Ide szeretnénk gyűjteni minden hasznos(nak látszó) információt, tapasztalatot, kérdést, ami szükséges lehet a görögországi 246 kilométeres ultrafutóverseny teljesítésében. http://hu.wikipedia.org/wiki/Spartathlon
Lehet,hogy rosszul gondolom,de szerintem sokkal gyorsabban biztosan nem.Bár ezen nem nagyon gondolkodtam még.Én inkább próbálok egy olyan iramot menni,ami egy ultraversenyen "elegendő",amivel lehet teljesíteni a szintidőket,és azzal az irammal minél többet futni,minél hosszabb ideig tartani azt.Persze ez terep és időjárásfüggő.Szerencsém van,mert közel a Bükk-hegység,és van alkalmam sokat futni hegyet,partot.Utána egy síkon végzett edzés már mennyivel könnyebb,gyorsabb.A másik,amit erről gondolok,de lehet,hogy tévedek,hpgy a sok-sok hosszú futás egy idő után növeli a gyorsaságot is,ám ugyanez fordítva már nem biztos.Mármint,hogy rövidebb,gyorsabb futás után tudnék ultratávokat is menni.Persze ez alól vannak,lehetnek kivételek,én csak magamról tudok beszélni ez ügyben.Nem beszélve arról,az agynak milyen edzés a szombatonkénti 10 órás edzés.
Változó.Van benne 4 perces is,de akár 7 is.Függ sok mindentől.Terep,fáradtság,időjárás,stb.De úgy mondanám,hogy az átlag az 5:30-6 perc.Persze az igazság az,hogy nem menne ennyi ha nem szednék táplálékkiegészítőket.Arginint,Karnitint,Koffeint,Zsírégetőt,IsoPlust,Multivitamint.Ez nagyon sokat jelent a gyors regenerálódásban.
tegnap ugyanez volt, a sűrű ködben szinte rámdermett a pára... nem vagyok fázós de két tapirövidgatyába és hosszúujjúba kellett futnom a nap nagy részét
még az érdekelne, hogy a felkészülkés során nagyjából milyen tempóval futod a kilómétereket, azaz ez a hatalmas futott km-szám lassítja e az átlagos tempód
A Praterban, mint 1személyes szurkolótábor drukkoltam Jenönek:-)
4perc késéssel, de sikeresen elindult. Az elsö 20-30km-en Sipi kiséri kerékpárral. Az idöjárás elég lehangoló volt. Semmi napsütés, köd, 100%-os páratartalom. Szerencsére, majdnem szélcsend van. Legalább azzal nem kell küzdenie:-)
A versenyem?Hát megpróbálom összefoglalni,mi is történt.A tervem az volt,hogy Korinthoszig szerzek kb. fél-egy óra előnyt,utána majd abból gazdálkodom.....Az eleje jól ment, lazán,sokan voltam még mögöttem,így nyugodtan haladtam előre.Amikor feljött a Nap,kezdett meleg lenni és jöttek az emelkedők,még akkor sem éreztem igazán,hogy baj lenne.Csak utólag jöttem rá,hogy mennyi időm ment el az állomásokon a frissítéssel,hűsítéssel.Kétszeresen is hátrányba kerültem a meleg miatt.Lassabb voltam a tervezettnél,és ehhez még hozzájött az az idő,amit a hűsítéssel töltöttem.Erősnek éreztem magam,mégsem tudtam igazán időt hozni,nyerni.A minimális célom Korinthosz volt,addig "görcsöltem", aggódtam,csak az meglegyen.Jó volt odaérni.Utána már megkönnyebbülten,könnyedén mentem tovább,tudva,hogy a hőség is csökken. 100-nál kezdtem érezni,hogy kezd a lábam megtelni víz,-és vérhólyaggal.De mivel állandóan a szintidő határán futottam,nem volt időm foglalkozni vele,és ráadásul a ragtapaszaim is eláztek a frissítések közben,használhatatlanná váltak.A hegyig egy szakaszon buktam nagyot.Nem tudom hol lehetett(130 környékén?),volt egy szakasz ami kavicsos,köves volt.Ott a talpaim miatt nem tudtam már csak sétálni.A másik ilyen a hegyről lefele volt.Ott szintén csak sétálni tudtam,mert annyira szúrta,vágta a vízhólyagjaim a sok apró kő.Az erőnlétemmel nem volt baj,de ahogy a talpaimra "néztem",már tudtam, nincs esélyem így végigmenni a hátralevő távot.Ezzel fejben el is dőlt.Ahogy fejben "feladtam",úgy szinte az erőm is elszállt.Minden mindegy alapon még futottam,bóklásztam tovább,de igazán így sántikálva már nem volt igazi esélyem.Később jöttek,kiszedtek........
