Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, ígéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
Az ő vitorlaröptű tette, Mely a te (túl-nagy) kincsedért suhant, Hogy ért eszmémnek, agyamba temetve, Sírja lett az öl, amelyben fogant? Szellem némít, melynek szellemek Súgtak emberfelettit írni? Nem, Sem ő, sem a cinkos éji sereg Nem döbbentette vissza énekem: Sem ő, sem a nyájas, baráti szellem, mely éjjel ál-tudással csalja meg, Nem kérkedhet, hogy túlzengte a lelkem, Nem tőlük félve lettem én beteg: Hogy verse oly visszhangot vert szívedben, Az halkított, az némított el engem.
Csak egy kicsit voltam becsületes,
csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,
csak egy kicsit próbáltam igazi
szeretettel szólni, segíteni,
csak ép elkezdtem, s máris visszavág
s ellenem fordul a legjobb barát.
Csak ép elkezdtem… Gondoltam: ez az
ember erős, az egyetlen igaz,
ez az egyetlen, aki keresi
és elbírja és hasznát is veszi,
hasznát annak, amit mindenki tud
s amit elrejt előle a hazug.
Arra gondoltam, hogy hogy szeretem,
hogy megtisztítom, megkétszerezem
az erejét s még szebb lesz, még nagyobb,
s arra, hogy ő maga kért, biztatott,
ő akarta… És szólni kezdtem… És
egyszerre kiderült a tévedés:
kiderült, hogy itt is hazudni kell,
hogy az igazat ő se bírja el,
és hogy az elszánt hízelgő, aki
a háta mögött csak kineveti,
az nemes neki, az bölcs, az barát,
én meg irígy vagyok, vagy még kutyább,
még gonoszabb… Mi lelt? – förmed reám,
az árulóra, s látom, az agyán
hogy ömlik el a fájó, megriadt,
tiltakozó s gyanakvó indulat:
– Mi lelt? Már te is?… – és szavain át
szinte robban a sértett hiuság.
Borzadva nézek a szemébe, és
mosolygok és dadogok: – Tévedés,
félreértettél… És már hazudok,
hazudok neki, csűrök-csavarok:
mentek valamit, őt és magamat
és szégyenkezem mindkettőnk miatt.
Ha majd tegnappá foszlik a ma És tetteim emlékké fakulnak, Ha áltad szőtt köpönyegem letépi a holnap Ha csak reméled azt miben hittel hittem És nem torpansz meg félúton, Ha örzöd a lángot amit vittem És megosztod fényét hevét mással, Fegyelmezetten odaadással, Ha ráérzel egy szóra hirtelen,.. Akkor, bár kanyargott utam, De nem volt jeltelen.
Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában, Nemcsak jó anyák mosolyában Megannyi mozdulatában Lelkük minden zugában Ott szeretet van Nemcsak bölcs vének tanácsában Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget - Hol szeretet van, Ott szeretet van.
Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a mult viharzott át előtted
S előttem halkan tünt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjuság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtuszág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál —
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!...
II.
A szivedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli kincs tetőled:
— Amit adhatsz még nekem —
A szivedből egy-egy sóhaj...
A szivemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szivemből egy-egy sóhaj...
III.
Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna —
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett —
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...
IV.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így — a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkből végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad —
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!...
V.
Nem jó kép itt az »őszi napsugár«,
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...
Az eljövendő fényességben állok,
kezemben vággyal, s oly szép a világ.
Szemem nem győzi bámulni a fákat,
és reményzölden intenek a fák...
Eperfák szegte fényes út szalad,
a betegszoba ablakában állok.
Nem is érzem az orvosság szagát,
valahol biztos szegfűk nyílnak.
Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e,
arról van szó, hogy meg ne add magad.
Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: "Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen -"
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sűnfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.
Szóval tegnap valahogy lemaradt az első versszak, most pótolom, ha sikerül :-)
A csavargó a halálra gondol
</P>
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.
Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sűnfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.
Az én sok szép tavaszi álmom S az én kevés diadalom, Lássátok, mind el kell prédálnom, S Vele mennem fiatalon. Mert megjött az iszonyu herceg, Lemállt lelkemről a fegyverzet S testemről az üde szinek. Övé mind. Ismerem őt régen, Nagyok számára írt mesékben Olvastam, megölt sok szivet.
Egy tárlaton, a zenés estén Villant először rám szeme, Fáradt voltam és élni rest én, S bolondosan sírt a zene. A herceg, hopp, előmbe lejtett, Hol az utat friss lombok helyett Lázban festett képek szegik, S e csoda-út illataképpen Erős parfőm terjedt a légben A kékfényű mennyezetig.
