"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ólomból szőni pilleszárnyat, Hulló pihékből bércre várat, Mécsessel járni nyári fényben, Halottat kérni, jaj, hogy éljen: Hiába mind...hiába már... Hiába, mindhiába már!
Én mégis, mégis útrakelnék, Kharon ladikján áteveznék, Keresnélek földben, virágban, kiáltanék az éjszakában: Hol vagy anyám?...Hol vagy anyám? Hol vagy anyám, édesanyám?
Víz alattam, víz fölöttem, nem is tudom, hogyan jöttem. Hűvös vízen ellebegve, hűs esővel permetezve ringatózom hullámokon, csendes eső mossa arcom. Víz felettem, víz alattam, nem is tudom, mit akartam, nem is tudom, kit akartam, s remegek így kitakartan, permetező lágy esőben, elringató mély bölcsőben...
Megpróbálom újra
Nagy Irén -Aki ködben dalol
Valaki dalol, nem hallja senki, Dalait honnan, kinek is zengi? Halk szavú lantot penget az ujja, Néha a pánok sípját is fújja, Tilinkón, hárfán beszél a széllel, Hegedűn játszik csillagos éjjel. Harangok ércén riadót kongat, Orgonán búgó zsolozsmát zsongat. Harsonák ajkán vihart is támaszt, Csengettyűk nyelvén vágyakat áraszt. Tárogatóján rég múlt harcoknak Emlékeiről sír el jajokat. Fűzfasíp, nagydob hangján is játszik, Dala lelkének mélyéről hangzik, Dalol szívének érzékenységén, Mesét dúdol, ha gyermek ül térdén. Imádságot és zsoltárt énekel, Hite, reménye sosem hagyja el. Dal az élete, vigasztalója, Komisz sorsának kapaszkodója. Ajka mosolyog akkor is, hogyha Arcát sós könnyek zápora mossa. Játszik szegény minden hangszeren, Míg el nem alszik szépen, csendesen, Ködben él, ezért árnya se látszik, Hallgasd csak, – hátha néked is játszik...
Nagy Irén
Aki ködben dalol
Valaki dalol, nem hallja senki, Dalait honnan, kinek is zengi? Halk szavú lantot penget az ujja, Néha a pánok sípját is fújja, Tilinkón, hárfán beszél a széllel, Hegedűn játszik csillagos éjjel. Harangok ércén riadót kongat, Orgonán búgó zsolozsmát zsongat. Harsonák ajkán vihart is támaszt, Csengettyűk nyelvén vágyakat áraszt. Tárogatóján rég múlt harcoknak Emlékeiről sír el jajokat. Fűzfasíp, nagydob hangján is játszik, Dala lelkének mélyéről hangzik, Dalol szívének érzékenységén, Mesét dúdol, ha gyermek ül térdén. Imádságot és zsoltárt énekel, Hite, reménye sosem hagyja el. Dal az élete, vigasztalója, Komisz sorsának kapaszkodója. Ajka mosolyog akkor is, hogyha Arcát sós könnyek zápora mossa. Játszik szegény minden hangszeren, Míg el nem alszik szépen, csendesen, Ködben él, ezért árnya se látszik, Hallgasd csak, – hátha néked is játszik...
A Fény látszólag eltünteti a sötétséget s a sötétség felfalja a fényt. Egyik a másik nyomában fut. A sötétség a kárhozott szomorúságával hívja meg a világosságot. A világosság magvában sötétségidéző szorongás feszül. De e két pólus sohasem találkozhat össze a matéria síkján. Sorsuk az, hogy váltsák egymást. Ugyanaz a törvény teljesül be rajtuk, amely az éjt a nappal sarkába űzi, s az életet a halál elől átszökteti a „Tükörvilág” küszöbén.
Sohase felejtsd el: a megvilágosodás mindig akkor érkezik el valakihez, mikor léte legmélyebb sötétségében hiszi magát, s a fény reményéről is lemondott! Állapotát azonban élesen megkülönbözteti a valódi morális összeomlástól alázatos, kitartó szolgálata, amelyet a világosságból való látszólagos kirekesztettsége ellenére is tovább folytat, sokszor hosszú, vigasztalan éveken át.
