Keresés

Advent

"Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tudja rólam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így - hatalmasabb ő nálam, csak ő találhat meg engem - vakon tapogatózva; ha mindketten keresgélünk, elvétjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradni; hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem..."

Karinthy Frigyes: Isten

József Attila: A BÁNATA bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.

Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasímul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.

Aztán kopogtat. Levelet hoz.

 

1922. október

Végtelen a szív szenvedése

Képtelen vagyok a feledésre

Feneketlen a bánatom kútja

Kimondatlan kín úttalan útja

Amin mezítláb kell végigmenjem

Szerelmem kínja égeti a lelkem

Szívem darabjai vágják a talpam

Nincs olyan Isten, aki segíthetne rajtam

Miért, oh miért? - szólék kesergőn!

/Miért nem egységes a betűméret?/

 

Dzsida Jenő: Az én kérésem

 

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,

Immáron tudom, hogy nem maradhatnak itt.

Minden, ami szép, gyorsan tovalebben,-

Az élet erre lassan megtanít.

 

Mert mi az élet? Percek rohanása;

fagyos viharként száguld mindenik,

Mögöttük sír a kertek pusztulása,

S a rózsabokrot földig letörik.

 

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!

A vihar szárnyán mindez elrepül,

Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég.

Ott áll a kert siváran, egyedül.

 

Én nem számítok semmi kegyelemre,

Énfelettem is végigzúg a szél,

Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje

Jobban megvédve nincs a többinél.

 

Én készen állok minden fájdalomra

Nem hall ajkamról senki panaszt,

De most szívemnek még egy vágya volna,

S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

 

Ne vágtassanak szegény rózsakerten

Az összes szelek, mind, egyszerre át,

Ne várjon rájok elfásulva lelkem,

Ne törjenek le minden rózsafát;

 

Tépjék szirmit egyenként le, lassan;

Mind külön fájjon, sajogjon nekem,

És mindegyiket nagyon megsirassam

És minden könnyem egy-egy dal legyen.

1923.12.09.

Mindent pergamenre írtam

Szívemben csendesen, bonírtan

Rengeteg hártyavékony lapon

Könnyel írt neved lapozgatom

Könnyel, mert azt hiszed, nem fáj

Ez a bolond szív egyre Téged vár

A távolság az, ami megöli a lelkem

Az éppcsak szárbaszökő szerelmem

 

 

Balassi Bálint: Segéll meg engemet én édes Istenem!

 

Segéll meg engemet én édes Istenem!
Reméntelenségben ne hagyj elsillyednem,
Im minden elhagyott, nincsen hová lennem,
Nem tudok mit tennem.

 

Sok nyavola miatt apadott hitemet
Most többíts meg bennem, segélvén engemet,
Kit ez világ útál, csúfolván engemet,
Veszett éltemet.

 

Mint galamb, ki Noé bárkájából repült,
Nagy vízözön miatt meg bárkára került,
Szájában ágot hozván tetejére ült,
Ki zöld ággal újult,

 

Szintén úgy most lelkem õ nagy ínségében
Meg tereád került kételenségében.
Noha elhagyott volt; most reménlettében
Rád szállott hitében.

 

Új könyörgést hozott néked új ág helyett,
Ki jó reménséggel virágzott s zöldellett,
S adja õ magát is kezedben az mellett,
Így vár bárkád felett.

 

Mint egy nagy bárkádban vedd bé azért szegént
Jó áldomásodban fogadásod szerént,
Hogy az kétség miatt el ne hagyjon megént
Téged, szentséges fént.

 

Kibõl uram néked de mi hasznod lenne,
Ha az kétség miatt õ pokolra menne?
Lám már megváltottad, hogy ne égne benne,
Sõt jót érdemlene.

 

Régen egy galambot ha Noé megtartott,
Hát hogy hadnál engem, kit Fiad megváltott,
Ki tégedet régen keserven kiáltott,
Szüve szerént áldott.

 

Segéll azért engem, kegyelmes Istenem,
Örvény fenekére ne hagyj alá mennem,
Kiért az míg élek, kész vagyok hû lennem,
Nagy háladást tennem.

 

Rónay György: Advent első vasárnapja

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Miért kelsz újra...

 

Miért kesz újra, vágy, hová merengsz,

Szavakba sírni az elmondhatatlant?

Dalt, mely már éteri magasba leng,

Tud a hangszer, melynek a húrja pattant.

 

Tóth Árpád

Ez nagyon szép.

Ajkamon még mindig ott a szád

Próbálok nem gondolni Rád

Nem tudok, képtelen vagyok...

