Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend -
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent -
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép -
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.
Amit én álmodom: Nem fenyűzés, nem fűszer, csemege, Amit én álmodom: Egy nép szájában betevő falat. Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Lelki kenyér az éhező szíveknek, Asztaláldás mindenki asztalán.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Nem cifraság a szűrön, Nem sujtás a magyarkán, Nem hívságos ünnepi lobogó, Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Nem pompázom, de szükséges vagyok.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Ha tollat fogok: kenyeret szelek. Kellek, tudom. Kellek nap-nap után, Kellek, tudom. De nem vagyok hiú, Lehet magára hiú a kenyér? Csak boldog lehet, hogy megérte ezt. Kellek: ezt megérteni egyszerű, És – nincs tovább.
Az álmom néha kemény, keserű, Kérges, barna, mint sokszor a kenyér, De benne van az újrakezdés magja, De benne van a harchoz új erő, – De benne van az élet. (reményik sándor)
Fehér az ős-szín.
Talán nem is szín,
A költő szerint csak "világos csend".
Fehéren, tisztán
Buzog a véghetetlen térből
A csillagzatok vándorfénye,
Míg fennakad egy hitvány üvegen.
Akkor megbomlik, megzavarodik,
Ős-tisztaságát homály futja be,
Egysége szertehull.
S a megzavart fény bomló káoszából
Lángrakapnak a születő színek:
Égő-piros, halványzöld, méregsárga,
Irigység, bosszú, remény, szerelem,
Ezernyi vágy.
Szeretnék gyermek lenni újra,
Isten báránya, ártatlan-fehér,
Bontatlan-egy.
És szól a hindu bölcs:
A munka könnyű:
Vedd el a nap elől az üveget.
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a „miért”, Mikor az Isten intett neki: „Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
S szólt a lélek: „Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!”
És szólt az Isten szigorún: „Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!”
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: „Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.” S felelt az Úr: „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”
De hát mért nem voltál elég, ha így
szerettelek? - Lassan derűlt ki, hogy
mit értünk egymásnak: bűntudatod
sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít;
a fájó üdv uj fájdalmakba vitt,
s közösségünk így maradt zaklatott,
ideiglenes: kegyetlen kapocs
zárta gyönyörét és tiltásait.
Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
a legnagyobb jó voltál életemben
és most mégis a kevésért siratlak:
minden kincs a kezdete volt csak annak,
mit bűneim benned eltékozoltak.
Te ismeretlen és ruhátlan te kelsz ki minden hamuból. Te vagy a hetedik szobában, nem haltál meg, csak aluszol.
Csak aluszol, háncsból az ágyad, körül a hamuszín falak, roncs függöny ád a némaságnak nagy, mozdulatlan szárnyakat.
Nem mozdulok. Csak, mint áramló, lassu rendek, csak alvó látomásaid kerengnek, mint láthatatlan csillagok.
Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. Sebesülten is megtalállak. Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. Mondd, mondd el végre, merre jártál kimondhatatlan álmaidban.
Jaj, fenn, a fényes tiszta csúcson
A balkezű sors meglökött, –
Alattam a hegy röge porlik
S a mélybe hullva dübörög.
És hullok én is, – percek, évek
Porlanak lábaim alatt?
Már nem tudom, – talán az élet
Csak egy ily hulló pillanat.
A csúcs felé, a csúcs felé
Kitárom árva két karom, –
A mélybe le, a mélybe le
Ragad a baljós hatalom.
Csak mielőbb, csak mielőbb
Lennék már egészen alant,
S pihentetné a szikla-ágy
Mindörökre a nyugtalant.
2. Szózat a mélyből
Én vagyok itt, – nem a halál, –
Csak egy vadrózsa-ág,
Akármily gyönge vagyok is,
Megfogom a ruhád.
Kezed talán felvérezem,
Hegesztem a szíved,
Sziget vagyok vad sziklák közt
Szelíd tündér-sziget.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Kis, névtelen öröm,
Mely örvények közt hirtelen,
Váratlan rádköszön.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindíg virrasztok én.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak, és megtartalak.
Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét - Én olyan sötétnek tudom magam. - Azt mondják, köszöntésem: békesség. - S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! - Azt mondják, dalom ír és enyhülés, És több, mint szépség: jócselekedet. - Bennem dúl a magamra-ismerés, S meaculpázva verem mellemet. - Azt mondják, aki találkozik vélem, Hogy tőlem ő kapott ajándékot. - S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem, Hogy mindenkinek adósa vagyok. - Ó, Barátaim, ha egy fénysugár Lelketekig hullt, át a lelkemen: Nem enyém az a fény, csak bennem jár. Istennek köszönjétek, - ne nekem! (Reményik Sándor)
Álmomban Mesteremmel tengerparton jártam, s az életem nyomai rajzolódtak ki mögöttünk: két pár lábnyom, a parti homokon, ahogy ő mondta, ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem, itt-amott csak egy pár láb nyoma látszott, éppen ahol az életem próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz: " Amikor életem kezedbe tettem, s követődnek szegődtem Mesterem, azt ígérted, soha nem hagysz el engem, minden nap ott leszel velem. S, most visszanézve, a legnehezebb úton, legkínosabb napokon át, mégsem látom szent lábad nyomát! Csak egy pár láb nyoma látszik ott az ösvényen. Elhagytál a legnagyobb ínységben? "
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett: " Gyermekem, sose hagytalak el téged! Azokon a nehéz napokon át azért látod csak egy pár láb nyomát, Mert a legsúlyosabb próbák alatt Téged vállamon hordoztalak! "
Ismeretlen szerző nyomán, Túrmezei Erzsébet fordította
Szakítsd ki a fejed a sötétségből,
ő üzent újra,
az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:
a havasi gyopár száraz csillagát
ő küldte el a küszöbödig.
Tejjel telik meg mindig a kút,
ha emléke fölé hajolsz,
ugatnak a fekete kutyák
s a magány eszelőse nem hunyja le benned a szemét,
nem hunyja le benned a testét.
Hallgasd a kőzuhanást,
a torlódást, a robajt a bezárt völgyből
és szeress bele, ha többé
elérhetetlen is ez a zene –
Bámész tehenek édeskés szagával
az a lány üzent újra:
a havasi gyopár száraz csillagát
ő küldte utánad a világ tetejéről.
Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom,
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.
Néha úgy érzem, hogy ez szép nap
volt, bár semmi különös nem esett. Köszönd te is a pillanatot, melyben igaz magaddal voltál
azonos, de méginkább, ha mások közt lehettél
példa. Ne szólj bele társaid örömébe, hacsak
nem ártanak. Tudjuk már, hogy valami rend
mindenkinek megszabja, mit tegyen.
Mert nem a miénk
csak életünk, indulatunk, türelmünk. Mindig adj,
hogy a nagy folyam ne hordozód legyen, de részesed is.
Vigyázz rám
Mikor elhanyatlok
Árnyékként vetődöm
Farkasokat hallok
Fejemből
Vigyázz rám
Ha elragad a vihar
Örvényként kavar
Az óhaj lelkemben
Vigyázz
Hogy visszatérhessek
Megérinthessem
Az örök nyugalmat
Óvj még
Ha nem óvom kincsed
Eltékozlom, s életnek
Mutatok kilincset
Takard el arcom
Ha látszik a bűn
Szívemben elül
A harag, meglásd
S együtt élünk újra
Lángolunk, mint fáklya
S el nem hamvadunk
Hát vigyázz rám
Mint tékozlóra
Mint fiúra
Úgyis vigyázz
Mint önmagadra.
Mese
És akkor beléptél szemembe,
köpenyben, ahogy ott feküdtél.
Jöttél magas kőfal tövében,
jöttél parton, jöttél hegy élen.
Megszűnt az évszak, talán a Sirius
csillagképében mozdult valami,
talán a Fülöp-árok
mélyén egy hajszálrepedés.
Más időben, más viszonylatok
valószínűtlen törvénye szerint
vonult veled az univerzum
bőröm alá, emlékeimbe.
Vonal, pont, körré rendeződött,
minden út ide vezetett,
köldökzsinórral nyaka körül
lógott fölöttünk a világ.
És megszólalt a telefon,
kényszerítve, hogy odanézzek
árnyékára az arcodon,
és megszólalt az asztal, ajtó,
kávéspohár, könyv, szemüveg,
süket, süket, süket úr, zúgták
porcikáim, az elemek.
Hol voltál, hol nem voltál,
voltál egyszer egy…
