. Mókus mókájára, Róka rókájára, Ember emberére Találjon örökkön. Tenger tengerére, Konkoly konkolyára, Jeremiás sikolyára, Bükkönyre a bükköny. Zsák leljen foltjára Isten mennyboltjára, Madár meg fészekre, Kocsma előtt éjfél után Részeg a részegre.
. Csak én soha, soha Ne leljek zenére, Vakuljak meg, mint Vak Bottyán, A jobbik szemére. Csak én soha, soha Ne leljek páromra, Csali-csúfan hetykélődjem Arra a háromra. . Isten is három volt. Egy a másnak járom volt. Magányba öltöztem. Egyszeriség sólyomtollát Ékemül feltűztem.
.
/Páskándi Géza, az 1966-ban megjelent
Holdbumeráng című kötetéből/
.
.
.
Harcra vagy végső hallgatásra
. Ó, hányszor gondoltam: ez lesz az utolsó vers, ami kiszakad belőlem s élek majd némán, csukott ajakkal, férfi, aki próbált s tanult is sok mindent.
. Élek majd hallgatag, de szemeim nyitva! és nyitva füleim minden kúszó nesznek s ha szemeim bántják híg, olvadó szinek s nyekergő csimpolya tépi fülemet:
. undorral tekintem a kontárt, kiben kevés a hiúság is, hogy hallgatni tanuljon, s hogy börtönbe zárja verdeső kis lelkét, mint tettem én e kegyetlen napon!
. Börtönben élni! s foggal és körömmel ablakot vájni: a kinti világ forrjon csak bennem s forrjon a szó összezárt ajkak cellája mögött!
. Így gondoltam sokszor! s tett híján ez legyen tanúságom: tiszta vagyok bévül, mert hiú vagyok és magosra törő – s ha alul maradtam, nem várok kegyelmet! . Házam bedőlt, s országom: a varázslat, mások tanyája – s én nem siránkozom, mint ama próféta: Jeremiás,
. nem átkozódom s nem jajongok dúltan, tudom bukásom s újra készülök: harcra vagy végső hallgatásra!
.
/Zelk Zoltán, az 1981-ben kiadott
Este a kútban című kötetéből/
.
.
Ama próféta valóban siránkozott, és mások is versbe szedték a nevét, több zeneszerző pedig saját hangjaival örökítette meg emlékét a Bibliára alapozva.
.
Egy igen régi, közel 470 éves és lenyűgöző zenei illusztráció, négy nyelven is megadott szöveggel:
Sosztakovicsnak volt érzéke a hatáskeltéshez, így az 1960-ban írt op. 110-es c-moll vonósnégyesének ijesztően csodálatos II. tételét idézte fel az előbbi vészmadárdal. Az elején egy, a végén pedig két largo közé ékelődött gyors tételek közül az első a legkifejezőbb, az alábbi felvételen a 5:35 perctől. A mű megírásának háttere ismert!
Hallhatóan és közben olvashatóan is egy előadásban, a végén igazán elhalóan...
Kérdőjeles volt a három és fél évvel ezelőtt beírt gyönyörű Blok-vers eredetije, amit éppen 107 éve írt a költő. Most megtaláltam (a Hárfák és hegedűk című kötetében jelent meg) és Lator László míves fordításával együtt bemásolom:
.
.
Голоса скрипок
.
. Евг. Иванову
.
Из длинных трав встает луна
Щитом краснеющим героя,
И буйной музыки волна
Плеснула в море заревое.
.
Зачем же в ясный час торжеств
Ты злишься, мой смычок визгливый,
Врываясь в мировой оркестр
Отдельной песней торопливой?
.
Учись вниманью длинных трав,
Разлейся в море зорь бесцельных,
Протяжный голос свой послав
В отчизну скрипок запредельных.
.
/Александр Блок (1880-1921); Февраль 1910/
.
.
Az ajánlásban szereplő Jevgenyij Ivanov (1879-1942) Blok barátja volt, akinek neve főleg a híres társ okán maradt fenn. Ő írta meg Blok utolsó éveinek történetét.
.
.
.
Hegedűszó
Mint rézvörös pajzs, a magas fűből a hold felszáll az égre. Vad zene csap a sugaras tenger lángbíbor özönébe.
