A jó pap holtig tanul. Már megtanultam, hogy figyelni kell a frissítésre és a pulzusra, lassan megtanulom azt is, hogy figyeljek a fényképezésre, a lépésszámra, a légzés ritmusára stb. stb. :-)
Pár nem saját képet linkeltem illusztrációként az FB-topikban - ott is hiányolták a fotókat:
La Magnétoise 2017 – 65 km/1870 m – Ardennek, Belgium
Röviden: Tökéletesen szalagozott, szép útvonalon zajló verseny, az ígértnél több szolgáltatással, barátságos rendezőkkel. Kell ennél több? Akit hosszan is érdekel, részletek alább.
A versenyt Philippe szervezi. Elvileg kétévente, gyakorlatilag akkor, amikor kedve van hozzá. Utoljára 2014-ben rendezték meg, és mivel nagyon sokan kérték, idén újra megrendezésre került.
A nevezési díj egészen elképesztő: 5 €, előnevezéssel 3 €. Ezért cserébe ígérnek szalagozást, 20 és 45 km-es távon 1 illetve 2 helyen vizet, 65 km-es távon 3 helyen vizet, izót, és „szilárd ételt”. Írtam Philippe-nek hogy, mi az a „szilárd étel”? „Püspökkenyér és kréker”, jött a válasz. OK, 5 €-ért még ez is szép, a püspökkenyér nem a kedvencem viszont a kréker jól fog esni, kaja fér a zsákomba, nem kell feltétlenül teli asztalról válogatnom a pontokon. Csak a jelzés legyen jó, mert gpx-fájlt nem adnak, ugyanis az útvonal egy részét csak a verseny idejére nyitották meg.
Futás szempontjából a terep átlagos magyar középhegységi terephez hasonlítható, csak a lejtők-emelkedők rövidebbek, mert nagyrészt 200-300 m között hullámzunk végig. A táj már inkább eltér: ahol otthon szántó lenne, itt legelő van; a lombos erdők mellett (telepített) lucosok is vannak, a házak nagy része terméskőből épült és a falvak nagyon kicsik.
A versenyközpont a helyi egyházközség közösségi terme. Ez így nagyon szépen hangzik – a valóságban a belső pontosan olyan, mint egy lepattant kultúrház bárhol a magyar vidéken. Kívülről meg elfér rajta a kereszt, Szent Apollinárius szobra és a Jupiler sör logója egyaránt: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/0f/Magn%C3%A9e_Le_cercle_Ste_Apolline.jpg
Felveszem a rajtszámot, és kérdezem, lesz-e még valami eligazítás. Igen, pár perccel rajt előtt. Nem viszik túlzásba: pár nyelven elmondják, hogy a bokrokon narancsszínű szalagot, a fákon ugyanilyen nyilat, a földön fújt pöttyöket keressünk, aztán 3-2-1-rajt.
Szárazon vettem fel a pulzusmérő pántot (ekkor még -2°C van, nincs kedvem vizezni), lejtővel kezdünk, előbb-utóbb majd beleizzadok. Az első emelkedőn 160-165-ös pulzussal (80-82%) megyek föl, pedig 150-155-tel szoktam, és érzésre is inkább az utóbbi lehet. Még nyilván száraz az öv. Újra lejtő, a pulzus 150. Mi van itt??? 6-8 km után már tényleg elhiszem, hogy ennyi a pulzusom, de mitől? A versenyláz vagy a hátizsák tehet róla? A tervezett max pulzusom 150 volt. Na jó, eddig pulzusmérés nélkül kocogtam már pár K100/T100-at, ráadásul akkor még azt sem tudtam, mi az a laktátküszöb. 19-re lapot húzok, és megyek tovább ezzel a pulzussal. Az első pont (23 km) előtt kezdek fáradni.
A pont választéka meglep: püspökkenyér (illetve a belga, aszalt gyümölcs nélküli változata, a ’pain d’épices’) sehol, van viszont kréker, chips, banán, narancs, csokis energiaszelet (prémium kategóriás Eat Natural) – és mindez a 45 km-en indulóknak is, akiknek csak vizet ígértek. Úgy terveztem, csak felveszek egy kis ételt, és megyek tovább, de NAGYON jólesik 4-5 perc pihenő.
Innentől szétválik a 45 és a 65 km-es táv. Bár mindkét távon 200 körüli résztvevő indult, és eddig sokan voltak előttem és mögöttem is, innentől általában csak néhány embert látok egyszerre, vagy egyet sem. A kevés emberrel viszont könnyebb pár szót váltani, amikor éppen egyezik a tempónk. Közben kezdem belátni, hogy a pulzusmérőnek igaza volt, és alighanem a laktátszintem is felment. Na jó, de a laktát amilyen gyorsan képződik, úgy le is bomlik. Pihenés közben legalábbis, de én futok tovább, igaz, már inkább a 140-150-es zónában. Emelkedőn meg felejtős a futás, még jó, hogy elég gyorsan gyaloglok. (Innentől végig jellemző, hogy emelkedőn inkább én fogom be az előttem haladókat, lejtőn meg ők engem.)
