Hát igen. Horgász lánya vagyok, tudom, hogy jól beszélsz. :)
"amúgy indiánosan !"
Halazzunk is? Az egy jó nagy téma lesz.
Az apacsok mondjuk pont nem ették, mert a mitológiai víziszörnnyekkel azonosították, akárcsak a kígyót. (Amikor az internált csirikavák Floridában meglátták a krokodilokat, komoly traumát éltek át.)
Még egy kis kiegészítést szeretnék tenni. Találtam egy életkép-makettet (dioráma? ez a neve? vagy ahhoz kevesen vannak rajta?), a pemmican témájában, és egy részlete még érdekes lehet. Sajnos kicsi a felbontása, remélem, azért ér valamit.
Már írtam az első és második műveletről, a szárításról és a hús szétzúzásáról. A harmadik művelet az érdekes, itt a megtört csontok kifőzésének régi módszerét látjuk: a földbe ásott gödör bőrrel van kibélelve, és a csontot felforrósított kövek segítségével főzték meg.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a sosonokat Hartmann lenézte vagy alacsonyabb rendűnek tartotta volna.
Sőt, épp ellenkezőleg: nagy elismeréssel ír a Nagy-medencében élő sosonok gyűjtögető-vadászó kultúrájáról.
Különben a szakirodalomban általában hasonló adatokat olvashatunk a gyűjtögető-vadászó népek népsűrűségére vonatkozóan: ez általában 0,01-0,1 fő /km2 között mozgott a területük természeti adottságaitól függően.
Olyan helyeken, ahol kivételesen sok gyűjthető növény és vadászható/halászható faj állt rendelkezésre, ennél magasabb népsűrűség is előfordulhatott:
pl. a mezolit kori Dániában, ahol a Balti-tenger jelentős fehérjeforrást biztosított.
De hasonló volt a helyzet egyes északnyugati parti indián törzseknél, meg a Kolumbia-fennsík egyes lazachalász törzseinél, ahol a bőséges fehérjeforrás viszonylag magas népsűrűséget tett lehetővé.
Már úgy értem, hogy a vadászó-gyűjtögetők átlagához képest magasat.
Én még csak halat ( csuka,ponty,angolna ) füstöltem,házi kürtőben,de azt jóval kevesebb ideig. Húsz perc lángolás után a parazsat ízesített fűrészporral lefojtva kb.még egy óráig hideg füstön és kész. Igaz fogyasztás előtt viszonylag hosszabb ideig (min.1-2 óra )
Igen a házi füstölés jellemzően hideg füstölés. Mi úgy szoktuk, hogy a füstölőben kb egy félnapot hagyjuk begyújtva a a parazsat, majd hagyjuk kihűlni "rúdon" a füstölt árut - kb még egy fél nap, de szoktak még egy napot is ráhúzni. A töltelék áru (kolbász) 2-3 napos szikkasztás után, a sonka, szalonna, egyéb füstölt húsok, húsos csontok, bőr, köröm stb 1-1,5 hetes szárasz pácolás (felénk ez csak sózás) után kerül füstbe.
Annyival egészíteném ki, hogy ez a fajta életforma a nyugati és az északi sosonokra volt jellemző, míg a keleti sosonok a XVIII. században áttértek a lovas bölényvadász életmódra, sok más törzshöz (lakota, csejenn, varjú stb.) hasonlóan.
Thommy Hartmann írja a könyvében, hogy a sosonokra jellemző gyűjtögető életmód nagyon kis népsűrűséget tett csak lehetővé, átlagosan 0.01-0,02 fő /km2-t.
Ez azt jelenti, hogy a sosonok az irdatlan kiterjedésű vadászterületük (Nevada nagy része, Idaho déli és Utah nyugati fele, Wyoming délnyugati fertálya) ellenére sem voltak soha 8-10 ezer főnél többen, de lehet, hogy még ennél is kevesebben.