Kiszöktem. Ám üzött a herceg, Veríték verte testemet, A parkban mély árnyak hevertek, S ruhám pihés köd este meg. A hallgatag tónál utólért, S szivemben a vadul futó vért Megállította hűs keze. Riadtan néztem a tavon szét, Hogy ring száz furcsa gnómhajóként Távol lámpák fehér tüze.
S ő suttogott: "Az udvaromba Ilyen legényt kell hogy vigyek, Szeretlek, lelked csupa pompa, S lásd, gyönge, mint a friss rügyek. Fiacskám, itt mért volna élned, A gyötrelem szivedbe mélyed, Kis apródomnak viszlek én: Nálam egész nap csak nevetnek, S lázas tüze nem lesz szemednek, Hűs lesz s üres, mint az enyém..."
Tudom, hogy szörnyü ez a herceg, De nem hagy el, jaj, nem hagy el. Lássátok, sokszor sírni kezdek, Mikor este aludni kell. Ha a lámpám már el van oltva, Tudom, itt hallgat, rámhajolva, Így telik el az éj fele; Ó, ha akkor szemem kinyitnám! Két vigyorgó, mély szem mered rám, Az ember megőrül bele...
Kakas kukorít, hajnal kivirít, a réti rigó dala röppen, arany bivalyok gerince ragyog márvány-eres égi ködökben. Ma ládd: a himes föld, láng-habos ég csak láz-tünemény, csak híg buborék, széthull, tenyeredbe csöppen.
A lábadon itt topánka szorít: ez a föld! a gyökér-ölü erdő! a homlokodon kék pántlika fon: ez a menny, a fejedre tekergő! és közbül a szív, a kalitka-madár, kit féltésed vasrácsa bezár: ha elszáll, vissza sosem jő.
Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nem csak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.
Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.
Ég veled, te, túl drága, hogy enyém légy, Eléggé tudod magad is, mit érsz; Kincslajstromod bontja lelkünk kötését, Ami jogom volt rád, mind véget ért. Mert hogy voltál enyém? Nem adományképp; S mi érdemem mérte föl szíved árát? Nem ok szülötte volt e szép ajándék, És így hitellevelem visszaszáll rád. Te adtad, de még nem tudtad, mit érsz; és Akinek engem, rosszul -- túl! -- becsültél: Juttatásod -- alapja félreértés! – Újra tied, most, hogy jobban ítéltél. Éltem birtokod bűvölő hitében, Király álmomban, sehogysem az ébren.
Kezemből tépdes levelet az ősz, hisz jóba vagyunk mi.
Kihántjuk héjából az időt és járni tanítjuk:
az idő héjába visszatér.
A tükörben: vasárnap,
álmunkban alszunk,
a száj igazat szól.
Szemem leszáll a kedvesem szeméhez:
egymásra nézünk,
sötét szavakat szólunk,
úgy szeretjük egymást, mint a mák és emlékezet,
úgy szunnyadunk, mint kagylóban a bor,
mint tenger a hold vérsugarában.
Megöleljük egymást az ablak előtt, néz bennünket az utca:
ideje már, hogy tudják!
Ideje már, hogy a kő megadja magát s kiviruljon,
hogy a zűrzavarnak szív dobogjon.
Ideje már, hogy ideje legyen.
Ha kedved jön lenézni, s megvetés Szeme elé hurcolod érdemem, Melletted küzdök, magam ellen, és Vallom, hogy hű vagy, pedig becstelen: Én ismerem legfőbb gyöngéimet S egész sor mesét, titkolt bűnt kitárok, Hogy foltjaim is téged mentsenek S engem vesztve csak nyerjen ragyogásod. S jól járok e döntéssel, mert feléd Hajlítva teljes, szerelmes szívem, Vállalt gyalázatom kész nyereség: Úgy szeretek, úgy csak javadra élek, Hogy minden rosszat elvállalok érted.
Lélekzetem gyorsan tünő
ködöt lehell az ablakon;
homálya holdja egyre nő
ahogy magamat faggatom.
Mi hozhat még nekem vigaszt?
Szerelmem is bogozhatatlan,
sugárzik a fájdalom
és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében,
épen szivem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.
Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy,
mint hullámverte zátonyon
berajzolt testü tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem
s ázott esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már.
Hiába ég a nap felettem,
lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég,
de tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé is
így tartja védő két kezét a kék.
A bánat így emel fel égre mégis.
(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz,
majd egyre égibb hangot hall füled.
S a végső szó után meséld el,
hogy bordán roppantott a rémület.)
