"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Szeress, amíg szeretni tudsz, Amíg szíved érzőn dobog, Mert ha már e tűz kihűlt, Ha benned e láng ellobog, Ami ezt a veszteséget felülmúlna Nincs olyan kár! Koldusnál is koldusabb vagy Hogyha nem tudsz szeretni már!
Szeress, amíg szeretni tudsz! Olyan rövid AZ életed! Gyűlölettel, rút önzéssel Szépségeit tönkre NE tedd! Szeress, amíg van alkalmad Éreztetni szereteted. Jöhet idő, mikor tennéd ezt, De nem teheted! Fordulhat a sorsod balra, S arra leszel utalva majd Hogy a mások szeretete Enyhítse a gondot, a bajt.
Szeress, amíg szíved dobog, Szeress, amíg ajkad lehell, Úgy visz Jézus, a szeretet Országába a Mennybe fel!
Te gyakran jársz fönt, az Ösvényen, a csillagok között s ugye tudod: az űr nem sötét, mert ha egy csillag kinyitja szemét, s rád kacsint kedvesen, és fényt szór szerteszét, tündérfény vonja be az eget, s e ragyogásban szép szemed int a végtelennek, a fagyos űrnek, a félelemnek, s a többi csillagnak, hogy ragyogjanak, mert te jössz készüljenek, utadra fény-port hintsenek, hogy lépteid ragyogjanak, s az árnyak messze fussanak előled... mert te jó vagy s jók néha félnek, néha bátrak, néha kevélyek, mert azt hiszik, a világ is jó, mint ők... te jó vagy és hiszel, szeretsz, emlékezel, s közben mész az utadon, a csillagok között, mint egy álom-tündér, ki Fénybe öltözött.
Legjobban az ablakban szeretek állni, szobanövényeim között. Ők is a napfény szerelmesei. Mégis idegen állapot, üveg mögött, egy belső térből csodálkozni, szemlélődni, hogyan is megy a maga könyörtelenül elérhetetlen, vágyott útján a kinti élet. És tudni, hogy én vagyok mégis az, aki kívül van, hiába hiszem, hogy belül.
Tegnap este bíbor szín csöpögött az ablaküvegre az égről, kinyitottam az ablakot, faltam színt, levegőt, mint gyerek a vattacukrot, ragacsos lettem lélekben az örömtől, hemperegtem a cukros vágyban, gurult bennem a kisgyerek, mint hajdan a magas fűben egy domboldalon lefelé, mint meleg méz, csorgott rám a napsugár, most nem történt semmi, csak észrevettem, hogy a csodák úgy tekerednek rám, mint a pálcikára a fehér, habos cukorszálak, az a bíbor szín az égről belém költözött, hömpölygött, tengerparti barlang lettem dagály idején, mikor ezernyi árnyalatban törnek meg, cikáznak, sodródnak egy nagy gömbnyi térben a hangok és a fények, mint a tarka üveggolyókban a szivárvány, beleszédültem gyerekként, ha néztem gördülésükben a színek egybe mosódó, gomolygó táncát, most is elkapott a könnyű részegség, gyomromban pörgött üveggolyó szivárványmasszája, forgott magas fű, domboldal és napsugárméz, morzsolódott visszhangos hullámverés, körtáncban hízott cukorszál, hömpölygött bíbor ég, majd az egész meleg örvény kibuggyant az arcomra.
Fáztam, becsuktam az ablakot. Nem tudtam, hogy kizártam, vagy bezártam magam. Mindkettő édesen reménytelen állapot. Mégis ezt a helyet szeretem a legjobban, az ablaküveg mögött.
" Voltam már néhányszor úgy, hogy felolvadt és kiáradt a szívem, forró szeretet töltött el és fájdalmas vágy, hogy elmondjak magamról mindent barátnak, szeretőnek: odaadjam magam, maradék nélkül, hogy megszeressenek, megsajnáljanak - látod, ez vagyok. Ilyenkor kutattam magamban, megindultan, alázatosan, tisztán. "
Tudod arra gondoltam, vannak szavak, mondatok, amik teljesen értelmetlenek, vagyis annak tűnnek, míg a mondanivalójuk az emberhez meg nem érkeznek, ha valakinek, ki sohasem látott havat, a hófelhő mondaná azt, hogy hamarosan fehérre varázsolja az addig szürke világot, azt gondolhatná a havat sohasem látott, hogy bolondság, amit a hófelhő beszél, de a szikrázóan hideg táj láttán megszűnne minden kétely, megszűnne minden bizalmatlanság. Valamikor, valaki azt mondta magáról, hogy ő a szeretet, aki megváltja a világot, de ki csak a bűnös világgal találkozott, azt gondolhatná, hogy egy bolond volt, aki beszélt bolondot, ennyi szennyet, még ha vérét is adná érte, nem tud megtisztítani ember, talán az ember nem is, de csodát tehet a szeretet, aki találkozik vele, pontosan érzi, hogy minden piszoktól, minden bűntől megtisztít, ő akkor már nem gondolja, hogy beszélt bolondságot az ember, ki magát szeretetnek nevezte. 2010. febr. 07.
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanul és jelzés nélkül. Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...
,,A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. Maktub /meg van írva/ - mondta. Ha a Történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz."
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam szerelmedbe és úgy sodortatom magam. Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és aki köré a bor egy régi nyárt igéz, nem állanék meg, ha tekintetemtől e hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon, mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, két kezemen maradt szerelmed illatát.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót. Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje remeg az ablakon. Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye, pedig örökké csak merít, merít.
Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos alma a tested, s rá a fény havaz! De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros, s hogy női test, izgató és igaz.
És nem hasonlítlak az angyalokhoz: asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak, mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz, hogy embernél több leszek általad.
A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindig enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerű, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók.
A névtelen kedvesnek Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent, tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng. Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán, kusza leveled olvasom, de a tintája halovány. ...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény, bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém. De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan, én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat, amelytől fénylik a szirom, amelyből felszökik, kévéjében a napnak, szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön - mi távolabbról: mint a gyémánt, az közelebbről: mint a könny.