Az első ponton azt mondták, hogy a következő 10-12 km múlva lesz. Ez volt a szervezés egyetlen komolyabb hibája, mert az bizony inkább 20 km volt. No igen, és közben volt egy olyan elágazás is, amiben nem volt jel, csak párszáz méter után. Botrány, komolyan! :-)
Végre elérem a pontot. A lábaim kezdenek rendbe jönni, és a pont ismét felfrissít. A választék, mint az előbb, plusz Amaretto likőr (amit kihagyok). Kérdezem a pontőröket, honnan ez a terüljasztalkám. „A szponzorainktól, főleg pár önkormányzat szállt be.” Ezúton is tiszteltetem őket. Ami a szponzorokból a versenyen látszott, az egy futóbolt logója a rajtszámon és az utat jelző szalagokon, meg a RaidLight célkapu. Más reklám sehol, semmi.
Megyek tovább, és felhívom a lányaimat (a 20 km-es távot sétálták végig), hogy 9 óránál jobb célidővel ne számoljanak (viszont ezt sikerül is betartanom, mint a végén kiderül). Lassan, de biztosan fogyasztom a kilométereket, a laktát alighanem visszament, most már inkább a „sok kilométer utáni fáradtság” érzése van különösen a combomban – szóval a lejtőket sem sietem el.
A harmadik pont tovább emeli a lécet: kóla és többféle belga sör színesíti a kínálatot. Ja, és végre megjelenik a püspökkenyér (bár még mindig nem a kedvencem). Iszom egy korty sört, meg több pohár kólát. 53 km-nél vagyunk, közel a cél. Pár kilométer után felszívódik a koffein is, elég jól haladok.
Aztán végre meglátom a templomtornyot, és hívom a nagylányomat, hogy mehetnek célfotót készíteni. Futnék is be a közösségi házba, ahol a nevezés volt (ttúrához vagyok én szokva, nem futóversenyhez), erre kiabálnak utánam, hogy kihagytam a célkaput (csinos kishíd, a tetején keresztben ’Finish’ felirattal). Átfutok, erre, mondják, hogy még egyszer, üssem meg a feliratról lelógó csengőt is. OK, megvan, rögzítik az időmet a gépben (chip nem volt), és sörrel kínálnak, üvegpohárból. Nagyon jólesik. Az időm 9:03 körüli, én pontosan nem mértem, mert a Tomtom ennyit nem bír, a honlapon pedig még nincs fent.
Jó próba volt a K100 előtt, jólesett, de van még addig bőven edzenivalóm, és annak nem futhatom el az elejét. Ráadásul ott a meleg is nyomja majd fölfelé a pulzust. A felszereléseim tesztje is jól sikerült, pár szóban leírom, hátha jól jön valakinek:
Cipő: Saucony Nomad Nem szokványos terepcipő-talpa van, hanem nagy, lapos gúlákból áll össze a talp. Úgy voltam vele, hogy ez vagy hülyeség, vagy zseniális húzás a Saucony részéről. Az eddigi rövidebb futások is az utóbbi felé mutattak, mostanra pedig már biztos vagyok benne. Átlagos középhegységi terepen (száraz/nedves ösvény, avar, fű) tökéletes, beleértve a közbeeső aszfaltos szakaszokat is. Sárban korrekt teljesítményt nyújt – bár a speciális ’sárcipők’ nyilván még jobbak. Durvább köves, sziklás úton túl puha, de pár kilométeren még ott is elfogadható.
Zsák: Camelbak Ultra 10 Masszív anyag, jól pakolható, stabilan áll a háton, és a vállpánton lévő zsebekbe (palack helyett) sok étel fér. Nekem tökéletes.
Óra: Tomtom Multisport Praktikus menürendszer, jól olvasható kijelző, nekem megfelel, de nem igazi ultrafutó-óra. Elvileg 10 órát bír az akku GPS-sel, gyakorlatilag 0 - +5°C mellett 3 óra pulzusmérés és 5 és fél óra GPS+pulzusmérés után lemerült.
Hú, nagyon belecsaptak itt sokan az évbe, pörögnek a kilik! Gábor neked különösen. Hát nekem eddig 35jött össze, gyakorlatilag nem futok.
A tervezett felmérőm mint minden évben a MB (sztem idén a túra). Amúgy csak és kizárólag az örömfaktor. Egyébként most be vagyunk nevezve pár túrasí-versenyre, nagyfiam oda ért, hogy 1ó alatti versenyen max. 5p-t adok neki. Jövőre végem. Most ezt élvezem, hogy szorongat a kölyök. Tervem jópár viszont van, ide is írom, hátha valaki akar csatlakozni. Juli közepéig vagyunk Krumplifaluban, utána megint Nógrádon.
február: Stenar ÉK-i fal (ismétlés, volt egy eltévedős a viharban majdnemmegdöglős mászás, vissza kell menni 1 friends-ért, meg egy csákányért)
április: (vagy hóolvadás után): Karawankák gerinctúra Mittagskogel-Hochobir
április: MB
juni: M115
julius: Kals-Stüdlgrat-Glockner futva
julius: Heiligenblut-adlersruhe-Glockner futva
augusztus: Északi khg bicajjal (cyclocross, itt-ott földút) oda-vissza 2 nap alatt. Nógrád-bercel-jobbágyi-galya-kékes-sirok-répáshuta-tokaj-hollóháza---alszunk---rakaca-szilvásvárad-cered-nagybárkány-bokor-romhány-nógrád.
