Az első hsz-ben látható ábrán feltűnő, hogy az ingek szabása egyre inkább kabátszerűvé válik, egyre jobban hasonlít az európai formákra. De a kabátszerű szabás nem feltétlenül jelent európai hatást. Sokszor láttuk már az eszkimók öltözékét, de talán kevésbé közismert az a jellegzetes, bővülő szabású kabát, amit a Naskapi indiánokhoz szokás kötni. Ez a kabát sokkal szorosabban követi az emberi test vonalait, mint az európai öltözékek.
Ez a típus kis eltérésekkel, a Cree indiánok közvetítésével eljutott egészen a brit-kolumbiai salish törzsekig, és hasonlóképp megjelent egyes síksági törzseknél is, példa rá a következő Gros Ventre kabát.
50/1924
Wissler feltételezi, hogy ez a viselet nem európai eredetű. Létezik viszont egy másik típusú kabát is, melynél egyértelműen látszik, hogy szabásával a gyarmatosítás korának európai viseletét próbálja követni. Ez a típus az irokéz törzsektől indult el, és szintén széles körben elterjedt. Néhány példa:
"A prérin születtem, ahol a szél szabadon fúj, és semmi sem áll a napfény útjába. Ott, ahol nincsenek kerítések, és minden szabadon lélegezhet. Ott is szeretnék meghalni, nem a négy fal között."
(Tíz Medve komancs)" - hát igen, de meg kell jegyeznem, hogy minden, ez is, csak szokás kérdése! Ha négy fal között nőttél fel, akkor még félelmetes is lehet kint a természetben. És viszont: pl. amikor a szászok elfoglalták angliát az ötödik-hatodik században, akkor eleinte nem a már álló római eredetű városfalakon belülre költöztek, mert félelmetesnek vélték, a szellemek lakhelyének!:)
Lucius Aitsan (Hersha úgy írja majd, hogy Matzan), feleségével és a "Jézus Asszony" Isabel Crawforddal. Isabel kanadai volt és majdnem teljesen süket. Így aztán profi jelelő lett, és így nagyon jól megértette az indiánokat. Hihetetlen fazon volt amúgy, a kajovákkal élt, kutyát evett, ha kellett, és iszonyúan összerúgta a port a saját egyházával, annyira, hogy el is távolították onnan, és még évtizedekkel később sem engedték vissza. De halála után a kajovák a saját temetőjükben temették el.
A nyári lugas így nézett ki.
A templom. Sok küzdelem árán készült el, és még ma is megvan, bár már nem az eredeti helyén. A kajovák tényleg a magukénak érezték, és még ma is van folytonossága a gyülekezetnek. Ez egy "alternatív" misszió volt egyébként, ezért is került szembe a mainstream egyházi hatalmi berendezkedéssel.
Mielőtt folytatnám a ruhákat, el szeretnék indítani egy kicsit hosszabb projektet itt a fórumon. Egy 1908-ban publikált történetet szeretnék betenni részletekben, fordításban. Az anyag egyelőre nem guglizható, meg nem is kölcsönözhető, és még ebay-en sem láttam. Én úgy érzem, hogy sok szempontból érdekes kis írás. Előre mondom - és ez a korábbiakra is igaz - hogy nem célom a keresztény propaganda. Kellőképp átérzem a kereszténység mindenféle bűneit, akár a múltat, akár a jelent nézzük, és ezeket nem is szeretném mentegetni. Ugyanakkor az a véleményem, hogy az indián missziók témája kétbites módon él a köztudatban. Szeretnék egy kicsit lazítani ezen a helyzeten ezzel a rendhagyó hangvételű irodalommal. Eddigi ismereteim alapján azt mondom, hogy a történet elemeiben igaz lehet, a szereplők valósak, ismerték a szerzőt, aki egy jogvédő lelkész volt, (igazi falvédő, ha úgy tetszik :), sőt olvashatták is az újságot. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy megkomponált irodalmi alkotásról van szó. (De azért Naiche zseniálisan élethű benne.) A cím kifogott rajtam, úgyhogy megköszönöm, ha a történet végén valakitől kapok rá egy frappáns javaslatot. (A párbeszédek jelölését nem dolgoztam át, bocsi.)
The Southern Workman 1908. 37. p. 443.
