőlapát veri csak
A levegőt mely immár ritka, száraz
Szárazabb ritkább mint az akarat
Taníts minket törődni nem törődni
Taníts meg ülni csöndesen.

Könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján
Könyörögj érettünk most és halálunk óráján.

Kihasznált az idő
Vasfogával harapott
Lánccal fonom körbe torkát.
Még éhes, vagy jóllakott?
Már csak az érzés mar,
De kiált a győzött:
Eddig csak én nyertem,
Te vagy a legyőzött!

/St. Martin/

Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s kondul a vidék,
ha tél veszi át a víg ősz örökét.

Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors, az időm de repül!

Míly hosszú az élet s hogy kárba veszett,
míly röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.

Mily ostoba vagy, mig a csúcs hívogat,
fenntről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! -de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.

Csöndben ne lépj az éjszakába át

Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs, bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben ne lépj az éjszakába át.

A jó, ki hullám-üttön jajt kiált,
Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapdos s búg imát,
S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben ne lépj az éjszakába át.

A zord tudja, bár verje vaksiság,
Hogy lehet meteor-szemű ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág,
Düh s könny között átkozd vagy áld fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

/ Nagy László fordítása /

MIKOR MÁR TUDOD

Mikor már tudod, hogy nincs remény,
Mikor már érzed, sorsod míly kemény,
Mikor már számolod a napot és a percet,
Mikor már tudod, hogy a vég a kezdet

Élet és halál jogara már előtted. Nézed.
Felveszed, hittel, és kezdetben a véged.

Tudod már, hogy te vagy itt az Úr.
Tudod már, hogy hangszer és a húr,
Tudod már, hogy minden te vagy, és
Tudod már, te vagy az áldozat és a kés.

És te vagy az újra minden korban;
Százszor is te vagy véred a porban.

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Dob és tánc

csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény

lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény

kút csöndje fű
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fű inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke

szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorku csönd
fűruháju fény
kőarcu béke

reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tűz írása

örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány

béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke

Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Négy csillag közt
Alszom ma.
Csiribiri csiribiri
Bojtorján -
Lélek lép a
Lajtorján.
Csiribiri csiribiri
Szellő-lány -
Szikrát lobbant,
Lángot hány.
Csiribiri csiribiri
Füst katlan -
Szárnyatlan szállj,
Sült kappan!
Csiribiri csiribiri
Lágy paplan -
Ágyad forró,
Lázad van.
Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Engem hívj ma
Álmodba.

Weöres Sándor

Erdei forrás, remegő tükör,
Hová haladsz a sűrüből?
- Távoli, sík vidékre,
Nagy folyamok medrébe. -

Sziklai zuhogó, égi álom,
Merre szökellsz a kopárságon?
- Kertek, dombok közébe,
Tág tenger közepébe. -

Alföldi kút, tanya árnyán,
Nem únod egyhelyt szolgálván?
- Felhővé tornyosúlok,
Villámlok, a mélybe lehullok.-
/Weöres Sándor/

Neked még azt is megbocsátom,
hogy nincs mit megbocsátanom,
kegyetlenül jó vagy te hozzám,
a jóságod már fájdalom,
neked még azt is megbocsátom,
hogy vak gyanusításaim
miatt én bűnhődöm, felőröl
a magam-fabrikálta kín,
neked még azt is megbocsátom,
hogy szüntelen kedvembe jársz
s már nem tudom, mi ejt karomba:
odaadás, vagy megadás,
neked még azt is megbocsátom,
hogy már e csöpp kétség miatt
még selymes szóval símogatni
rendelt sorom is vádirat,
neked még azt is megbocsátom,
hogy tiszta vagy, mint. . . Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy tisztaságod
csak úgy hiszem, ha piszkolom,
mert égi már e tisztaság, hogy
földibb legyen - szennyezni kell.

Neked még azt is megbocsátom,
hogy megcsallak valakivel.