"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Nem félek semmitől csak magamtól, mondtad, én persze mindentől félek még magamtól is, válaszoltam. Jó, legalább megértjük egymást. Tündérek üldögélnek a hamutartóban, tenyerükbe támasztják vízcsöppnyi arcukat, térdig szürke kicsi lábuk. Egykedvűen söpri őket szemétbe a pincér, sikoltásuk nem hallatszik, ezüst galambod csonkított szárnnyal felrepül.
*
Meglőtték ezüst galambod szárnyát, meg-megbicsaklik karcsu röpte, fel-le köröz vörös szemmel, mint valami őrült. Mit tudod te, milyen hosszúak az éjszakák, és meddig nyúlnak éles karmaik. A napba öltözöm, és a nap színébe, mohón keresem a válaszokat csillogó szavak után kutatok az égen, így botlom meg szüntelenül ebben a szürke uszályban. De ha nincs levegőm, mit tegyek? Merre kiáltsak szomjomban? Kire fordítsam végképp megvakult szemeim?
"Honnan ismerjük fel egymást? Onnan, hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk. Onnan, hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól. Onnan, hogy messzire nézünk, jóval a földi élet és a halál határain túlra. Onnan, hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól a bizonyosságtól, hogy halhatatlanok vagyunk. Onnan, hogy hiszünk a hitben. Onnan, hogy sejtjük, ahová elindultunk, ott várnak. Onnan, hogy belül keresünk, magunkban is, másokban is. Onnan, hogy bár magányosak vagyunk, nem vagyunk egyedül. Onnan, hogy életünknek, még ha nehéz is, értelmét látjuk. ...Fogjuk meg egymás kezét. De ha nem sikerül-mert ma ez is nehéz- legalább tudjunk egymásról a sötétben."
Hosszabbodó napok, fény, lázak és szerelmek! Tavasz van! Március, április ránknevethet, május és június, hónap-barátaink! Álmos folyók fölött jegenyék törzse ring, oly lágyan hajlanak, mint óriási pálma; csöndes erdők alatt madárszárny csattogása; egy-nevetés a táj s mint zöld, víg társaság, egymásnak verseket mondogatnak a fák. A nap kel, homlokán szelid hajnal-füzérrel; az este csupa vágy; s hallani olykor éjjel az áldott ég alatt, a roppant árny felett valami végtelen és boldog éneket.
már más nyelven értünk gondolatokból formált hallgatást.
formabontót, önalázót, szavak zajától féltett szelíd, szerelmes csendet, simogató hallgatást.
2. a harc mely benned folyt csak bennem tisztulhat egésszé, mennyei reménnyé, hogy létezem talán vak ablakok mögött, üres házak cserepes madár-fészkeiben, egy képletes jelen fennhéjázó igazaiban, izzadt testek közé préselődött kegyelemben. Safárik Gabriella : Meztelen lélek
Meztelenné lettem előtted... minden titkom itt van kezemben... visszaadom tüskéimet ellopott éveimnek...
***
Vedd le tüskeruhád - dobd ki szúrását Meztelen jöttél valaha meleg fészkedből Ne félj - úgyis bánt az éj Engedd megérintenem puszta szíved rejtelmét...
Mert vérzik mind - ki tüskeruhát érez Élete elfolyik ölelő mélység medréből Kiveri magából leszakadva az ég Belepi mohával álmait minden reggel a félsz...
Nézd meztelen lelkem foszlott gúnyáját Nem állja útját az egynek a kettő ára Pucér szívem bátorságát hoztam Emberegy születik - sisteregve fúj pokol tornáca...
Fogadj magadba énem öröktüzű titkaival Összeolvadva lélegeznek szó-virágok Almáját rágja a kígyó farkába harapva Teremtsünk meg Egyvilágunk hat napját...
