A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszu-hosszu őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani...?
(Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem?A földre bukni, és az égre nézni fel?Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el.Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?És lángra gyúlni fehér, fázós reggelben.A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?…)
Ez már nem szerelem többé, nem két ember
kötése, keringő tánca egymás ellen,
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
Magány és párosság itt üres szavak csak,
itt már az érzékek csak befele hatnak,
egymást ha kívánjuk látni: elégséges
állítani tükröt a magunk szeméhez.
Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –
Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
mindenképp a saját bajait tetézi.
A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.
Magányos vándort messze utadon
mindenütt utólér a gondolatom.
Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc
Julia szép léány egykoron kimöne Búzavirág szödni a búzamezöbe Búzavirág szödni koszorúba kötni Koszorúba kötni magát úgy mulatni Föl is fő'tekinte a magoss egekbe Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le Azon ereszködék fodor fejér bárány A napot s a hódat szarva között hozván A fényös csillagot a homlokán hozta Két szál arany perec aj a két szarvába Aj a két oldalán két szép égő gyértya Mennyi szőre szála annyi csillag rajta Szóval mongya neköm fodor fejér bárány Még ne ijeggy töllem Julia szép leány Mett most esött héja szüzek sereginek Ha eljőnél velem én oda vinnélek.
A ménnyei karba a szent szűzek közzi Hogy bételnék veled azok kegyes rendi A ménnyei kócsot adnám a kezedbe Első kakasszókor jönnék nézésödre Másod kakasszókor tégöd megkérnélek Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek
Az annyához fordul Julia szép léány Szóval mongya neki anyám édös anyám Én is csak kimönék búzavirág szödni Búzavirág szödni koszorúba kötni Koszorúba kötni magamot mulatni Föl is fötekinték a magoss egekbe Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le Azon ereszködék fodor fejér bárány A napot s a hódat szarva között hozván A fényös csillagot a homlokán hozta Két szép arany perec aj a két szarvába Aj a két ódalán két szép égő gyértya Mennyi szőre szála annyi csillag rajta Szóval mongya neköm fodor fejér bárány Meg ne ijeggy töllem Julia szép léány Mett most esött héja szűzek sereginek Ha elmönnék véle hogy oda vinnének A ménnyei karba a szent szüzek közzi Hogy bételnék vélem azok kegyös rendi A mennyei kócsot a kezembe aggya Első kakasszókor jőnek látásomra Másod kakasszókor ingömet megkérnek Harmad kakasszókor ingömet elvisznek.
Eltüntél...
Fázom...
Nincs lelkemben egy atomnyi meleg.
Hogy ragyognak a hideg magasságok - -
Mert melyik csillagon keresselek?
Azt beszélik, hogy jövendöltél rólam.
Próféciás szavad
Nem jósolt nekem hosszú életet.
De megjósolta "Naphimnuszomat",
Valami sosem hallott "hattyúdalt",
Valami izzó fény-szökőkutat.
Valami végső gejzir-költeményt,
Mely szörnyű nyomás alól fellobog,
S én benne perc alatt elhamvadok.
Megjósoltad: még törni fog az Isten,
Őrölni, zúzni és gyötörni fog,
Hogy kivésse és kitépje belőlem
Az utolsó dalt: igazán nagyot.
Nem, Testvérem, - drága röntgen-szemed
Ezúttal mégis, mégis tévedett.
Az én hangszerem: hiábavalóság,
Assisi lantját más fából faragták.
Gyötör engem az Isten, de mi végre?
Nem üdvösségre, - csupán bűnhödésre.
Nem látom betelni próféciádat,
Ahogy többé Téged, Téged se látlak...
Téged láthatni egyszer idelenn:
Túlnagy kegyelem volt az is - - nekem.
Üres vagyok, fáradt nagyon-nagyon,
Nekem már nem lehet naphimnuszom.
Se vers-gejzirom, fény-szökőkutam,
Csak tűrve rótt, tüske-teli utam.