Nyirettyűm, miért nyekeregsz ily ünnepélyes percben, árva daloddal miért keveredsz a mindenség zenekarába?
Légy, mint a füvek, bölcs, szakadj a céltalan fényóceánba, repítsd elnyújtott hangodat nem földi hegedűk honába.
/Lator László fordítása/
.
.
.
További Blok-verseket is olvastam most, és egy másikat is beírok, amelyet egy 1895. évi Vasznyecov-festnény ihletett:
На гладях бесконечных вод, Закатом в пурпур облеченных, Она вещает и поет, Не в силах крыл поднять смятенных... Вещает иго злых татар, Вещает казней ряд кровавых, И трус, и голод, и пожар, Злодеев силу, гибель правых... Предвечным ужасом объят, Прекрасный лик горит любовью, Но вещей правдою звучат Уста, запекшиеся кровью!..
. A roppant víztükör fölött, melyet vörösre gyújt az este, jövendöl s énekel, törött szárnyát esetten leeresztve. Jövendöl vad tatárdulást, idejét véres erőszaknak, tüzet, vizet, földindulást, jókon hatalmát gonoszaknak. Időtlen borzadályban ég s szeretetben gyönyörű arca, de kiált igaz jósigét alvadt vértől cserepes ajka.
.
/Lator László fordítása/
.
.
.
Ezt a verset Sosztakovics zenésítette meg, 1967-ben, a "Hét románc A. Blok verseire" című dalciklusában (op. 127). Kifejező megfogalmazás, kiváló előadás!
. Kakasfarkon átszűrt esti nap, zöld szivárvány szikrázik valaki felé, felém. Van a szomorúság síkja, van a borulás síkja, van a kitörés síkja, s egy délután kristályában hirtelen változtat szöget minden. Az én fáradtságomban feltör minden sötét az emberiségből.
. II
. Akárhol élsz, idők havazásában, mint egy fa, mint egy állat. Akárhol haltál meg, idők havazásában, mint egy fa, mint egy állat. Szólítlak valahonnan, kapkodva és keservesen szólítlak, s nagyon hallom a válaszaid. De ne képzeld, hogy pillanatnyi közérzetedben benne lehet a világ, bármilyen szomorú vagy.
. III
. Beesteledik, s egyetlen érzékszervem a szél.
.
/Lászlóffy Aladár, az 1970-ben megjelent
Szövetségesek című kötetéből/
.
.
.
Ha valaki meg tudja mondani, van-e köze e versnek konkrét hagedűversenyhez, az jó olvasó és kiváló zeneértő. A közel 2500 ismert ilyen zeneművet több mint 1600 szerző írt, s ezek talán a legismertebbek. Túlnyomó többségük csak egyet.
A legismertebb és legmagasabb színvonalú hegedűversenyek néhány szerző szinte csak egyetlen műveiből állnak össze (Beethoven, Mendelssohn, Csajkovszkij, Brahms, Bartók). J. Haydn és J. S. Bach csak kettőt írt, bár Mendelssohn korai d-moll versenye is remekmű, és Bartóknak is van egy korai hegedűversenye. Vannak szerzők, akik öt vagy akár több ilyen műfajú művet írtak, de a számok csak statisztikai adatok, mivel ezek között is vannak remekművek és kevéssé ismert vagy értékelt darabok (lásd! pl. Mozart, Paganini).
Csak az érdekesség kedvéért ezen további szerzők nevei: Dittersdorf, Fesch, Locatelli, Mysliveček, Saint-Gerorges, Bériot, a magyar Moór Emánuel (5), Giornovichi (ki hallott róla?), Kalliwoda, és az e téren legtermékenyebb szerzők: Spohr (21), Albinoni (27), Viotti (29), Telemann (33), Tartini (66), Vivaldi (309 !).
A régebbi szerzők művei többnyire rövidebbek, és tőlük választok egy illusztrációt a Mozart kortárs, JosefMysliveček egyik művét. A cseh szerző 1737-ben született és tegnap 236 éve halt meg, remek művei nagy hatással voltak Mozartra, aki méltán dicsérte ezeket.
A Parlando idei 1. számából egy nekem eddig ismeretlen vers:
.
.
