Balla D. Károly
KÉK ZUHOGÁS
A lassú évek múltán féktelen
iramban hull alá a kék jelen
és hull és hull és beborít
dőlt kalászból hull a hit
mely mégis éltet ad és születést
és kódolt éltet felbarázdált
föld-agyakba belevés
hát hullj, idő, mozgás-szabottan
érezlek ősszel, gesztenye ha koppan
vagy ha bőszen serken kinn a kikerics
és áthatsz minden éjjel, ha semmi sincs
mi vágyat olt e dús tavaszban
hát hullj, idő, zuhanj reám
boríts el kékkel éj-ruhám
adj rám talárt és bölcs palástot
és én, ki eddig vásott
kölked voltam, láthatom
nemes teherrel vállamon
hogy mit jelent a kék jelen
ha rámhull súlyos éjjelen
mert éltem ez, és buzgón, zuhogón
hullik át az ezredfordulón.
keresztül az éteren
ha átüzen az értelem
minden álmod szétszedi
és roppant kövekhez veri
törékeny csónakod a lét
és így utólag tudhatod
a minden kezdet kezdetét
mert életünk nem végtelen
tét forog a tételen
s axiómák hitele
örvénybe hull, hol tele
kétellyel a hit
hol sziréndal ellen
füldugó nem segít
de átívelőn, kényesen
szivárványra jár a szem
kőszirt és zátony mit nekünk
keményebb kő a kőfejünk
és könny ha hull, hát rá se ránts
átok rajtad: eben bogáncs
de majd akad, ki válogat
konkolytól elválik a mag
és éh-szájunkat megleli
a friss kenyér és emberi
lesz, ha az ember kétkedőn
les át a tiltó szemfedőn
mert titkot tudni édes jog
bár tenger s gyomrod háborog
borulj hát térdre mihamar
míg édes titkod fel nem fal
és várd csak, míg át az éteren
illan el a gyilkos értelem
Balla D.Károly
BUBORÉK
fényes hártyák felszínén
dimenziókról álmodik a fény
pedig csak torzult terek éle koccan
síkok csorba léte gyűrődik a széleken
és végek közé szorítottan
halkan vonaglik a végtelen
buborék-világban élünk s a hártyák
mezején negatívba mártják
magukat a semmik: káosz ez a rend
- gömbről gömbre csúszó idő-kéreg -
s a körkörös burkokon kereng
kereng a szerkesztetlen lényeg
Balla D. Károly
NYUGTALAN ÉJ-CSEND
Hegedűk szakadó idegét panaszolja a csend.
Ideges Janus-éj hunyorog, tetovált kezein
kusza csillagok éke; sötét, haragos szeme bús
mezeinkre leejti az éltet adó vizet és
az aszályt. Hegedűk szakadó idegén, feszülő
fonalon menetel ma a hold kicsi potroha: pók
araszolgat a csapda felé, ahová a sötét,
tavasz-éji szeszély repülő, buta álmokat ejt.
Ideges Janus-éj hunyorít: ide is lekacsint,
oda is le-leint - hitegetve a búzakalászt,
s hitegetve a szomjú halált.
Hegyeken koravén
venyigék hadonásznak a szélben. A tétova táj
hazavárja a gólyamadárt…
…Telehold araszol
ragyogó fonalon: hegedűk szakadó idegén.
A SZÓ
Versemből visszanéz és rám mered,
hulltában vádol: létre mért is hívtam,
miért is küzdtem érte áldott kínban,
ha megtartanom immár nem lehet.
Versemből hull és sárban hempereg,
meg nem rendít már, nézem csak blazírtan,
az elsők hulltán történt csak, hogy sírtam,
s azóta sárba hullott rengeteg.
Versemből hull a szó és lápba fordul,
majd fulladásos görcsbe merevül,
vonaglik, díszét tépi oly bolondul,
de nem szakad a bársony és a tüll.
Nézem, s az önvád éled (hűl a hit):
Rá miért is adtam béklyót: díszeit.
Balla D. Károly
A LÓ
Pányvára fogott lelkiismerettel
megtanultam a körök mértanát.
Karó és kötél soha fel nem menthet,
vén Püthagorász szab rám rabruhát.
Magam körül már mindent lelegeltem,
csak forró port rúg felsebzett patám;
elérnem füvek frissét lehetetlen -
kimért sorsom ez: átlátszó karám.
Sörényem hullik, csillagom is szűköl:
ki oldja hát meg pányvakötelem? -
…És egyre szűkül az amúgy is szűk kör,
karómra lassan rátekeredem.
Balla D. Károly
FÁRADT SZERELEM
elnehezültek a színek
a szivárvány
darabokra törve
hullott a földre
szilánkját a szél szórta szét
jött az eső
sárba taposta sok színes cserepét
melyből pedig
kirakhattam volna még
Éva-arcod mozaikját
de elfáradtak a színek
s te nem jöttél közelebb
elfordítottad szívforma arcod
és én már csak szürkén
fekete-fehérben szerettelek
mert elfáradtak a színek
a szivárvány darabokra törve
hullott a földre
a sarki fény hímes fátylait
jégbe zárta a fagy
az ég levetkezte kékjét
zöldjét elvesztette a rét
vörösét megtagadta a zászló
csak az üveggolyókkal játszó
gyermekek kezét
csillantja valami szín
de lehet, hogy az is csak
elvérző vágy
vöröses kín
"Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igen biccent és nemet int.
Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.
Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom."
Mindent megteszek
hogy békességem legyen.
De a békesség nem jön felém
hiába kiáltozok érte
hiába integetek felé fehér kendővel
az erkélyről.
Nagyon hosszú éjszakát éltem át
s lehet hogy eltévedtem.
A fal mögött szűkölök
a vörös téglafal mögött
melybe a feledés parancsát írták
vésővel
kalapáccsal.
Nincs is fehér kendőm
és erkély sincs itt.
Úgy zár be magányosságom
ahogyan a fát körülzárja a kérge.
Nem hallják hangomat
nem látják, hogy jeleket adok le a világnak.
A természet bikáknak
szarvat, lónak patákat,
futást adott a nyúlnak;
oroszlánnak fogas nagy
szájat, halaknak úszást,
madárnak szárnyalást és
a férfiaknak elmét.
Nőknek mi sem maradt már.
Mi hát, mit ád? A szépség:
minden paizs helyében,
minden gerely helyében.
A tűz, a vas hatalmát
a nő, ha szép, legyőzi.
Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
Időben-siker, pénz, háboru, béke
S egy teljes asszony szíve szivem mellett,
Legszebb ágyamban szerelmek nem dultak,
Legjobb köntösim selymei fakultak
S legjobb vágyaim a szivembe fultak.
2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
Hatvan királynő termeit lezártam:
Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
És íme, árva Libánus-fa ágyam,
Ezüst, erős oszlopai remegnek,
Gyüretlenek a bársony, puha leplek
S homálya van az arany-mennyezetnek.
3. Kinek az innye olyan édességes,
Nem jött el az én mátkám s esteleg már.
A messzi csillag miért olyan fényes?
Miért fut el a csillag és a mátka?
A hervadt ajak miért olyan éhes?
Az én mátkám nem jön, hiába várom,
Fussatok nők, termeitek kitárom,
Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom.
4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
S eláltatott hőse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábítottak olcsó mandragórák
S az Élet helyett nem jöttek csak órák.
Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tünt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megínt veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
Zengve s lámpákkal, mint a szinpadok
láza s tragikus szárnyakon suhan
tünte felé a rövid nyári éj.
Óh éjszaka, aki naponta meghalsz,
taníts meghalni! Mennyit ültem e
hegy fölött, a hajnalok karzatán
s tünődtem, milyen a halál? de egy
csillagot sem értem még rajt, mikor
a semmi mögé elbútt! sem a percet
mikor elhallgat a tücskök zenéje.
Minden úgy tűnt el, lopvást, mint az álom
s a nap nem emlékszik a csillagokra.
Igy tűntök el hát ti is, életem
csillagai, és mint az égi morzsák
oldódtok szét? akik ma oly makacs
tüzekkel ültök egemen, kegyetlen
kivilágítva, mint a fájdalom
a test valamely zúgát, mely talán
nélküle boldog volna és aludna.
Óh életemnek csillagai ti,
kemény morzsák vagytok, és nem tudom,
el tudtok-é majd olvadni a Nappal
meleg szájában? vagy ha majd utam
véget is ér már, Isten e keserves
moccanása, tán megtapadva porként
vak szemcséitek még sajogva fájnak
a fénylő semmiség csigahusának?
Az ablaknégyszögön zöld falomb hajlik át;
alatta léckapú és keskeny kerti ut,
amely egy idegen telek szivébe fut
a felső sarkig, és elveszti ott magát
szemünkből: ennyi csak szobánkból a világ.
Látjuk a gyér gyepet, néhány levél laput
az út szegélyein, s nem tudjuk, hova jut
az út, ha megpihen, könnyű szolgálatát
megtéve? és kié e kert, hol sohse jár
senki, csupán a szél kaput ha néha tár -
nézd, most a nyílt kapun belép egy kis madár!
Csak lép, és nem repül! nem rezzen szárnya sem!
Ez a madár a vágy, halk vágyunk, kedvesem:
megúnta itt magát és átmegy csöndesen.
Az nem igaz, hogy nem birod el,
csak sírni szeretsz:
bilincs ez a bánat,
aranyperec,
eltörni szánod:
ily kincset balga, ki eldobál,
habár
baltüzü fény ez a matt opál.
Ó, édes, édes
szomoruság!
Ó, illatos ostor!
Rozmaring-ág!
Uram, ójj meg a rossztól,
hogy ne szeressem azt, ami fáj!
Égi Király!
Öljem meg a kígyót, szent Mihály!
Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
A csillagok
aranyos morzsája hinti.
(Hát sohase tudhatok
szabadon ragyogni, mint ti?
Futkosni, mint a kis nyuszikák?
Örülni, mint a virág?
Sírni, mint ősszel a fák?)