Ki tudja, még milyen hosszú utam...
Eltűntél...
Fázom...
Mégis:
Ahányszor lesz még titkos moccanásom,
Halk rezdülésem, ködös villanásom
A nap felé,
A csillagok felé,
Az örökkévaló Szépség felé,
Feléd - -
Mindég azt fogom hinni: most, ez az,
Ez a naphimnusz kezdő hangolása,
A fény-szökőkút szökni akarása:
A megjövendölt drága, drága Vég.
A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
Kandúrok királya fekete párduc
éjsötét bundád zöld szemek orzik
végzetes mancsod szonyegen lépked
álmokban úszik a titkos lényed
csendesen lépkedsz az álmok között
bárha az élet még hozzánk kötött
titkos szellemu lépteid nyomán
benézel néha az életembe
látod a létem árnyék világát
könyörgo szavam bánata átjár
fekete párduc te segíts rajtam
zöld szemed fénye él e tavaszban.
Kérdés a párduchoz Kandúr barátom
segíts most nekem szomorú álom
minden szerelem a noi világ
csalóka élet bársonyos léptük
álmokba réved közöttük nincsen
régi szerelem kétlábú cicák
hát mi lesz velem kandúr barátom
fekete párduc küldjél hát nekem
egy cirmos cicát
életem végén hadd legyek boldog
amíg a szívem egy kicsit dobog
bennük még élhet a szépség szíve
szép álom felel a lét-semmire.
A párduc válaszol
Elhozom neked a legszebb lányom
bájos kis cirmos e cica-álom
szemében ragyog a szép véletlen
szépet álmodik minden szerelem
vidám szívében a szépség mulat
minden lépése dallam mozdulat
a gyengéd kézre muzsika felel
a szíve dorombol ha jó szívre lel
elhagy az élet és múlik a vágy
de o figyeli
a lelked szavát
Van úgy az ember,
hogy `álmodozni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.
Van úgy az ember,
hogy bár `szólani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.
Van úgy az ember,
hogy `bátorságra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.
Van úgy az ember,
`ôszinteségre` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.
Van úgy az ember,
hogy `építeni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.
Van úgy az ember,
hogy bár `szállani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.
Van úgy az ember,
hogy az `Összhangra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtô úton - lelke káoszáig...
Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gôgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy ôzgidácska ártatlan fejét:
Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül elôre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belôle.
És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már elôre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belôle:
Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítô áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.
Lakatos István: Szétválás-egybeforrradás
Nem nézek vissza engednek-e mersz-e
követni még időnként újrakezdve
selymes talpad a mezsgyét puhatolva
belesimul-e kőbe-vájt nyomomba
nem érdekel párákba öltözötten
a suhogás te vagy-e még mögöttem
sodrodba vonsz mégis vergődnöm állig
tekinteted gerincemen parázslik
akartál-e nem tudom lenni társam
a teljes és végső elárvulásban
harkály szavak kopognak csak riadtan
ki fejti meg? hajósok a viharban
a fuldokló szív morze-dobogását?