Persze ez nem mentség arra,hogy nem sikerült.Valaki gyenge volt,valaki a meleget nem bírta,velem a vízhólyagok végeztek.Mindegy,ez is az én "gyengeségem" volt, kell találni valamit ellene. Másik cipő?Vagy "csak" a forró aszfalt?Vagy ha van időm leápolni?Ez már mindegy.
kb. 72-73 km lett volna 11 és fél órára.Ez nem megvalósíthatatlan teljesítmény,ha "egészséges" a lábam, a talpam.Ez ad reményt és erőt a jövő évi Spartathlonhoz.Meg az a tapasztalat amit újoncként szereztem.A két legfontosabb:a frissítőallomásokon sok időt lehet bukni,valamint a kínálatuk is elég gyenge.Jövőre viszek magammal saját,megszokott isoitalt és sok-sok állomásra leadom.Víz,kóla?Azt jövőre kihagyom,az biztos.És ami a legfontosabb,a tavalyi "edzéstervem" folytatom:sok-sok óra futás.Mint tavaly,vagy még több.Mert futni azt szeretek,nagyon.....Hát így hirtelen ennyi.
engem érdekelne a versenyed kicsit részletesebben, ha leülepedtek a dolgok és van kedved írni róla
pihenj egy kicsit, embertelen munkát végeztél el 1 év alatt, ez benned marad, ennyivel közelebb vagy a Királyhoz! egy struktutáltabb és talán kicsit célirányosabb edzéssel, jóval kevesebb időböl kihegyezheted már magad a 2013as versenyre! szurkolni fogok!
Tudom,persze el kell telnie egy kis időnek,amire másképp látom az egészet.Akkor,ott....nem volt könnyű,és azóta sem az feldolgozni a kudarcot.Van egy film,ahol ezt mondja az anya a lányának egy vesztes mérkőzés után: "azt mondják,jó voltál....,de vesztettél".Hát valahogy én is így vagyok ezzel.De!Ahogy mondtad.hajrá,jövőre!
Álom,csalódás,remény.2012. Álom:2011.szeptember vége.Spartathlon.Ekkor született meg az elhatározás,jövőre én is elindulok.Október elsején kezdtem a felkészülést.Annyi volt a terv,hogy minél több órát fussak,minél több kilómétert "tegyek" a lábaimba.Izgatottan figyeltem a Spartathlon honlapját,mikortól lehet nevezni.Eljött a csodás pillanat,nevezési lap kitöltve.Az edzés mellett ez volt a legfontosabb lépés az álmom elérésében.Hihetetlen érzés volt,amikor megjött a nevezés elfogadása illetve a rajtszámom(19-es) megérkezése.Már csak futnom kellett,jó sokat.Futás reggel,futás délután,futás hétvégén.Egy évig ez volt az életem.Álmaimban már ott voltam,azon az úton,amit úgy hívnak:Spartathlon.Van a végén egy út,amit pálmafák öveznek,a végén egy szoborral.Álmaimban sokszor futottam ott....... Csalódás:Szeptember 26.Budapest,repülőtér.Amat,Noszik Jani a feleségével.Együtt megyünk,tele reményekkel.Athén,repülőtér,London Hotel.Megérkeztünk!Szobafoglalás,másnap nevezés,séta a városban,fürdés a tengerben.Este......vártam a másnap reggelt.Azt,amiről olyan sokat álmodoztam.Az ami olyan távolinak tűnt az elmúlt egy évben,eljött.Az utolsó lépések egyike az álmom felé.Reggel ébresztő,készülődés,Akropolisz,fényképeszkedés,rajt.Futás,hőség,Korinthosz,onnan tovább.Egész a Hegyig,azon is túl.Már reggel van,amikor jönnek,néznek,elveszik a rajtszámom.Vége.Ennyi volt!Óriási csalódás.Nehéz leírni azt az érzést.Egy év munkája elveszett,odalett egy álom.Az út Spártába.Busszal.Én futva szerettem volna odaérni.Azon a pálmafás úton.....Ehelyett a buszban,fáradtan,könnyes szemmel,csalódottan.Ez az igazi csalódás. Remény:Újra itthon.Két nap pihenő,október 3-ától elkezdődött a felkészülés.Lehet újra álmodni,lehet újra reménykedni.Mert remény az van,lennie kell.Anélkül nem lehet készülni,nem lehet ennyit futni.2013.szeptember vége.Talán.Akkor hátha sikerül.Nem csak nekem.Mindenkinek,akinek most nem sikerült.Ez éven két Spartathlonon voltam.Az egyik óriási csalódás volt.A másik örömökkel teli.Jó volt Veletek kint,jó volt ennyi futó között,jó volt egy ilyen csapat tagjaként szerepelni egy ilyen nehéz versenyen.Végezetül köszönöm a szurkolást, a segítséget,az aggódást.Köszönöm a gyermekeimnek,akiktől azt a sok-sok órát elvettem.Különösen két embernek tartozom köszönettel,akik a legtöbbet segítettek,akik nélkül nem lehettem volna ott,amit úgy hívnak:Spartathlon.(Ők tudják,kiről is van szó).Remélem,jövőre szintén ott lehetek,Veletek,akik most is ott voltak, és azokkal is,akiknek most még olyan álom,és távoli "valami" a Spartathlon,mint nekem volt pont egy éve.További jó felkészülést,jó egészséget Mindenkinek!