A hang megtört mozgás, mint ahogy a szín megtört fény. A szám és a zene a legszorosabban kapcsolódik. A hang önmagától kapcsolódik a mozgásba. A szín az anyagnak és a fénynek semlegesített állapota. Az anyag fény akar lenni, a fény törekvése épp az ellenkező. Lehetséges, hogy minden kvalitás a fenti értelemben megtört állapot. Hamvas Béla
Úgy vártalak téged, mint Messiást a nyomor, Melynek szenvedõ arcától könnyet sírt az ég is. És úgy hívtalak téged, mint álmos nap az alkonyt, Hogy lángcsóvával világítson csillagébredésig. Álmaimban elképzeltem, hogy engem is szeretnek. Vár rám majd valaki a vén tölgyfák alatt. S mikor tavaszt hoz az élet, nyíló pipacsszirmot Nekem is jut a boldogságból egy apró, kicsi darab. Éjszakánként én voltam a holdat õrzõ angyal, Kinek sudár kecses alakja csillagfényben táncolt, S ki titkos vággyal hitte, hogy egy bûvös varázslattal Magához vonzhatja a szívkeresõ vándort… Néha halk sóhajok szálltak a néma éjszakában, A szó túl szürke volt, de a gondolat még csillant, Mert a tudat alatt elrejtõzve megláttam a lelked, Ahogy reményt adó hitként, életünkért lobbant. Mikor mindent feladtam megtaláltalak És ajándékként elhoztad a végtelen szerelmet, Mely koldusszegény éveimben rádöbbentett arra, Hogy minden igaz csodát a jelenben keressek. Már tudom a földön nincs csodásabb drágakõ, Mint egy könnyektõl ragyogó fénymosoly az arcon, Mert nekem az a legszebben tündöklõ mesebeli kincs, Mikor megfáradt õsz fejem a te válladra hajtom.
Tudod, akkor szeretnék meghalni szépen, Mikor aranyló párában bukik le az alkony. S mikor párolgó könnycseppet szárít fel a nap Egy nyárillatba merült, fényt mosolygó arcon. Tudod, azt szeretném nagyon, hogy mikor álmodom, Madárdal csendüljön fel egy réges-régi dallamon. S akkor - lassú léptekkel - közeledjen a szívbemaró halál, Hogy legyen idõm elmondani azt, amit még muszáj. Tudod, legutolsó gondolatként megfognám a kezed, S ettõl két szememben parázs tüze lobbantana lángot, Melytõl nem fájna annyira, mikor búcsút veszek attól, Ki csodaszéppé varázsolta ezt az ábrándos világot.
Tudod, arra gondoltam, hogy a szeretetben, a mindent megbocsátó érzésben az a csodálatos, hogy az ember megtehet bármit, a világon lehet a leggonoszabbik, ha ki is veti magából a világ, ha mindenki csak megveti már, ha a vétke annyi, hogy a pokol tüzét is kiérdemli, az érte indult szeretet megmarad akkor is, nem csalódik, nem fordul vissza lemondón, a szeretet eltűr mindent, mindent elvisel, a szeretet meg nem hal soha, de benne a legcsodálatosabb mégis az, hiába, hogy nincsenek feltételei, nincsenek elvárásai, hiába, hogy nem ítélkezik, a rosszat fel nem rója, csak van kitartóan, még miértjei sincsenek, általa mégis megváltozik minden, a sötétség kivilágosodik, a jég megolvad, talán az ő ereje abban van, hogy létezik, mint a Nap, ő tud valamit, tudja, megteheti, hogy mindent megenged, hogy eltűr mindent, mert aki szeretve van, hiába teheti, tenni mégsem teszi, szeretve lenni olyan állapot, amiben az ember megtisztul a rárakodott piszoktól, a szeretetlenségben ráült rossztól, meggyógyul a nélkülözés hiánybetegségéből.