zúzmara-ölelésben
álla a fa
a lelke is
tüskés zúzmara
árva levél
őszt idéz
színes
emlékzuhatag-reszketést
a nyártól búcsút vett
magánya
remeg
új tavaszra várva
A sivatag közepén, hajnali hidegbenApró egér remeg a fagyos köveken.Dermedt kígyó járja nesztelen körülA finom falatoknak már előre örül.Hogy megmenekül-e, az ma még talányAz egér én vagyok, a kígyó a magány.
Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bújtál
s több és jobb voltál minden újnál?
Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.
Ágyadból most is úgy megyek
tovább, hogy adósod vagyok
s valami sokkal tartozom.
Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém, s a messzi hála -
ezt a hálát adom neked,
kislányom, titkos kedvesem,
s messziről súgom csendesen:
köszönöm, hogy szerettelek.
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenítőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké -
bárkié, ki a túlsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué Fi és Kleopátra se tud.
Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.
A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.
Köszi, én meg kicsit "rájátszottam". :-) Nem pejoratívan értettem a hízelgést (álságosságként), ellenkezőleg: irányomban túlzásnak. De ha őszntén így gondolod, annak nagyon örülök!!! :) Köszönöm.
"Úgy gondolom, hogy ilyen rangos elismerést követően ..."
Ó, azért ne hízelegj, nem tudom mennyire rangos, de mindenesetre az a tény is éppúgy jól esik, ha van pár ember, akinek tetszik, és erről valamilyen módon visszajelzést ad. Nyilcán jó érzés, hogy egy rádió szerkesztőségének tetszik, de hidd el, számomra semmivel sincsenek "kitüntettebb" szerepben az én szememben, mint azok, a "mezei" olvasók, akik maguk kedvtelésére és örömére olvassák... :-)
"A Halál és a Hajó c . allegorikus versedet juttatta eszembe, remekül illeszkednek benne egymáshoz a költői képek"
Jól látod, és nagyon megtisztelő, hogy így emlékszel erre! :-) Nem ma volt pedig. Valóban, lehet a párja annak a versnek a "Száműzve". Bár nem volt semmilyen tudatosság és célzatosság, mégis így sikerült...
A Magány szerintem is jó vers, sokaknak tetszik, de ami azt illeti, korai vers, és versként kezdetleges szerintem. Őszinte vers és benne van az érzelmi erő, ami ahhoz kell hogy megálljon a lábán, de kétlem, hogy ma így írnám-e meg...
Úgy gondolom, hogy ilyen rangos elismerést követően az én véleményem nem nagyon számít, de ha tényleg érdekel, hát legyen: A Halál és a Hajó c . allegorikus
versedet juttatta eszembe, remekül illeszkednek benne egymáshoz a költői képek, vagyis nagyon tetszik.
Nekem viszont továbbra is a Magány a kedvencem:-)
Egy vers, amivel sikerült az Irodalmi Rádió műsorába újabb sorozatába ("Hangos Kortárs Irodalmi Anthológia") bekerülnöm:
Száműzve
Széttört a tégely, a mérge átható.Még adósa vagyok a halálnak.Nihilbe fagy a hajnalvirág,Mennem kell, indul a hajó;Nem tétovázhatok - már várnak…Csak a metsző fagy és őrület,A jeges szél és torzó arcok,Amik a fedélzeten várnak rám;Hova tűnt a nyár, hol lehet?!Kiért folytassam a harcot?!Körém állnak némán mind:Seregnyi félholt, nyöszörgő múmia: Férjek, feleségek, kamaszok.Fekete szemük rám tekintTudom: az összesnek el kell hullnia…A hajókémény köpi a nehéz füstöt,Gyomrában dühöngve dohog a kazán,Itt nincs kapitány, önként megyünk,Hogy csontjainkkal tápláljuk a dühöt,S áldozhassunk e közös vermünk asztalán…Betolakszunk a gépház ajtaján, S a tűz mohón elnyel bennünket. Sietnünk kell, hogy célunk elérjük, S hova száműztek: az örök béke partján Hánykódó hajónk végül kiköthet…
Lélekzetem gyorsan tünő
ködöt lehell az ablakon;
homálya holdja egyre nő
ahogy magamat faggatom.
Mi hozhat még nekem vigaszt?
Szerelmem is bogozhatatlan,
sugárzik mint a fájdalom
és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében,
éppen szivem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.
Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy,
mint hullámverte zátonyon
berajzolt testü tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem
s ázott esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már.
Hiába ég a nap felettem,
lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég,
de tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé is
így tartja védő két kezét a kék.
A bánat így emel fel égre mégis.
(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz,
majd egyre égibb hangot hall füled.
S a végső szó után meséld el,
hogy bordán roppantott a rémület.)
"... amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen a emberi szív."