Mint aki csónakba szállt és szemközt a partok tünedeznek, s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át, és reszket a ház is, a kert is, és reszketnek búsan a fák, és lassan egyetlen szomorú remegéssé válik a régi világ, - így megyek egyre messzebb hajómon a különös tengeren át, elengedem az evezőket, ragadj hullám, amerre jólesik, a magasból hallom a fehérszárnyú madarak csodálatos énekeit, este lesz lassan, az égre nézek, hajamra röpülnek a csillagok; virágos partra fektessetek, tamariszkuszok alá, ha meghalok; tamariszkuszok alatt fogok feküdni, körülöttem énekelnek a lányok, a szőke hajukat testemre borítják és mondják: szép legyen álmod, ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak a homlokomon, mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.
Mérem magamban a felnövő szerelmet, mint érzékeny műszer jelez földszínéig felvirágzó ércet: érzékeim feléd hajolnak, szelíd törvények igézik.
Motoz az ujjam: érzi a hajadat még, tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya, ráégettél már s téged lát mindenben, s a világot újra bűvkörébe fogja.
Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek, s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat. Mérem magamban a felnövő szerelmet, s a megtért világot, a szebbet, az újat.
Néha az igaz történetek egészen hihetetlenek, a mesék pedig olyan rémisztõen igazak, hogy az ember megcsipkedi önmagát a történet hallatán. Sokszor pedig képtelenség kideríteni, mi is az igazság és mi is a mese... Azt hiszem, a kék füzet története ilyen történet. * A kék füzet nem volt egy elegáns darab, úgy értem, nem volt bársonyszövésû csudaszép borítója, nem volt rajta aranyozott monogram és nem voltak szûziesen tiszták a lapjai sem, sõt, telis-tele volt elõre meghúzott, szamárvezetõ vonallal. Egyszerû kék fedelû füzet volt, valami elkezdett idézettel a halványkék fedõ-lapján. Mondom, egyszerû, közönséges füzetke volt, és minthogy üres, arra várt csábítón, hogy egy napon valaki föléje hajol és gondosan kerekített betûkkel majd teleírja szép és okos gondolatok sokaságával. Azt, hogy a világoskék füzet miként került könyvárushoz, nem lehet kideríteni. Nem mintha rossz helyre került volna, hiszen Darusa, a kereskedõ becsülte a papírt, az írást és mindent, ami a könyvekhez, betûkhöz és betûvetéshez kapcsolódott. Kirakatában szebbnél szebb könyvek kínálták magukat és szinte minden kapható volt nála: lúdtollak, füzetek, itatósok és persze tinták változatos színekben. Még kistáblát és színes krétákat is tartott, a környékbeli gyerekek nagy örömére. A szomszéd zöldségesinas, Alucino ugyan nem tudott írni és olvasni, de mindennap megállt a kirakat elõtt és vágyódó szemmel nézegette a kirakatban levõ könyveket. Minthogy nem ismerte a betûket, nem értette ugyan még a címüket sem, de valami ismeretlen, új világ varázsigéjének sejtette. És minél inkább csodálta a könyveket, annál jobban vágyott a bennük levõ titkokra és rejtelmekre. A könyvárus észrevette a kölyök sûrû bámészkodását, és egy napon magához vette a fiút. Neki ugyanis még nem volt inasa, munkája viszont akadt bõven. A kis inas pár nap múlva egészen jól felismerte már a könyveket, elõször csak színükrõl, formájukból, de ahogy késõbb a könyvárus taníttatta, egyre inkább különbséget tudott köztük tenni tartalmuk szerint is. Tudta, hogy melyek a természettudományos könyvek, és melyek a bölcseleti könyvek. Megismerte a verseket és a prózákat, késõbb a versek formáit, sõt az azokat felépítõ sorok verslábait is. Megtanulta a matematikát, geometriát