A múló idő
A múló idő egyre gyorsabban szalad,
Láttam elsuhanni a kertjeink alatt,
Nyomában elsárgult a vad, zöldellő nyár,
Mögötte bölccsé szinesedett a határ.
Az idő könyörtelen fogaskereke,
Üldöz mindennap reggel, délben, este,
De éjszaka a forgás álmomban megáll,
Fogaskerék ott már nem zakatol tovább,
Egy időtlen és tértelen valóságban,
Hol csak Lélek repül néma sólyomszárnnyal,
Lebegve megállunk és jól körülnézek,
Lelkünk körülveszik apró kicsi fények.
Azután hajnalban újraindul minden,
Reggel kakasszóra eltűnik az Éden,
Az idő csak suhan, nesztelen titokban,
Mögötte csak méla múlt emléke marad.
Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
Tessék, most egy dallamosat hoztam, ezt a napokban írtam, amikor még nem volt zúzmara sem. Nálunk egész télen nem esett a hó, s egy nap volt csak zúzmarás, 18. kedd, akkor fotóztam is.
Könnyes alkony
Csupán a köd, csupán a pára, csak könnyes alkony hull a fákra. Csupán a lélek árnya lebben ebben a szürke méla csendben.
Hol van a tél, a hó, a dér, a zúzmara, a szép kacér rebbenő csipke az ágakon? Zokog a kongó fájdalom, felhők gyöngye a vállamon.
Köszi. Örülök, hogy sikerült. Egyébként egy versmondó számára, ha már lényévé vált a vers, az előadás előtti adrenalin adja meg a végső simítást, és eligazítást. :-)
Mondj a tanácsadódról mást is, az h. skizoval kezelték nem a leglényegesebb info róla, ......ugye ? :-)
Én maradi vagyok :), szeretem ha a vers zenél, ritmusa van, amikor a rímet már szinte várja az ember a sorok végén. Nem önmagáért a versért, a rímelésért írok verseket, hanem eszköznek tartom a tollat, a fotót és a zenét az emberi lélek és szellem ilyen módon történő kifejezésére. Egy átélt lelkiállapot vagy szituáció kibeszélésére, elmesélésére.
Itt a legújabb:
Amikor először
Amikor először fogom meg a kezedet,
Régóta várt áram járja át a testedet,
Amikor először magamhoz szorítalak,
Gyorsan leomlanak a rideg, kőkemény falak.
Amikor majd az utcán kézenfogja járunk,
Sok-sok borús dolgot vidámabban látunk.
Amikor hajadat először cirógatom majd,
Fájdalmadat, magányodat elfelejted majd.
Amikor forró ajkunk először összeér,
Lelkünk megremeg, szó helyett szivünk mesél.
Elmond majd őszinte, kimondhatatlan dolgokat
Amikor a két lélek eggyé válik, boldogan.
Kedves SchefferJ! Rendszeresen nézem a fotóidat, olvasom a honlapon is a verseidet. Tudom, ez nem fotós rovat, de feltétlenül meg kell említenem, hogy kiváló felvételeket készítesz minden témában, s a tájképeid lenyűgözőek. Nagyon jó a versekhez illesztett képek hangulata is. A verseid is gazdag, érző lelkivilágot takarnak. Azért kérdeztem, írtál-e már szabadverset, mert néha nem árt elereszteni a fantáziát, s elmondani mindenféle szerkesztésbeli kötöttség, zenei ritmus és rím nélkül a gondolatritmus segítségével a bennünk felgyülemlett érzéseket és hangulatokat. A szabadvers nem próza, nagyon is vers, ha nincs is szabályos versszakokra tördelve. A verset nem csak a rím teszi verssé. Én pl. nagyon szeretem a haikut, s az eredeti japán haiku 3 sorában a rendezett 5-7-5 szótagszám mellett egyáltalán nem alkalmaztak rímeket. Én sokszor írok olyan verset, amelyben nincsenek versszakok, nincs rím. Pl. ebben:
Túl a homályon...
Tudom, hogy tűnt álmok repítenek éjjel tengered felé, hogy hamut szór körém a fáradt dalt búgó szél, hogy hervadó fények, alvó virágok űzik kószáló vágyamat. A nap halvány korongja épp csak sejthető a köd mögött, hihetetlen, hogy néha izzik és lángol. Felhők ereszkednek hozzám, simogató párába burkolnak, hiába nézem a jövőt, csak tegnapomat látom... Látlak, s magamat benned, szempillád rám csukódott, kezed eleresztett. Tenyeremben megbúvó csókok nyomán apró szikrák pattannak szerteszét. Ragyog a köd vöröslő pirkadással. Hárfadal, fuvolasóhaj lendít túl a homályon.
Akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti,
a szívébe a szeretet
bokrát elülteti.
Nem fonnyadnak el soha e
bokron a levelek,
dús televénybe bújtak el
a szomjú gyökerek.
Tüdőd érte zihál, dagad,
szolgál lélegzeted,
hozzá futnak, miként a patak,
véreddel az erek.
