…angyal, széll, szirmai…
„ –– Pista! Ennek a fele sem tréfa! Tudod jól, ha az oroszok még egyszer támadnak, nem követik el újra, ugyanazt a hibát! Ez az újabb támadás, biztos, hogy »eredményes» lesz és az életedbe kerülhet! … Itt kérdezem ezt, a fiad közelében. Duna mentén áll a házunk, ha akarod megszervezem, hogy átkerülj a határon!“
„ –– Ezek vagytok, Ti, gyáva filoszok! Mi csináljuk a forradalmat, vásárra visszük a bőrünket; Ti pedig gyáván lapultok, és majd később megírjátok! Vedd tudomásul, vagyok olyan erős, mint Hruscsov tankjai, mert nekem igazam van, és mellettem áll a munkásság!
(Lukácsy András: Angyal száll Budapestre, 2006)
Angyal Istvánról mégis írni kell, hisz sajátos sorsot járt be a magyar forradalom legendás felkelőparancsnoka. Anyjával és nővérével Auschwitzba hurcolták, ahol édesanyját rögtön balra állították, nővérét pedig, egy sikertelen szökési kísérlete miatt, a női barakkban, nyilvánosan felakasztották. A mindössze tizenhat éves fiú túlélte a koncentrációs tábort, hazaérkezése után természetesnek tűnt, hogy csatlakozott a szocialista mozgalmakhoz (a kommunista pártba azonban nem lépett be!). Folytatta és befejezte megszakított középiskolai tanulmányait, érettségi után pedig elkezdhette a budapesti tudományegyetemen a történelem–magyar szakot. A Rudas László által elindított Lukács-vitában azonban a megtámadott filozófus mellé állt, ezért – elsősorban Andics Erzsébet „kívánságára“ – eltávolították az egyetemről. Angyal István nem lehetett középiskolai tanár, nem lehetett „filosz“, az egyetemről történt elbocsátása után, a Sztálin Vasmű építése idején, Dunapentelére (azaz Sztálinvárosba) költözött, mint vasbetonszerelő munkás. Miután a Nagy Imre-kormány 1953-ban leállította a nehézipari beruházásokat, visszatért Budapestre, az Üllői úton lakott, s aligha gondolta, hogy néhány év múlva e környék lesz a forradalom egyik központja, s maga lesz majd az események egyik kulcsszereplője.
Angyal Istvánról sokszor megírták már, hogy Üllői úti lakása nemsokára a társasági és irodalmi élet központjává vált. Gyakori vendég volt a családnál legjobb barátja, az auschwitzi lágerből megismert Gáli József (a legendás Szabadsághegy című, a Rajk-temetés napján, október 6-án bemutatott dráma szerzője), valamint Galgóczi Erzsébet, a pályakezdő szociográfus, Fejes Endre „író és esztergályos“ (és felesége Balázs Éva), majd később csatlakozott hozzájuk Csongovai Per Olaf és Eörsi István. A társaságot „cirkuszkocsinak“ nevezték, ahol Angyal István vezetésével rendszeresen értékelték a belpolitikai eseményeket. Egy-egy ilyen, az éjszakába húzódó összejövetelen, általában a házigazda politikai szemináriumot is tartott: antietatista tételeit ismertette, s Lenin Állam és Forradalom című műve alapján többször hangsúlyozta egy új szocialista forradalom szükségességét. Rákosi és szűk köre egyre erőteljesebben kirajzolódó torz politikai gyakorlata elől menekült a klasszikusokhoz, mindenekelőtt Leninhez. Barátai, a „cirkuszkocsi“ utasai, Angyal Istvánban egy tiszta hit novíciusát láthatták, aki megtalálta tanító hajlamának közönségét: folyamatosan leckét adott meggyőződéséből, amelynek tartalma egyfajta szociális humanizmus volt.