Nyomd tovább ilyen kitartóan, ultrában előbb-utóbb megjön a belerakott munkának megfelelő eredmény. Sajnálom, hogy távolabbra költözöl, remélem az Ultrabalatonra vagy Sárvárra azért el tudsz látogatni!
Feleségemet hétfőn reggel hazaküldték melóból vírusfertőzés miatt. Itt buktam el a spártai futóversenyemet. El kellett volna költöznöm a ház túlsó végébe, az udvarra, a féltető alá, a Szelim barlangba, esetleg anyukámhoz. Bárhova, ahol nem ér utol a betegség. Balga módon nem hittem el, hogy elkaphatom a kórságot. Szerdán lángoló torokkal szipogva ébredtem. Utazás a reptérre, közben patikalátogatás. Csodaszerek és néhány száz papír zsebkendő vásárlása. Bízva bennük, talán segítenek életre kelnem péntek reggelig. Autóm, pesti barátomnál hagyom. Ő is megajándékoz egy halom fokhagyma, C-vitamin és még valamilyen kapszulával. 3x2db mindegyikből, szól az utasítás. Ennyivel jól is lakok. Nem is kell kajálnom útközben. Az utazásunkat amat már részleten leírta, nem akarom megismételni. A rajtot követően, a tervezett pulzuson (max 145) és a hozzátartozó sebességgel (5.20-5.30 p/km) tudok haladni. Ez meglepett. Azt hittem, a betegség miatt vagy magasabb lesz a pulzus, vagy alacsonyabb a sebesség. A meleg engem is megkínzott, de szerencsére elkerült a napszúrás. Eszembe jutott, tavaly Lesi Zoli társaságában futottam a csatorna előtti frissítő ponthoz. Milyen gyorsan eltelt az egy év. 81km-hez szintidő letelte előtt 35 perccel érkezem. Ez ugyan gyengébb, mint a tavalyi 66 perces előny, de akkor nem volt ilyen meleg. Hurrá! Gyors frissítés, tejberizs a kézben, és uccu tovább. Így haladtam utamon, egyre bizakodva. Talán használtak a csodaszerek és kiűzték belőlem a gonoszt. Jön az este, csökken a hőség, lassul a szintidő. Csupa jó hír. Ezt terveztem én. A vírusnak más elképzelései voltak velem kapcsolatban. Megunhatta az egész napos zötykölődést és nyugovóra akart térni. Segítségül hívta a lázat. Na, ez megtette a hatását. Égett a szemem, meg akartam fagyni és elgyengültem. Még mások egy szál pólóba futottak én nyakig felhúzott széldzsekiben dideregtem. 148 km-nél vereséget szenvedtem. Egy év munkája, álmok-vágyak szálltak tova. Ilyen „apróság” miatt. Vasárnapi díszebédnél már a hangom is elment. Olyan voltam, mint a némakacsa. Csak tátogtam.
Tanulság: Nem elég keményen edzeni. Minden apróságra figyelni kell, mert a Spartathlonon nem lehet 80-90%-s egészségi illetve edzettségi állapotban célba érni. Ide a maximum kell! Talán még az is kevés. Nagyon sok szerencsére is szükség van. Egy rossz lépés, egy kóbor vírus, egy rossz kaja és vége. Marad a tervezgetés. Hideg téli napokon az előző évi beszámolók olvasgatása. Ilyenkor ismét forrni kezd a futó vére.
Most legyőztek, de nem adom ilyen könnyen a bőröm. Jövőre visszavágót akarok!
Szeretném megköszönni mindenkinek hogy szurkoltak és izgultak értem. A családomnak, amiért elviselik a mániámat.
Gratulálok azoknak, akiknek nem sikerült.
Végezetül, minden elismerésem a teljesítőknek. Amit idén véghezvittek, az emberfeletti.
Azt, hogy a végsőkig kihajtották magukat a siker érdekében, nem lehet leírni. Ezt látni kell!
jó volt olvasni, köszönöm, hogy megosztottad velünk
kívánok neked gyors regenerálódást fizikálisan és főleg mentálisan, és sok erőt a jövő évhez! látod a célt, ez kivételes helyzet, ezt kevesen mondhatják el! hajrá! :-)
elnézést a hibákért:-) és a Powerade-t Gatorade-t is párszor kevertem, az előbbi volt nálam.
Korábban megírtam már a beszámolót, csak most tettem fel, azóta kiderült, úgy néz ki november 12.-től St. Gallenben dolgozom, hogy meddig nem tudom, de ez tényleg azt jelenti, hogy személyesen ritkábban találkozhatok veletek.
Jó futást mindenkinek!
Ha valakinek van St. Gallenben futó ismerőse, kérem írja meg nekem a sipercol@gmail.com ra! Kösz!