William Justin Hersha: A Corner in Creeds
A forrón tűző oklahomai nap már-már elviselhetetlenné tette az augusztusi reggelt, ám a fák ágai közt hancúrozó, a tág prérin keresztül-kasul kergetőző nyughatatlan oklahomai szelek megakadályozták ebben a törekvésében. Lucius Matzan és Okepaugh - mindketten a kajova törzs fiai - megemelték széles karimájú kalapjukat, hogy kihasználják a hűsítő áramlatokat. „Jó a szél.” - jegyezte meg Okepaugh, miközben bronzszínű arcát törölgette - „a Jó Suttogó küldte nekünk egyenesen a Wichita Hegyek hűs szívéből.” „Eh la! Mért beszélsz a régi út szerint?”- szólt rá Matzan szigorúan. „Jó Suttogó? Nem! A pogány kajovák beszélnek így. Mi keresztények vagyunk. Mi Jézusról beszélünk, hisz ő küld minden jó dolgot nekünk.”
Éppen az ágakat készültek szétteríteni a lugas tetején, melyet az indiánok nagy nyári összejövetelére készítettek. A nyereghegyi kajovák már egy hete nekifeszülve dolgoztak az építményen. Még a főnökök, Sánta Farkas és Komal is felhajtották szekereiket a hegyekbe; fenyőágért, nyárfa-ágért és bármifajta ágért, ami csak megfelelő árnyékot biztosíthat a vendégeknek. Fehér emberek jönnek Keletről - lelkészek és egyházi asszonyok, akik ajándékaikkal és imáikkal támogatták a Nyereghegyi Baptista Missziót, melegszívű emberbarátok, akik szívükön viselték a kajovák sorsát. Rajtuk kívül ide várták még a misszionárius-családokat az Esős Hegységből, Anadarkóból, Colonyból, Fort Sillből, az Indián Territórium számos pontjáról. És persze indiánok százaira is számítottak. Apacsok, komancsok, arapahók, csejennek, kaddók, ponkák és a többiek, akik számára ez az alkalom épp annyira „nagy evés”, mint „nagy prédikálás” - mindenki szívesen látott vendég volt. De más, fontosabb látványosság is készült.
A nyereghegyi kajovák hónapok óta küszködtek és spóroltak, hogy egy állandó templom-épületet tudjanak emelni. Mióta csak Paye-Own-Mah, a „Jézus-asszony” eljött közéjük misszionáriusnak, télen egy nagy sátrat használtak istentiszteleti célra, nyáron pedig egy hevenyészve összetákolt lugast. De most, sok fáradozás és önfeláldozás eredményeképp egy csinos fehér templom állt a tábor feletti dombon, valódi haranggal és kupolával. Matzan cukor nélkül itta a kávéját, Sánta Farkas a már megrágott dohányát rágta újra, Ya-Ome, Komal csinos lánya pedig lemondott a szívének oly kedves új kalikó ruháról, és az árát felajánlotta a templom céljára. És így tovább, az egész közösség hozzájárult az építkezéshez. Őszinte áldozatuk révén az épület most határtalan büszkeséggel töltötte el őket és égtek a vágytól, hogy megcsodáltassák a többi indiánnal.
Ám minden hősies erőfeszítésük ellenére százharminchat dollár és huszonkilenc cent adósság terhelte az épületet. Ez hatalmas összeg volt a nincstelen kajovák számára. Egy lidércnyomás volt ez, egy rémség, egy szörnyű halálfej az ünnepségen. „Vidám Szív” - vagyis Paye-own-mah, a Jézus-asszony - könyörtelen és makacs volt az adósság kérdésében. A közösség többsége egyetértett vele, ezért az összejövetel egyik célja az volt, hogy a hiányzó pénz összegyűjtésével a templomot mentesíthessék minden teher alól.
Lucius számára különösen nyomasztó volt a dolog. A gyülekezet egyik diakónusaként szinte hivalkodott tisztségében. Vasárnaponként viselt súlyos arckifejezése beszédesen hirdette önmaga fontosságának tudatát. Ő volt Paye-own-mah tolmácsa, ő hirdette ki a fontosabb tudnivalókat, bevételezte az adományokat; röviden, a gyülekezet tartópillére volt. Ifjú, iskolázott emberként, lelkesedéstől fűtve, a „fehér ember útjának” keményen nekifeszülve, roppant büszkén viselte iskolázatlan társaival szembeni felsőbbrendűségét. Ami az apacsokat, komancsokat, ponkákat és a többieket illeti - őket aztán valóban alacsonyabb rendbe sorolta. Különösen a hitvallás kérdéseiben nézett le mindenkit, aki nem volt pontosan úgy tanítva és keresztelve, ahogy az ő gyülekezetében elfogadott volt. Viszonylag friss megtérő volt, és a friss megtérők soraiban kontrollálhatatlan tendenciává kezdett válni a túlzások szeretete. Öszintén szólva, Lucius bigott volt. Nem tudta felfogni, hogyan is üdvözülhetne bárki másképp, mint azokkal a módszerekkel, azoknak a lépcsőknek a megjárásával, melyeket ő maga is megjárt a megváltás érdekében. Ehhez kapcsolódott számára a pénz nagy gondja is. Vajon helyes-e anyagi segítséget elfogadni a presbiteriánus, metodista, episzkopális és egyéb „kívülvaló” indiánoktól, amikor az ilyen segítség egyértelműen „megfertőztetett pénz”, mivel „megtéretlen” forrásból származik?