Nem ismerem pontosan a falusi technikakat, de amilyen recepteket lattam hosszan elallo husfelekre, az altalaban hideg fustben tortent, nem parazs felett, es sokszor hideg idoben, tehat a hus par napig a huvos (5-10 fokos) fustben csucsult. Disznovagas is praktikusan telen szokott lenni, ezert naivan hidegfustolesnek gondolnam (nem lattam meg, hogy csinaljak).
A masik fontos elem meg hogy sok husarut eloszor soznak/sos vizben/pacleben stb tartjak, ami rengeteg vizet kivon a hubol, ezert "tuleli" a fustolest annelkul, hogy megromlana. Falusi fustoleshez hasznalnak sot vagy ilyesmit?
ON
A lentebbi technikanal viszont ugy tunik, hogy a hus magas homersekleten van kezelve, es a fust is eleg gyer (szabad legterben, parazs mellett). Lehet, hogy itt a sima szaritas fontosabb elem a tartositasban.
Ezzel kapcsolatban egy kicsit visszatérek H. Liboiron cikkéhez. Már az elején azt írja, hogy vagy nap és szél, vagy tűz segítségével szárították a húst. Az első esetben azokat a nagy állványokat használták erre, amiket a régi fényképeken jól lehet látni. De Liboiron tűz mellett szárította a sajátját, és le is fényképezte a folyamatot:
Ez eléggé hasonlít arra, amit írsz. A hús nem a tűz fölött van, hanem a tűzből parazsat tett a hús alá, az szárítja a húst, ez a "füstmentes" szárítási eljárás. De ha füstölni is akarták, akkor nyírfaágacskákat, vagy más növényi részeket is tettek a parázsba.
A gyékény buzogányának a "vattáját", az irokézekről ezt konkrétan tudom, de biztos használtak más növényeket is. Általában a szárított mohát emlegetik indián pelusként, de mindenféle nedvszívó növényi rost jó volt, a navahók pl. egy foszló kérgű cserjét használtak erre. Füvekkel illatosították. Ennél egzotikusabb pelenkabetét volt a bölényürülék-őrlemény. (Ha tehénlepénnyel is működik, meg is van a jövő új biopelenkája. :)
Ja, ha valakinek esetleg csalódást okoztam a multikulti bölcsőkkel, korábban már írtam ide más törzsekéről is, azokba nem piszkált bele fehér ember.
Passz! Amit láttam néhány régi fotóm. Azon a tűz mellez kb 30 cm-re álló rudazaton volt a husi, a túz meg csak parázslott. Lehet, hohy a friss húst szétdarabolták és kb 30fokos lejtésű rudazaton száritották, füstőlték?
Mi 24-48 órát füstőljük húsikat , kolbászt stb. Minnél tovább füstőljük annál szárazabb lesz és tovább áll el. (8hónap)
Az irokéz cradleboard rajza a terület általánosan elterjedt alaptípusát mutatja: egy lapos deszka, melynek felső részére egy fejvédőt, az aljára pedig egy lábtámaszt erősítettek. A fejvédő a deszkára merőlegesen áll és a deszka hátoldalán keresztidomok rögzítik. A nap és a moszkitók ellen textil védte a gyermekeket, a fejvédőre kötött színes tárgyak pedig szórakoztatták őket. Az első életévük nagy részét ebben a hordozóban töltötték.
Az irokéz hagyomány szerint régebben szilfakéregből készültek ezek a bölcsők, de a fából készült cradleboard használatáról már a korai gyarmati időkből is találunk feljegyzéseket. A legöregebb fennmaradt onondaga irokéz bölcső az 1750-es évszámot viseli. (Lyford, 1945; p.58).