2005-2009 ig szurkoltam, álmodoztam, edzettem, versenyeztem. 2010-ben kicsúsztam a 350-ből:-( 2011-ben az év elején még nem tudtam mennyire fogja bírni az achillesem a terhelést. 2012-ben eljött az én időm:-) Jelentkeztem és örültem nagyon, hogy elfogadtak, hogy célegyenesbe értem.
Nem kívántam változtatni semmit a folytatott edzéseken versenyeken, de szerencsére elmentem a Zoli rendezésével sorra kerülő Gyermekvasút Terepultrára. Megismertem az útvonalat és noha szenvedtem a túsúlyom miatt az emelkedőkön, tudtam, hogy amikor csak lehet vissza-visszatérek ide. A sors úgy hozta, hogy szinte minden hónapban futottam ott, volt hogy két hétvégén is. Élvezet volt figyelni, ahogy tavaszodik, ahogy nyár lesz:-) és élvezet volt, hiszen figyeltem a kajálásra és ez meghozta eredményét rég mutatott ennyire keveset a mérleg, amikor ráálltam:-) Az emelkedőkön, ahol a télen kiköptem a tűdőm, ott szinte szárnyaltam. Természetesen közben megvoltak a szokásos versenyek, gyakorlatilag mindenhol élvezettel futottam. Igazából a hosszabbak nem jöttek össze. Sárváron a combom miatt kellett az utolsó 4 órában gyalogolnom, a Balaton karika, ott meg fejben adtam fel, nem akartam tovább szenvedni, Szántódnál kiálltam. A T100, K100 kombón rendkívül könnyedén tettem túl magam:-) A Balaton karikán vészjósló volt, hogy az ottani 81 km-t épp csak hogy elértem 9:30 alatt. Andrissal szenvedtünk ott együtt. Tőle kérdezgettem, hogy szerinte elég lesz-e ez a Spartathlonon, csak annyit mondott, hogy ott nem lesz ennyire meleg és páratartalom is más lesz:-)) Az UB után már nem volt csak Almádi betervezve, a köztes időben, hatszor kocogtam 42 km felett, csak úgy edzésként, nem sietve, olyan 6 perces ezrekkel terepen. Almádiban próbáltam mindent szimulálni, ruha, cipő, frissítés, még a hőmérséklet is jól felment, a legmelegebb időszakban 29°C körül volt a csúcs. Már tudom, hogy ez nem jó szimuláció volt:-(, mindegy, életem legkönnyedebb 12 óráján voltam túl. Úgy éreztem ezzel kiköszörültem az UB-n Szántódnál kiszállást. Az utolsó hetekben, szinte csak a verseny járt az eszemben, az elmúlt 7 évben számtalanszor végigjártam az útvonalat, elolvastam minden idevonatkozó írást, megnéztem több tucat képet, videókat. Az utolsó napokban nem is tudtam elhinni, hogy hová fogok menni, hihetetlennek tűnt az egész. Szerdán utolsó ellenörzések a csomagokban, délelőtt 10 körül indultam otthonról. Budaörsön bementem még a Decatlonba, vettem néhány gélt, energia szeletet, gét powerade-t. Az autót a nővéremnél hagytam, irány a reptér. Hamar rám talált Noszik Jani és felesége, és megismertem személyesen Pistit. Becsekkoltunk, jobb oldalra kértem a helyemet, szerettem volna látni az Olimposzt, ahogy elrepülünk felette mellette. Sajna, mire Athén fölé értünk lemerült az aksim, pedig nagyon szép volt a város és be lehetett látni az útvonal első szakaszát is. Kisssé izgatottak voltunk a buszról való időben leszállás miatt, de szerencsére Jani emlékezett a megállóra. Pistivel vettük be a London hotelt, Janiék máshol aludtak. Mi is:-), szerencsére. Persze elsőre nem örültünk neki, hogy 2-2,5 km-t gyalogolhatunk a központ felé, de aztán kiderült, hogy nagyon jó kis hely az Oceanis Hotel. Még aznap este megnéztük a tengert:-) Másnap formaságok, regisztráció, frissítők és egyebek leadása, én 110-hez tettem a lámpát, gélt, snikers-t. 124-hez a meleg cuccot a terepfutáskor használt hátizsákomban géllel csokival, vazelin, és a szokásos kellékek. A hegy elé pedig egy melegebb pulcsit. Ennyi. Ebéd, és irány a strand. Közben naponta többször is megtettük az Oceanis-London-Oceanis útvonalat, élveztük a görög forgatagot és a Mithost:-) A sörivás mellett, szerintem keveset ittunk. Délután megvolt a közös fotózkodás az eligazítás után, Pistivel még most sem akartuk elhinni, hogy hová is csöppentünk. Este utolsó kontroll, a másnapi cucc kikészítése, ébresztó beállítása, stb. Reggel természetesen nem az ébresztőre ébredtem, hanem magamtól, mégis kipihentnek éreztem magam. Még szerencse, az ébresztést elrontottam, egy órával későbbre