Suttogó szavaink mögött talán még hulló csillagot is takart a fekete éj; kívánságba karcolt vágyakat sodort felénk szelíden az augusztusi szél… Lassú táncra hívtak a fáradt lábak, ölelő karokba bújtak a fojtott vágyak, s fénykoszorút font fölénk a meghitt pillanat. Az égbe szökkenő szikrák pattogó hangja törte csak a csendet. A szunnyadó parázsban ezüst-szürke pernye pergett, mint az idő ködlő kötelén kavargó képzelet. Szikrák fénye szállt a végtelenbe, arcod tükrébe libbent a nyár múló sejtelme, idézve a tavasz ébredő illatát, igézve a kora ősz sárguló avarát, s míg lelked érintette lelkem, a boldogság büszke ragyogássá szelídült ölemben.
Casimir Delavigne
Várakozás
A záport elűzte a hajnal, s a felhőtlen, szabad eget bevonta kékkel és arannyal, a víz tisztább, mint az üveg.
A nap még föl sem szárította a csurom-harmat pázsitot, sietősebben kelt a rózsa, és vérpiros kelyhet nyitott.
Még lágyabban borzol a szellő, szerelmesebbek a rigók, gyöngébben futja be a szöllő zöld kaccsaival a karót.
Megváltozott ma a világ itt, megszépítette az öröm. Vajon az ég, a víz, a pázsit tudják, hogy este idejön?
(Tóth Judit fordítása)
Szabolcsi Zsóka: Boldog morzsák
Derengő álmok közt ránk hulló hajnali fény csillan csapzott hajadon. Arcodon még boldog morzsák mosolyognak. Csak pillantásom simogat. Talán megérzed. Szemed lehunyva nyújtod felém kezed. Összekulcsolódunk. A kíváncsi napfény glóriába fon minket. Nekünk születik a reggel.
Most zsong a tűz és meghúzódsz mellettem s pattognak bennem, kis nóta- szilánkok. Áldom az Istent, hogy ily szelíd lettem, ölelem benned az egész világot.
Apró, kis bolond nóta- töredékek, csillogó,csendes,csip-csup cserepek -amikből nem lesz soha, soha ének- játékosak, pajzánok, gyerekek.
Szeressed őket! Ártatlan koboldok. Születnek és aztán vígan meg is halnak, csak az az óra csendes, szelíd, boldog, amikor bennem ilyenek fogannak!...
További szép napot és kellemes estét kívánok Mindenkinek ! : ))
Sárhelyi Erika: Éji fellegek
Mint ki csöndben, bekötött szemmel ül a part bársonyos, gyönge fövenyén, s csak érzi a tengert ott legbelül - olyan vagyok nyáresték idején.
Csak hallgatom az est zizzenését - tán rebbennek angyalok, ördögök -, sejtem csupán, mint szalad szerteszét ezer álom a függönyök mögött.
Látnom sem kell, tudom az éjszakát, ahogy egybemossa a színeket, s érzem, hogy csukott szemhéjamon át megszöknek a tegnapi fellegek.
Búcsú sugarát hinti a Nap a bodza bokorra, Leveleit vérvörösre festi át a haldokló fény, Némaság talál rá az ágon megbújó kakukkra, Éveket nem ígér már hangja, hiába kérlelném.
Szellő lebbenti a nádast, az alvó vadkacsákat Lágyan lép a tó tükrén s az mégis némán törik, Ezernyi társat varázsol a bánatos hold arcának, A sápadt sarló egykedvűsége lassan megszűnik.
Buzogány bólint nagyot, amint lándzsáihoz érek Biccentek Én is, ha már ily nagyot rám köszönt, Lelkemben kigyúlnak az elfeledett meleg fények A természet magába húz lassan, beborít, s elönt.
Tücsök zengi a természet egyszerű, szép himnuszát A pillanatra ünneplő ruhát húz egy hulló csillag fénye, Ki leszédült az ég ablakából, látva e bámulatos csodát, Bár látszik még az ég peremén, a Nap lecsorgó vére!
(Bálint György: A macska naplójá-ból)
(John Muir)
Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet."
12.