Hétvégén Szimandl Anitával teljesítettük a Vérkört. Alapból egy klassz pörgős pálya -most az időjárás miatt ez nem igaz- kevés szinttel, jó jelzettséggel szép útvonalvezetéssel. Bátran ajánlom mindenkinek, aki nem riad vissza az önellátó futásoktól/tud szervezni depóst. http://kerektura.blogspot.hu/2017/02/verkor-77-20160205.html
Múlt hét szerdán vásárolt,egyszer használt (kipróbálás,cc.15 kili lehet benne,elmélkedtem azóta,hogy még egyet megyek benne,de valahogy mindig másik jött fel a lábamra) Hoka Mafate 4;43 1/3 eladó.Árban,felteszem,megegyezünk.
Nem szabad elaprózni :) Még nem 100% a dolog, de jó célnak tűnik.
Hogy mire készülök? Az első gyerekre :D
De tényleg! Szerettem volna visszatérni Kazinczyra, de rá 1 hétre van kiírva a feleségem, így nem hagyhatom magára. Talán Vadrózsa 160-al már kárpótolhatom magam.
Az idei cél (ha annak lehet nevezni) a minimalista futások továbbfejlesztése, minden téren (technika, kitartás, sebesség). Vannak nehézségek, főleg hosszú távon, de pont ezeknek a megoldása, vagy a helyes válasz keresése (magyarul a rutinszerzés) ami nagyon izgalmassá teszi ezt az évet.
Korábban minden évben az volt a célom, hogy gyorsabb legyek, mint előző évben. Most ez hátrébb sorolódott, az élvezeti faktor került előtérbe. Azért megyek ki futni, mert jó. Minden más ez után jön.
még épp január, talán belefér ez a kis évkezdő merengés. máshol már megjelent, de mivel itt max 5en olvassuk, felfedhetem az inkognitót :).
Újratervezés
Január a tervezés ideje. Igazából december is már, de ott az ünnepek feledtetik egy időre a naptárt.
Mindig csodáltam azokat, akik csak úgy futnak, minden különösebb cél, vagy irány nélkül. Akik nem készülnek. Csak futnak, hogy jobban érezzék magukat, kondiba legyenek, ne hízzanak, hasonlók. Nyilván ezek nálam is játszanak.
De nekem cél kell. Hogy készülhessek. Hogy tervezhessek. Hogy íve legyen. Hogy beteljesülj(en)ek. Hogy megugorjam. Hogy aztán pihenhessek. És újra készülhessek. Tervezhessek.
A nyári forma télen készül, szól a közhely. De, mint minden ilyen, igaz ez is. Én személy szerint az ősz kezdetéig látok előre ilyenkor. Télen elvetem, tavasszal megöntözöm, nyáron learatom. Elvileg. A valóságban ez úgy néz ki, hogy télen felszántom, tavasszal feltúrom, nyáron kipukkadok.
A legjobb formám hosszú ideje már tavaszra tetőzik, nagyjából május végéig tart. Aztán jön a kizökkenés, útkeresés, a nagy behalások. Őszre újra kiegyenesedek. Feltámadok.
Összefüggésbe lehet ez az időjárással. Mivel hogy nem bírom a meleget.
De idén máshogy lesz. Figyelek magamra. A jelzésekre jobban, mint máskor. Habár a sok kilométer télen elnyomja ezeket. A hideg tompítja az érzéseket. A nyár kihegyezi.
Szeretek télen futni, a sötét reggeleket is. Ilyenkor érzem, hogy valamikor pár éve, futó lettem. A hétköznapjaimévá vált, kell a napi jólétemhez. Hogy "mindenki nyugodjon le", futottam. A célok még messziek, de most kell az elhatározás. Jó kis mazochista dolog. De hát azok vagyunk, valljuk be.
A tavasz felpörget, felenged a test, kiengednek az érzések. "Szerethetnékem volt, szaladhatnékom lett". Kóstolgatós versenyek. Saras terepek, meleg, lágy szellők. Itt már nem az újratervezés, hanem újjászületés van.
Aztán a nyár, izzadós, eléhezős, görcsölős futások. Hegyek, hegyek, magas hegyek, finom meleg éjszakák, vánszorgós kánikulák. Új helyek, új tájak. Meg az izzadtság. No meg a célok beteljesülése.
Hát így jutunk el őszig. Az már egy másik ív. Ennyire előre még excel zsenik sem terveznek ilyenkor talán.
Nálam is mosolygós homály fedi még, pont annyira van messze, hogy bízhatok benne, minden ott lesz a legnagyobb rendben.
Nahát így. Rakom egymásra a kis köveket. Ne számolom mennyi, csak pakolom. Kiegyensúlyozom, ha kell. Mint a hegyen fent a kis kőrakásokat, amik a helyes irányt mutatják.