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli ország, ahol olyan magasra nőttek a hegyek, hogy csúcsaik már az égbe nyúltak. Az egyik hegyen volt egy fennsík. Csodálatos kilátás nyílt innen a környező vidékre. Mindenhol hegyek, a levegő kékesfehéren remegett, s oly tiszta volt, hogy messziről, a tenger felől idehallatszott a sirályok hangja. A fennsíkot üde, zöld gyep borította, s nem volt itt más, csak egy szerény, csendes kis templom, s körülötte vörös rózsák. A templomba belépve mélységes csend és nyugalom fogadta a látogatót. A bejárattal szemben egy egyszerű oltár emelkedett, sima kőasztallal. A fából faragott padsorok között régi korok emléke lebegett, és minden békét és harmóniát sugárzott magából. A templom egyetlen dísze, színesre festett üvegablakai voltak. A művész mesteri tökéllyel alkotta meg színeiket, így amikor a Nap besütött, gyönyörű fénybe öltöztette a templomot. Az üvegablakok között volt egy, amelyik érezte, hogy ha több napfényt tudna átengedni magán, akkor csoda történne: az emberek olyan élményben részesülnének, amiről nem is álmodnak. Látta ugyanis, hogy milyen nagy különbség van a kinti és a benti fény között, s szerette volna a kettőt eggyé tenni. Sokat töprengett, mit tehetne, és időnként próbálkozott is: néha leporolgatta magát, máskor izgett-mozgott, hogy üvegtábláin jobban áthatolhasson a napsugár – de nem volt megelégedve az eredménnyel. A szíve szomorú volt, amikor látta, hogy az emberek megelégszenek azzal a félhomállyal, ami odabent van, s nem tudják, hogy milyen is az igazi fény. Egyszer, egy nyiladozó, üde nyári hajnalon, amikor éppen felkelt a Nap, s első sugarai a templom ablakaira vetődtek, a mi ablakunk lelkét annyira elöntötte a fenséges élmény, hogy a szépségtől kicsordultak a könnyei, és felsóhajtott: “Bárcsak teljesen át tudna sütni rajtam, hogy ezt odabent mindenki láthassa, és akkor részesülhetne ebből az éltető fényből! Óh, bárcsak tudnám, mit tegyek!” És ekkor váratlanul, bársonyos, simogató hangon megszólította őt a fény: “Lásd, itt vagyok. Fordulj felém, engedd, hogy minden sugaram átjárjon, átmelegítsen! Én szüntelenül áradok rád, és mindenkire, fogadd el fényemet! És most nyújtom a kezem feléd, gyere hozzám, nézd meg magadat innen! Tudni és látni fogod, hogy mit kell tenned, ha arra vágysz, hogy átragyogjak rajtad.” És a fény kinyújtotta finom, puha kezét, majd a szívéhez emelte őt. Az ablak innen már sokkal többet látott, s hamarosan tudta is, hogy mit kell tennie. Rájött, hogy miért és miként fordult el, gubózott be magányába a fény elől. Azt is látta, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ezek a kis védőlemezek – amiket ő épített ki magában – ismét megbarátkozzanak a fénnyel, s meg is bízzanak benne. Majd felfedezte, hogy az évek hosszú során rárakódtak olyan dolgok, amelyek már fölöslegessé váltak a számára, s amelyek akadályozták célja elérésében. Innen kívülről pontosan tudta, hogyan kell ezektől óvatosan és körültekintően megszabadulnia. Fürkésző tekintete megakadt belső üvegtábláin is. Észrevette, hogy itt is egy kis átrendezésre van szükség, hogy minden a helyére kerüljön. Alaposan megfigyelte a részleteket, s jól megjegyezte, mit hová kell áthelyeznie, vagy másképpen alakítania. Még néhány percet eltöltött azzal, hogy megfigyelte, mit kell még tennie ahhoz, hogy át tudja engedni magán a kívülről áradó fényt, majd amikor készen lett ezzel, el is képzelte, hogyan fog mindez megtörténni. Lelki szemeivel látta, ahogyan védőlemezei – amit a bántásoktól, sérülésektől való félelme épített fel – fokozatosan a fény felé fordulnak, majd feloldódnak benne, s ezután látta magát, ahogyan megtisztul, megszabadul a lerakódásoktól, a felesleges súlyoktól, és érezte a megkönnyebbülést is. Az átalakulás