Kodály Zoltán
.
Megy előttünk
a hold hófúvásaiban,
Sohasejárt világban;
utat tipor a mélységek fölött
és a szomorúság fölött,
az iszonyat süvítő bozótjai közt.
A legnagyobb hegyek testvére ő;
Édesapja a hangoknak,
pásztora a reménynek.
Megy előttünk
a csönd jégcsapos éjszakájában,
felfedezetlen faluszéleket és tanyákat
visz a szíve alján;
s hangjától
megszelidülnek a farkasok
és ime,
időtlen virágokat fakaszt nyomában a tél.
.
/Káldi János (1922-1991)/
.
.
Kodály neve sokszor előfordul e témában, akár a megzenésítései, akár a hozzá vagy a zenéjére írt versek kapcsán, de van olyan eset is, ahol csak utalt a költő rá stb.
Az ismétlésektől eltekintve érdekes visszatekinteni!
Az alig több mint 31 évet élt Csokonai Vitéz Mihály kapcsán nem mindig jut eszünkbe lelki rokonsága a rokokó zenei óriásával, Wolfgang Amadeus Mozattal. Utolsó versei között ír tüdőgyúladásáról gyászverset, amelyben megemlíti: örömszerszámok hangzatit hallja. Pedig a költő versei is zenélnek, így jó kezekbe kerülve, jó megzenésítéseket, előadásoka ismerhettünk meg velük. Itt a dallam korábbi.
A Hangzó Helikon közel 10 éves kiadványában az idejekorán, 65 évesen, már 15 hónapja elhunyt Kobzos Kiss Tamás (és társai) a versek minőségéhez méltó, egyedülállóan tökéletes megszólaltatásaiban gyönyörködhetünk!
.
.
.
.
A reményhez
.
Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.
.
Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég.
.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.
.
Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!
.
/Csokonai Vitéz Mihály, 1803/
.
.
.
A tavalyi december se hideg, se zúzos nem volt, így most, a farsangi időben idézem meg a következő hangulatos verset/dalt az albumból:
Úgy szeretlek, mint egy verset s e vers legyen dícséreted, szemed színéből szeretnék szőni e dícsérethez rímeket.
. Mint drága, régi mesterek tűnődését hűs verssorok, úgy zárja ékszerként magába e vers tűnődő mosolyod. . Szertehullnának szavaim, de összefogja két kezed: Te vagy a forma és a ritmus s Te vagy a szín, a képzelet....
. Mellettem állsz, s mégis, mintha messze lennél: rád gondolok. Formállak magamban, mint egy verset s dúdollak, mint egy dallamot.
.
/Zelk Zoltán, 1935/
.
„Virradóban”
. Csendes vidék ez, villák, úri kertek, bontatlan, sűrű erdő itt az éj. Mint puha lepke, száll a hárs- s virágszag s a fán huhog a bagolyszáju szél.
. A keskeny járda is most éji ösvény, bozótba torkoll. Kigyulladt szemü macskák lopódznak rajta vatta-talppal, kutatva régi, szép, vad életük.
. S itt járok én is, mélyedbe merülve varázslat, erdővé vált éjszaka! nem levegőt, de csendet lélegezve, a hárs-ízűt! Lassan megyek haza.
. De mintha erdei tisztáson verne tábort valami gondtalan csapat s üvöltene: zene és ének szálldos a nyári vendéglő fái alatt.
. S a kapu előtt, a kőfalnak dőlve egy rossz ruháju, pöttömnyi gyerek. Hogyan került ide? A földből nőtt ki? Nézem, nézem, tán négyéves lehet.
. – Ne félj – köszöntöm, s kérdem: – mit csinálsz itt? Hogy hívnak, kisfiam? Ki az apád? Eltévedtél, vagy valakire vársz itt? – – Vájok – felelte. – Kit? – A nagymamát! . – Hát hol van ő? Tán bent a vendéglőben? Vacsorázik? Te mért nem mégy oda? – Nem vacsojázik… – Akkor zenét hallgat? – Dehogy.... mosogat bent, a nagymama…
. – Úgy, mosogat.... És most éjfélre jár már… – Hát meddig vársz rá? Mikor visz haza? – Csak vijjadóban! – így, e szót felelte, „Csak vijjadóban…” zengett még szava,
. „Csak virradóban!” zúgott még fülemben végig az úton, míg mentem haza. „Csak virradóban!” üvöltik a fák is s vélük a szél, az ég, az éjszaka!
