Camp Grant esetében épp a támadó indiánok voltak keresztény hitre térve. Létezik persze az az álláspont, hogy ők sok évtizedes sérelmeket toroltak meg, ami egyébként hihető is, viszont nyilván a végtelenségig lehetne ezt ragozni. Az viszont fontos szerintem, hogy 1996-ban egy tucsoni keresztény küldöttség nyilvános bűnvallást és bocsánatkérést tartott. A linken a lap alján olvasható a történet. Az aláírók:
Rick Leis - President, Coalition of Prayer Network International
Pastor Gabriel Ward - Desert Cahuilla
Morris Chapman - Song writer, and psalmist
Pastor Gil Garcia
Pastor Kenneth Ballenger
Pastor James Keen
Pastor Warren Anderson Jr.
Steven L. Dowdle
Brad Rollins
Hal J. Jensen
A nevekből is látszik, hogy az említett csoportok utódai mind képviselve lette. Gabriel Ward lelkész képviselte a keresztény indiánokat:
Nem negyven éve, hanem sokkal régebben probléma mindez, a rezervátumi rendszer fennállása óta mindenképpen. Nyilván történnek jó dolgok is, például az értelmiségi réteg megjelenése. Ami én most látok, az a rezervátumi fiatalok (nagyon sok a fiatal a teljes népességben, és tényleg nagyon korán halnak a felnőttek) gettó típusú, bandaháborúkkal tarkított kriminalizálódása és az új kábítószerek problémája. Épp ma kaptam egy levelet, és többek közt egy asszonyról van benne szó, aki a Törzsi Ügyészi Hivatalban dolgozik (San Carlos), és teljesen kétségbe van esve a nála megforduló tinik miatt. De hát mit tud csinálni? Hol van számukra megoldás?
"A mingók porig égették Pennsylvaniában Hannastownt, és októberben egy 300 fős harci osztag már másodszor intézett támadást a nyugat-virginiai Wheeling közelében fekvő Henry-erőd ellen."
"1782 márciusában a pennsylvaniai milícia lemészárolt 90 békés morva delavárt (a morva egyház által keresztény hitre térített delavárok) Gnadenhuettennél (Ohio), ezzel alapos okot szolgáltatva a delavároknak a bosszúra."
No, ez a nagyon, de nagyon durva. Amikor angolszász milícisták, hősiességüket és bátorságukat fitogtatandó, keresztyén hitre tért békés indián falvakat mészároltak le. Hány, de hány ilyen eset volt É-Amerika történetében.
1871 Camp Grant az nem ilyesmi volt? Bár ott a hóhérok között mexikóiak és papagó indiánok is voltak szép számmal, nemcsak anglók.
Az atrocitások és vérbosszúk ördögi köre 1781-ben is folytatódott. Tavasszal Daniel Brodhead felégette Coshoctont, a delavárok legnagyobb települését. A nőket és a gyermekeket foglyul ejtették, de a férfiakat tomahawk-val lemészárolták. Mire júniusban összeült a háborús tanács Új-Chillicothe-ban, már nem voltak semleges törzsek Ohióban. A nyár folyamán harci osztagok – melyeket gyakran Simon Girty vezetett – csaptak le Kentuckyban és Pennsylvaniában. Augusztusban George Rogers Clark expedíciót szervezett Detroit elfoglalására, azonban egy csapat pennsylvaniai milicistát, akik Clarkhoz akartak csatlakozni, a Miami-folyó torkolata (Cincinnati) közelében csapdába csalták és lerohanták a mohawk Joseph Brant vezette kanadai irokézek és királypárti fehérek. Ezután Brant az Ohiónál Clarknak is csapdát állított, akinek azonban sikerült túljárnia Brant eszén, és biztonságban elérni a Nelson-erődöt (Louisville). Detroit azonban 1795-ig a britek kezén maradt.
1782 márciusában a pennsylvaniai milícia lemészárolt 90 békés morva delavárt (a morva egyház által keresztény hitre térített delavárok) Gnadenhuettennél (Ohio), ezzel alapos okot szolgáltatva a delavároknak a bosszúra. Júniusban az ameriakaiak támadást indítottak a Sandusky falvak ellen, de Ohio északi részén, egy két napig tartó csatában vereséget szenvedtek. Az amerikai parancsnokot, William Crawford ezredest elfogták a viándotok, és kiszolgáltatták a delavároknak. A delavárok a kínzócölöphöz kötözött Crawfordot (aki George Washington személyes jóbarátja volt) élve elégették, Simon Girty szeme láttára, aki közben folyamatosan gúnyolta őt. Augusztusban Girty újabb portyát vezetett Kentuckyba, ezúttal Bryan's Station-nél csapott le. A milícia üldözőbe vette, de ő csapdát állított nekik a Licking-folyónál, Blue Licks-nél. Hatvan amerikait öltek meg, közöttük volt Daniel Boone fia, Israel is. A mingók porig égették Pennsylvaniában Hannastownt, és októberben egy 300 fős harci osztag már másodszor intézett támadást a nyugat-virginiai Wheeling közelében fekvő Henry-erőd ellen. A következő hónap folyamán Clark 1.100 lovassal vereséget mért a sónikra a Miami-folyónál, és felégetett hat falut, köztük Új-Chillicothe-t.
