Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam, S a sértés rögtön menti rab eszem; Mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam; Érveid ellen nem védekezem. Hogy sújtasz rám, félannyira se bánt A változás ürügye (kedvesem), Mint ahogy én sújtom magam! Kívánd, S nem ismerlek meg, s leszek idegen: Nem kísérem útjaid, ajakam Édes neved magába temeti, Hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam S régi vonzalmunk ne fecsegje ki. Harcot fogadok érted magam ellen, Akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem.
Vergődni mindhalálig,
Vágyódni mindhalálig,
Violás pirkadattól
Rozsdás alkonyodásig.
Zsenge leánykaroktól
Vén kéj fojtó karjáig,
Be sokat fáj az ember,
Amíg lassan elvásik.
És mégse elég, mégse,
Mindig egyre több kéne,
Szomjas a keserű száj
Valami csuda mézre,
Karunk ölelő görcse
Csak nem tud elzsibbadni,
Új istennek, ördögnek
Vágyunk parolát adni
S nagy boldogtalanságunk
Csak nem tud lelohadni...
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem-
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Hideg közönyből szemfödőt kötöttem
Mögéje rejtem fáradt lelkemet
Hideg közönynek nyirkos szemfödője
Magába burkol, elföd, eltemet.
Mi van még hátra? Egy lökés a ködbe,
melyre november csókja ráfagyott -
- Dobjátok már a földet rám, ti élők,
Mit késlekedtek? Én halott vagyok.
Tiétek a fény és a hang Tiétek;
Reátok bízta önmagát a Lét.
A napsugáros nyárnak boldog álma
Fölétek szórja százszínű tüzét.
Szerelmet áraszt holdsugáros éjjel,
a vágy viharja lángol és lobog,
Mámorba fúl a reszkető ígéret
- Ti boldogok, ti százszor boldogok! -
Enyém a köd volt és a szívszorongás
Amerre jártam elborult az ég.
Tűnődve néztek rám a szürke bércek
S kiáltó szómat vissza nem verék.
Virágok kelyhe meg nem nyílt előttem,
Szívembe egy se szórta illatát -
- Elhull a föld is, hol fejem lehajtám.
Felhő futott a holdas éjen át.
Szerettem én is, lelkem álmodása
Remegve várt virágot és tavaszt,
Első volt a poézis kék virága,
A szennyes árvíz elrabolta azt,
Majd jött a lány-ajk mámoros varázsa
Reám lehelt és szertefolyt legott -
- Végső szerelmem volt a büszke Élet,
De az kicsúfolt, megcsalt, elhagyott.
Ó boldog álmok balga álmodója!
Mi van még hátra? Éjfél és közöny.
Hit és remény - bárgyúk vigasztalása -
Te megtagadtál, nincs hozzád közöm.
Az én lelkemhez méltó, hogy lemondjon
A boldogságról, melyről álmodott -
- Mert joga nincs a boldogsághoz annak
Ki szereti a gyilkos bánatot.
Nézz föl a csillagos égre! Mennyei törpe a Hold. Választ vársz a miértre? Törd csak, törd kobakod! Isten elôtt soha térdre! Gömbölyü a horizont. Lüktet az éj, vele érd be! Fáj a szived? Neki mondd.
Ráncok, homlokom gondolatjelei - redők, táncotok a tűnődés tengertánca, vigasztaljátok a maga elé meredőt, ráncok, rovátkák, redők, nagy szemem égalját övezők, szarkalábaktól kékellő mezők, végül is: megkövezők! mert árulók vagytok ti mind, az elmúlás besúgói, mosolyomon mosolygók,
kémei istennek, pokoli pribékek - - ráncok, mindentudók, miket nem ért az ifjú partján a tűnődésnek, csak nézi a tengert, nézi, szemei tűzben égnek, sejti csak hatalmát a legöregebb vénnek - - - ráncok, űrbeliek: görbe terei az örök mindenségnek!
Még élni kell. Hogy várjanak a napi események. A föladat. Hozzá remény. S ugrásra készen - ének. És verdesés meg csapkodás, fölgyulladt szárnyú fénye. Műszárnyak is meg mű-művek. (Az Egészben a rések.) S a fél-zenék, mikor süket a szólásra a lélek. Mint - hallatán a semminek - a kéreg-evő férgek. De tűrni kell. Ahogy halad szívfal-vakoló kéreg, hogy sem vigasz se biztatás ne jöjjön mitől féljek. Létezni kell, míg földerít amit szedek, a méreg: hogy l e n n i lettem s ne legyek esély - a feledésnek.
Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha most; Most, hogy a világ a munkámba köt; Balsors cinkosa, fejem ma taposd, S ne jövendő hóhéraim között: Lebírt fájdalom hátvédje, az élre Ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt; Ne hozz esős reggelt viharos éjre, Halasztva a tervelt megrohanást. Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor Már végzett a sok kis keserűség; Rohammal jöjj; hadd igyam, bár forr, A balszerencse legvadabb dühét; És sok más kín, mely ma vigasztalannak, Vesztésed mellett majd nem látszik annak.
Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.
Mióta élek, rend és kötelesség
és mindenféle célok, nemes eszmék
állítanak az utamon kelepcét.
Mert nem lehet
reggeltől késő estig
kiszabadulni ebből a spirálból,
taposta törvény, mindenféle had,
tarkómon cipelem
a nekem jelölt könnyü utakat.
Ezzel itt nem akarok én beszélni,
mégis beszélgetünk,
ezzel itt kezetfogni nem lehet,
mégis kezetfogunk.
De mikor alszom végre,
az árnyékaim szemembe simulnak,
a bőrbevasalt téli fagy fölenged,
arany levelek tiszta éjbe hullnak.
Jobb lenne oldottabban élni!
lebontani a hosszú falakat,
szétdúlni a szabályos pázsitot
s a személyazonosság
hegyes karóit tüzbe vetni mind!
s bolyongni útlevéltelen
és ruhátlanul mint a szél
és hajlongani mint a fák
egy el nem múló júniusban -
bár az is kötelék, a nyár,
s az olvadás is kötelék,
s az ég,
még az is kötelék,
mint a születés, a halál.
És kötelék a toll, papír
vezet az önző fegyelem,
vezet a vágy, hogy légy szabad,
az értelem, a szerelem,
s mind magáénak követel!
így eszköz vagyok magam is,
az ujjá nem szülhető nyersanyagban
a meg nem fogalmazott mondhatatlan
Kékszakállú, én adom most: íme, itt a nyolcadik kulcs.
Csak belülről nyitja ajtód, mely saját magadra tárul, nem torzíthat már a fény, mely rólam visszaverve rádhull - nem vagyok már. Tűnhetsz annak, ami vagy - s nemcsak lehetnél. Senki sem lát, csak a nyirkos várfalak közé rekedt éj. Mássá tett a nő-jelenlét: úgy lehettél hős, kegyetlen, dús, gyengéd, s országgal ékes, hogy a tükröd én lehettem, gyöngeséged s múltad titkát féltve is büszkén szemérmes úgy lehettél, jó uram, hogy volt egy asszony, aki kérdez. S ha hét ajtód meg se látom? Ha semmit se kérdezek meg s azt sugallja hallgatásom, hogy kicsit sem érdekellek?
Akkor sértve inkább lennél? Akkor inkább lenne részem bús magamra-hagyatottság várad örök éjjelében? Lettem volna - mint sok asszony - üres szívű, puszta szájú? Milyen kellett volna lennem? Mondd meg nékem, Kékszakállú!
Enyém most már minden éjjel - és mindig is éjjel lesz már. S vak az éj. Senkise lát, csak a rajtam kívül rekedt vár. Fedd magad fel önmagadnak, mérd, amit raksz és amit dúlsz.
Kékszakállú, én adom most: íme, itt a nyolcadik kulcs.
Én nem tudok mást úgy ölelni meg, Ahogy a testvéremet ölelem, A testvéremet, aki egy velem. Ahogy szerelmem van, Úgy van gyûlöletem. Ember vagyok. Mindenkit egyformán szeretni Istennek adatott. Ahogy vágyom - úgy visszaborzadok, Ahogy epekedem - úgy rettegek, Mert vannak örök, tiszta, szent hegyek, És vannak mocsarak.
Én azzal megyek csak, Ki velem egykép hajlamos a jóra, Az Isten engem így teremtett - Én nem tehetek róla.