„…Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál.”
.
Két fogorvos a családomban. Ketten, akiket szerettem, akik befalazták emléküket a csontjaimba. Tőlük kaptam a szív nyugalmát, amikor kigyúl az éles lámpa. Megtanítottak idejekorán megválni a testtől.
.
Megváltak tőle ők is. Új fogorvos hajol fölébem, folytatja a munkát. Most hátradőlve hallgatom a fúrót, hunyt szemmel, akár egy koncertteremben. Én volnék ez a zsibbadt test? Mint aki ámul saját halálán, hallgatok leesett állal.
.
Körben mindenhol arc nélküli szájak: állkapcsok néma gipszöntvényei. Hallgatnak ők is. Már függetlenedtek a szájtól, aki járkál és beszél. Szólnék helyettük, mégsem szólhatok. Lélegzem. Tiszta orvosi szagok.
.
Később, amikor már beszélgetünk, a szekrényben, épp a doktor mögött meglátok egy valódi koponyát. Vegyük ki! Nézem ámulva a barna, üreges csontot, ajkat képzelek a felső fogak fölé, nyelvet a szájba.
.
Ki volt vajon? Mit akart mondani? Az állkapcsa hiányzik. Itt ízesült, így mozgott fel-le, mutatja az orvos. Milyen sérülékeny a száj. Milyen mulandó. De milyen szép az ízület neve! Felírja nekem, hogy el ne felejtsem:
. Ült, komorlott a Vén dölyf jobbján. Elfiatalodva, volt-vidámos testtel. És ivott. S aztán: „Egy konflist! Egy hintót!” – majd, röhögve: „Kordét! Debrecenből a Hortobágyot!”
. (És fegyveresek verték föl a csöndet)
. S a kocsmába a délibáb bedübben. A négyégtájkerekek nyöszögve forognak a sárkoloncos füstben, a rúd mellett fekete lángok rínak, prüsszögnek, nyihorásznak.
. (Húzzák a kordé-Hortobágyot)
. A Vén meg pislog, heherészget a bakon. Mint a befagyó lángok, Ady úr reszket, fázik és részeg: „Kocsis! A Koponyák Hegyére!”
. (Kivégezték a napvilágot.)
.
/Bella István, az Igék és igák című,
1977-ben megjelent kötetéből/
.
.
.
A Három Holló nevű szerény kocsma Ady törzshelye is volt a múlt század első évtizedének második felében, az Andrássy úton, rögtön az Operaház és az Oktogon közti első sarkon. Most egy méregdrága divatüzlet van a helyén, bár előtte, 2006 nyaráig, a Három Holló nevű kávéház tisztelgett a régi kocsma és főleg Ady emléke előtt, az Eckermann nevű kávéház átkeresztelésével.
Az emléktábla alatt már van szöveg, és ha nehezen is olvasható, a kocsmát vendéglőnek nevezik rajta, de a felül lévő idézet (Röpülj hajóm) sajnos hibás,
míg az 1937-ben elhelyezett táblát egy '56-os szovjet tanklövedék rongálása miatt újrafaragták, és akkor került rá az új vizeken járó költő feje mellé az ötágú fehér csillag.
.
.
.
Új Vizeken járok
.
Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse, Röhögjenek a részeg evezősre. Röpülj, hajóm, Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.
.
Szállani, szállani, szállani egyre, Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre, Röpülj, hajóm, Szállani, szállani, szállani egyre.
.
Új horizonok libegnek elébed, Minden percben új, félelmes az Élet, Röpülj, hajóm, Új horizonok libegnek elébed.
.
Nem kellenek a megálmodott álmok, Új kínok, titkok, vágyak vizén járok, Röpülj, hajóm, Nem kellenek a megálmodott álmok.
.
Én nem leszek a szürkék hegedőse, Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze: Röpülj, hajóm, Én nem leszek a szürkék hegedőse.
.
/Ady Endre, az Új Versek című
- első - kötetéből, 1906/
.
.
.
