"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ember számára nem létezik nehéz helyzet, - csak helyzetek vannak. A nehéz helyzetek lekűzdéséhez, kell egy kis idő, - a lehetetlennek tűnőhöz, - valamivel több.
Tavasszal somfa lennék talpig aranyban állva, biztatón mosolyognék a zsendülő világra. Nyáron eperfa lennék, tágas udvaron állnék, aki alám ül, annak jól fogna egy kis árnyék. Ősszel almafa lennék, piros almákat termő, nem is csak egyetlen fa, hanem almafa-erdő. Ilyenkor télen aztán gyertyán vagy fenyő lennék, hogy aki fázik, égő tüzemnél melegedjék.
A Margitszigeten raktak egy vízesést faragatlan sziklából, hogy olyannak lássék, mintha természetes volna. Olyannak is látszik. A torjai híres kénbarlangot még az egyik Mikó gróf szépen kifalaztatta a minap faragott kockakövekkel, csináltatott bele kifogástalan bolthajtást és csinos ajtót faragtatott bele, amit hét kockakőnek a koszorúja díszít. Szóval megreperálta Erdély egyik csodáját, mert az neki csúnya volt. - Hallja, - mondom a barlang felügyelőjének, - miért tették tönkre ezt a híres, szép barlangot? - Micsoda? - mondja felpulykásodva. - Miért csináltak pincét a barlangból? Kővel kirakott pincét láttam én már különbeket is, csak nem gondolják talán, hogy ezért a malteros kőművesmunkáért jön ide az ember Magyarországból. Látta, hogy haragszom, és talán azt gondolta, hogy aki az ő grófjára haragudni mer, az is valami címeres ember lehet, azért hát magyarázni kezdett, hogyha a barlang más is, de a levegője ugyanaz maradt. Persze ezt a levegőt nem lehet látni. Csak annyit lehet látni, hogy a gyujtó, vagy a magasban meggyujtott papiros az ember derekánál már elalszik. A barlang gyilkos levegője tehát magasabb egy méternél. Ez mégis magába szállítja az embert. Soha itt tótágast nem állt és nem fog állani senki. Hanem az mégis mese ám, hogy egy lélekzetvétel ebből a levegőből megöli az embert. Egy fiatal házaspár nézte ugyanakkor a barlangot. A velök való beszélgetésben elfeledtem egy pillanatra, hogy derékig a halál területén vagyok: lehajoltam az imént kialudt fáklyáért, hogy azt újra meggyujtsam. És belélekzettem a rettenetes levegőt. Hát ebből tapasztaltam, hogy itt sem halhat meg az ember fájdalom nélkül. A kénes-szénsavas levegő olyat csavart az orromon, hogy ösztönszerűleg visszakaptam a fejemet s a könnyeim ömlöttek. Hogy aztán igen kikeltem a barlang tönkretevése ellen, a vezető kinyitotta a barlang hátulsó falán levő kis ajtót és be engedett tekinteni oda, ahonnan a szénsavat egy tölcséren át a völgyben levő gyárba vezetik. No hát ez a látvány már valami. A barlang fala itt megmaradt a maga természetességében, mert ennyire be már nincs a világnak az a kőművese, amelyik falazni tudott volna. Itt az a sziklatorok, a kének lerakódásaitól, mintha fehér és sárga bársonnyal volna bevonva. Ez a pokol bejárata. Ráillik feliratul: Hagyjátok kívül a reményt. Ezen a kis ajtón csak búvárruhában lehetne átmenni. Milyen gyönyörűen borzalmas látvány lehetett ez az egész barlang, mikor még úgy volt, ahogyan a természet megalkotta! Különben ez az egész hegy bűzlik a kéntől. Se bogár, se más eleven állat nem látható rajta. A barlang belsejében egy sündisznónagyságú holt békát láttam, azt a kőművesek dobták be, hogy lássák, hogyan hal meg. Felvúvódott szegény. És ezenkívül láttam egy kis holt egeret, az egyik szikla tövében. Azt már nem emberek vetették oda. Azt a véletlen vezette a halálba. A növényzetet azonban nem fojtja meg