felfogod-e mi vár rád
… - - - … jelzem
ess ó ess karomba mentsd ki lelkem
italától elvált szomj a testtől
elvált az ölelés látás a szemből
találkozom külön az öleléssel
holnap hajnalra tegnap lesz ne vétsd el
rózsapiros kutad kutatva szomjam
magányosan bolyong sivatagodban
nem nézek vissza hallod-e követsz-e
honnét vezet ösvény testből a testbe
holdtükörben ragyog ünnepi arcod
az álmatlan remény majd újraalkot
ha kérdezik hogy tud nem nézni vissza
mert rózsaolaj nedveid ki issza
mert sűrű habzó erdeid ki járja
nem érdekel kinek feslesz virágba
nem nézek vissza néma szád megért-e
tudd lehet lobogni láng nélkül égve
valamilyen hangszert eléd levittem
ne zárvány légy borostyán éveimben
a zeneértő szörnyek éljeneztek
te süket maradtál pillád se rezzent
kaptál vért is lássak rajtad meleg pírt
de jégfényes szemed felelni nem bírt
mi felgyűlt bennem s nem lelt rést idáig
most törjön ki? vérben állnál bokádig
nem tör ki! belőlem tenger se mos ki
fogunk marcangolódva fuldokolni
a mezítelen fájdalom savában
találkozása lesz vágynak a vággyal
de nem tudom borzadnék tudni honnét
ki csap le rád közben milyen karom tép
nem nézek vissza nem kell visszanéznem
követsz súlytalan varjúsötétben
ez így van erre és jössz mintha szállnál
zöld vízerek csermelylenek bokádnál
elmorzsolódott összekulcsolódás
zagyvaléka oldalt a korhadó sás
két messzeség egymáshoz közeledni
mikor fog? szólok – hozzád szólva – semmi
szikrázó krétajeleit az útnak
te olvasd – mily kín dorongjai fúrnak
míg hánytorogsz ki tudja milyen ágyon
s kitől tépázva meg látva se látom
nem érdekel kik rongyolják ruhádat
szakíthatatlan marad az imádat
ezer szó indul megküzdeni érted
folytatódsz mint a halmok mint a rétek
lassan lassan mi seb így is örök seb
elestelednek szavaim fölötted
De ott ahol a nap gyémántkeményen
szembe süt és áll éjjel is az égen
és fut a folyam hét kanyara szemben
vak medréből tükörképed kimentem
ért sár folt szenny buktál bármily gödörbe
itt – mit tehetsz – tiszta maradsz örökre
rád nézhetek már hosszan este-reggel
üres ruhád megtelik újra testtel
ismét kérdezhetlek – hallgatsz remegve
hát mit tudok még válaszolni erre?
tudom szűk sátram felütni a parton
szitám-lapátom fogvacogva tartom
csak várni tudjak tízszer három évig
iszapod alján aranypor csekélylik
nem látja más – gyűjtve naponta grammnyit
ki voltál ki lehetsz ebből aranylik
jövőmből arcod nem fog kimaródni
már nemcsak te az öntvény is valódi
lüktető erezet üt át az ércen
éledni kezd a hallgatag sötét szem
mintha valaki lassan átölelne
mintha súgna kétes szót is fülembe
szobrod-e vagy te nem tudom ki súgja
hogy újra újra újra
azt érdemes csak ami mérhetetlen
és ott van meleg csak ahol mi ketten
a nap kitép gyötrelmes éjszakádból
megfordulok lépünk lángba a lángból
rokon izzásban a vágyak s a formák
visszaragyogsz rám visszaragyogok rád
ez már az együttlétezés bemártja
forró szívünket az idővilágba
Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nem csak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.
Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.
"Aztán vigyázz! Jó egészséget!"
- Ne aggódj, ne légy ideges! -
Búcsúzunk. Még sokáig nézlek,
s Te még sokáig integetsz.
Szánva, értőn, nevetve néznek,
bólintanak az emberek.
Mennék, - de most minden lépésnek
szívembe botló súlya van.
Milyen is voltál? - Visszanézek,
s látod? - Rád intek boldogan.
És bátorító nevetésed
fényével biztatom magam.
Aztán visszafordulok újra,
már kalapom is lengetem,
és legkedvesebb nótám fújva
vidítlak, pedig, - istenem! -
a szememet a könny elfutja,
s lassú kéz szorítja szivem.
Megyek tovább, feljebb a hegyre,
lásd: - birom én, szinte futok.
Hahó! és integetek egyre -
- s valami sósba kóstolok.
Erőltetem arcom nevetve,
pedig belül már zokogok.
De jó, hogy mindezt Te nem látod.
Már messze vagy én drága kis
barna gerlém: - kendő a zászlód:
vigasztal; s kiáltsz, bátorítsz.
- Csak már olyan sokáig állsz ott.
Lehet, hogy közben sírsz Te is?!...