A nevezetes kocsma törzsvendége volt Reinitz Béla is, aki közel húsz Ady-verset zenésített meg, köztük az előbbit is. 1909 elején mutatták be a Modern Színpadon.
Mivel ma éppen 230 éve született Schubert, egyet kiválasztottam a megzenésített versekből, s mivel 2008 végén már beírtam, most felvételekkel is kiegészítem:
.
.
Der Rattenfänger
.
Ich bin der wohlbekannte Sänger, Der vielgereiste Rattenfänger, Den diese altberühmte Stadt Gewiss besonders nötig hat. Und wärens Ratten noch so viele, Und wären Wiesel mit im Spiele, Von allen säubr' ich diesen Ort, Sie müssen miteinander fort.
. Dann ist der gut gelaunte Sänger Mitunter auch ein Kinderfänger, Der selbst die wildesten bezwingt, Wenn er die goldnen Märchen singt. Und wären Knaben noch so trutzig, Und wären Mädchen noch so stutzig, In meine Saiten greif' ich ein, Sie müssen alle hinterdrein.
. Dann ist der vielgewandte Sänger Gelegentlich ein Mädchenfänger; In keinem Städtchen langt er an, Wo er's nicht mancher angetan. Und wären Mädchen noch so blöde, Und wären Weiber noch so spröde, Doch allen wird so liebebang Bei Zaubersaiten und Gesang.
.
/Johann Wolfgang von Goethe, 1803/
.
.
.
A patkányfogó
.
Ím én volnék a híres kobzos ki minden patkányt összefogdos, s kire e város vagy falu, bizonnyal szörnyen rászorúl. S bár patkány milliónyi lenne s egér is éppenannyi benne: megmentem én várostokat: nekem mindannyi szótfogad. . S aztán ez a jókedvű kobzos rossz gyermekeket is összefogdos s megszelidül a legvadabb, ha ő arany húrjába csap. S bár a fiucska mégoly truccos, s bár a leányka mégoly puccos, csak előveszem lantomat: nekem mindannyi szótfogad. . S aztán e híres csalfa kobzos nagy-lányokat is összefogdos, s belekerül, bármerre megy, a hálójába nem is egy. S bár minden szívet megszakasszon kacér leány és csalfa asszony: ha zendül bűvös énekem, az mind rabom lesz énnekem!
.
/Babits Mihály fordítása/
.
.
.
A PATKÁNYFOGÓ
.
Én vagyok a nagy dúdoló, Hires neves patkányfogó. Kire minden helyütt nagyon, De főkép itt szükség vagyon. Ha patkány százszor annyi volna, Egér, menyét is egy halomba', Mihelyt dudám szép hangja szól, Mind, mind utánam vándorol.
.
Azonkép a víg dúdoló Ott, a hol kell, gyermekfogó. Aranyos szép meséitűl A vásott is megszelidűl. A kis fiú ha még oly vad is, Ha a leányka még oly hamis, Mihelyt az énekes danol, Mind, mind utánam vándorol.
.
Végűl az ügyes dúdoló Alkalmilag leányfogó. Van minden városkában egy, Vagy kettő, a ki lépre megy. Legyen a lány bármily erényes, Legyen az asszony bármily kényes, Ha friss a dal, a zene lágy, Mind csókra, szerelemre vágy.
.
/Dóczi Lajos fordítása/
.
.
Az 1815-ben írt dal a D 255-ös jegyzékszám alatt szerepel Schubertnél, de a vers másokat is megihletett, még Schubert előtt is: Friedrich Methfessel (1805, énekhangra és gitárra), Raphael Grosch.
Václav Jan Křtitel Tomášek, Hugo Wolf, Nikolaus Freiherr von Krufft, Ludwig Berger, Victor Ernst Nessler, Louis Schlottmann, Emil Naumann. Utóbbiaknál énekhangra és zongorára készültek a dalok.
..
.
.
.
Ez a legfrissebb felvétel; innen Schubert-dalok is elérhetők arról a dalestről.
Nagyon sok Dsida Jenő-verset beírtunk már ide: magam huszonnégyet a téma címéhez igazódóan, és műfordításaiból is ilyeneket, több mint tizet. Dsida néhány szép versét megzenésítették, és ebbe a körbe illik a következő is, talán hallhatjuk a közeljövőben!