állítottam a telefont:-) El nem késtünk volna, mert Pisti is beállította az övét. Pillanatok alatt összeszettük magunkat és éles öltözékben, csomagokkal átgyalogoltunk Londonba. Reggeli, csomagok fel egy kocsira és fel a buszra, könnyed lettem, csak a futócucc rajtam, kezemben a két gatorade, egy jóreggelt keksz. A csomag kekszet és az egyik gatorade-t még rajt előtt el kell pusztítani!! A szinte nulla forgalomban, gyorsan elérjük a rajt helyét, leszállunk, fokozódik a hangulat, Bögi Sanyi mögé állunk be, ő rutinosan halad a rajthoz. Megérkezünk, kissé misztikus hely, "basszus, itt vagyok a Spartathlon rajtjában":-)) Elnyammogom a kekszet, leöblítem a powerade-val, az üres palackot Pistinek adom, neki is kell az útra. Lassan összegyülik a maroknyi magyar sereg, fotózkodunk, András bínelődik a gps jeladókkal, két kézzel neki támaszkodok a falnak, megköszönöm, hogy itt lehetek, a sírás szorongat, de leplezem meghatottságomat. Az összes magyar jó utat kiván egymásnak, ölelkezünk, mindenki tudja, sejti, hogy mi következik az elkövetkező időszakban. Pillanatok alatt visszaszámolunk és..........igen, elindulok, itt topogok a márványon. Nem jártam még soha erre, de tudom az irányt, tudom mi fog következni, tudom hol merre kanyarodunk. Nézem a pulzusom, ahogy zuhanunk lefelé, 120, talán néha kicsit fölé bír menni. Tudom hamarosan más lesz a helyzet, mégis megnyugodok. Az elején sokat futunk lefelé, tudom jól honnan kezd majd emelkedni, az utat bejártam párszor virtuálisan. El is érkezünk a felüljáróhoz, még pár méter és elérjük a nagyjából 30 m-s tengerszint feletti alacsonyságot és innen újra közel 100 m-re emelkedünk. Az eleje nem vészes, de jön majd meredekeb is. Úgy érzem jó helyen vagyok, a tempót nem tudom, te nem is érdekel, a pulzus jó, 146. Aztán ahogy meredekebb lesz az emelkedő a párás 25 fokban, szépen elkezd feljebb kúszni a pulzus, bizony bizony 150 és még fölé is megy, lassabban kell haladnom! Nem látványosan, de egyre csúszok hátra. Mindegy nem érdekel, a pulzusra kell figyelnem! Az első két ponton nem frissítek, a megiszom a Powerade-t, innen az asztalra hagyatkozom és a néhány gélre, snikers-re ami az övtáskámban lapul. Úgy terveztem óránként nyomok egy gélt. Pont itt is az ideje, hogy elfogyasszam az elsőt. Eszek hozzá egy kis kekszet, iszok vizet, töltöm a palackot és hajrá tovább. A tengerpartra leérve, nem túl szép a táj sem jobbra, sem balra, de nem ez a lényeg, csak haladni kell, lesz ez még szebb is. Hamarosan szurkoló magyarok egy csoportjába futunk, ismét frissítek, víz, keksz, talán chips, palck töltés. Lassú vagyok, ezt onnan tudom, hogy Bögi Sanyi is elhagy, basszus ez nem lesz így jó! Nem gyorsíthatok, azonnal elszáll a pulzusom. Tiszta víz vagyok, izzadok na meg locsolom is magam. Az első olajos rész nem volt nekem gyomorforgató, rosszabbra számítottam, szinte észre sem veszem. Aztán jön megint egy emelkedő, fölkocogok rajt, azt mondták az emelkedőket gyalogolni kell, de hogy??? Akkor hová csúszok vissza. Babonából nem nézek vissza nem akarom látni kik jönnek mögöttem. ÁÁÁÁ, itt egy biztos pont András írta egyszer, hogy ahol Kimy ( biztos nem jól írom, szóval a "140 alacsony":-)) ) van az jó nekem is. Viszonylag sokáig haladunk együtt, az emelkedőkön elmegy mellettem, egyenesen, lefelé visszaelőzöm. A felborult hajót csak egy pillanatra látom, kicsit szebb látványt vártam, de teljesen olyan, mint a képeken:-)). Egyre melegebb van, fogyóban a saját frissítésem és az asztalon gyakorlatilag néhány pohár víz, és pár darab keksz van csak. Basszus, ennél még a néha szegényesnek tűnő UB első szakasza is jobban ellátott. Később realizálódott csak bennem, hogy a mezőny végén haladok és az elsők mindent eltüntetnek. Nem nézem a szintidőket, csak "nem vagyok rossz helyen" hiszen itt a "140 centis" Óriási élmény átfutni az iskolások közt, próbálok mindenkivel pacsizni, nagyon jó érzés:-) Kocogok, kocogok, de érzem, nem lesz ez így jó, hiába jön lejtő, nem magyon van erőm gyorsítani, csak kocogok. A frissítőknél szinte semmi nincs az