ez hegyet s mindenfelé piroslik az áfonya édes a levegő. Apró cserjék borítják sűrűn az egész gyümölcse. A hegyoldalban néhány száz lépésnyire a barlangtól csinos emeletes épület emelkedik. Ez a fürdővendégek tanyája. Jobbára köszvényes és szemfájós emberek ezek, akik a barlang népies jelzőjéről azt mondják, hogy az jobban ráillik a hotelük konyhájára. Szinte jólesik, mikor erről a kedvetlen helyről a Szent Anna-tóhoz vezető ösvényre léphetek. Az út mindenütt árnyékos. A levegő szinte nedves az üde zöld sűrűség leheletétől. A hegyek itt augusztusban is tele vannak pirosló eperrel és málnával. De az erdőkben nincs élet. Sehol egy madárhang. Csend mindenfelé. Kétórai gyaloglás után elértem a hegytetőt, amelynek mély ölében a Szent Anna-tó mozdulatlan kék vize kéklik. Ez már nem a mi közönséges világunk. Aki nem is tud a tó tündéreiről, meg rémeiről, elfogódott szívvel áll itt meg a hallgató sötét fenyőóriások között. Az álmok országában vagyunk. A tó vizén íme fehér borzongás fut végig. Mi fog fölmerülni a hullámok közül? A vízileány, vagy a mohos szakálú víziszörnyeteg? A parton egy barnavakolatú házikó áll. Az ember azt hinné, valami kripta, mert körülötte hamuszürke nagy fakeresztek emelkednek. Kétszer akkora fakeresztek, mint az ember. Mintha azokat az óriásokat temették volna ide, akik hajdanta ezen a vidéken éltek és a kősziklákból raktak várakat, de ma már a nyomuk sem látható. A vezetőm nem tudja, micsoda keresztek ezek. Mindössze annyit tud, hogy Anna napján, mikor idesereglenek az ájtatos székelyek, telerakják ezeket a kereszteket koszorúkkal. Leheveredünk a tó partján, a kápolna előtt és tüzet rakunk. Tűz nélkül nem emberi a heverés kánikulában sem. Valahol és valamikor olvastam, hogy a magyar pogányság maradványa ezek közé a hegyek közé vonta meg magát és itt a tó partján áldoztak fehér lovat a magyarok Istenének. Érdemes volna ezt megfesteni. A hegytetőről láttam is Bálványos várát: egy vastag, kerek tornyot, fehérlő omladékok között. Hat óra. A nap már túl jár a hegyen. A tavat árnyék borítja. A vízbe hajló sások, mintha már aludnának is. Egy ujjnyinál hosszabb óriás türkiszkék szitakötők játszanak a víz felett, babszemnagyságú apró békák jelennek meg a fű között. - Gyerünk, - mondom felocsudva az álomlátó merengésből, - a hegyen még egyszer látjuk az alkonyatot. - Deiszen istálom, - feleli a székely, - ha már egyszer az áldott nap nem süt a tóba, akkor már nem is találkozunk többet vele. Ott hagyjuk a tüzet és fölsietünk a meredeken. Mindenütt a vén égbenyúló fenyők alatt megyünk. Egy helyen megdöbbenve állok meg. Egy sokszázéves holt fenyő fehérlik az árnyékban. S amint ott fekszik eldőltében maga alá tört fák között, mintha mesebeli óriás csontváza volna: fehérlő bordák és görcsösen összehúzott szétfordult tagok. Még egy pillantást vetek az elhagyott tóra, s innen a tusnádi oldalról látom, hogy a tulsó hegyoldalban barbár kezek dolgoztak. Körülbelül ötven nagy fenyőfa csonka törzse látszik a déli hegyoldalban. Amint a vezetőm mondja: a lázárfalviak írtják ott az őserdőt, mert az övék, s nem telik bele egy év, a vadregényes Szent Anna-tó egy kopasz, sziklás hegyölben fog kiszáradni. Hát nem tehet ez ellen az a sok erdélyi egyesület? Elszorult szívvel indulok lefelé. A nap csakugyan leáldozott a tusnádfürdői völgyben is. Az égen még nem ragyog csillag, de a fenyők lábánál szentjánosbogarak fehér csillagok gyanánt fénylenek. A vezetőm körülrakja ezekkel a kalapja