"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal, S az, akié lehull az égrül, meghal. És így fogy az ember, így fogy a csillag; Mindegyre omolnak... A csillag az égrül a földre, Az ember a földrül a sírgödörbe. Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik!... S ha végre ez is leesik!...
Sok embert ismerek, Ki önmagát legjobban szereti; De másnak ismét vannak kedvesi, Kiket magánál forróbban szeret, S ezeket sokszor mégis megbántja. Aztán megbánja, Hogy könnyeket facsart szeméből, Kinek egy vidám pillantatáért, Kinek egy mosolyáért A legszebb részt od'adná életéből. Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem? Mik a keservek? És kéri szivét: repedj meg, oh szivem! És ez - büntetésül - nem reped meg.
Nemcsak mi vénülünk, mi emberek... Mi volna, ami nem vénülne meg? Nézzétek a napot, ha jön a december: Nem valóságos öregember? Későn ébred, s alig Hogy fölkapaszkodhatik Az égre, oly erőtelen; Mogorván néz a világra s hidegen, S olyan korán ledől megint ágyára. Majd végesvégül Azt is megérjük, hogy megőszül, És ekkor... ekkor fehér lesz sugára.
Ha van, akit jobban szeretsz magadnál, úgy, hogy te néki mindent odaadnál, a boldogságot is, nem kérve hálát, mért nem óhajtod, hogy ne is legyen, mért nem mered kívánni a halálát? S eltűnsz előle, hagyod, hogy elutazzék, beletörődsz abba, hogy ne is lásd, mint nem óhajtod néki amit magadnak, a legnagyobb jót, a békét s a megsemmisülést - nem tudsz felőle, csak szereted.
Félelmek, érzések
Félelmek, vágyak velem járnak
ámulok ha sétálok lenn néha
keresem, kereslek nem találom
minek vagyok, ez az én bajom
végtelen homok, szép dünék
hevít izzik, nap korong vibrál
hunyorgok, délibábos világon
felemel magasra, lassú álomba
nincs tévedés, hisz madár jön
értem, mit mesél távoli földről
csendes fészek harmatjáról
valahol még följebb túl árkon
ez nem az enyém, itt idegen
nem élhet, hihet és remélhet
tovább kell, szállok fészkedre
ölemben öled, félelmek, érzések
"A kulcs, amit tőlem kaptál: nem az igazi kulcs. Mert az igazi kulcsot nem lehet odaadni. Azt neked kell megtalálnod, meg kell érte dolgoznod. Minden kulcs rossz. Mert a zár a tied. Hogy kaphatnád meg hozzá a kulcsot valaki mástól? Te magad vagy a zár! Neked kell megalkotnod magadban a kulcsot, mint ahogy megalkottad a zárat is. És ha egyszer megalkottad a kulcsot - a zár egyszerűen eltűnik. A kulcs nem nyitja ki a zárat, a kulcs sohasem találkozik a zárral."
Tudod arra gondoltam, a kicsi gyermek felé óriás hajlik, aki máshonnan nézve pedig egy átlagos felnőtt csak, ahogyan növekszik, a tárgyak úgy mennek össze, úgy változnak az emberek, végül minden kisebb, minden elérhetőbb lesz, sok szemszögből lehet figyelni a világot, sok szemszögből figyelni, sokféleképpen látni, hogy milyen, mindig a kívülállótól, a nézőtől függ, ő dönti el, a film milyen, a kritikus milyennek látja, a néző mindig kívülálló, a szemlélődő kisgyerek is kívülálló, az ő filmje az óriások mozija, s ha egyszer felnőtté lesz, akkor máshogy, de akkor is saját szemszögéből látja a világot, néha jónak, néha gonosznak, de betegnek is láthatná, a diagnózis az is lehetne, hogy végképp menthetetlen, de máshonnan nézve, láthatná azt is, nem is olyan nagy a baj, a betegségnek gyógyszere van, és ha egyszer él majd vele a világ, remény szerint a seb tökéletesen, heg nélkül gyógyul be, a szeretet kigyógyítja minden bajából, a reménnyel, a szeretettel már nem is olyan ablaktalan, nem is olyan kilátástalan a világ. 2010. febr. 06.
Az álmok tengere furcsa szerzet ott lélek léleknek üzenhet, s szív vallhat szívnek szerelmet. Ott minden - mi itt nem - lelhető ott vagyunk Isten is - világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet az álmokban virág vall virágnak szerelmet az álmokban, ki' van, mind angyalok fejükön fénylő tündér-glória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés. Az álmokban zöld a fű, és minden vidám az álmokban mindig süt a nap, mint szép őszi délután, amikor Ő jött feléd, megfogtad szép kezét, s azt hitted, mindez örök... -
Az álmokban így van mind' - a valóban mögöttünk az Élet sündörög. De sebaj! újra itt az éj, csukd be szép szemed, álmodj és remélj!
Azt kérdezed, hogy ki vagyok, micsoda kis lélek vagyok, ki ablakodon kopogok, és mint a gránát, tüzelek, és lengek-ingok-libegek, és hámba fogom a szelet, és hintálom a levelet, összekuszálom a leget, s azt a suhogó szövetet, amit a hajnal tereget, min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás, lengés vagyok, kerengés, zengés meg visszamerengés arra, amiről azt hazudod, azt hazudod, hogy elfeledted, ám én megszólalok feletted, ám én átsuhanok feletted, megvillantom szárnyaimat, a selyem kardokat, melyek átmetszik az eget és hazugságodat, és akkor már tudod, akkor rögtön tudod, hogy az angyal vagyok, aki gyerekkorodban úgy magadra hagyott.