A párizsi békével 1783-ben véget ért az amerikai függetlenségi háború, azonban az ohiói törzsek és a Hosszú Kések közötti háború kisebb megszakításokkal egészen 1795-ig elhúzódott. Ámbár a britek kérték szövetségeseiket, hogy állítsák le támadásaikat az amerikaiak ellen, e kérés nem volt egyéb egy jó nagy adag álszenteskedésnél. A britek átvették és folytatták a franciák szerepét Kanadában: döntőbíróként léptek fel a törzsek közötti vitás kérdések elintézésénél, ugyanakkor támogatták az amerikaiak ellen létrejött szövetség fenntartását, hogy azokat távol tudják tartani Ohiótól. Bár sohasem kötöttek formális katonai szövetséget az ohiói törzsekkel, a britek folyamatosan ellátták őket fegyverekkel és segítséget nyújtottak nekik amerikai területen lévő erődjeikből, melyeket a békeszerződés értelmében már ki kellett volna üríteniük. Mindazonáltal a britek inkább a megalkuvók semmint a felbujtók szerepét játszották ebben a konfliktusban. Hét évig tartó brutális háború után a briteknek és az amerikaiaknak egyaránt volt okuk a békekötésre. A Hosszú Kések azonban – az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között megkötött béke dacára – úgy érezték, hogy közöttük és a sónik között semmi sem változott. Csupán átmeneti szélcsend állt be, míg mindkét fél megpróbálta felmérni a másik szándékait.
A nyugati (északnyugati) szövetség egy, a Sandusky-folyónál tartott tanácskozáson formálódott ki, 1783-ban. A britek ebben nem vettek részt, de lehozták Kanadából a mohawk Joseph Brantot, akit örömmel fogadtak. Ezután a szövetség küldöttséget menesztett Detroitba, ahol a britek biztosították őket támogatásukról. A szövetség első tanácstüze a Wakatomica nevű sóni faluban lobbant fel. Miután a falut 1787-ben felégették az amerikaiak, a szövetség központját Brownstownba (Sindathon faluja) költöztették, egy viándot faluba, Detroittól délre. A Párizsban aláírt béke az Egyesült Államoknak juttatta az Ohio völgyét, de az ott élő őslakosokról egy szót sem szólt. Persze kétséges, hogy amerikaiak elfogadtak volna egyáltalán olyan okmányt, melynek szövegébe az indiánokat is beleveszik. Az amerikaiak szándékai 1784-ben teljesen világossá váltak, amikor is kényszerítették a legyőzött irokézeket, hogy a második Fort Stanwix-i szerződésben megerősítsék 1768-as lemondásukat az Ohio völgyéről.
Az egyik "eredeti" indián tök állítólag a Connecticut Field változatra hasonlított és kb. így nézett ki:
Az ízét nem tudom, nem kóstoltam. Sokféleképp ették, nyersen is, sütve, pirítva, kukoricával összefőzve, kenyérbe sütve. És biztos még másképp is. Voltak puha héjú fajtáik is. Sót is használtak, persze, például vulkanikus eredetű tavakból szerezték, pl. innen a zunik (1898)
Tökmagot is pirítottak, féreghajtónak használták. Néhány érdekesebb kép még:
Papagók szárítják a tököt vékony csíkokra vágva (1919)
Tökágyás 1879
A pueblók tetején szárították a terményeket.
Isleta pueblo belső tere, itt látszik a hosszúkés, csíkos dinnye.
A kjeleti erdővidék népei tudtak juharszirupot készíteni a cukorjuhar nedvéből, állítólag az irokik találták föl ennek a technikáját, de az algankinokhoz is átterjedt.
Egyes középső algankin népek pedig nagy mennyiségben gyűjtögették a vad vízirizs termését, amit aztán megfőzve fogyasztottak, ha jól tudom.
Wabenakikról és montagnaisokról (keleti algankin népek) meg az a szóbeszéd járta, hogy roppant nagyétkűek és rengeteget meg tudnak enni együltő helyükben.
Pl. 4-5 wabenaki család együltő helyében képes volt elpusztítani egy egész sült szarvast állítólag, de nem tudom, hogy mennyire megbízhatóak ezek az infók...:-)
Ey anyagban azt olvastam, hogy a délnyugati földművelő törzsek, hopik, puevlók, pimák, papagók stb. táplálkozása nagyon unalmas és egyhangú volt, a kukoricán és a babon kívül csak némi pinyondió és más vadon gyűjtött növények, nagy ritkán meg némi hús került az asztalra.
Délkelet és az északkeleti erdővidék táplálkozása változatosabb lehetett, ott jóval több volt az ehető növénytermés, + a Három Nővér nevével fémjelzett kertkultúra - kukorica, bab, tök.
Keressetek rá a neten a succotash kifejezésre, tipikusan keleti algankin táplálék volt eredetileg.
Kockára vágott, sült szarvashús-darabkákkal nem lehet rossz, hús nélkül nekem kicsit gyöngének tűnik.
A csirikaváknál pl. az orr levágása volt szokásban. Mivel a férj nősülés után a feleség családjához kapcsolódott, a férj eredeti családja erőforrást vesztett. Ezért ha az asszony hűtlennek bizonyult, a férj tartozott annyival a saját családjának, hogy ilyen módon megtorolja a dolgot, még akkor is, ha szíve szerint inkább más talált volna ki büntetésül.