Ágra új ágak hajtanak,
levélre új levél,
zúgásuk belepi agyad,
nincs nappal, nincsen éj,
nincs éjjeled nincs nappalod,
nincsen egy perced is,
örök zúgásuk hallgatod:
„Segíts! Segíts! Segíts!”
„Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
zúg, zúg csak szüntelen,
vijjogva osztják életed
aggódás, szerelem.
Álmában sikolt kedvesed,
riadva rémeken?
neked ful el lélegzeted,
lidérc ül melleden.
Láz marja, kiveri hideg?
a te fogad vacog.
Szivük verését önszived
verésén hallgatod.
Míg élsz nem múlik sohasem
rólad a büntetés,
nem érint meg a kegyelem,
amíg, mint puha kéz,
oldó magányod, fekhelyed
a halál megveti:
akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti.
Megszületett! Majd belehalok ebbe a versbe. (nem szoktam nagy szavakat használni, de ez az igazság). Van egy barátom. Már felnőtt. Kamasz korában skizofreniával kezelték. Most tünetmentes. Jó ember, igaz tanácsadóm.
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Ha egyszer újra tanulja a mosolyt,
szeme zöldje finom fátyol mögé
rejti majd szikrázó fényzuhatagát,
úgy, ahogy a lélek pásztázza
körül a bánat tájait,
és ott rejti majd el azt is,
amit lát; -
a világ s a boldogtalanság,
ha fájt, csak neki fájt...
s ha egyszer újra tanulja a mosolyt,
homloka derűje visszafogott
rajzán a veszélytelen hangulat
soha nem bont zászlót
jövônek, múltnak,
s vele mulathat majd, - ha mulat, -
okos magányának biztos pátosza is...
s ha egyszer újra tanulja a mosolyt,
bölcsen ajkába harapja
összes tévedéseit.
Álom
Nem kell felidéznem,
Rögtön előjön magától,
Becsukom szemeim és
Kedves arcodat látom,
Játékos szemeiddel,
Tüzes tekinteteddel,
Csengő hangoddal,
Ahogyan énekelsz szavaiddal.
Hajad hullámzó fénye,
Ahogy megpihen válladon,
Lelked sugárzó lénye,
Akiről mindig álmodom,
Akiről mindig álmodom.
Milyen lehet fogni
a kezedet a kezemmel,
Átölelni karjaimmal
a karcsú testedet,
Homlokunkat lassan-
lassan összeérinteni,
Tekintetedet örökre
szivemben hordozni.
Amiről mindig álmodom.
Este, amikor a leáldozó nap sugarai
a gyérülő lombok közt
az ősz színeivel permetezték be a
tűnő világot.
Kértem, hogy könnyű legyen az éjszaka
és ne kísértsenek álmok.
Reggel,
amikor az első fénysugár pírja
skarlátszín virágot rajzolt a húnyó eszmélet arcán.
Kértem, könnyű legyen a nap
és el ne feledjek semmit, mi volt.
Aztán
az este és reggel rendje felborult -
mintha a semmibe szóltam volna,
mondtam, haza szeretnék menni.
Weiner Sennyey Tibor
Csendes vers, amely valójában a végén még rikoltozni is fog
Hadd mesélem el, mint volt a reggel,
Mikor körúti éjjelből felriadván,
Mint ki rossz álmot látott - vagy nem
Fejezte be az izzadt szénpakolást -,
Ébred a szóra, valami rikolt,
A távoli mezsgyén pedig csönd van.
Vasárnap reggel ezüstpírbe fogja
A messzi zajgást a hétköznapokban.
Körbenéztem, hogy feketém mellett
Ismét költészetet reggelizzek,
Olvasni talán, terelni a fényt a sorokon,
De a könyvek most nem segítettek.
Felhalmoztam, mint mások ezüstgolyót,
Kedvenceimet, s reámparancsoltak:
Nézd a Hajnalt! Halld a trombitát!
Lásd álmaink, mint iszkolnak!
S szétnyílva a könyvek, mint madarak
Repültek kezemből, polcról-polcra,
Rikoltó hangjukban pedig csönd van.
Én meg leültem, mint madár a drótra.
Nézni a Hajnalt, hallani trombitát,
Látni álmaink, mint iszkolnak,
S utcákból kanyarogtak a regények,
S költemények lettek a falfirkák.
Mert mindenütt valami sejtelem
Lágy szövete húzódott, ráterült
A város köves pusztájára ez,
S néhány strófában kimerült,
Hogy vigyázz, barátom, ki olvasod
Mit köréd írt a rőt poéta valónak.
Nézd a Hajnalt! Halld a trombitát!
Lásd álmaink, mint iszkolnak!
Jó.
Jogod van így gondolni.
De én már 44 éves vagyok, és eddig ezt nem tapasztaltam.
Viszont, 150 évre vagyunk programozva, lehet, hogy ez még változik.
Most csak ez van.
Azonban a verseid sem ezt sugallják.
Én azért reménykedem, és, ha lehetőségem adódik, majd felugrom.
Az utolsó pillanatban.