Tudod, elmúlik a bánat és tenéked szól a fákról a sok csicsergő, kicsiny madár. Vígaszként csillan meg egy-egy napsugár. - Ugye szép a Világ?
Hallgasd, elmondják a máról, hogy ezernyi fényben táncol a mosolyodtól a külvilág! Hagyd el hát, eleget búslakodtál! - Figyelj, szép a Világ!
Hát nézd, ez mind-mind a tiéd! Hát lásd, nyisd ki a szíved! És kiálts, tárd ki a karod! És kiáltsd:- Szeretlek Világ!
Ha megbocsájtasz a múltnak, s megválasztod céljaidat, attól majd lelkesedsz és lángra is lobbansz! Akkor hívj köréd másokat és bíztasd, hogy szép a Világ!
Ne sírj, hogy azok az idők is elmúltak, Ez így megy. A régi átadja helyét az újnak. Ahogy a tegnapnak sincs helye máma, Ne sírj, hogy vége lett. Nem történt hiába.
Akkor se, ha ma még nem érted. Üdvözöld örömmel, ki ajtódon belépett. S ma még Veled van, de kitudja holnap Nem indul-e új utakra. Szép idők a "voltak".
Ragadd meg a pillanatot! Nem hagyni veszni, Remélve, reménytelen, de szívvel kell szeretni. Nem adni föl, mert aki a fellegbe vágyik, Sokat kell küzdjön, míg az valóra válik.
Van, ami megéri. Nem számít`nak mások, Csak a szív mélyéről jövő halk susogások. Ne sírj azért, minek vége lett tegnap, Talán nincs is vége, csak elmenni te hagytad.
Küzdeni. Amíg csak üt az ér a nyakon, Keresztül mindenen, erőnkön felül, vakon. Át ledönthetetlen, szilárd falakon, Szeretni úgy, mint senkit. Nagyon.
Eső esik s künn nőnek füveid, te legjobb, akié vagyok hullasd rám égi cseppjeid, szomjas füved vagyok ... füved, fád, boldog állatod, növesztesz, itatsz, csókjaid átjárják zsenge tagjaim hajlásait.
Széppé fürösztött örömed, ó nézz rám mindig! el ne hagyj! vágyaid hadd formáljanak, formák mestere vagy. Lehelletedben leng hajam, s öröm reszketteti szivem, te szerető, szerettető, vedd el szivem...
Te ki az éjben énekelsz, a cseppek csöpp fülemilék, szivem szólalt meg? vagy szived énekli szét szerelmünk, amely édesebb jázminoknál s illatosabb, kedvesebb hangú nálad nincs, ének mestere vagy.
II.
Fogadj el, hadd legyek tied mint erdőn tiszta szarvasok, akiket táplál, rejteget füvekkel, fákkal vadonod, kiknek léptében táncod lejt és könnyűséged száll, szökell, s gőzölgő boldog orrukon szabadságod lehell...
Szabadság, illat szivemen! erdőt idéző tág lehek, éjjel és ázott lomb szaga, esők, szelek és fellegek; értetek fájó szerelem álmomban is sír, felriad, mint messze, hegyről zuhanó, testvérnek felelő patak.
Még átdereng a nyár a félhomályon. (Tízévnyi kéne most, míg újra látlak.) Esős szeptember ez. Merő csalódás az évszak minden bús vénasszonyának. Csak hogy tudd: most már én is dolgozom. Nem nagy ügy, de éppen megfelel. Büféablakból nézem most a Várat. Ködfoltok, kávé - éppen megfelel.
Most jó, hogy nem tudok sétálni sem - széltében-hosszában bontják Budát. Kettőnk nyomán kő nem maradt kövön. Amerre járok, egyikünk se járt. Tudd azt is, én már többé úgyse hívlak. Hangod legyen ősz, szellő-suttogásos. Hulló levél ne lopja el zaját. (Hogy nem vagy benne, egyre szebb a város.)
A színeink közt új harmóniát lelsz. Tán épp most. Hogy egyikünk se várja. Lassan, ahogy a nyári táj is emlék - át úgy emelkedünk elégiába. Megszűnjél bennem; már ezt sem kívánom. Mit elfelejtek, úgyis visszaéled. Ködös hiány. Pedig nincsen miért. Tudod, én már csak azt remélem: érted.
Harangszó ver szíven: mintha bennem zuhogna. Hol vagy mellőlem? Hiányzol. Minden Téged kérdez: ha madár szól, hol hagytalak? - rámszól. Milyen messze vagy! Mindennek arca sírásoddal fordul felém, s bármit mondhatok, nem hallom csak a Te hangodat.
Te vagy az el nem ért vidék, melyet bejárni vágyom, a hegyentúli ég, hegyekből kibukkanó tenger, hajózható láthatárom.
Néha azt hiszem, hogy itt vagy velem s ha becsukom szemem, látlak is mellettem, Kedvesem.
Ha akarom, érinthetlek ha akarom, fogom kezed s hallom lélegzeted ha becsukom szemem, látom szép szemed s érzem illatod mosolyod mert itt vagy velem, ha becsukom a szemem...
Ha akarom... akarom! látlak egyre halványabban egyre csendesebben egyre fájdalmasabban
... várjunk, míg időnk betelik aludjunk, Kedves, csendesen s őrizzük egymás álmait...