és a fizikát is. Tanulmányozta az orvoslástant és a csillagászatot is. Alucino rendkívül éles eszû volt, minden megragadt az elméjében. Csodájára jártak a környékbeli emberek, de híre messze vidékekre eljutott és özönlöttek a tudósok is a világ minden tájáról, hogy megbizonyosodjanak a szóbeszéd igazságáról, és persze tudni akarták éles elméjûségének titkát. Mire ifjúvá serdült a fiú, már mindent megtanult, ami megtanulható, mindent tudott, amit tudhatott, és bármit kérdeztek tõle, szinte gondolkodás nélkül tudott rá felelni. Alucino olyan híressé vált, hogy az uralkodói udvar ki is nevezte könyvtárossá. Amikor elhagyta a könyvárust, semmit sem vitt magával, csak a kék füzetet. A világoskék, puha fedelû vonalas füzetet, az idézettel a fedelén. Darusa kicsit csodálkozott is, de a fiút annyira különcnek tartotta, hogy nem firtatta döntését. Noha Alucino hálás volt a könyvárusnak mindazért, amit érte tett, mégsem ígérte meg, hogy egy napon visszatér. Miután a fiú elhagyta Darusát, naphosszat olvasott és elhatározta, hogy egyszer maga is írni is fog mindenképpen, mielõtt meghal. Olvasott és olvasott. Egyre többet. Fõként a bölcsességrõl szóló könyveket szerette. Gyakran idézgetett a könyvekbõl, amelyeket olvasott. Szinte minden helyzetre volt egy bámulatos története vagy anekdotája. Az emberek ezért aztán bölcsnek tekintették és tisztelték nagy tudása miatt, és tulajdonképpen soha nem is gondolták végig, hogy mindazok a gondolatok, amiket lépten-nyomon elõcitál, és amiket õk csillogó szemmel hallgatnak, azok nem is az õ gondolatai. Szókratész, Platón, Plótinosz, Arisztotelész, Descartes és a többiek, mind-mind a kisujjában voltak. Ismerte a filozófusok élettörténetét, tanításait, a filozófiai magyarázatokat, és persze azok minden cáfolatát is. Minél többet tudott, annál többet akart. Tudni akarta nemcsak az összes létezett és létezõ, de a majdan létezõ lehetséges gondolatokat is. Szenvedélyes volt, konok, eltökélt, és makacsul kitartott elhatározása mellett. Nem is törõdött önmagával, csak a könyvekkel. Ruhája elpiszkolódott, elszakadozott. Hosszú haja és hosszú szakálla kócosan, bozontosan lógott. Minden idõt sajnált, ami elvonta a könyveitõl, sajnálta az álmot, az öltözködést, a mosakodást. Nem ment többé templomba, nem járt vásárban, elmulasztotta megülni az ünnepeket, elhanyagolta régi barátait. Csak olvasott. Nem törõdött szeretteivel, szomszédaival és ismerõseivel, és észre sem vette, hogy azok elhagyták õt, mint egy bolondot. Háza telis tele volt könyvhalmazokkal, és a halmazok tornyokká nõttek az idõk folyamán. Már nem volt hely se ülésre, se járkálásra. Csak olvasott és olvasott, már enni se evett eleget. Egy idõ után pedig úgy érezte, eljött az õ ideje és elhatározta, hogy mostantól pedig nem olvas, hanem ír. Elhatározta, hogy semmiképp se hal meg úgy, hogy õ maga ne hagyjon hátra valamit. Elõvette a világoskék fedelû vonalas füzetét, amely már oly régóta porosodott tölgyfa íróasztalának fiókjában, és csak nézte. Nézte, de nem tudott mit beleírni. Valami nagyon fontos és lényeges gondolat után kutatott elméjében. Talált is néhányat, ám egyikben sem volt bizonyos. Attól félt, hogy butaságot ír, és kinevetik érte. Elhatározta, hogy csak akkor ír a füzetbe, ha olyan dolgot lesz képes beleírni, ami fontos és lényeges, ami miatt bejegyzik majd az õ nevét is a bölcsek vagy a nagy idõk könyvébe. Azt gondolta, hogy az a legjobb, ha nem ír még a füzetbe, mert az már megmásíthatatlan, az már nem javítható, az már örökre érvényes marad. Elõvette