pedig tovább folytatódott: belső üvegtáblái szépen, lassan átrendeződtek, finom mozgás indult meg benne, és lassan minden a helyére került. És ez így folytatódott tovább, egészen addig, amíg a fény szabadon át tudott áramlani az üvegablakon. Mikor mindezt végignézte a fényből, érezte, hogy a puha kéz visszahelyezi őt eredeti helyére, és szeretettel nézi, figyeli továbbra is. Ezzel csodálatos változás kezdődött meg az üvegablak életében. Tisztán emlékezett mindarra, amit a ragyogás szívében állva látott, és boldogan fogott neki a megvalósításnak. Türelemmel és kitartással végezte a védőpajzs lebontását, a belső tisztításokat, és élvezte ezek eredményét is. Érezte, hogy amint egyre jobban halad célja felé, valóban még több fényt tud átengedni magán. És egyszer eljött a nap, amikor elkészült, átalakult, ráhangolódott a fényre, amely már szabadon ragyogott át rajta. Valahányszor besütött a Nap ezen az üvegablakon, a templomot eddig még nem látott ragyogás töltötte el. Az emberek hamarosan észrevették ezt, s odagyűltek az ablak alá, élvezték az áradó, tündöklő fényt, amely körülölelte őket. Elteltek szépségével, gyógyító erejével, s eltöltötte őket az a béke, nyugalom és harmónia, amelyet a fény hordozott magában. Ott álltak minden nap, és gyógyultak, erőt merítettek az örök Forrásból, amely így eljutott hozzájuk, s eközben az ablakot már nem is látták, mert ő maga is fénnyé vált, s minden lélegzetéből és szívdobbanásából az örök élet áradt szét."
Mikor egybesimul ég és Föld, mikor nem számít már a jövő, csak a múló jelen csodája, mikor jövőnk jelenünk álma, akkor teljesül be a varázs, örök szerelem utáni vágy.
Mikor versben dalolhat a szív, hogy ne sejtse senki kinek ír a költő lángból szőtt verseket, mikor menekülni kell, mint vad, tiltott szerelmet féltőn rejtve, akkor kel bíbor égre az éj, segítve a szerelmes zenészt. Mikor magányos szív társra lel, egymásból merítve életet, akkor felkiált a józan ész:
Nem! Nem engedem! Nem lehet még! Elég a pillanatnyi varázs, egymásért lopott percek, órák. Az eggyéfonódás majd akkor, ha összeolvad Föld és ég, s e két szerelem senkit nem sért.
Lázár Ervin: Hóban
- Ébredj, kislegény!
Felült az ágyban. Az apja megcsókolta. Borostás arca szúrt. E nélkül a
reggeli szurkálás nélkül el sem tudta képzelni az ébredést. Aztán
barackot kapott a feje búbjára. Nagy keze volt az apjának. Széles
tenyere, vastag ujjai, és minden ujján a fölső ízületen egz sűrű, kör
alakú szőrcsomó.
Ujra visszafeküdt, az orráig húzta a takarót, és akkor közösen
számoltak.
- Egy - mondta az apa.
- Kettő - vágta rá a fiú.
A "hármat" már együtt mondták. Igy:
- Háá-rom.
Kipattant az ágyból, az apjára nézett nevetve meg dideregve. A férfi
rákezdett a mondókára:
- Ejnye-bejnye, szedte-vette, a cipőjét hova tette?
- Ha az éjjel el nem szaladt, biztos itt van az ágy alatt - felelte
éneklő hangon a kisfiú, és előkotorta a két nagy, magas szárú cipőt
az ágy alól. Az apja kivette a kezéből az egyiket, megnézte, és
elkomolyodott.
- Na, ez bizony jól átázott - morogta, aztán a gyerekre nézett,
kacsintott, s így folytatta -, a lábacskád biztos fázott.
Az apja hangtalanul, inkább a szemével nevetett, nagyon vidáman
tudott így nevetni, ő meg hangosan, vékony gyerekhangon, csak úgy
zengett bele a hideg szoba.
A mondókákat mindig együtt találták ki az apjával. Nagyon sokat
tudtak, de ezt ma mondta neki először az apja. Elismételte magában,
hogy el ne felejtse, s kacagott.