Ha rád nehezedne az élet gondja, és eszedbe jutna, hogy megmerítsd a korsód, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz. A víz lágyan cirógatja lábad, és elcsacsogja titkait. A fövenyen a közelgő zápor homályos árnya, s a felhők oly alacsonyan függnek a lombsor kék vonalán, mint szemöldököd felett nehéz hajkoronád. Jól ismerem szívemben dobogó lépteid ritmusát. Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha eszedbe jutna, hogy megmerítsd a korsód.
Ha nem csinálnál semmit, csak ülnél kedvtelen, s korsód magára hagyva lebegne a vízen, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz. Zöld a gyepes lejtő, és mesésen sok a vadvirág. Sötét szemedből, mint madár a fészkéről, messzire szállnak gondolataid. Arcodról lehull, s lábaidhoz borul a fátyol. Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha ölbe tett kezekkel ülnél kedvtelen.
Ha megunnád a játékodat, és fürdeni kerekedne kedved, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz. Kék köpenyed maradjon a parton; a kék víz beborít és eltakar. A hullámok lábujjhegyen sorakoznak, hogy csókkal illessék nyakad, és halkan füledbe súgjanak. Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha fürdeni kerekedne kedved.
Ha elborult elmével a halálban keresnél menedéket, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz. Hűvös és mély, mérhetetlenül. Sötét, mint az ábrándok nélkül született álom. Mélységében egyformák az éjszakák és nappalok, és hallgatnak a dalok. Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha a halálban keresnél menedéket.
Jon Fosse: Ragyogjon a nap ne vakító harsogón csak csendben a kékben együtt vagyunk legyen nyugodt és mozdulatlan napunk fényben hintázó lágy sejtelem Összebújunk ujjaink összekulcsolódnak s csak ülünk Békésen Fenségesen a kékség közepén
Meleagros: Nyíl a fehér szekfű
Nyíl a fehér szekfű, nyíl már az esőbe szerelmes nárcisz, nyílnak már a hegyi liliomok. Nyílik már a leány, rózsák rózsája, s a szívben a fiatal vágyak drága virága kihajt. ...Ó ragyogó, zöldfürtü mezők, be hiába nevettek! Szebb csokor ő, mint méz-illatu bokraitok.
(ford.: Babits Mihály)
Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja, de nagyon mély volt és nagyon szelíd, mintha minden borongó alkonyatnak magába zárta volna színeit: a párát és az álmodó sötétet, mely mint a kéz, a Földet fogja át, s amelyben már a messzi végtelenség ígéri nékünk csillagsugarát.
Van, hogy a lélek szállni kíván, s madártestét oly útra emeli, hol a külvidék csak egy-egy szoba, s ő fenn a csillagokra száll.
Főt emel, ha zeng a határ, s tollában, ha angyal szunnyad, habár csend hona ő, mégis szózat, s zengő beggyel tovaszáll.
Dobbant a kövön, s hangjára ébrednek a szívek. Szívtelen-lát kondorszínek mögött újra szárnyak nőnek, s csordában robbannak a holnapnak.
Formája e kondor hadnak jászollal fényövez varázs, és soha nem volt égi áldás ismétlője ez ölelés.
Madártesttel röppennek a szívek. S kondorszárnyak, zúgó színek, lágyan-hajló madártérdek visznek lebbenő zuhanást.
Merre jársz most, kedves? Nézd ez égi vonulást! Nedves szemek ott, közöttük szárazulnak, s a holnap ott a mára hullhat, de bírják ők, ki múltat ás.
Ha vársz oly féktelen mulatást, mért gubbasztasz ott, egyedül? Nyújtsd a csillány kezem-fogást, s véled rebbenek legényedül!
Mert van, hogy a lélek szállni kíván, de nélküled oly védtelen vagyok, mint fénytől apadt holt csillagok, vagy mint nyúl, kinek fülébe a végtelen morog.
Jer hát velem, kedves! Lásd, az égen nem madár, csillámhad vonul! S lélekharang, ha még kondul, újra szóra lendül, gongul, s meg nem áll már, csak a végen.
Így légy őröm, vigyázóm e sok csatát bírt menedéken.
Elmondanám nektek a víznek milyen íze volt, ahogyan a forró napban a föld alól felbukkant vödörre buktam. Elmondanám, ahogy csendben, hűvösen éreztem a csodát, ahogy a Föld kincse szomjat olt.