szélét és azokkal csinál szent sugarat a fejének. Szinte végigfut rajtam a hideg: olyan, mintha nepomuki szent János vezetne a fák között a hegyről lefelé. Már fáradt is vagyok. Tizennegyedik órája ez, hogy járom a hegyeket. Egyszerre e csöndben millió meg millió s hang szólal meg a fenyves hegyoldalon, de oly erősen, amilyen erősen az s hangozhatik. - No kutya teremtette? - mondja nepomuki szentem, - ázunk már! Pedig még akkor egy szem esső sem esett. Körülbelül öt perc mulva megfeketedett körülöttünk az egész világ és szakadt a nyakunkba az esső. Az volt a szerencsénk, hogy a villámok csaknem szakadatlanul lobogtak, és így meg-megvilágították a csigás út lejtőjét. Borzalmasan fenséges út volt ez. A százados fenyők fekete oszlopcsarnokában villámlások és dörgések között a sziklás hegyi úton lépkedni lefelé; nem látni mást egy-egy darab fölfehérlő útat és egy-egy darab felsötétlő vadont. Az esti vihar csakhamar elállott, de másnap az Olt harsogva és tajtékozva szikláról sziklára ugrálva rohant a medrében a hegyek között. Micsoda fenséges folyó és micsoda fenséges vidék! Csakugyan tündérek és óriások lakhatták valamikor s a mostani embert méltán nézték bogárnak, amely minden szépet elront és elpusztít.
A nap már lement, a köd elszállt valahová, az égen egyre fényesebb lett a hold, s a csillagok villanása hideg lett, mint a frissen köszörült késpenge. A szél elállt vagy megfagyott, de mégsem volt teljes a csend, mert mintha lágy selymek úsztak volna a havon; halk suhogást érzett inkább az ember, mint hallott, amint a hideg húzta össze a világot. Ezt a dermedt suhogást egy-egy puha surranás törte meg, ha valamelyik ágról vagy nádbugáról leesett egy-egy darab hó; egy-egy pattanás a Zala jegén, ha a vastagodó jég elszakadt a parttól, mert a víz felé húzódott, amiből élni lehetett. A folyó – ahol látni lehetett – messziről olyan volt, mint a dermedt ezüst, de közelről fekete, mint a fáradt olaj, melynek mélységében, hideg feneketlenségében úszott a hold, ugyanolyan mélyen, mint amilyen magasan szállt a víz felett. Mozdulatlannak látszott minden, és szinte hihetetlen volt, hogy azon a távoli vonaton emberek vannak, amelynek zakatolása úgy hallatszott ide, mintha zúzmarát szitált volna valaki az éjszaka dermedt pitvarában. A szita aztán elhallgatott, és maradt a táj, amelynek peremén újra felálltak a somogyi dombok, és előfeketedett a tüskevári erdő, amelynek öreg fái önmagukba zárták a nyarat, állják az időt, nem számolva már az éveket, mint az emberek, akiknek kevés van belőle. A kunyhó is hallgat már. Ablakában ellobbant a világosság, és havas nádhéja alatt őrzi a meleget. Az ablak hidegen nézi a hideget, és meg is méri, mert Matulának az ablakon hőmérője van, amely – ebben a pillanatban – majdnem tizenöt fokot mutat. A két kis kuvik kirepült már a padlásról, ahol – kuvikszempontból – kellemes volt az idő, különösen a kémény mellett, amelyet langyos légkör vett körül újra, mert most három napig – Matula távollétében – bizony a kémény is hideg volt. Hála azonban az ember gondoskodásának, a tűzhelyen kalap nagyságú tuskó izzik, s a kémény meleg lesz akkor is, amikor a kis baglyok visszaérkeznek keserves vadászatukról. Mert ez a vadászat bizony elég keserves ilyenkor. Többnyire be kell a faluba menni érte, ahol a házak körül akadhat még egy-egy könnyelmű egér vagy rosszul elhelyezkedett veréb, amiből egy is elég egy-két napra a kis bagolynak. Nagy éhség persze már nappal is kiverheti a kuvikot szunyókálásából, és ilyenkor nappal is vadászik, bár kevés eredménnyel, hacsak fel nem melegedik az idő, amikor a mezei pockok is feljönnek a hó tetejére, egy kis napkúrázásra vagy élelem után vándorolva. De most egyáltalán nincs meleg. Most olyan a légkör, mintha meleg soha nem is lett volna a világon, és valószínűnek látszik, hogy már nem is lesz …