- Pszt - tette szája elé ujját az apja. - Felébred Zsuzsika. -
De a kishúga nem ébredt fel. Csak egy szöszsárga hajcsomó látszott a
felfuvalkodott dunyha alól.
Az apja kiment, ő meg öltözni kezdett, és közben vacogott. Nem
nagyon fázott, de szeretett vacogni - a fogát ütemesen csattogtatta,
s közben kifújta meg beszívta a levegőt. A húga mocorgott az ágyban,
aztán felült. Az orra olyan volt, mint egy piros gomb. Hunyorgott, a
szeme sarkából ránézett. A fiú abbahagyta a vacogást.
- Még - parancsolta a kislány.
A füzeteit még este a táskájába rakta. Nem bőrtáska volt, pedig az
apja a simontornyai vásárból hozott neki egy szép sárga, hátra valót
- az övé vászontarisznya volt, a bőr majd jó lesz Zsuzsinak. Neki
tarisznya kell, mert Édesapa is olyannal jár nyáron a határba, és
mindig szeretett benne kotorászni, meg aztán néha, de ezt nem tudja
senki, mikor fölveszi a tarisznyát, azt játssza, hogy ő most Kobrák
bácsi, a kanász. Hajlott háttal megy a disznók után, s délben majd a
jószagú csendben ölébe kanyarítja a tarisznyát; kenyeret, hagymát meg
szalonnát szed elő belőle meg csontnyelű bicsakot. Tavasszal nem is
vitte el soha az iskolába a tízóraiját, hanem leült egy fa alá
valahol, és bicskával szeletelve, megette a lekváros kenyeret.
Közben még a disznókra is volt gondja, mert így fenyegetőzött
magában:
- Te eriggy onnan,mert odaküldöm az Ügyest!
S ha nem hallgattak a jó szóra - persze, az ilyen disznóféle nagyon
értetlen -, csak rászólt a kutyára:
- Na, előre, te!
Aztán eszébe jutott, hogy így elkésik az iskolából,
fölszedelőzködött, de azért még futtából visszaszólt:
- Ölég, Ügyes ide gyere!
Ez volt a tarisznya.
Édesanyja a tízórait az asztal szélére tette. Belerakta a táskába,
és elindult.
Nem volt nagyon hideg, de a hó keményen roszogott a lába alatt.
Mielőtt kilépett a kapun, katonásan köszönt Kevei bácsinak, aki
egész éjjel ott fagyoskodott az udvaron, és tényleg olyan nagy hasa
volt, mint az igazi Kevei bácsinak. Tegnap csinálták Édesapával, mert
jó ragadós hó esett - faszénből tettek neki szemet, orrnak meg egy
nagy sárgarépát. Csodájára járt az egész család, s Zsuzsika azt
mondta rá: "Kevei bácsi".
A Nagysarokig a lórédombon kellett menni. Lefújta róla a havat a
szél, a sárga fűcsomók kilátszottak. Innen már tiszta időben el
lehetett látni a faluig. Igaz, csak a templomtorony látszott meg a
nagy fenyő csúcsa az esperes kertjében - de az már a falu. Ott van a
templom háta mögött az iskola meg a Szalaiék romháza. A templommal
szemben van a bolt - nyáron szíjostorok lógnak az ajtajában, és cukrot
is ott szokott venni az édesapja.
Aztán sorban a házak. Mindennap végimegy közöttük - csak vasárnap
nem, mert akkor nem kell iskolába menni. Az első házban Miszlai Pista
bácsi lakik, a postás, aki minden reggel odakiabál neki:
- Elkésünk, főtisztelendő úr!
Azért mondja, hogy főtisztelendő úr, mert a fiúnak bokáig érő
kabátja van - a bátyjától örökölte, de jó meleg. A következő házban
lakik Jóska, a barátja. Aztán egy nagy sárga ház, a Gruberéké, ott
harapós a kutya. Kovácséknak árpával érő körte van az udvarukon,
egyszer szotyolaszárral le is akart verni egyet, ami kilógott az utca
fölé, de észrevette a Kovács bácsi - nagy, fehér bajusza van, az egyik
szemének nincs feketéje, szürke az egész, és azzal a szemével nem is
lát - odaballagott - ő nem mert elszaladni -, és azt mondta:
- Na, majd én fölemellek, fiam, úgy eléred.