Ma a lugas tetején ki is fejtette a nézeteit a megfontolt és áhítatos Okepaughnak. „Testvérem, ez az igaz út”- mondta. Mint a legtöbb bigott ember, imádta a testvérieskedő nyelvezetet. „Csak egyetlen Biblia van - igaz-e? És csak egyetlen Mennyország. És csak egyetlen Paye-own-mah, aki elmondja a Bibliát és megmutatja az utat a Mennybe. Shoo la! Most elmondom neked a lényeget! Ha ez igaz, amit az ajkaim most mondtak, akkor bizony csak egyetlen módon lehet olvasni az egyetlen Bibliát, és csak egyetlen út van, amelyen az egyetlen Mennyországba juthatunk.” Az öreg Okepaugh ünnepélyesen bólintott. Lucius iskolázott, neki tudnia kell. Lucius nem beszél kígyó-nyelvvel. Minden tisztelet és figyelem megilleti.
Nem semmi. A seregből hogy tudtál meglépni? De ne válaszolj, ha nem akarsz :)
Neked való lenne a Yaalahn című regény, a főhőse egy apacs fiú, aki annyiszor megszökik a suliból, hogy lemondanak róla és békénhagyják. A regény végén meghal tébécében, de előtte még... olvasd el :))
Nem olvastam át, mert féltem, hogy elszáll, 1838 természetesen.
A régebbi ingeknek nem volt elejük és hátuljuk, a két felük egyenértékű volt. A díszítés is meglehetősen egységes a régebbi darabokon: quill vagy később gyöngyhímzés technikával díszített széles sávokat varrtak a bőrre. Általában egy-egy sáv futott végig az ing ujján, és egy másik pár sáv pedig keresztben, a vállrész két oldalán. A nyaknál jellemző a háromszög alakú betét, a sávokat gyakran díszítették szőrmével, tollal, vagy emberi hajjal. Innen ered a scalp-shirt elnevezés. Főleg a régebbi ingekre jellemző a bevagdosás, kirojtozás is. És természetesen vannak törzsi és regionális jellegzetességek is. A szerző itt megemlíti, hogy a feketeláb törzsek az ing elejére és hátára is nagy, korong alakú díszeket varrtak, a dakoták két különböző színűre festették az ingeket, a sávok quillwork mintái pedig törzsi jellegzetességeket hordoztak.
Most mutatok pár szép képet, a kabátokról meg majd legközelebb írok.
1/2712 Nez Percé 1/2721 Nez Percé scalp shirt
50/7422AB Assiniboine quill 50/4277 Gros Ventre - kutyatánc ing
Forrás: Clark Wissler, Costumes of thePlains Indians (Anthropological Papers, Volume 17,1915)
Wissler a síksági férfi felsőruházatnak két alapvető típusát tárgyalja, a poncsó- és a kabát-típust. A poncsó forma esetében az alapanyag formája határozza meg a ruha „szabását”. Készítését a következő ábra szemlélteti:
Ez a darab két szarvasbőrből készült, quillwork díszítésű szalagokat varrtak mindkét vállára, az egyik oldalon varjútoll rojtokkal. Az ellentétes oldalon ferde quillwork-szalag látható. Az állat farka felismerhető az alsó szélen, a körmöket meghagyták a lábak végén. Találtam fényképet is az ingről. 1938-ban gyűjtötték.