Akik élünk sem élünk szívesen, Nem is tudjuk már mi az élet. Éjfélben járunk fényes nappal, Hajnalt és alkonyt elfeledtünk, Az ég arany felhőkkel áll csudára, De a világ elment alóla már, Maradni szégyen, veszni borzalom. A lét fájdalma utca rongya lett, A gyász megvette mind a könnyet, Éhség, irtózat használják a sóhajt, A szűz mosolyt a téboly elszöktette, A túlzás összement, lesűlt az álom, A képzelemnek festékje kiporlott. Tündéreink sértetten elvonultak, Az angyalok lebuktak ájulattal, Száll a madár, a szél suhan világgá, A lombok zöld borúval ingadoznak, Virág bájolva áll fel, kérd varázsban, Ezüst üdvében kis csillag szúródik, Napsúgárhintán a levél lelebben, Szivárvány fut fel vidor kört, megáll, Zápor fénynyel zuhan, borúl fehér hó, Folyó vonaglik, hegy tápászkodik fel, Merengve tó kerűl, minden hiába, Hiába van minden, nem is igaz, Sehol semmi a földön, elveszett, Mert nincs már semmink sem, csak a valóság, Elárulták a boldog elmulást, Látod mi az embernek a halál. Úgyis meghaltunk volna, látod, Halandónak látod mi a halál. Nincs több ámúlat, minden kiderűlt. Halálig hogy nézzünk egymás szemébe! Tekintetünknek vége van, mert látott, Fülünk örökre odavan, mert hallott, Nyelvünk jobb többet nem forogna, mert szólt. Próbálj távol sziget felé nyujtózni És sóvár karjaid rögtön leesnek, Kiáltsd el ifjuság! - szavad szinészet S próbáljon szíved bánatot csinálni, Mondjad barátom! - s nem hiszel magadnak, Mondd testvérem! - s tudod mit mondtál: semmi. Sugjad szeretlek s kérdezd mit tesz az. Lépj emléked kertjébe tiszta csendben Ágyásaid helyén hamut találsz, Szikkadt hideg fű kushad színe nélkül Hol bálban űltek ültetéseid S közöttük a padon látod magad Boldogtalanság orgonája alján S nem ismersz rá, ki űl ott: nem te vagy. Már nem vagy ember, állat nem lehetsz, Találj magadnak új nevet ha tudsz. Nem élünk már többet, csak itt vagyunk, Úgy állunk itt akár meghaltunk volna, De el se dűltünk, állva itt maradtunk, Kezünk lábunk jár, szólalunk mint bábok Kiknek mellében szerkezet forog. Álljunk fel sorba, kormos hült sövény Ha már elrobbant fény, szín, szikra, kő. Az ember itthagyott, álomba tűnt el, Hol jár, friss vándor szívre tett tenyérrel? Orcáin a nap reggelfénye langall, Mellébe sűrű tiszta lég szorong, Egészség, vágy, remény, szabadság, Felhőket bontó ész zúg homlokában, Combját feszűlve húzzák jó inak, Erőnek kéje izmait csábítja Tovább haladni, soha meg nem állni Fülén szép hang, cimpáin jó szagok, Szemét a halmokon szállatja végig, Tengerre ér s ott vész tekintete S nyilt ajkán hallga isten hangja: óh.
Vérem aludt, gömbölyü csöppjeit szétgurítottam a kerek világba: ők mennek, de én rab vagyok, tolongó vágyakkal. -- Szóljatok már! Óh, bizony féltek saját szavatoktól, szemérmes szűzek gyanánt. Ordítsatok szerelmet vagy pénzt még inkább, báva szeretői a Pénz sín-karja közt doromboló fiktív arannyal pereces világnak! Ő készen kínálja testét a Pénznek, mert végigszállhatsz rajta -- óh röpülhetsz mint a madár, vagy úszhatsz bálnaháton, a Messzeség neked labdázza hangjait és nincsen ország, nincs határ, a Föld _egy:_ ez Róma már, csak dollárod legyen, Róma, s erős Babylon, és a két Kard!
De néked, koldus, rongyban a világ! és rongy országod, mint széttépett zászló hever előtted, és a birodalmak úgy szakadoznak, hogy, bolond egér, egérfogók közt bukdosol, ha lépsz!
Idd tekintetét napestig, idd e mély gyönyört, ha enyhít, képétől forrj, összefagyj. Nincs kinek jobb sorsa volna; s örömöd mégis nagyobb, ha kedvesedtől messze vagy.