A két kis bagoly persze külön vadászik, és külön is érkezik haza. Ez az érkezés már egyetlen hang nélkül is elmondja, hogy milyen volt a vadászat. Amelyik előbb érkezik, nyilvánvalóan nem éhes már, és megeresztett, laza tollakkal bóbiskol a kémény melletti gerendán, és ha a későbben jövő is elereszti magát, tollászkodik, megvakarja a csőre tövét: nincs semmi baj. De ha már világosan érkeznek, és mogorván begombolkoznak, összehúzzák magukat, mint az éhes ember a nadrágszíjat, ez azt jelenti, hogy nem fogtak semmit, és talán csak a következő éjszaka tudnak valamit adni az éhség fájdalmas gyomrába. És az is előfordulhat, hogy egyik madár elpusztul az éhségtől és hidegtől, mert nincs szerencséje, míg párja mindennap jóllakottan érkezik haza, de az nem fordul elő, hogy a ragadozó madarak télen etessék egymást, még azok sem, amelyek fészkelés idején rendszeresen élelmezik a tojáson ülő párjukat. Ez is hozzátartozik a természet szigorú törvényeihez, amely előírja, hogy a családért és a nemzedékért mindent meg kell tenni, mindent oda kell adni, még az életet is, de egymásért – semmit! A legtöbb madár és vadon élő állat gondolkodás nélkül dobja oda életét, hogy megmenthesse fiókáit, de szemrebbenés nélkül hagyja elpusztulni párját télen, ha ugyan a fiókák kiröptetésével minden családi kötelék véglegesen meg nem szakad. A párja vesztett madár fészkelés idején bizonyára „búsul” – ha nem is emberi értelemben -, és sürgősen más párt keres, de e mögött a búsongás mögött nem az egyén, nem a szerelem kívánása van, hanem a fészek, a nemzedék, a fajfenntartásnak tudattalan, emésztő vágya. Azt persze nem tudjuk, hogy – ahol a párok télen is együtt maradnak – mit éreznek, ha a férj vagy feleség egyszer csak nem jön haza, vagy a szeme láttára öli meg valami nagyobb ragadozó. Valami védő szándék valószínűleg van – különösen, ha ez a védelem nem kilátástalan, és nem életveszélyes -, és van valami hiányérzet is, de ez hamar elmúlik, mert ilyenkor az egyéni élet a fontos, mert abból lesz a család, ha majd a tavasz érintésére megmozdulnak a hormonok, és az az egyénnek mindig szent és gyönyörű, a többieknek mindig érthetetlen és nevetséges érzés lesz úrrá a földnek minden lakóján, amit úgy hívnak, hogy – szerelem. Mivel azonban erről a csodálatos érzésről most szó sem lehet, ne is foglalkozzunk vele. Reméljük, hogy a kis kuvikok jóllakva érkeznek haza, ennél a reménynél többet nem tehetünk értük. Persze remélhetnénk azt is, hogy a kis kuvikok inkább verebet fognak (van belőlük elég), és nem sármányt vagy cinkét, de jobb, ha az ember nem szól ügyeikbe bele, mert rendszerint nem ért hozzá. Az ember az állatokkal szemben „rendhagyó” magas színvonalú lény, amit az is bizonyít, hogy az év bármely szakában lehet szerelmes. Hagyjuk tehát ki az embert az összehasonlításból, és elégedjünk meg azzal, hogy újabban védi már a számára oly végtelenül hasznos madarakat (a bagoly minden nemzetségét is), és maradjunk a két kis kuviknál, akiknek nesztelen szárnyalását elnyelte az éjszaka. Az egyik előbb repült ki, a másik később. Az egyik elkanyarodott keletnek, a