.
Purgatórium
.
Sustorgó víz-szirmú rózsák buzogva nyílanak itt. Mérges, dús sárga növények rejtenek el valakit, ki a mély völgyekben mindegyre járkál, alszik zöldkristály hidak alatt, ujjára villogó pillangók szállnak, ujjával fog kicsi kék halakat, űzi a dombon a fellegek árnyát, ballag a hangyák halma körül, aranyfüst-muzsikát hallgat a fákból s zöngeti, zümmögi halkan. Örül. Megy, megy, vándorol. Mosolyog mindíg. Csendül az érchegyi vén kövezet. Csak egy út van innen a völgyből és az a mennybe vezet.
.
/Dsida Jenő, az 1933-as, Nagycsütörtök című,
második kötetéből/
.
.
.
A néhány napja beírt Dsida-megzenésítéshez egy másik költőtől, szintén
Dragony Tímea hangjai alá való volt verset idézek:
.
.
.
Vágymagam a Hold alatt
.
Be jó az éjben bátran menni, be jó az éjben egyedül lenni; bús tavaszi éjjel s borúsan járni szerte-széjjel.
.
Ha a Hold szunnyad, szellő se rebben, virágok nyitnak elfeledetten, tüzes, tüskés rózsák, ölelik a Föld takaróját.
.
Elhaló hárfák titkos zenéje (ez éj a lelkem örökös éje) hűs tavaszi éjjel sirat Valakit bús szeszéllyel.
.
Messze vidéken - ismerős tájon éjjel bolyongok. - Senki se szánjon?
Hisz ez az én kertem s bűnhödnöm kell, mert nagyot mertem.
.
Belépni mertem, szétnézni benne: kóborgó Vágyam ha nyugtot lelne! Szelíd, csöndes éjjel. s bolyongok benne szerte-széjjel.
.
/József Attila korai zsengéje,
1921. november 26/
.
.
A vers a makói évek alatt készült, és nem került be az 1922-ben kiadott első József Atila-kötetbe (Szépség koldusa). A lehetséges Valaki az itteni - más szempontból is - igen tartalmas beszélgetésben elhangzottak valamelyike volt.
. októberben a menny még fiatal ragyog boldog lég sugaraz vad rohanás a vágy vérben nyargal a szív szebb remegőbb a hang testet lélek ölel fényt örökös nap ont
. elhűl ködbe szakad szó szerelem világ reszket kedvtelenül rég hidegült kihunyt egy basszettklarinét sír föl a félhomály mélyén súlyosodik nő zokogásba hull
. sóhajt fölfakad él száll az anyag zilált testében feketén zeng omol áradón egy basszettklarinét sír föl a lelkekért bomlik fulladozón nő a magasba leng . áttetszően a hang tör föl a fény sötét habján női nevet hord visz a semmin át árad hullik a vágy szép neveket jajong néma ária nő menny klarinét ragyog
.
/Kovács András Ferenc, a 2009-es,
Sötét tus, néma tinta című kötetéből/
.
.
.
A fiatalon Mozart-kortárs szerző (1747-1841 ! / versenyművének lassú tétele: largo
Nem sok basszetkürtre (ez is egy klarinét-változat) írt versenyművet játszanak, mert nem is sokat írtak a 18. század második felében elterjedő hangszerre: pl. a Stadlerfivérek, Mozart klarinétversenyét első változatában basszetkürte írta (és egy G-dúr töredéket is írt), Carl Stamitz egyet, aki sok, közel tíz klarinétversenyt írt, a szintén Mozart-kortárs Heinrich Backofen is egyet, aki egy ilyen kvintett szerzője is (vonósnégyessel).
Más kérdés persze, hogy K.A.F. a basszetklarinét elnevezés alatt nem a basszusklarinétra gondolt-e :-)
.
Egy érdekesség:
.
A kb. fél évszázaddal idősebb klarinétirodalom önmagában több mint kétszáz versenyművet ismer, a legtöbbet a szintén Mozart-kortárs, de nála még rövidebb ideig élő Michel Yost (1754-1786) írt, tizenötöt, de mellette harminc klarinétnégyest és számos hasonló kamaradarabot, más hangszerekkel párosítva, közte egy második klarinéttal is.