Lefesteném nektek a zenét, amit behunyt szemhéjam alá festett... Ahogy lágyan bontott színeket a harmónia bennem, mit valami tárlat, akvarellel nyitott, majd súlyos olajnyomat, lüktető vörösen ahogy sebzett a fájdalom, és az örök kék az orgonák hangjában... bár lefesthetném nektek, amiket láttam!
Elénekelném a tájat, merre visz az utam, rendezett hangjegyekként a fasorban a fák, mögötte lágy akkordként fénylik a folyó, a hegyek basszusára fuvolaként rebben a napfény,... Elénekelném nektek, ahogy hullámzik, majd árad az örök ritmus. Dobverőként pereg a Lét kezében, a tavasz minden perce, csak hangom lenne rá, hogy megmutassam, hogy halljátok ti is, csak egy percre!
Csak szavaim vannak. Fehér lapon csak fekete betűk, hanyatlik a kéz, s csukódik a szem, nincs értelme... Mit mondhatnék, amit nem mondtak már? Költőnek lenni akarat, hogy mutass, hogy adj, használom én is..
Nincs jogom, csak ha jobb, ha több, de egy újabb vers, egyre megy. Mi nekem a fenséges melódia, versem után neked marad csak egy hegy.
Holnap újra lesz egy fonál, melyen lenghet majd életem. Holnap újra szólal egy szó, s ismét dalolhat énekem. Holnap újra lesz egy pohár, melyet tarthat majd két kezem. Holnap összeforr egy lélek, s utána éltem élhetem...
Nagy László: Himnusz minden időben
Te szivárvány-szemöldökű, Napvilág lánya, lángölű, Dárdának gyémánt-köszörű, Gyönyörűm, te segíts engem!
Te fülemülék pásztora, Sugarak déli lantosa, Legelső márvány-palota, Gyönyörűm, te segíts engem!
Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett mosolya, templomon arany-kupola, Gyönyörűm, te segíts engem!
Díjra korbácsolt versenyló, Lázadásokban lobogó, Csillag, dutyiba pillantó, Gyönyörűm, te segíts engem!
Harctéri sebek doktora, Hazátlanoknak otthona, Mézes bor, édes babona, Gyönyörűm, te segíts engem!
Piaci csarnok álmosa, Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona, Gyönyörűm, te segíts engem!
Béta-sugárban reszkető, Sok-fejű kölyket elvető, Tengerek habján csörtető, Gyönyörűm, te segíts engem!
Minden időben ismerős, Mindig reménnyel viselős, Bájokkal isteni erős, Gyönyörűm, te segíts engem!
Öröktől belém karoló, Vánkosra velem hajoló, Varjakat döggé daloló, Gyönyörűm, te segíts engem!
Iszonyattól ha szédülök, Ha a pimaszság rámdönög, Önmagammal ha kűzködök, Gyönyörűm, te segíts engem!
Jog hogyha van : az én jogom, Enyém itt minden hatalom, Fölveszem kardom, sisakom! Gyönyörűm, te segíts engem!
Felragyog az én udvarom, Megdicsőül a vér s korom, Galambok búgnak vállamon, Gyönyörűm, ha segítsz engem.
Nem tudhatjuk pontosan, mikor kovácsolódik a barátság. Ahogy mindig az utolsó csepp víztől telik csordultig a kehely, úgy a rengeteg kedvesség közül is az utolsó lesz az, mely csordultig tölti szívünket."
/James Boswell/
,,A kedves szavak rövidek és könnyen kiejthetőek, de a visszhangjuk valójában végtelen."
Kalkuttai Teréz anya
Nem mert jó és szép vagy, nem mert fáradt álmok szólnak rólad, nem mert kezem kezedbe fogadod, nem mert csendes félhomály ül mosolyod szegélyén, nem mert átjár sötétkék hiányod, nem mert novemberi zarándok szelek fújnak;
Somogyváry Gyula: Tűzbe nézünk 
Antonio Machado:
További szép napot és kellemes estét kívánok Mindenkinek ! : ))
Sárhelyi Erika: Éji fellegek 
Tóth János
(Bálint György: A macska naplójá-ból)
(John Muir)
Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet."
Sajnos nem tudom ki írta ezt a szépséget :(
Dsida Jenő 
Jon Fosse: Ragyogjon a nap
Keresztes Ágnes: Virágének
Szent-Gály Kata:
Komáromi János:
Szép napot kívánok ! :))
Kányádi Sándor