Angyal Istvánról kevesen tudják, hogy formálisan nem választották meg parancsnoknak, karizmatikus egyénisége és szervezőtehetsége alapján vált vezetővé, sőt idővel a legtöbb ellenálló csoport is elismerte a Tűzoltó utcaiak befolyását. A szovjet csapatok két irányból érkeztek a fővárosba: északon Vác, délen Cegléd és Kecskemét felől. A déli irányból jövő megszálló hadsereg ellen a Ferencváros (IX. kerület) és a Józsefváros (VIII. kerület) városrészekre összpontosították a forradalom védelmét: a szűk belsőkerületi utcákba a tankok nem tudtak behatolni, illetve a gerilla-ellenállást vagy a barikád-ellenállást a keskeny sikátorok kapuiból és pinceablakaiból könnyebb volt megszervezni. Tankokkal nem lehetett elfoglalni a szűk utcák szabdalta városrészt, az ellenállók a jó helyismeret birtokában pedig sokkal mozgékonyabbak voltak. A szovjet tankok valóban nem tudtak bevonulni a szűk belsőkerületi utcákba, ám azt a házat, ahonnan lövések érték őket, azonnal rommá lőtték! Angyal István sokáig nem akarta elhinni, hogy a szovjet csapatok kivonulása után, a Szovjetunió ismét megszállja az országot: valójában azonban csak arról volt szó, hogy a forradalom első napjaiban a szovjet katonai alakulatok nagy része demoralizálódott, közülük nem kevesen szimpatizáltak a magyarországi eseményekkel, szükség volt friss erőkkel felváltani a „leharcoltakat“.
„Egyenként vezettek bennünket az ormótlan, zárt teherautóhoz, amely belülről egyszemélyes fülkékre volt osztva. Beszélgetni, vagy egymásnak bármilyen életjelet adni szigorúan tilos volt. Már megindultunk, amikor váratlanul felcsendült Angyal István hangja:
–– Mondja Horváthné, miért vallotta maga azt, hogy én húsz oroszt ledobtam a harmadik emeletről?
–– Mert annyira akarták hallani…
–– Hja, az más! Ha annyira akarták hallani, akkor nem mondhatott mást!“
(Lukácsy András: Angyal száll Budapestre, 2006)
Angyal Istvánról kevesen tudják, hogy a Tűzoltó utcai felkelőcsoport vezetője tartott ki a legtovább november 5-e után. Az ellenállást még napokig szervezte, irányította a tankok által közrefogott házak lakóinak élelmiszer-ellátását, tárgyalásokat kezdeményezett a magyar kormánnyal, a nemzetközi szervezetekkel és a szovjetekkel is. Végsőkig bízott a békés rendezésben, ám a szovjet vezetés csakis a feltétel nélküli megadást fogadta el. A kijelölt tárgyalási helyszínre induló Angyal Istvánt és Csongovait – a fehér zászló ellenére – tűz alá vették. Angyal István kérésére, november 7-én, a nemzeti színű zászlók és a fekete zászlók mellett, a felkelők a vörös zászlót is kitűzették a környék házaira. November 7-én, a magyar szocialista forradalom ellen, a szovjet forradalom katonáit küldték… Angyal István úgy vélte, hogy a világtörténelem első szocialista állama által levert szocialista forradalmat illegálisan, más eszközökkel kell tovább folytatni.
Angyal Istvánról sokszor megírták már, hogy november 8-ától a Péterfy Sándor utcai Kórház alagsorában kialakított helységben, egy kezdetleges sokszorosítógépen folytatta tovább a harcot. Röplapokat, felhívásokat szerkesztett, sztrájkok folytatására, munkástanácsok szervezésére buzdított. Maga is hordta-vitte a brosúrákat, álcázásul fehér köpenyt viselt, akárcsak a többi ápoló. A kórházban sem pihent, koffein-injekciókkal tartotta ébren magát, hogy teljes idejét a röplapok szerkesztésének szentelje. Számára egyetlen morális lehetőség maradt: a szocializmus becsületének megmentése akármilyen áron, a siker legkisebb reménye nélkül. Aztán 1956. november 16-án, az új hatalom pufajkásai megszállták a kórház alagsori épületét. Angyal István éppen nem tartózkodott ott, a szinte végsőkig kimerült vezetőt az egyik orvosi szobában próbálták gyógyítani. Amikor a rajtaütésről tudomást szerzett, súlyos betegen is harcostársai közé sietett. Segíteni természetesen nem tudott rajtuk, viszont együtt maradt velük…
„Törpék között a nyurga kamasz is
Ijesztő óriás.