Kovácsék után laknak a Szamosiék, aztán a Nagyék, az ő házuknál
kezdődik a Levente tér - ott csak egy ház van, a Szigetiéké, gerendával
támasztották meg az elejét.
Mindezt a lórédombról nem lehet látni. Csak a tornyot meg az
esperesék fenyőfáját. De most azt sem, még az Erzsébet-dombig sem
lehetett ellátni, mert lomha köd telepedett a vidékre.
A Nagysaroknál szalad az országútra a gyalogösvény. A tegnap esett
hóban itt már lábnyomot sem talált - nem járt erre senki. Ennek örült,
mert szeretett a fehér, tiszta hóban gázolni. Időnként hátrafordult.
Hosszú, vékonyodó, pontozott csíkot látott: a nyomát. Néha egészen
elaprózta a lépést - így egyenletes vonalat húzott a hóba, és
figurákat tudott csinálni. Csinált is. Egyszer egy emberfejet - két
hétig is látszott, egyszer meg a nevét írta így ki, de azt biztos
betemette a tegnapi hó.
A hó olyan, mint a porcukor - néha meg is kóstolta, de csak hideg
volt. Akkor is olyan, mikor fellobbanó kis szelek végisöpörnek rajta,
fölkavarják, meg akkor is olyan, mikor a faágakról lehullik. Most a
faágakon már nem volt hó. Éjjel is fújt a szél - bedudált a
kéménylyukon -, és most is hajlítgatta a meztelen faágakat.
Szerencsére hátba fújt, a "főtisztelendő"-kabát nem engedte a bőréhez
bújni a hideget. Kicsit szorongott, mert máskor ilyenkor már
világosabb szokott lenni, most meg mintha inkább egyre sötétebb lenne.
- Lehet, hogy vihar lesz - gondolta, és fölnézett az égre. Csak
mérhetetlen szürkeséget látott. Erről az ősz jutott az eszébe. Akkor
is ilyen szürke nap volt, és a szürkeségből vihar lett. Azért elment
az iskolába, és nagyszünetben hallotta, mikor a tanító néni azt mondta
az igazgatónak:
- Ezt a kis tanyasit ebben a rossz időben is elengedték. Milyen
emberek a szülei?
Az igazgató kicsit hallgatott, aztán így felelt:
- Derék emberek ... és a gyerek is az lesz.
Elszégyellte magát, a kút mögött állt, és a bokrok között gyorsan
elszaladt az udvar másik végébe, nehogy az igazgató észrevegye, hogy
kihallgatta őket.
Ez járt az eszében, és egyre csak lépegetett. A szél akkor már
oldalról is csapkodott, és nagy fekete felhőkkel hajózott az égen.
A varjak sötét csapatokban hangtalanul keringtek a levegőben, aztán
beszálltak a tanyához közvetlen közelre, a szalmakazlak közé. Távolról
mintha égzengést hallott volna.
A keményre fagyott, szélhordta hókristályok pirosra csípik az ember
arcát... Még vissza lehetne fordulni. Ha a dűlőúton megy, negyedóra
alatt hazaér, de lehet, hogy ott hófúvásos az út. Arra is mehetne,
amerre jött... az igazgató bácsi majd megint azt mondja a tanító
néninek: "Derék emberek... és a gyerek is az lesz."
A gyalogutat nem látta, be kellett hunyni a szemét - csak botorkált,
megcsúszott -, a tarisznya lődörgött a hátán ide-oda, s a tolltartóban
zörögtek a ceruzák.
A téli szél másként fúj, mint a nyári. A hangok tisztábbak,
élesebbek. Ez csak a szél hangja. Nyáron a fák is énekelnek.
Teljesen besötétedett. A hó is hullani kezdett, de nem békésen és
szelíden, mint amit annyira szeretett nézni otthon az ablakból.
Csíptek a hópelyhek, bevágtak a nyakába, az olvadt hólé végigcsurgott
a hátán.