. Ó, lüktető ház, ahol az esküvő végbement! Néhány összekapaszkodó árnyék imbolyog, a lépést elvéti szüntelen.
. De szedelőzködnek most már a zenészek, a fogadós hiába ígér és fenyeget. Véget kell hogy érjen a zene, beleegyezem.
. A cipőtalpak a széttört üvegen csikorognak. (Annak a városnak a kapui nem záratnak be, nem lép be abba tisztátalan,
. csak akit beirattak az élet könyvébe.) Rettenetes szomjúság gyötör. (Az élet vizének folyója tiszta mint a kristály.)
.
/Takács Zsuzsa, az 1994-ben megjelent
Tárgyak könnye című kötetéből/
Az isteni passzívitásról (is) szóló vers ferdített sorai az Újszövetségből valók: pontosan a János evangélista által írt Jelenések Könyve, vagyis az Apokalipszis (Kinyilatkoztatás) 21. fejezetének 25. és 27. verséből, valamint a 22. fejezet elejéről, az Isten trónjából fakadó kristálytiszta vízzel, a keresztség jelképével; a könyv teljes 21. fejezete több fordításban innen...
A könyv a próféták látomásain is alapulva hirdeti az örök életben való reményt, vagyis a keresztény hit lényegét.
21:25 És annak kapui be nem záratnak nappal (éjszaka ugyanis ott nem lesz); 26 És a pogányok dicsőségét és tisztességét abba viszik. 27 És nem megy abba be semmi tisztátalan, sem a ki útálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé.
22:1 Az egyik angyal ...megmutatta az élet vizének folyóját, amely kristálytisztán fakadt az Isten és a Bárány trónjából.
.
A kapuk az akkori kor szokása szerint női alakban, mennyasszonyként bemutatott Új Jeruzsálem, Isten hajlékának kapui.
.
.
Ebben a könyvben szerepel az azóta sokszor és alapvetéssel szereplő jövendölés az Isten által küldött angyal szavaival az Úr eljöveteléről: "Hamarosan eljövök, s velem lesz a jutalom, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint, mert én vagyok az alfa és az omega,... a kezdet és a vég."
Korábban is megemlékeztem itt a Holokauszt Emléknapjáról, és mivel az auschwitzi tábor felszabadításához kapcsolták, az alábbi versekkel. Nem árt az ismétlés, a zenét szerető Rónay György érdekes zenei hivatkozásával és a költőtárs szintén szívszorító visszaemlékezésével, siratójával olvastam újra ezeket a hosszú verseket, amelyeknek a zenéjét kiemelem az azonnali meghallgathatóság érdekében. Sajnos a régi zenei illusztrációkat sokszor törlik.
Amikor én jártam Auschwitzban, a táborban szintén láttam kegyeletsértő fotósokat, mint a Fidelio Yolocaust című cikkében olvashattuk (boldogtalan-boldog fiatalok!).
. Kitartón rombol az idő, s torzítja, ami megmaradt; már képed is megváltozott az évek mázsái alatt; a múltnak görbetükre ma groteszkül villantja elém, s gúnyolja benne egykori arcod a furcsa, ferde lény.
. S hallom, míg rút, rekedt zsivaj tolul felém a légen át, összhangzat nélkül játszani az emlékek zenekarát. Fültépően üvölt a kürt, hegedűk gikszere riaszt. Pezsgősüvegben trágyalé; a bánat kotyvasztotta azt.
. Kutatok, nézem, hol maradt a régiből csak egy atom; járom az ismerős utat, a lágy szelet szagolgatom. Más mozdulattal int a táj: tartózkodó, mint hölgy, akit társaságom nem érdekel, s kalandba nem bocsátkozik. . Előttem egy szép, karcsu fa, ága jó volna botnak, és csak állok, mint ki megmeredt, s kezemben is így áll a kés, tanácstalanul, mint sebész a fölnyitott hasú beteg előtt, kinek kórképe új, s tünetei idegenek.
. Valaki észrevétlenül működött, fosztva, rontva itt; lelopták megtorlatlanul az ég s a bokrok színeit. Futnék a rendőrségre, hogy ami menthető, mentsem én, s az ismeretlen tettesek kártevését jelenteném.