Ennek a típusnak az elterjedési területét pontosan nem lehet behatárolni, de bizonyítottan gyakori volt a következő törzseknél: Dakota, Nez Percé, Gros Ventre, Blackfoot, Crow, Hidatsa-Mandan, Pawnee (itt azért vannak viták), Assiniboin, Arapaho, Ute, Comanche, Kiowa, Cheyenne. Kevésbé jellemzően, de előfordult még a Sarsi, Plains-Cree, Ojibway, Apache és Taos puebló törzseknél. Wissler körülbelül negyven darabot vizsgált meg alaposan, és ezek alapján úgy találta, hogy az alaptípus a következő ábrán látható a és b forma lehetett.
a.) Nez Percé, b.)Dakota, c.)Dakota, d.) Nez Percé, e.) Arapaho, f.) Crow
Sajnos jól érted. Hogy miért kerültem oda azt nem szeretném részletezni. A nagyszüleim vettek magukhoz és neveltek fel,de onnantól kezdve ( vagy egyszerűen csak a lényemből fakadóan ) mérhetetlen szabadság vágy kerített hatalmába.
Majd elfelejtettem : a seregből is "megléptem". Ma már a hitem átsegítene a nehéz dolgokon,de az is lehet,hogy azt meg részben ezeknek köszönhetem.
Azt hiszem egy kissé személyesre sikeredett a hozzászólásom,de a belinkelt filmrészlet kihozta belőlem.Most már mindegy.
Erről az jutott eszembe, hogy amikor gyakorlaton voltam Aszódon, a fiúk ebédlőjében és máshol is láttam indiánrajzokat. Gondoltam is, hogy ha most megjelennének az apacsaim, itt figyelnének rájuk...
De jól értem, hogy óvodás korod előtt szökdöstél egy intézetből?
Off Nekem az intézet jutott róla eszembe,ahonnan persze állandóan megszöktem. Később az óvodából is és nem voltam hajlandó napközibe,tanulószobára sem járni.
Jut eszembe : hajvágás. A iskolában az igazgatói irodában,a felnőtt életben pedig a rendőr őrsön gondoskodtak a megfelelő hajviseletemről.
Tovább nem ragozom,így lettem ( lélekben ) indián.
Ha már indián mondásoknál tartunk, eszembe jutott ez a részlet az Into the westből.
Mekkora különbség van az internátusba hurcolt indián gyerekek fehérek általi nevelése, és az otthonmaradottak között... Megalázással, megszégyenítéssel, vasszigorral nem lehet sokat elérni...
Az 5. percnél kiderül, hogy mit jelent az Ohitika szó. :)
(Thokei ihto farkasát hívták így a regény szerint)
Nekem az a kedvenc közmondásom, hogy "Hallgass, különben a nyelved megsüketít téged." Azt nem tudom, hogy tényleg indián mondás-e, de mélyen egyetértek.
Hát ez szép nagy téma... Esetleg szűkíthetnél rajta egy kicsit, és ha van valamim róla, akkor felteszem.
Időutazás ... nem hangzik rosszul. De azért nem voltak ezek a dolgok olyan nagyon régen. Tavaly vettem egy könyvet, első kiadás, 1915-ből. És nem régi könyv, ahogy a kezembe fogom, érzem, hogy szinte még lélegzik. :)
Pár indián mondást kigyűjtöttem Balogh "Sánta Őz" Csaba könyvéből, amik tetszenek.
"Amikor jót teszünk másoknak, azt magunkkal tesszük."
"Minden állat többet tud, mint te."
"A csendnek több jelentése van."
"Legyünk erősek, mint a víz, mely észrevétlen, mégis erős, mint a kő."
"Ne félj a sírástól! Megtisztítja az elmédet a rossz gondolatoktól."
"Messziről könnyű bátornak lenni."
"A tettek hangosabban szólnak, mint a szavak."
"Egy ellenség túl sok, száz barát túl kevés."
" A prérin születtem, ahol a szél szabadon fúj, és semmi sem áll a napfény útjába. Ott, ahol nincsenek kerítések, és minden szabadon lélegezhet. Ott is szeretnék meghalni, nem a négy fal között."
Nem tudom mennyi feszultseg van az indian-ban: az altalam ismert amerikaiak mindegyike habozas nelkul hasznalja az indiaiakra, es az altalam leindianozott mohikan ismerosom is kb olyan hangsullyal javitott ki, mint amikor Bukarestet Budapesttel osszekeveri egy kulfoldi. Az altalam tapasztalt helyeken semmi 4letterword jellege nincsen, kozel sincs olyan ele, mint pl a niggernek.
Én ezt a kifejezést legelőször Richard Twisstől olvastam pár éve, ő viccesnek találta. Azt gondolom, hogy valami feszültséget old fel, valamiképp ártalmatlanítja az "indian" jelzőt.