Hol hiányzik a hit,
Isten ott minden kalandor,
Festett komédiás.
(Iván G. Santaly – azaz Angyal István – A Nagyságról, 1957)
Angyal Istvánról mégis írni kell, hisz élete utolsó éveiben sajátos sorsot járt be a magyar forradalom legendás felkelőparancsnoka. Letartóztatása után a Fő utca–Gyorskocsi utcai fogdában írta meg emlékiratait, amelyet utóbb még több „önvallomással“ is kiegészített. A Népbíróság B. Tóth Matild vezette különtanácsa Angyal István elsőrendű vádlottat és Eörsi István másodrendű vádlottat izgatással vádolta. Angyal István ügyét utóbb elkülönítették Eörsiétől, egyes vélemények szerint azért, mert vallomás helyett az emlékirataiban megfogalmazott politikai hitvallását ismételte. Kitartott amellett, hogy 1956 szocialista forradalom volt, az eseményekben résztvevők a szocializmus megtisztításáért harcoltak, azokért a célokért, amelyekért egykor maga Kádár János is küzdött. Követelte Kádár János tanúként való meghallgatását (erre nem kerülhetett sor, Angyal István ügyét leválasztották Eörsi István és társai „bűnperéről“, 1957. május 14-én).
Angyal Istvánról azért is írni kell, mert egészen különös váddal illették. Az új koncepció szerint Angyal István felkelőparancsnok, Szirmai Ottó parancsnokhelyettes és Széll Sándor műegyetemi tanársegéd, diákmozgalmi vezető lettek a fő vádlottak. Összefüggő vádirat valójában nem készült, a vád lényege az volt, hogy egy szélsőséges ellenforradalmi csoport november 5-e után is ellenállt a Péterfy Sándor utcai Kórházban. Különös módon Angyal István (és Szirmai Ottó) sem ismerte Széll Sándort, aki a műegyetemi Vízépítés Tanszéken dolgozott, mint tanársegéd, s egy ún. ellenforradalmi Fehér Könyvhöz (azaz a kádári Fehér Könyv cáfolatához) gyűjtött adatokat. A közös platform a november 5-i ideológiai ellenállás szervezése volt, amely súlyosabb bűnnek számított az „ellenforradalmi izgatásnál“.
Angyal István a börtönben, emlékiratai és önvallomásai mellett, különös verseket is írt, és „zsebkendő-üzeneteket“ is kijuttatott szeretteihez. Az egyik zsebkendőre kék vízen barna hajótestet hímzett. A hajón fehér vitorla, azon egy fekete jel és egy „T“ betű volt. Amikor Trisztán haldoklott, akkor azt mondták neki: érkezik majd egy hajó, s ha azon a vitorla fehér, Izolda él; ha viszont fekete, akkor meghalt. A zsebkendőn a vitorla fehér volt, ám a rajta lévő jel fekete.
Az üzenet azt jelentette, hogy Angyal István meghalt.
Angyal István meghalt. Egy angyal szirmai a szélbe szálltak…
Angyal István meghalt.
A Névpont – www.nevpont.hu – a forradalom emléknapja után, a hatvan éve, 1958. december 1-jén kivégzett Angyal István felkelőparancsnokra emlékezett.
Kék virágok szirmai Angyal István, Széll Sándor, Szirmai Ottó és valamennyi 1956-os mártír emlékének…
A kép forrása:
http://www.visszaemlekezesek.hu/foto/angyal-istvan-1928-1958
Angyal Istvánról az alábbi linkeken olvashatnak:
http://www.nevpont.hu/view/314
http://www.nevpont.hu/view/11732