másik nyugatnak, de a végső cél mostanában mindig a falu, mert az ember körül nemcsak veszély van, hanem élelem is. A kis baglyok tökéletes szemét nem zavarja a hideg, és hallásuk is felfogja a fűszál moccanását is, de ebben a kietlenségben nem mozdul semmi. De van mozdulatlan élet is… Mozdulatlan élelem is. Az egyik fa ága tövében egy kis cinege ül, és várja az elmúlást. Valahol légpuskával lőtték meg, eddig elrepült, és nincs tovább. Az a fiú, aki meglőtte, most párnás ágyban alszik, és este felelősségre vonta anyját, hogy a szoba nem elég meleg. Előzőleg orvosságot vett be, mert úgy érezte, fájni fog a feje. Ez a fiú rendkívül érzékeny a legkisebb fájdalomra is, és ha az ujját elvágja, orvos köti be, de megkívánja, hogy vérmérgezés ellen injekciót kapjon. Ha a hivatalos orvos nem teljesíti kívánságát az injekciót illetőleg, addig gyötri anyját, míg az pénzt ad, és privát orvostól kapja meg az „életmentő” szérumot, amire semmi szükség nincs. Ennek a fiúnak nincs apja, mert szülei elváltak. (Az állatok nagy része sosem válik el, amíg gyermekeiket fel nem nevelték.) És ez a fiú, ha csak ezredrészét erezné annak az elhagyatottságnak, félelemnek, fájdalomnak, mint az a kis madár a dermesztő és másnaptalan éjszakában, talán megkeresné állandóan szerelmes apját, és hozzávágná a légpuskát, mert nem tartott be sem emberi, sem állati, sem erkölcsi, sem természeti törvényeket, mert ölni tanította meg fiát, ahelyett, hogy élni tanította volna. A fiú nyújtózkodik álmában, a kis madár pedig összehúzza magát, mert ijesztően megmozdult felette a levegő, az ereszkedő bagoly hangtalan szárnysuhogása, aztán – semmi. Egy kis csippanás, egy kis szárnyverdesés; a kis élet ellobbant, és nincs tovább. A bagoly most már kényelmesebben szárnyal a falu felé, bár lenéz az egyik zsombék mellé, ahol egy róka hasal, és várja a jó szerencsét. A jó szerencse jön is feléje egy nagy és nyurga kan nyúl képében. A nyúl is a falu felé tart, ahol szénakazlak és megrágható fiatal fák vannak. Ha betartja az irányt, ott kell elmennie a róka előtt pár lépésre, azonban ki tudná azt megmondani, hogy egy vén nyulat miféle gondolatok irányítanak? Még egy róka sem! Vár tehát feszült idegekkel, melyeket az éhség és a hideg már úgyis feszesre húzott. A nyúl azonban nem siet. Néha úgy látszik, egyenesen a róka szájába megy, néha pedig elfordul és távolodik. A róka ösztönei és idegei pontosan reagálnak a nyúl kóválygására, és nemsokára el kell válnia, hogy nyulat eszik-e a róka, ezen az éjszakán, vagy családot alapíthat-e a nyúl a következő tavaszon. A róka érzi, hogy a támadás milyen távolságból lenne jövedelmező, de a növekvő éhség és az ide-oda mászkáló vacsora vágya ezt a távolságbecslést nagyon előnytelenül befolyásolja, azaz képtelenül megnyújtja. Egy órával ezelőtt várt volna még, de most az éhség sarkantyúja nemcsak szúr, de éget is, hát – amikor az öreg nyúl elfordul a falu felé – a rugók kilökik a rókát. Ez a kiugrás majdnem nesztelen volt, de csak majdnem. A kanálfülek elkapták a hó kis roppanását, s a nyúl oldalt rúgta el magát, azután megint oldalt, s amikor pontosan tájékozódott a veszedelem mibenléte felől, olyan kétségbeesett iramba csapott, amit a róka csak rövid ideig tudott követni. Száz méter után már csak tessék-lássék futott, aztán lelassított, végül leült és vakarózott. Később mintha csak bosszantani akarta volna önmagát – megszaglászta a nyúl még meleg nyomait, és poroszkáló futásban elindult