asztalon, három pohár víz, ebből választhatok. Nem lesz ez így jó! Közeledek a maratonhoz iszonyatosan közel vagyok a szintidőhöz. Gyenge vagyok, száraz a szám, küzdök a két megarai pont között. Várom nagyon hogy áthaladjak a felüljáró alatt, úgy rémlik innen már lassan újra lejtő, de nagyon nehezen haladok. Leérek a partra és kezdődik a hullámvasút, bele kell sétálnom, de a lefelék meg nem mennek úgy ahogy kellene. Feladom a fogadalmam és hátra nézek, egy két enbert látok lézengeni mögöttem. Baj van!! Teljesen megrogytam, talán majd a szép part látványa segít, de nem. A strandokhoz úgy érek, hogy teljesen megrogytam és nincs normális frissítes, víz és keksz, végem van ezzel nem tudok túlélni. Lélekben feladom, figyelem a strandokat és elhatározom, a következő pont után lemegyek a strandra fürdök a tengerben, lezuhanyozok és majd stoppal lemegyek a 81 km-hez. Elvánszorgok a következő pontig, iszok vizet, de már nem tudok gondolkodni és elfelejtem feltölteni a kulacsom. Elindulok, eszembe jut mint mondtam otthon, csak akkor állok ki ha kivesznek, jó, akkor tovább ezzel a jelszóval. Észreveszem az üres kulacsom, újabb 50 kilós zsák a hátamra. Újra pont, látom, hogy gyakorlatilag kicsúsztam a szintidőből. Tovább somfordálok, csodálkozom, hogy nem szól senki. Na jó akkor tovább, itt az ideje, hogy bevegyek valami csodaszert. Pistitől kaptam valami bogyókat, azt mondta, ha már nagyon fáradt leszek vegyek be hármat, Későbbre szántam, de eljött az ideje. Hatalmas kapszulák. Beveszem az elsőt, próbálom lenyelni, de megakad, nem meeeegy leeee, meg fogok fulladni, micsoda szívás, a legutálatosabb halál egyike a fulladás. Nem akarok meghalni! A másik oldalon megpillantok egy parkoló kisérőautót. Átrohanok és kenyeret kérek, abban a pillanatban megjelenik egy rendezői autó, görögül magyaráz, oda futok hozzá és kenyérért könyörgöm, nincs neki. Meglátom a másik ajtó pakolós részében van egy csomag keksz, átfutok a túlóldal- ra, feltépem az ajtót, kiveszek két kekszet, mondom, hogy minden ok és gyorsan lelépek. Nincs semmi rendben, a keksszel sem megy le. Beletörődöm, itt fogok megdögleni egy szaros kapszula miatt, röhejes:-)......., belelépek egy gödörbe és érzem elfordult, végre lenyelem. A nagy ijedtség gondolom végleg kivette belőlem az energiát, hamarosan véglegesen megrogyok. Szerencsére a másik oldalon ott egy trafik, minden jó van benne. Iszok egy kólát és lefekszem az árnyékba a betonra. Kérek hideg vizet, hátra megy a pasi és hoz egy pohárral a saját palackjából, megköszönöm, de nekem egy egész palack kell! Hozza is, fizetek, pihegek még egy percet és indulok. Kezdek jobban lenni, újraindul a rendszer, érzem újra magamban az erőt. Észbekapok, szintidő, futni kell, élesedik minden, na akkor futás! Azonnal görcsbe randulok, ok semmi pánik kicsit sétálok, majd újra próba, újra görcs. Harmadjára megindulok lassan, majd egyre gyorsabban:-)) Megy ez, semmi gond, újra erős vagyok, na akkor gyerünk! Hosszú egyenes, a látóhatárban ott a pont. Most nagyon lazán kell futnom, nem is kell megjátszani, megy ez. Öröm lesz urrá rajtam, 60 km körül járok és van még idő, 6 percesekkel ott lehetek 81-nél szintidőre:-), Haladok egyre közelebb a pont, semmi gond, mintha most kezdtem volna futni. Elhatározom, hogy nagyon gyorsan elhagyom a pontot, talán nem vesznek ki!? Megérkezem, mintha semmi gond sem lenne, frissítek nem érdekel, hogy csak víz van. Egy fiatalabb hölgy lép oda hozzám és mondja, hogy sajnos kicsúsztam a szintidőből, el kell kérnie a rajtszámot:-( Összerakom a kezeim és könyörgök neki, engedjen tovább, láthatja, hogy minden rendben, teljesen egyben vagyok és még van időm, hogy odaérjek Korintoszba! Hajthatatlan! Tudom hogy igaza van, teszek még egy próbát, de hiába! Körülöttem rokkantak, olyanok, mint én néhány peccel korábban, azt sem tudják hol vannak, támogatják őket. Én meg frissen üdén írom alá a papírt a feladásról, vagy mit? Hát ennyi, ez gáz! Nem gondoltam, hogy csak eddig jutok el, hihetetlen, próbálok magyarázatot találni, de még túl közeliek az események, akkor