A nagy csendben a vén romoknál,
futottál már te arra, hol
kísértetes szellemzörgéssel
béka ugrál ki a kövek alól
és mikor félve a fák alól
rövid szerelmek fénye csillan,
vagy néhány régi, szent szerelem
egy régvárt csókban összecsattan
és a párok egymást ölelve
surranak az egymásrahajlott
lombbal ernyőző ágak alatt,
akiket az éj összehajtott...
futottál már bolondul, átkokkal
terhes szerelmek szép szigetén
a csókolódzó párok között,
csattanó csókok éji delén...?
Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mind egyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,
s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?
Erdő szélén estvéledtem,
Porlepetten, gondlepetten.
Ordas nagy út sír megettem.
Kenyerem javát megettem.
Kenyér javát, ember rosszát,
Bor mézét és zavarossát,
Soknál több volt, úgy rámhozták
Nevezetlen égi posták.
Isten sípja rítt a számon.
Kinek kell a tudományom?
Tenger tükrén gyermek-lábnyom!
Mondjam-e, hogy szánom-bánom?
Én aludni telepedtem,
Subám fejem alá tettem.
Édes Gazdám, ott felettem,
Majd elleszünk immár ketten.
Összeteszem két kezemet,
Angyalaid hadd jöjjenek.
Hadd fogják be két szememet:
Csak Teveled töltözzenek.
Reggelt úgyis ha megérnek,
Csak-csak visszanézegélnek,
Kezdődik a régi ének,
Szíveknek-e vagy a szélnek?
Amíg győzöm, addig éljek.
Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.
Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
,,Ne félj: fogd a kezemet''
Gyermeknek is: ,,Mily szép rege'',
Bölcsnek: ,,Rejtelmek tengere!''
Fal, - s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!...
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
A zöld erdőre, pusztára s folyóra,
A tengervízre, mely felmérhetetlen,
E márványtestre, mely csábít ragyogva,
Ez éj-szempárra, mely igézve rebben,
E mély serlegre, színig telve borral,
A csillagra, ha fenn szikrázik égve,
A halk nádsípra, mely zsongítva szólal,
E rózsák sárga, harmat-friss szinére,
A tó vízén tekergő liljomokra,
Az égbolt forditott, kék serlegére,
E vad hullámra, mely ordít robogva,
E tisztult és örök-nagy szenvedélyre
Im, ezt írták fel, ez zúgatja vérünk:
Örülnünk kell az életnek, mig élünk!
Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.
Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom - -
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.
Vágyom, vágyom -
És nem tudom, e vágy
Elõre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom - -
Én azt hiszem, hogy vissza.
Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába -
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába -
Így a kipattant rügy a fába vissza -
Így a fa gyökerébe -
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt õsi dicsõségbe -
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság -
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.
Senkit sem üldöznek hiába.
Hol kõnek lenni nem kívánatos,
ha nem õrlõdsz porrá, homokká,
ne add az ártatlant, ne
csodálkozz, ha minden arra
elhaladó beléd tapos, minden
kerék útja épp rajtad vezet keresztül.
Álljad. Néha puszta léted vállalása
a megtehetõ legtöbb,
különösen, ha úgy adódott,
hogy kõ vagy -
és különösen
ha már egy falnak része,
türelemmel és töredelemmel
odaillesztett, megfaragott.
Álljad egy kultúra nevében,
mely már barokk, vagy még
csak reneszánsz, kuruc,
de még romjaiban, de
majd romjaiban is
áldott és felismerhetõ.
Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szívem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahogy nagy lehet az átok,
Mert sírni nem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
S szívembe egyszer az a béke szállna,
Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: —
Előbb elzárnám a ládafiába.
Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
Trónolnék vele a világ felett.
Nagy-óvatosan körültapogatnám:
Hogy hát igazán, igazán nem álom?
Nem riasztja el első mozdulásom?
De aztán végigvinném a világon:
Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
Itt, itt van mindennek a megoldása,
Szűnjön szívetek szüntelen sírása!
És elrendeznék mindent olyan szépen:
Nem volna sokkal szebb az üdvösségben
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué Fi és Kleopátra se tud.
Kedves, tedd alvó fejed
Hűtlen, halandó szívemre;
Kör és láz elperzseli
Sok merengő gyermekarc
Saját báját. És a sír
Gyermek-múlást bizonyít.
Mégis - hajnalig simulj
Élő lényeddel reám:
Földi, vétkes vagy, - de lám,
Nekem hibátlan remek.
Test és lélek végtelen:
Két szerelmesnek, ki hitvány
Aléltságban nyúlik el
Fönt a szent varázshegyen,
Vénusz ad nagy látomást:
Világ-nagy gyönyört s reményt;
Míg az elvont mélybe tett
Pillantás felkölti néha
Kő és jég közt az aszkéta
Vad, érzéki mámorát.
Hűség, biztonság kiszáll,
Hogyha már éjfélre kong,
Mint a harang halkul el,
S kényes úrfiak henyén,
Fontoskodva esküdöznek:
Mindent magam fizetek,
Bármit mond a szörnyű kártya.
Ám ma éjjeltől egyetlen
Gondolat vagy suttogás,
Sem egy csók már el ne vesszen!
Szépség, álom, éj kimúl; -
Hadd: a hajnal lágy szele
Álmodó fejed körül
Legyen oly nap hírnöke,
Mely szemet-szívet vidít,
Érd be hát a földi léttel!
Kínok csúcsán is legyél
Váratlan erőktől edzett,
Bántalom éjét virraszd át
Örök földi szerelemben!
Ennek gőgje a rang, annak az ész
Sokaknak erős a teste, vagy bírtoka,
Vagy cifra köntös, korcs divatmű, és
Másoknak agár, sólyom, paripa,
S minden szeszélyt azt a kéjt hozza, melyben
A lélek legjobban gyönyörködik...
De nem ilyet mér az én mérlegem, nem:
Minden egyetlen fő - jóvá javult...
Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
Sólyomnál és lovaknál többet ér:
Veled mindenkinél büszkébb vagyok:
Csak egyben koldus:mindent elvehetsz,
S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