Mintha kiáltottak volna. Balról az országút mellett a földeken
végigfutott valami. Lehetetlenül nagy volt és fekete. A cipője is
teletömődött hóval, de nem fázott a lába. Csak ment és számolgatott.
Most a Kiserzsébet, aztán a Csordakút, onnan már csak egy ugrás az
Erzsébet-domb, s akkor már látja a Miszlai Pista bácsi házát. Azt
mondja majd a Pista bácsi: "Elkésünk, főtisztelendő úr." A szél
belekapaszkodott a kabátjába, egy darabig húzta, aztán elesett.
A szája tele lett hideg hóval, a kezéről lecsúszott a kesztyí.
A Kiserzsébetnél a part elfogta a szelet. Ide le kellene ülni -
gondolta, aztán eszébe jutott, amit az édesapja mesélt arról a
kisfiúról, aki leült a hóba - mert elfáradt -, és harangzúgást
hallott.
Fekete kavargás lett az előbb még hófehér táj. Az országúton egy kis
pont . Csöppnyi lépésekkel megy előre, néha elbukik a hóban, ellöki a
szél... és föláll. Szakállas embereket lát meg villogó fejszéjű
cigányokat. Az arca csuromvíz és belül az inge is. Csak megy. Néha
eltűnik, aztán előbukkan megint. A hátán vászontarisznya van.
Az Erzsébet-dombnál megállt. Megroggyant a térde. Mindjárt odaérek -
gondolta, és folytak a könnyei. Leült a hóba. Már csak kicsit kell
menni, és akkor mondja a Pista bácsi, hogy elkésünk, főtisztelendő úr.
Itt sokszor szokott ülni a nyáron is. A bodzabokorban
vadgalambfészek van. De ilyenkor a vadgalambok nincsenek itt.Messziről
csengettyűk szóltak. Talán szánkó. Fölállt. Csak kevergő hópihék
csaptak a szemébe, a csengettyűt már nem hallotta. - Még kicsit
pihenek - gondolta, és beleesett a hóba. Jó hideg hó. Ide nem fúj a
szél sem, mert elfogja a part... Az arcomnak nagyon jó ez a hideg,
csak a kezem fázik. - Zsebre akarta dugni, de nagynak és nehéznek
érezte - és a zsebe is vizes volt.
...bimm-bamm... bimm... bamm... Harang. Valahol szól a harang. Fel
kell kelni. Menni kell. Számolt. Egy... kettő... hááá-rom. Háromra
felugrott... na, ez bizony jól átázott, a lábacskád biztos fázott.
Szédelgett kicsit. Borzongott is... de ment.
A Miszlaiék háza előtt nem állt senki. Kihalt volt a falu.
A kilincset nem tudta megfogni, elgémberedett a keze - csak
kotorászott körülötte. Valaki kitárta az ajtót. Jóleső meleg csapta
meg. Azt akarta mondani: megjöttem, de nem tudott szólni, nevetni sem
tudott, pedig a boldogság táncolt benne.
A tanító néni odaszorította meleg arcát az övéhez, az ölébe kapta,
és szaladt vele az igazgatóékhoz. Itt, ebben a szobában már volt
egyszer, akkor is ilyen jó birsalmaszag úszkált a levegőben.
- Havat - mondta az igazgató, és vetkőztetni kezdte.
Hóval dörzsölték a kezét meg a lábát, és pálinkát itattak vele. Tűz
szaladt végig a testén... Valaki hangos csattanással verte kint a
havat a lábáról. Az apja. Tudta, hogy az apja. Szigorú volt az arca,
ilyennek csak egyszer látta, mikor nagyanyó meghalt.
Csupa hó volt, a fiúhoz lépett, s megfogta a kezét. A kisfiú kicsit
felkönyökölt.
- Cipőm, ruhám jól átázott, de a lábam mégse fázott.
Az apja felemelte a kezét. Azt hitte, barackot ad - de csak
megsimogatta a fejét.
Csak egyszer meglazitni a féket ami nyom, magamat elveszitni, lebegni szabadon, csak egyszer elterülni, mély vizekbe merülni s csak álomban örülni, hogy nincs sem út sem nyom.