még nem tudom hol hibáztam. Többen vagyunk a buszon megyünk a következő pont felé, senki nincs már úton. Megállunk és újabb adag a gyengék közül, igen ezen a napon mindannyian gyengék voltunk. Látom, ahogy Végh Attila beszál az autóba, neki sem sikerült. Egy pnttal arébb Szabó Béla csatlakozik hozzám. Innen összeköt minket a sors. Megtelik a busz, létszámellenörzés és irány Korintosz. Útközben sokat beszélgetünk, figyelem a még futókat irígykedem, én teljesen jól vagyok. Többen a buszon szenvednek, görcsölnek, az előttünk ülő, szinte ájultan fekszik. A fickó nagyon rosszul van. Elérjük a 81 km-t, nem így szerettem volna megérkezni. Pont látjuk Tóth Attilát megérkezni, teljesen jól néz ki, bár csak én is így érhettem volna ide! Leszállunk, eszünk egy kicsit. Várjuk a többi magyart, jönnek is sorban, de mindenki lassabb, mint ahogy gondolta. Akinek tudunk segítünk, biztatjuk őket,sajnos mindenkin látszik, hogy meggyötörte őket az eddigi út. Kifutok a kereszteződésig ott lesem a még kinn lévőket, izgulok Pistiért, nagyon kellene már érkeznie, nem látom, pedig hosszú az egyenes. Visszafutok a ponthoz. Újra kifutok, végre látom, jól van, ide fog érni időn belül, nem sokkal, de megvan. Dícsérem, bíztatom, tudom, hogy nem lesz könnyebb innen még, de próbálom belé súlykolni hogy innen már nem lehet gond. Mondom neki, hogy mennyi ideje van a következő pontig és küldöm tovább, egyél nyugodtan, amíg elkanyarodik az út egyél nyugodtan, de menny! Eltűnik, legalább neki sikerült! Lejárt szintidő és Bögi sanyi még sehol! Fel kell ülnünk a buszra, lassan indulunk. Feltérdelek az ülésre úgy figyelem Sanyit Ki fogják venni! Már több, mint 5 percel túlléptük a szintet, Ki fogják venni! A még érkezőket elengedik, van még remény! Itt van, megjött, + 9 perc, simán hagyják, hogy tovább menjen, ok megúsztuk. Sanyi nem tököl a ponton, valamit felkap és megy tovább. Tudjuk, hogy ez nagyon necces lesz. Béla azt mondja bízik Sanyiban, "innen már megcsinálja" Én azért kételkedem egy kicsit. Elindulunk a busszal. Sajnos nem követjük a futókat, az útvonalat tovább. Az előttünk ülő srácot elvitték a kórházba miután majdnem a sofőr nyakába hányt. Bélával próbáljuk beazonosítani a helyeket. Megismerem a felüljárót, ami régi Korintosz felé vezet, látom a hatalmas hegyet, ezt sem így szerettem volna látni. Látom a "hegyet", szép kis emelkedő, aztán látok a másik oldalon a levezető szerpentint, rövid ideig sejtjük hol is halad a verseny útvonala, aztán eltávolodunk. A busz gyorsan halad, néha beszélgetünk, néha magamba roskadok. Várom nagyon, hogy rákanyarodjunk Tegeanál a spartai főútra, legalább innen buszból megismerhetjük az útvonalat. Pihenunk egy rövidet egy vendéglőnél, aztán megyünk tovább. Kezdődik az emelkedő, a busz sem halad könnyedén. Hosszan, nagyon hoszzan emelkedünk fölfelé. Talán néha van egy-egy kis szünet, némi pihenő, de bizony ez nagyon keményen emelkedik. Azt hiszem, hogy felértünk, megindulunk lefelé, de hamarosan újból felfelé haladunk és nem röviden. Aztán megkezdjük az ereszkedést, de milyen ereszkedést, belegondolok, hogy meggyötört izmokkal izületekkel itt hosszan, nagyon hosszan és meredeken lefelé kellene futni. Lehetetlen küldetésnek tűnik. Ezen a szakaszon 100%-n tudatosul bennem, hogy nekem ebben az évben sehogy sem sikerülhetett volna. Ha be is estem volna, szintidőre Korintosba és eljutok Tegeaig, ami utána következik az brutális! Áthaladunk Sparta előtt a hidakon, eszembe jut a kis zsák, amibe tettem a gyerekeim és feleségem adományait és persze az én 100 forintosomat. Itt szerettem volna a vízbe dobni, Jövőre!! Hatalmas forgatag, a buszunk, alig bír haladni, de odaérünk a célhoz. Itt várjuk be a kis furgont, ami hozza a csomagjainkat és itt dől el véglegesen, hogy hol fogunk aludni. Van időnk, csinálok néhány képet és oda sétálok a Királyhoz. Hatalmas, felnézek rá, egyenesen a szemébe, üveges tekintet, de mégis lágynak érzem. Nem mondunk egymásnak semmit, lehajzom fejemet és elkullogok. Közben kiderül a sorsunk, visznek minket délre a tengerhez, " ne