ezeken a nyomokon. A rókát a szíve úgyis a falu felé húzta, mégpedig erőszakosan, mert ez a szív most a gyomrában dobogott. De akár ugrálhatott is volna, mert a róka gyomrában bőven volt hely mindenféle tornászmutatvány számára. Közbejött azonban egy kis hím karvaly, egy fenyőrigó, pár szürke varjú, és ezeknek közös ténykedése megállást parancsolt szerfölött éhes éjszakai vándorunknak. Természetesen ez a ténykedés már tegnap délután történt, körülbelül abban az időben, amikor Matula átsegítette a kóbor ebet az éhség nélküli, tehát boldog vadászmezőkre A karvaly verebet akart fogni, de mivel a verebek egy pillanat alatt eltűntek az ágrakás mögött, megfogta az ügyetlen rigót, bár az majdnem akkora volt, mint ő maga. Leszállni és elfogyasztani nem lehetett, mert egy korosabb és szoknyás ember seprűvel hadonászott a kertben; kirepült tehát a zsombékos fölé, egészen alacsonyan, mert a rigó még vergődött, és a karvaly alig bírta, hogy ott szedje begyre a kiadós falatot; aztán már csak az emésztés kellemes semmittevése következik. Karvalyunk azonban sajnálatosan tévedett, mert nem számolt egy sereg csellengő szürke varjúval, amelynek csodálatos szeme azonnal elkapta a zsákmánnyal nehezen repülő ellenséget. - Hajrá! – károgta el magát a vezér harcos (aki az emberektől eltérően vezérszónok is volt egyúttal). – Viszi már, viszi már a tetves, hegyibe, az irgalmát! Hogy szó szerint ezt mondta-e az öreg szürke, azért persze nem áll jót senki, de a következmények mintha ezt a szöveget igazolnák, mert a héttagú társaság olyan gyilkos, irigy haraggal esett neki a karvalynak, hogy a felszólítás értelme körül alig lehet kétség. A karvaly iszkolt ész nélkül, sőt rövidesen rigó nélkül, mert éppen akkor akart egy fogásváltoztatást a rigón eszközölni, amikor az egyik szürke – egy túlbuzgó, ifjú harcos – fejbe koppintotta. A rigó irtózatos vergődéssel kiszabadította magát és leesett a sás közé. Ereje utolsó maradékával bebújt egy zsombék alá. Ezután a karvaly és a varjak „itt a rigó, hol a rigó”-t játszottak egy darabig. Végül a karvaly „kimutatta foga fehérét” – ahogy a közmondás tartja -, s úgy megvágta a nagyszájú ifjú harcost, hogy az majdnem a rigó sorsára jutott; aztán felvágódott a felhők közé, és otthagyta a kellemetlen társaságot. Ez volt az előzménye tehát annak, hogy a róka egyszer csak úgy megállt, mintha falnak ment volna. A súlyosan sebesült rigóban csak pár perce lobbant el az élet, de teste még langyos volt, s illata mintha pányvát vetett volna a róka nyakába. A koma nem is tiltakozott ezen pányva ellen, s pár perc alatt az előbb említett szívnek távoznia kellett a gyomorból, mert kellett a hely a rigónak. Hogy egy rigóban hány kalória van, nem tudom, kiszámította-e valaki, tény azonban, hogy a róka ezek után sokkal melegebbnek találta a világot. Pedig közben a hold felmászott, amilyen magasra csak tudott, s a csillagok olyan hidegen nagyra nyitották ki szemüket, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. A bokrokat, fákat, háztetőket, kazlakat – és mindent, amiben csak szikrája volt a melegnek – kiverte a dér, és a másik kis kuvik csak hosszas szemlélődés után szállt le a szénakazalon keresztbe fektetett petrencerúdra, mert az is inkább jég volt, mint fa. Nem is sokáig fagyasztotta lábait a síkos őrhelyen, hanem szárnya alá fogta a metsző levegőt, és elindult a berek felé, mert begyében két veréb pihent nagy egyetértésben, amelyeket a kis kuvik a templompadláson, a léc