Megkötözött, örök rabod vagyok

Hiába, fölös már az igyekezet

Nem segíthet semmilyen felekezet

Részegen sem tudlak feledni

Simogatni, csókolni, ölelni,

Egyszerűen Terád vágyom

Ehelyett egyedül heverek az ágyon

Fájdalmas gondolkozni - ó

Fájdalmas, nincs rá jobb szó

El kéne feledjelek Téged

Agyam falán ott lóg a képed

Nem tudok elfordulni tőle

A lelkem táplálkozik belőle

Felkínálom a szívem túszul

Mert így önönmagam pusztul

Reményik Sándor: A testvér

A Testvér az a nő, aki szeret,
De vágya nincs és semmit sem akar.
Tenger-nyugalmú mosolya mögött
Nemes, vagy nemtelen célt nem takar.
Nincs elfogultság benne, s nincs zavar.
Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény,
Olyan, mint a jó lelkiismeret
Az öntudat virágos küszöbén.
Tartózkodása nem titkos ígéret,
Nem szűzi hó, mely olvadásra vár,
De kőbe metszett, rendületlen lényeg.

Látod, ez az a nő, aki testvéred.
Ez az a nő, akiben megszűnik
A nemek örök, nagy szerelem-harca,
Mely hódítás és leigáztatás,
Ha százszor pásztor-idill is az arca.
Bilincs nehezül és rabszíj fonódik
A szeretőkre a vágy vak tüzében.
De szabadság van a testvériségben.

A Testvér az a nő, aki szeret,
De sohasem lesz gyermekeid anyja,
Csak álmaidnak, lélek-gyöngyeidnek
Töretlen-tömör aranyfoglalatja.
Ki távol tőled – melletted áll mindíg,
S a Szépség ködös ormai felé,
Ha megállottál – újra útnak indít.
Mint halkbeszédű alpesi kalauz,
Komolyan kormányozza léptedet,
S ha végső dalba fogsz: tündér-echó:
Megszázszorozza hattyú-éneked.

Reményik Sándor: Egymás helyett

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.

Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.

De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.

Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.

Füst Milán: Őszi sötétség

Nyilas-hava

Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénűl az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivű szellem,
Idegen szellem közeleg s tengerzöld
Szőllőfürtöt tart bús arca elé.

Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.
Ó mily boldogság is esős időkbe' aludni!
Zúghat a szél mos távol temetőknek
Nedves sírjai közt és távoli erdők
Bővizű, hűs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szűntelenűl.

S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemű vadmacska s néhány vörös ordas…
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,
Karcsú, égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora
S mint szőllőfürt, oly áttetsző szép, édes melle-gyümölcse!…

…Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán… De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból…
S mint gyenge kóró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik…

Reményik Sándor: Jelek

Tudod mi fáj nekem
Testvér? Dehogy tudod.
Bár senki sem jutott
Lelkem lelkéhez Nálad közelebb.

De amit adtam Neked: csak jelek.
Jelek, jelek.
Ember embernek adhat egyebet?

S a jelek mögött egy egész világ van,
Mindentől elrekesztve, önmagában.

Reményik Sándor: Tükrök törvénye

Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Nem baj.
Így tükrözi a Szent Anna-tava
Sokszor még mélyebben a mély eget.

Mi nem tükrözünk mást, mint lényeget.

És azért ez a látás így igaz,
Ha egy-egy vonástól el is tekint.
Mi látjuk egymást, nem ahogy vagyunk,
De látjuk örök mivoltunk szerint.

Reményik Sándor: Bocsáss meg!

Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb „én”-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Nézd el vak fogcsikorgatásom,
Itten, a „külső sötétségben”.
Fogadj el úgy, ahogy vagyok:
Kihűlt, kietlen égitestet,
Mely mégis iker-csillagod.

S nézi végetlen éjszakákon:
Messze a másik hogy ragyog.

Reményik Sándor: Hallgat

Hallgat.
Hallgat néha hosszú órákon át.
Akár a kő.
Akár a fa.
Akár a hó.
Akár a hóvirág.
Hallgat.
Én e hallgatás irígye vagyok.
Bár nyugtalanít ez a hallgatás
Néha.
Mert hátha befelenőtt panaszok,
Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
Fínom kéreggel, fedezett sebek,
Alig kinyílt apró virágfejek,
Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak
Lappangnak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
Én azt hiszem, hogy ismerem.
És mégsem ismerem.
És ma sem tudom, miért hallgatag.
Csak e hallgatás irígye vagyok.
Azután szégyellem,
Jaj, nagyon szégyellem,
Mindíg, amikor szemben ül velem,
Fecsegésben szétszórom magamat,
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórtam magamat.
Ő ült, és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.

Keresztury Dezső: Nem a szégyen...

Nem a szégyen,belátás, fegyelem
fogja az esztelen, bokros szivet,
nem a belülről jövő kegyelem
megváltó szava szelidíti meg;

nem a munka, gyógyszer, ájuló tudat,
nem az éjek, bár álmuk csendesebb,
nem, ha virágok nyitják szirmukat,
nem a konok, idegbajos szelek;

nem is a halál- parti iszonyat,
mely, mivel elviselni nem lehet
tovább: robban, ellentétébe csap
s szivárvánnyá bontja a könnyeket...

Ki megsebezte, gyógyítja megint:
az ember, jó embersége szerint.

                  Vigasztaló

 

 Elmúlt a nyár. Most már a tél közelít.

De ne hidd, hogy a boldogságnak vége!

 Érik a szőlő, áttetszővé duzzad,

szinte kicsordul mézes édessége.

 

 Hiába jön majd tél, hó, zord hideg.