aggódjunk egy nagyon szép helyen leszünk" Rendben, de mi nem ezért jöttünk, legalább a befutókat szeretnénk látni, reménykedünk, hogy így lesz! Késő este érkezünk meg, a hotel tényleg szép, különösen belülről. Megkapjuk a szobákat, Bélával ketten vagyunk, kilátás a tengerre. Kicsit pakolódunk, aztán vacsi. A következő két napot itt töltjük, gyönyörű időben, kristálytiszta tengerrel, fejedelni étkekkel, kipihenjük a fáradalmakat. De nem voltak fáradalmak, komolyan fontolgatom, hogy elmegyek és futok egy hosszabbat, aztán hagyom pihenni a testem, beletörődök a történtekbe. Internet van, figyeljük folyanatosan a verseny alakulását, szorítunk a még futóknak, örülönk a befutásuknak. Vasárnap reggel visznek minket vissza Spartaba, összeszedjük a leadott csomagjainkat, aztán irány a Taigetosz, elképesztő látvány, gyönyörű helyen van az ünnepi ebéd. Végre találkozunk a többiekkel, gratulálunk, örülönk sírunk. Jó volt mindenkit újra látni. Pistit próbáltam vigasztalni, biztos vagyok benne, hogy jövőre simán meg fogja csinálni és persze én is! :-)) Sznopek Józsival és Rudolf Tomival indulunk vissza Athenbe. Szilvi És Anita a felvezető autó, Spartaban iszunk még egy kávét. A útközben közösen figyeljük az útvonalat, Tomi meséli melyik részt hogyan élte meg, hogy meccselt a göröggel. Megállunk Korintosznál, megnézzük a csatornát, tisztelgünk a magyar mérnökök emlékművénél, lenézünk a hídról:-) Jócskán sötét van amikor Glyfadaba érünk, leteszem a csomagom az Oceanisnál Anitáéknál, aztán átbattyogok Londonba..., már megint:-)). Természetesen szívás az egész, nem a korábbi helyen lesz ahol aludni fogok, vissza az Oceanis, majd csomagokkal vissza Londonba. 3 belga mellé tesznek be, de aztán Andisék mellett kötök ki. Jót alszom, azért én is elfáradtam, másnap ismét nyaralunk, de én nem bírok magammal, felmegyek a városka fölé magasodó hegyre. Nagyon szép látvány nyílik az egész öbölre. Este ünnepi Vacsi megható pillanatokkal, hatalmas mulatsággal, tánc! Búcsúzkodunk, András, Béla és én talán utolsókként visszaballagunk a szálásra. Bélát reggel feltesszük a buszra, Adnris is készülődik, lemegyek a partra. Noszik Janival és feleségével itt a Londonban fogunk még egy napot eltölteni, de megvallom nyűg az egész számomra, kiürült minden, a korábbi életnek nyoma sem látszik. Elindulunk Glygada központjába kajálni, szinte fázunk a 23°C ban és a szélben. Szeretnék már otthon lenni, megöleni a családomat, és megtudni, mit hoz a jövő? Másnap sima utunk van, bár még le kell vezetnem 200 km-t, de mégis a megérkezéssel járó megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor földet ér a gép. Elbúcsúzunk, egy újabb évet kell megtenni, de szerencsések vagyunk, hiszen az olimpikonok sokkal rosszabb helyzetben vannak. Ebben az évben gyenge voltam a Spartathlonhoz, valszeg rosszul frissítettem, kiszáradtam, és nem tudtam hatékonyan kezelni a hosszú km-ken keresztül tartó holtpontomat. Elszoktam én ettől, az utolsó évek lassú futásai, versenyei, nem hoztak hasonló helyzetbe, rég volt nekem igazi holtpontom. Kitaláltam már, hogy mit fogok csinálni, sőt már csinálom is:-) Jövőre szeretném lefutni a Spartathlont! Az életem teljesen át fog alakulni, sajnos én is azon emberek közé kell, hogy tartozzak akik külföldön kell, hogy megteremtsék a család számára az alapokat. Három héttel a verseny előtt derült ki, hogy nem tartható fenn a korábbi helyzetem:-( Sajnos sokkal kevesebb hazai versenyen tudok jövőre indulni. Azért, mert nem lesz rá pénzem, de remélem inkább azért, mert nem leszek itthon:-( Köszönettel tartozom a családomnak, szégyenlem magam előttük, hogy 200 ezer forintot kivettem a kasszából és nem tudtam érte felmutatni semmit:-( Természetesen nem kaptam tőlük rosszalló megjegyzést erre vonatkozóan, de mégis bennem van. Sajnálom,hogy nem tudtam egy igazán nagy élményt nyújtani azoknak, akik szurkoltak értem, köszönöm a bizalmat barátaim! Azt tanácsolom mindenkinek, aki érez magában késztetést, ne habozzon és próbálja meg. Nagyon nehéz verseny, de szerencsével sikerülhet!
