Óh, Jahorka, úgy látom, téged is nagyon-nagyon kell, hogy szeresselek, ezekért a rettenetes képeidért. De nyugodj meg, te sem szenvedsz jobban szavaim miatt, mint én szenvedek a te képeid miatt!
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni minden viharvert, árva tölgy előtt, mért kell nekem az őszi csendre vágyni, ha minden csalfa álmom összedőlt, mért kell nekem a dombokat bejárni s bújkálni mint az üldözött gonosz, mért kell nekem a hegytetőre állni mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze, bűvös csókkal ha jő az alkonyat, mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre, búcsú-szavaktól fátylas hangodat, és mért kell minden szép emléket fájó betűkkel a szívembe írni, mért kell olyan nagyon szeretni téged, csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Mért kell mindig magamban vándorolni, s imákat mondani valakiért... s mért kell csak mindig rólad álmodozni, ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked, ha vártál lángot, az nem lehetek, fölébem hajolj lásd hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked. Vártál magadról szép éneket, dicsőítő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Könnycsepp a szempilládon este: én vagyok. És én vagyok az a kíváncsi csillag, mely rád kacsingat és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok. Végigálmodom az álmodat, ölelésedben én epedek el, csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok, mely szíved rejtett zárjait kinyitja, s a nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog holt mámorok tört ívén át az éjbe: s én vagyok az a sápadtság, amit éjfél után, ha bálból jössz haza, rád lehel a sarki lámpa fénye
Egyszer kilépsz az életemből, s ha felbukkan az arcom az időben, érdeklődve forgatod, mint egy régi fémpénz képes oldalát. Kíváncsian, de szeretet nélkül. Eloszlok benned, mint a köd, ha meglódítja a könnyű szél, nyomom se marad, csak kellemetlen emlék sajgat, hogy volt valaha valami, ami győzni akart, de belebotlott az el nem mondhatóba.
Hűvös volt ez a nap és az újságok szerint Jön az eső, jön az ősz, hosszú tél lesz megint Húzódj még közelebb, s ha egy kevés bor maradt Oszd meg velem a poharad, ugyanúgy, mint szebb időkben
Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond Ez a csönd éve volt, szinte fájt ahogy átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Húzódj még közelebb, hajtsd a párnámra fejed S az a páncél ami óv, földre hullik lehet Ne beszélj dal sem kell, már a zenék sem azok Amik nehéz napokon, végül is rólunk szóltak
Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Ez a csönd éve volt, szinte fájt ahogy átkarolt Gyere hát legalább te légy kicsit bolond Ez a csönd éve volt, lassan elfogy, mint a hold Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Nem bánat az, bárhogy sajog a szived, Ha már tied volt s akkor elveszited. Nem bánat az, ha csókolt már az ajka S most más csüng édes szédülésben rajta. Ha boldog órák, pásztorórák képe Kisér a puszta, magányos sötétbe, Mint téli kertbe a szines tavasz - Nem bánat az. De az a bánat, ha kezét se fogtad, Álmodba jött csak, csodának, titoknak. Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba, Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva. Tied se volt s már életedhez kötve És akkor, érzed, elveszett örökre És nem lesz fénye többet éjszakádnak: Az a bánat.
hol volt, hol nem volt... tavasz volt, madár dalolt... szívárványszínű fény világolt... fákon és fák alatt virág illatozott... s az a sok-sok szó, amit szólt a szád... az mind meseszép ígéret maradt csupán... és minden, amit akkor hittem, és képzeltem... mind-mind múló hangulat maradt, csak hiú ábránd...
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye, vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
Elpihent a nagyvilág, elpihent a lomb, Messzi bércen valahol kondul egy kolomp. Egy magányos vadgalamb hív egy gerlicét, Hajladozó rózsafán sírja énekét.
Hej! Rózsalevél, felkap a szél, Messzi sodor innét. Rózsalevél, egy sort vigyél, Rózsámnak üzennék. Vidd el szívem vágyát, Hozd vissza az álmát! Rózsalevél, felkap a szél, Talán sosem látlak.
Csendesen leszáll az est, lelkem messze jár, Fenn az égen millió szentjánosbogár. Hegedül most minden ág és a csend zenél, Hajladozó rózsafán halkan sír a szél.
Hej! Rózsalevél, felkap a szél, Messzi sodor innét. Rózsalevél egy sort vigyél, Rózsámnak üzennék. Vidd el szívem vágyát, Hozd vissza az álmát! Rózsalevél felkap a szél, Talán sose látlak.
Láttam a holdat a napot az égen, Láttam a könnyeket az Ő szemében, Láttam az arcát ahogyan elrohant, Lassan megértettem miért boldogtalan,
Láttam az arcod láttam egy képen, Láttalak téged Isten szemében.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok, Elmondom halkan csendben hogy mi a titok, Te vagy a lélektársam ó te vagy igen, Ennyire egyszerű ez a nagy szerelem, Elmondom majd.
Ne dobj el mindent ne mondd hogy kár volt, Nem vagy már közel és nem vagy még távol, Még minden bennünk van csak a jelen vádol, Még nem ölt meg mindent a hétköznapi mámor.
Láttam az arcod láttam egy képen, Láttalak téged Isten szemében.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok, Elmondom halkan csendben hogy mi a titok, Te vagy a lélektársam ó te vagy igen, Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem, Elmondom majd.
Hiába kínál mást a féktelen élet, Egyetlen pillanat és máris tovább lépek, Csak az íze kell csak a villanás tüze csábít még, Ami nélkül ami végül lehet így is a boldogság.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok, Elmondom halkan csendben hogy mi a titok, Te vagy a lélektársam ó te vagy igen, Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem,
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok, Elmondom halkan csendben hogy mi a titok, Te vagy a lélektársam ó te vagy igen, Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem, Elmondom majd.
Kiül testemre a "babona-halál", szájtátva felejtek. Vágyamban mintha cseppenként szagolnék vitriolt – ki tudja, kit ölelsz – bár ne látnám macska-tekinteted!
Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy Kedvesem! Nagyon szeretlek!
Simon Zsolt-Hozzám tartozol (részlet)
Hozzám tartozol, mint nappal az éjhez, Mint kemény munka a töredezett kézhez, Mint igaz szó a tiszta gondolathoz, Mint enyhe szellő a nyári alkonyathoz.