alól halászott ki, tekintet nélkül a hely felszentelt mivoltára. Szárnyal a kis kuvik, de most már nem ügyel annyira, mint jövet, nem kutat, hiszen a gyomra tele van, teste meleg, s az életnek ezt a melegét nem óvhatja most semmi jobban, mint a padlás a kis ház felett, amelyet Matula túlzott szerénységből csak gunyhónak nevez. A kémény most nem füstöl, de felette vastagon hullámzik a levegő, amit emberi szem nem láthatna, de a kis kuvik már messziről látja, mint egy ingadozó oszlopot, sőt nemsokára érzi is, mert leül a kémény peremére, s tollát megeresztve lefürdik a parázsló tuskó meleg párájában. A tuskó már csak kétökölnyi, de zsugorodása nem tart sokáig, és nincs is rá szükség. Éjfél már jól elmúlt, a kis szoba meleg, és Matula úgyis nemsokára előveszi a pipáját hajnalt köszönteni. De még nincs hajnal.
Valaki súgja, menj oda, szánkón, repülő kövön érj oda, fölkantározott késen érj oda s ha nincs út: te légy az út oda, mert nélküled csak bűn van ott s csoda, elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa, zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza, sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava, sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima fölötti űrben cementláng pernyéje, pora, valaki súgja, menj oda, szánkón, repülő kövön érj oda.
Néha meggondolja magát a tél és havazni kezd, sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne, nem éri meg a holnapot. Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt, bort forralni a kályhán, belelapozni elmúlt levelekbe s úgy nézni vissza az életemre is, mintha nem történt volna meg. Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se, elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért, és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás, óceáni távlatban újra várna – Legjobb ilyenkor elképzelni, hogy sírhatok még elveszett fejem után, ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé szél hajt be orgonákat s az utolsó földi ítélkezésen ott állhatok majd jó társak oldalán könnyű ingben, könnyű kabátban, túl füstön, kocsmákon, temetőkön, egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve, fejemben hó emléke, hó, hó, mintha egy katedrális vakolata hullna csöndben.
Áldott csodáknak Tükre a szemed, Mert engem nézett. Te vagy a bölcse, Mesterasszonya Az ölelésnek. Áldott ezerszer Az asszonyságod, Mert engem nézett, Mert engem látott. S mert nagyon szeretsz: Nagyon szeretlek S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb.
Válasz Kovács Anikó: Az álom túlsó partján c. versére
A percnyi szépség, pillanat varázsa miután elmúlt, csak volt marad, segít majd a védelem szabálya; kell, hogy mindenen túltedd magad Nem lehet a sárba gyúrni hited, beléd kódolt, mélyen bőröd alatt, akkor is, ha közöny lesz a tied, arra vigyázz, Magad, megmaradj! Ha költő vagy, még inkább fogoly vagy, ledőlt álmod lesz Jerikó fala, veszteség ér, ha minden összedől majd, de már mikor megszületsz, ér tragédia!
Azt mondod szeretsz? Vajon e szó neked mit jelent? Csókolod a szám csábítón. De nem érzek csókodban semmi izgatót. Mit tőled kapok, nem szerelem. Flört csupán. Csókjaidból hiányzik a láng. Fázom tőled, testem rázza a hideg. Kérlek ne így szeress engemet. Csókjaiddal gyújts meg, lángolni akarok. Lobogni vadul. Mindent elemésztő tüzet adj nekem. Ilyen szerelemre éhezem. S még ennél is vadabbra. Csókjaidban találjak tavaszra Lágy tavaszt adj. A minden régi rosszat lerombolót.