Hogy nem kell már akarni s indulni nincs miért, hogy köd lett minden célból s a kin hogy véget ért, ott csak a víz morajlik, a távol ég hajnallik, a szél fölébem hajlik s egyik sem kérdi mért.
Nem kérdnek, nem felelnek, ott elaludt a szó, nem mérnek ott időket és nincs sem év, sem hó s akik ott találkoznak, többé nem hadakoznak, egymásra álmot hoznak és nincs többé való.
Csak szótlan csókok vannak és kábult halk mosoly és ég és víz s a másik minden egymásba foly, mintha a szél ringatna, az ég karjában tartna s nem tudod kinek ajka, ki csókol és hogy hol.
Nem tudsz, nem kérdesz semmit, nincs más csak szerelem, álom-karok kinyulnak s ölelnek nesztelen, bódult sziveknek álma, nincs dobbanás, sem lárma, sem vágynak sóhajtása, csak teljesült jelen.
Egymásba nyilt szemekre alig jön rebbenés, százados szomjuságra iszunk ott enyhülést s a sápadt ég derengve, sorsunkon elmerengve reánk borul kerengve mint boldog szédülés.
Félholtra van csigázva e hősi akarat, a gát mely eddig védett, inog, recseg, szakad, s rám csapnak áradások, oly édes szomjuságok, hogy menekvést nem látok sehol az ég alatt.
Hol van most cifra gőgöd? hogy sorsodat legyőzöd, végzeted megelőzöd, ha tudod védd magad! S hogy végre szabaduljak, bőségembe ne fuljak, magam is elárullak börtönőr akarat.
Füst Milán
Messzi fény
Ha jön az alkony, gyászinduló bátran felzendűl, A döbbenetes sötétségű széles árnyak nőnek, Olvadt ólom-csöppecskéket hullat el az árnyék, S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükrözik.
Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé… Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás…
Mert vissza nem tér többé, ami távozott. – Ó messzi fény! Az örök változás mivégre van? Vagy minden veszendőbe mén? Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? És lelkem is szegény? S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők Vonúlnak itt, mint órjás látomások? S lobbannak el? Hisz úgyis téli álom már nekem e földi lét, Amelyből felriadok olykor s mint a fák, Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd, S az Urat hívom tanuságomúl, hogy itt vagyok… Ó fényből árnyba változó világ!
Gárdonyi Géza
Mikor a gyermek
Mikor a gyermek gőgicsél, az Isten-tudja, mit beszél! Csak mosolyog és integet Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?
S mint virággal az esti szél, az anyja vissza úgy beszél, oly lágyan, oly édesen De őt nem érti senki sem.
Hogy mit beszélnek oly sokat, apának tudni nem szabad: Az égi nyelv ez. Mély titok. Nem értik, csak az angyalok.
Csukás István
Szomjas évszakom
Szívemig húz a szerelem, szíved verését hallgatom. Télből, csendből győztesen feltámad szomjas évszakom, fuldokló hite milljó zöld torokkal a napfényre tört,
így nyitsz bennem, tán tudatlan, félszeg jóságomra ablakot, hogy ne legyek, emberi alakban, vakon zuhanó halott, modell a pusztuláshoz, itt belül betervezzek állatit.
De mint nyers színek közt szemed, acsargó vágyak közt szavad sosemvolt egyensúlyt teremt, veled legyek én boldogabb. Ütőered ver: rebbenő fecske, míg bőröd nyár-ízét keresve
csókollak (nyárba horgonyt dobunk), vár ölelésed tiszta hona - Két kézzel pazarló korunk véget ne érjen soha! Áldlak én érte, míg a vér szívemből szívembe visszatér.
A téjszín léget elkeverte fekete borával az éj: lelkem ma, vágyak büszke lelke, megúnt szavakkal ne beszélj, húnyd be az ajkad, nyisd ki a szárnyad, szabad szemeddel szertenézz: ma messze szállnod nem nehéz.
Mámorosan az éj borától szárnycsattogás legyen dalod: ki éjt iszik, a kéjre bátor, tenéked ez volt italod. Sokáig ittad, részegülhetsz, azért vagy mostan oly szabad: repülhetsz magad.