hát apjától rámaradt egykori palatábláját, elvonult a ház legeldugottabb zugába és írt. Leírta az elsõ mondatot, aztán nézte egy darabig és letörölte. Megint írt és megint letörölte. Írt és törölt. Ez így ment nap nap után. Egyre jobban bántotta a dolog, hogy szertelen és híres tudománya ellenére eddig még nem alkotott semmit. Egyre múlt az ideje, fogyott életereje. Ahogy múlt az ideje, úgy vált türelmetlenebbé. A sok hiábavaló nap már dühítette is. Egy napon türelmetlensége olyan hõfokra váltott, hogy egyetlen palatábláját a falhoz verte, és az ezer darabra tört. - De hát képtelenség, hogy nem vagyok képes egyetlen gondolatot se leírni, ami az enyém és csak az enyém - szidta magát zúgolódva. - Még azt sem tudom, milyen a házam mögött hullámzó tenger. Persze, hogy tudom, milyen egy hullámzó tenger, láttam ilyet festményeken, olvastam is róla éppen eleget, egészen pontosan tudom, milyen egy tenger, de fogalmam sincs már, hogy milyen "a" tenger... A tenger, ahol annyit játszadoztunk Estherrel, a húgommal... - Igen, igen, a húgom... jól emlékszem például Esther arcára, de már teljesen elfelejtettem a hangját, már nem tudom hallani csilingelõ kacagását. Szomorúan ült és bámult, hol csak valahová a messzeségbe, mintha rég elvesztett távoli dolgok visszatértét remélné, hol meg a kinyitott kék füzet lapjára. Azon az éjjelen meghalt. Még a hajnal se érkezett meg. Az ég ezer csillagszemmel figyelte, ahogy ott feküdt az öreg Alucino elhagyatva, elfeledve, piszkosan, a szanaszerte könyvei között mozdulatlanul, mellette pedig ott hevert nyitva a kék füzet. Üresen. Fehéren fénylettek vonalas lapjai a holdvilágnál, és világított ürességében, sejtelmesen.
Addig kerestelek, míg meg nem találtál - s hogy ez megeshetett, úgy érzem: becsesebb életnél, halálnál.
Mindaddig vártalak, míg el nem értelek s a Pontnyi Pillanat támasz-pontunk marad, hol nincs enyém-tied.
Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet; naponta föl lehet zuhanni a csúcsra! Az ember, úgy látszik, avégre termett, hogy mit elért: keresse újra s újra… Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen, meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
- S e győztesen, s e vesztesen, félálomban suttogjuk: i g e n. Álmunk mély és teljes legyen. S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem: ébredj velem, Jobbik Felem, ÉBREDJ VELEM!
Örökké várlak. Nem ismerlek. Idegen városok ismeretlen utcáin, kattogó vonatokon, izzó nyarakon és hóesésben vacogva is – téged kereslek. És egyre több a ránc arcomon ébren töltött éjszakák után, és nélküled egyre fogy erőm. Mégis, várok rád. Test-meleged olyan lehet, mint a kemence-fal. Szemeid a Nap, mosolyod a Hold. Így képzelem. Nappalom és éjjelem vagy. Nem ismerlek. Örökké kereslek.
Jövök-megyek: érzem, hogy itt vagy elakadó lélegzetemben, minden suta mozdulatomban, vágytól ködnyirkos tenyeremben, szívem dübörgő robajában, mézédes-megkeseredetten árulásodban, haragomban, s ölelésedben, az egytlenben, amire rég annyira vártam.
Élek-halok: mindig velem fejre állt, kusza életemben, ezer álmatlan éjszkámban, múlt álmaimban, miket szerettem, elmém elvetélt gondolatában, versrímekben, szárnyaszegetten sánta sorok rút botlásában, csókban, könnyben és szerelemben, s elrebegett hálaimámban.
Tudom-tagadom, hogy másé vagy. Megszokás, közelgő öregség, tespedő lélek mocsarában elterpeszkedő idegenség telepedett ránk a homályban, de bennem élsz, lásd: érezlek még, veled maradok a magányban, megosztom veled a lét örömét, s nem búcsúzom, csak a halálban.