De csókjaidban ott legyen a nyár is! A perzselő napsugár. S ahányszor átölelsz két karoddal, egyé akarok válni lángoddal. S ha jő az ősz a mindent érlelő, virágokat tördelő, Fák lombját tépdeső hideg széllel. Ajkad akkor is, tüzet leheljen. S télen a mindent takaró fehér hóban. Akkor is csókolj! S tűzrózsákkal szórd be ajakam. S ha majd csókodtól elolvad minden jégvirág. Tudni fogom, hogy szeretsz igazán.
A világ elcsendesedett köröttem a házban már csak én vagyok ébren gyertyaláng pislog szememben homályos könnyfátylamon át nézem ahogy hintázik, táncol a fény szelíden lelkem nálad jár, hozzád simul Kedvesem
Tudod arra gondoltam, azt mondják, az ember lakva ismerszik meg, és talán így igaz, megismerni a mindennapi szokásait csak hosszas együttlét közben lehet, olyat, mint helyre rakja-e a papucsot, vagy szanaszét rúgja, ezek fontos dolgok, de leginkább csak akkor, ha valami amúgy is hiányzik, ha kettőnek a gondolkodása hasonló, azt meg lehet ismerni külön lakva, elég hozzá beszélgetni sokat, cserélni a gondolatokat, a többi csak részletkérdés, ha az megvan, ha az igazán lényegesben megértik egymást, akkor könnyebb az alkalmazkodás, ha a gondolataik sehol sem találkoznak, idővel minden egyhangúvá, unalmassá válik, nem könnyű, de talán nem is olyan nehéz megtalálni a hasonlót a hasonlónak, hiszen a gondolatok is vonzzák, vagy taszítják egymást, de talán van olyan találkozás, ami nehezebb, mint szénakazalban tűt megtalálni, van valami két ember között, ami megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, ami talán a múló életen is túl van, valami eredendő kapocs, talán a lélek a közös, ami valamikor szétszakadt, s mert a világ olyan nagy, benne az ember annyi, akkora az elszakító távolság, a különböző nyelvek is nehezítenek, kevés az esély rá, hogy rátaláljanak egymásra azok, akik talán öröktől összetartoznak, ha igaz, hogy létezik az örökké, talán minden a helyére kerül egyszer, megszűnik, a szó idejét múlt lesz, mert az érzés elfelejtődik, senki sem fog emlékezni arra, hogy az ember valamikor akár tömegben is lehetett magányos. 2010 .febr.15.
A sétálón, ott, a folyóparti gesztenyesor végén vezeti éjbe nyugtalan létem, az alíg pislákoló öntöttvas lámpák köz’ t ismét képzeletem
Ülsz árván lócánkon, mosolytalan arccal, kezedben most is az ősz címzett levelének tűz-betűit gyűröd, s én, a fedett, könnyező ég alatt képzeletemben újra melléd ülök
Mily jó, Ülni együtt csendesen fejem válladon pihen fényes holdra nézni fel nem törődni semmivel hallgatni a lélek dallamát szorosan egymásban egész éjjen át s megszűnve hagyni időt és teret csillagok közt járni, hálni ameddig lehet
összeforrni egyetlen csókban titkot mesélni pár igazi szóban bátran kitárni a szívet Neked s egy falat morzsát is boldogan enni Veled
Van egy szó, van egy hang, nem hallom rég. Akárhogy keresem, megfakult kép. Csak egy perc, csak egy szín, fáradt álom, Van egy szó, van egy hang, nem találom.
Hallgattam millió ember szavát Vallattam esténként a város zaját Faggattam szűk utcák kopott kövét Nem felelt, sem a nap, sem a sötét.
Van egy szó, van egy hang, nem hallom rég. Akárhogy keresem, már csak egy kép. Van egy szó, van egy hang, nem hallom már. Van egy szó, van itt még, elmondhatnád.
Való igaz, ez a világ sötétben van, és oly kevesen látják a fényt. Amint csak kevés madár képes kiröppenni a madarász hálójából, kevés lélek képes feljutni az égi szabadságig.