A korai munkák díszítése általában csak a fejvédő és a deszka felső szélének faragására szorítkozott. A 19. század folyamán az irokéz közösségeket fehér földművesek telepei vették körül. Montrealtól délre és nyugatra voltak (és vannak) St. Regis, Caughnawaga, és Oka, három olyan mohawk közösség, melyeket még római katolikus misszióként alapítottak a gyarmatosítás korában. A faragott-festett virágok népművészete sokáig elevenen élt a szomszédos francia-kanadai telepesek között. A tizenkilencedik század közepére ez a művészeti forma megjelent az irokéz cradleboardok díszítésében. Sok esetben bizonyítható, hogy fehér mesterek is közreműködtek ezek készítésében, főleg a nagyon bonyolult faragások esetében, mint pl. az első fényképen látható munka esetében. (WC9411008 Mohawk-Iroquois, c. 1860)
Míg a lombok közt ülő madár francia-kanadai eredetű téma, a medve, a hód és a szarvas ábrázolása az indák alatt az indián megrendelő kérésére utal. Néha a lábtartó alatt is láthatunk állatokat. Sok esetben úgy tűnik, hogy az állatok az anya klánját szimbolizálják. Ezen a példán a medve a mohawk Medve-klán jele lehet. A lábtartó alatti madár - talán sas - a karmai közt tartott nyilakkal egy amerikai nemzeti jelképre emlékeztet. St. Regis (Akwesasne) a kanadai-amerikai határon fekszik, és sok ilyen cradle ebből a mohawk közösségből származik.
A fehér mesterek bevonása, valamint ezeknek az indiánoknak a keresztény vallása jól magyarázza, hogy miért nincsenek feljegyzéseink ezeknek a cradleboardoknak a készítéséhez kapcsolódó rítusokról, miközben más népeknél számtalan ilyen emlék fennmaradt.
A pelenkázott, pólyázott csecsemőt zöld textillel rögzítették a deszkához. Ez a textil Európából kereskedelmi forgalomban jutott el az indiánokhoz. Gyakran gyöngyhímzéssel vagy ezüst brossokkal díszítették. A brossokat 1750 és 1830 között kanadai és amerikai ezüstművesek készítették kifejezetten erre a piacra, de időközben sok indián férfi is kitanulta a mesterséget, leginkább a korai kereskedelmi formák utánzásával. A képen láthatjuk például a két egymásba fonódó szív motívumát, ami igen népszerű volt az indiánok közt, mint az irokéz nemzetek jelvénye. 1865-re az irokéz ezüstművesség egészen felvirágzott. Napjainkban néhány irokéz fémműves újraélesztette a hagyományokat.
Néhány szép darab:
Drs. T.J. Brasser (November 2006.)
Literature:
Fredrickson, N.J., “The Covenant Chain, Indian Ceremonial and Trade Silver”.
National Museums of Canada, Ottawa, 1980.
Lyford, C.A., “Iroquois Crafts”. U.S. Department of the Interior, 1945
Találtam neked valamit. Ahol vadzabot ír, ott is a vadrizsről van szó, csak több neve volt.
"A vadrizs elkészítésének legegyszerűbb formája az üstben való főzés. Mindig őrlés nélkül, és általában fűszerezés nélkül főzik. Péppé főzve kenyérhelyettesítőként használják. Hús- és hallevest is sűrítenek vele. Közel olyan tápláló, mint a búza. Rev. Chrysostom Verwyst, az Odanah Rez. misszióból , ezt írja: „A vadrizs nagyon jóízű, és az író és szellemi gyermekei jobban kedvelik, mint a kereskedelemben kapható rizst, habár a kinézete nem annyira szép. Nagy kedvelője vagyok.” A Mississagua indiánok kipattogtatják a rizst, mint a kukoricát szokás, a vadászok és a halászok így viszik magukkal az útra. Általában levesbe vagy raguba használják.
Father Dablon az 1671. évi beszámolójában ezt írta: „a bölényzsír vadzabbal keverve a legjobb étel ezen a vidéken.” Egy másik keverék volt a megkopasztott egész fogoly (madár) péppé zúzva, és rizzsel megfőzve. Későbbi készítmény a vadrizs, kukorica és hal együtt főzve. Ezt juharszipuppal és áfonyával tálalták."
Gardner P. Stickney, Indian Use of Wild Rice (The American Anthropologist, 1896. április)