Ha csak Rád gondolok megáll a szívem de nem ver soha nélküled; előttem csillogsz fülemhez szavad van és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem létre ha nem Benned, te szép? Éled a réten a vándor ki naptól föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled árad belém. Nem érvel, csak ragyog csak létezik. Rád nézek és beszéd nem, csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
" Az igazán nagy dolgok az apró rezdülésekben érhetők tetten. Mennyivel szegényebb a tenger végtelen felszíne, ha nem fodrozzák hullámok, mennyivel egyhangúbb a kék ég, ha nem csipkézik apró felhők, és milyen halott az erdő is, ha a fák ágain nem fészkelnek madarak, a fűben nem nyüzsögnek parányi bogarak. Ilyen a lélek is: ha nem figyelünk az alig észrevehető, apró örömökre, az élet szépségének legjavát veszthetjük el."
- Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető. Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő. Fénylőbb és tisztább, s gyémántnál keményebb. Mázsás pöröllyel sujts rá: belemélyed. Méreg nem fogja. Tűzben meg nem ég. Örök? valami ez a kicsiség. - Örök? Mi örök a nagy ég alatt? - A gondolat.
Köszönöm, Uram, hogy velem voltál Köszönöm, Uram, hogy erőt adtál Köszönöm, Uram, hogy megtartottál Köszönöm, Uram, hogy rám hajoltál Köszönöm, Uram, hogy betakartál Köszönöm, Uram, hogy elaltattál Köszönöm, Uram, hogy álmot adtál
* * * Köszönöm, Uram a fákat, melyek árnyékában megpihen Köszönöm, Uram a szelet, mely meglebbenti drága haját Köszönöm, Uram a holdat, melynek fénye megcsillan áldott szemein Köszönöm, Uram a csillagokat, melyekre nézve, lelke messze jár Köszönöm, Uram a napot, melynek fénye átmelegíti a szívét Köszönöm, Uram a vizet, melyet ajkához emel, ha megszomjazik Köszönöm, Uram a földet, amelyen jár Köszönöm, Uram a füvet, amely nem hajlik meg léptei alatt Köszönöm, Uram a madarakat, akikkel beszélget, ha egyedül van Köszönöm, Uram a levegőt, amely élteti Őt Köszönöm, Uram a Lelkedet, melyet Neki adtál s ő odaadta nekem Köszönöm, Uram az illatokat, melyek megédesítik a testét Köszönöm, Uram a kezeit, amelyeket megfoghatok Köszönöm, Uram az Éj-bársonyt Köszönöm, Uram a hangját, amely halk, simogató és világokat hoz elém Köszönöm, Uram a szemeit, ajkát, fülét, nyakát, mindenét, melyekre nincs szó, olyan gyönyörűek és mélyek Köszönöm, Uram, hogy amikor azt mondom Neki: Drága Kicsi Angyal, akkor mosolyog Köszönöm, Uram Őt.
Nincs messze még! – Tán egy szavamra vár! – Smaragdlevelek rezgő mélyiben Halk fényeső. – Ejh, áruló köpeny! Mért lesked ott? El van végezve már!
Szél zörren át. Futkos tétova nesz. – – – Most mozdul!... Oh, korhadt fatörzs az ott! Hát el bírt menni mégis, – itthagyott! Fülembe cseng: "Utolsó szavad ez?" –
Szörnyű, – e sok fa hogy útamba áll! Szeret, – szeret! Tudom, megbánta már, Szeszélyem űzte el, s most nem talál. Nem válhatunk mi így el! Oh – megyek!
– Már szétsimúlnak mind a levelek, Az ösvény. – Csitt, ő az! Hunyt szemmel áll, Az arca ónszínű, mint a halál... – Most várok még! – néznem kell; hogy remeg!...
Ha majd fényt adni lesz újra lángom, s tudok visszanézni megbocsájtón, ha a fájdalom már csak emlék, s leteszem múltunk minden terhét, ha árulásod már fájni nem fog, talán leszek derűs. Nem boldog, de könnyeim mind elapadnak s enyhet, vigaszt lelek magamnak. Ha benned majd a múltat látom, lehetsz egykor csupán barátom, de könnyben, kínban gyötrődöm addig, s lelkem sötét bánatba hanyatlik magányba burkolózva, fájón, fényre, melegre, reményre vágyón.