Ne félj! Nem lesz hatalma itt a rossznak.

 Mert odabent a jó meleg szobában

majd almák és emlékek illatoznak.

 

(Kiss Kálmán - Dújv-i kortárs költészet)

"Érezni szabad, mondani tilos!"

Én is így gondolom:-)
(József Attila egyébként is a szívem csücske)

Dolnaaa!

Borsódzik a hátam, ez gyöngyörűűű! Tudooood! Ezt szavalni!!!

Nem is merném, pedig már nem vagyok hátul gombolós.

Ez a vers olyan tabu - szavalás tekintetében -, mint a Kései sirató. Érezni szabad, mondani tilos!

József Attila: Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

Dobos Éva: Kedves Michael

 

Kedves Michael, vagy hogy is hívnak,

bár minden látszat ellene szól,

megkaptam a leveledet, amelyet

25 év után írtál,

mert akkor jutott eszedbe kinyitni

kedvenc Remarque-regényedet

- nem hasonló az ízlésünk -,

ahová a címemet tetted, hogy el ne vesszen,

csak aztán elfelejtettek, hogy odatetted,

azután, hogy felkértél táncolni valami

prágai zenés vendéglőben,

és táncoltunk, és néztük és néztük egymást,

én 16 éves voltam, te valamivel több,

és nagyon hasonlítottál Alekszej Batalovra,

aki akkor a legnagyobb sztár volt.

Látod, hogy én is emlékszem, annyi év után,

és mégsem feleltem, mikor megkaptam

azt a levelet, pedig nem akartál semmit,

csak épp előkerült a címem

a Remarque-regényből 25 év után,

és csak annyi választ vártál,

hogy igen, emlékszem, én vagyok az, élek,

vagy akár nem is emlékszem,

csak a két utóbbi,

és persze, te is leéltél azután egy életet,

meg persze, én is,

és nincs emlékünk semmi közös,

csak az a tánc a prágai

zenés vendéglőben,

merő banalitás.

Szeretném, ha tudnád, hogy

igen, megkaptam azt a levelet,

csak olyan nevetsgesen abszurdnak találtam

abban a percben, hogy kidobtam,

meg egy kicsit bosszantott,

hogy Michael-ként írod alá,

pedig csehül ez másképp van,

úgy kidobtam, hogy

25 év múlva sem kerülhet elő,

de akkor már minek is.

Igen, emlékszem,

igen, én vagyok az,

igen, élek.

Ignotus: Várnod egy jelre...

Várnod egy jelre, várnod egy szóra;
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.

Félned magadért s félned értem,
Meg se téve már tetten érten
Véletlen lenni más helyébe:
Ezt kapod egy szivért cserébe.

Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod
S amire vágyol, azt nem találnod:
Igy lop meg, teljesülve, álmod.

Lenned egynek egy hosszú sorba,
Lenned emléknek, összefolyva
Száz más emlékkel, ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.

Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak.
A vége az, hogy összezúzlak.

A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad -
Rossz óra volt, amelybe' lettél,
Amikor énnekem születtél.

Wass Albert: Mit csináljak?

Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mind egyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

Wass Albert: Magányosság erdejében

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér,
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem....

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

Teréz anya: „Tedd meg mégis valahogy”

 

Az ember sokszor mértéktelen,

Ésszerűtlen, s egoista.

Bocsáss meg mégis, valahogy!

 

Ha kedves vagy,

Vádolhatnak önző,

Hátsó szándékkal,

Légy kedves mégis, valahogy!

 

Ha sikeres vagy,

Nyersz majd hamis barátokat

És igaz ellenségeket:

Törekedj a sikerre mégis, valahogy!

 

Ha nyílt vagy és őszinte,

Lehet, hogy becsapnak,

Légy nyílt és őszinte mégis, valahogy!

 

Amit éveken át építesz,

Lerombolják egy éjszaka alatt.

Építs mégis, valahogy!

 

Ha nyugalomra és boldogságra lelsz,

Irigyek lehetnek rád:

Légy boldog mégis, valahogy!

 

A jót, amit ma teszel,

Elfelejtik másnapra:

Tedd a jót mégis, valahogy!

 

Add a világnak a legjobbat magadéból,

S ez lehet, hogy soha nem elég:

A legjobbat add mégis, valahogy!

 

Hisz tudod: végelszámolás

Csak Isten és közötted van:

Emberek közt sohasem volt: nem, sehogy!

Simogatni indul a kezem

már ősz a hajad
még eláll a füled
16 éves vagy és 50

Ennyi egyedüllét után
emlékszel-e még társadra
ki visszafelé fut az úton
keres téged
gyermekként
kamaszként
a felnőtt férfit
az őszülő embert

Látod pólyállak
anyád van helyettem
Hallod vitáz
a barátod belőlem
Érzed ölellek
szerelmed karjával

Míg simogatni indult kezem
megpihen a fejeden.

Bálvánnyá vált
bánatomból faragott játékom
Most a bálványhoz fordulok
adja vissza játékom.

Bensőd óceánjából
sodródtam kezed partjára
Visszavethetsz a tengerbe
de nem látottá nem tehetsz többé