Erő s távolság emelnek, mint a titkos égitestek, vérem hűti tér, idő. Szenvedélyem egyre lágyabb, szívem könnyebb, mégse bágyad, s boldogságom egyre nő.
Bár csak képe jár eszemben, nyugton lehet innom-ennem, s szellemem vidám, szabad. Tündér fűti észrevétlen tiszteletté szenvedélyem, s ámulattá vágyamat.
Nap-közel, szellős magasban nem lebeghet boldogabban foltnyi fellegecske sem, mint e szív nyugtában-ilyképp, nem kínozhat félsz, irígység, folyton-folyvást szeretem.
Ahogy bennem születik
a szívverésed,
ahogy benned születik
a tévedésed,
ahogy kézzel kaparod
a szenvedésben lebegő
örömöd falát,
ahogy a vágyban teljes magadat
adod át
a reggeli fénynek,
ahogy a csendben
születő álmod
fel nem ébreszt,
ahogy a csendben
szerető hangod
el nem téveszt,
Káromkodj, ha jónak látod,
szidd az embert és világot,
ha szitkod szép: élvezem.
De hogy itt, e földi honba
bárkinek hibája volna:
senkinek el nem hiszem.
Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz
s mindig hű vagy önmagadhoz,
mást akarva sem tehetsz.
Akármit téssz, akármint téssz,
azt teszed, mit legjobbnak vélsz -
mi a jóság, ha nem ez?
Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet –
mint valami állandó szédület
kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett,
ami csak tetszett vagy keseritett,
úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és
egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
– én meg kapkodást tőle, dadogást,
s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.
JANUS PANNONIUS: BÚCSÚ A MÚZSÁKTÓL Lágyszavu Múzsák, Bacchus atyám s Paean, te sugárzó, jó szolgálatomért végre bocsássatok el. Éveimet ha tekintitek, újonc áll a porondon; tetteimen látszik, hogy veterán katona. Tökmag voltam, s már zászlótok alá bevonultam, orcámon most is tétova még a szakáll. Végeztem; leteszem lantom, leteszem koszorúmat, szőke halántékom már ne borítsa babér. Eddigi játszadozásomnál komolyabb feladat vár, végtelenebb síkság várja szilaj paripám.
Tárva a nyílt tenger, semilyen part nem köti árját, zordabb, mint a sötét. . . . . . . . . . Erre feszítsem a gyors szelek ellen vásznamat, erre, hol feneketlen a mély, hol feketéllik a hab. Nem rettent el a szörnyektől dagadó hasu hullám, ossai csúcsoknál bár magasabb tarajú, sem vad szirtfokok, és az sem, ha a víz sima tükrén sikló bárkám csöpp tengeri sülre akad; vasmacskám vagy a vágyott parti homokba haraphat, vagy halak étke leszek kint a vizen magam is. És te, ki néppel a népet, mennybeliekkel az embert megbékíted, erőd tiszteli minden elem, közbenjársz, hogy az argosi skorpió húzza be csápját, szétkergetsz szelíden feldühödött vadakat, s nem kisebb a tekintélyed, ha kevély jogaroddal nagy Jupiter mellett isteni körbe belépsz: jöjj ide, óvjad a Romulus-adta jogot, meg a törvényt, s pártold művem, arany köntösü, isteni szűz. Megtelepedhetsz így az elárvult földeken újra, ritkábban dúljon gyilkosok-adta halál; élvezetekkel, rémversekkel időt csak a lusták töltsenek, árnyék s lágy pamlag az ő örömük, légyen övék a babérkoszorú is, s hajtsa csak őket hegy völgyön Bacchus Thyrsusa mámoradón: az, ki megérti, az élete nemcsak övé, az övéit illeti, nyilvános helyre kiáll a közért. Nem röstelli tanulni Lycurgus amit kijelentett, s szentesített a tudós száju Solon, az igaz; Ők állnak, híres birodalmak, városok élén, s összekötik szeretet-szállal a nemzeteket.
Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó szivárvány ég és föld között,
Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,
Utolsó angyal az életed fölött...
Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,
Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,
Utolsó rózsa, amit életedre hullatsz...
Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki nem volt sohase még,
Utolsó, akire elborultan nézel,
Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég...
Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki tűzesőt permetez le rád,
Utolsó, aki szédülten repül veled az égig,
Utolsó... akire... lezuhan a szád...