. Így forr s apad az áradás, egyre mélyebbre szállva le, s már nemsokára a mohón habzsoló földbe fúl bele. Keringek még hullámain, mint örvényben forgó levél, vakon várva a változást, amely megvált és kicserél.
. Régen megrémített a sors, de most úgy imbolyog felém, mint félkótya, szakadt ruhás, falubolond parasztlegény. Kalapján, melyet ittasan tompult fejével hátravet, viaszrózsa és vadvirág, de kórók is, és gyomfüvek.
. Lenn a földön a szó, december van, esik, hazudni volna jó, röpülni egy kicsit.
. Azt mondani, rigó s lehajolni megint, egy bújó, egy hunyó, és se bent, és se kint.
. Azt gondolni, talán, és hogy akkor mozog, s mert csak nő a hiány, ásítani nagyot.
. Azt hinni, hogy galamb, megsül és berepül, s ami jön, nem harang, csak addigra kihűl.
. Érezni, hogy halál, lesni alóla ki, látni, hogy megtalál, mert nehezebb neki.
. Lebegni, mint pehely, mely akkor is kizár, várni, hogy jöjjön el, mint tavaszi madár. . Dobbal készülni rá, zenét a földbe is, túlélni, mondaná, aki abban se hisz.
. Temetni a csodát, vermelni a jeget, nézni, hogyan megy át fénybe az üzenet.
. Szó nélkül fogni fel, tér nélkül vallani, sohasem múlik el, csak lesz mit mondani.
Előbb olvastam a Budapesti Vonósok meghívóját a Zeneakadémiára, ahol
2017. február 20-án 19:30-kor a Nagyteremben az Akadémiai bérlet 1. előadásán a következő műsort adják:
W. A. Mozart: F-dúr divertimento, K. 247
Dragony Tímea:Estharangok - nőikarra és vonószenekarra Dsida Jenő verseire - ősbemutató
---
W. A. Mozart: Vesperae solennes de confessore, K. 339
Közreműködnek: Szemere Zita - szoprán, Megyesi Schwartz Lúcia – alt, Megyesi Zoltán - tenor, Cser Krisztián - basszus Cantemus vegyeskar, Pro Musica leánykar, karigazgató: Szabó Dénes és Szabó Soma
Vezényel: Szabó Dénes és Szabó Soma
A kiemelt ősbemutató kapcsán olvastam, hogy a fenti esten Szabó Dénest köszöntik 70 éves születésnapja alkalmából, és emiatt is lettem kíváncsi a Dsida-versekre írt új műre és persze a megzenésített versekre. Korábban számtalan Dsida-verset és műfordítást másoltam már be ide.
Addig is egy korábbi Dragony Tímea-alkotás a következő versre, éppen Szabó Soma vezetésével:
.
.
.
Tündérmenet
.
A tücsök cirregve fölneszel. Testem hűs álmokat iszik. Apró csillagos éjtündérek a szívemet hozzád viszik.
.
Parányi szekérre fektetik pihék, mohák közé, puhán, befödik zsenge nefelejccsel, s lehelnek rá éjfél után.
.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben, szemükben harmat, áhítat - csigák s iszonyú nagy füvek közt a sárga holdvilág alatt.
Az alábbi verset újból bemásolom, mert a kapcsolt zene már nem érhető el a korábbiról:
.
In modo d'una marcia
A vonat kifutott s vele Mása. A Vörös Nyíl, a moszkvai gyors Hazavitte, - hisz ott a lakása. Ez a sors - motyogom -, ez a sors!
Be is ugrom a boltba; ha vodka Van a polcon, a szatyrot elő! Mit üvölt ez a kasszai szotyka? Sose tudta ez itt, mi a nő.
Hazaballagok, és fel a Schumannt! Ez a kvintet olyan csudaszép, Hogy a könny a pohárba lecsurran: Be gyalázatos-édes a lét!
Mibe fogjak a vodka után még? Mit is ír ma a Pravda, a Trud? A világban unalmas a játék: Csak üres fecsegés, csupa rút
Pofa áll komoran a tribünön, Míg alattuk özönlik a tank S a rakéta, - bevallom e bűnöm: Örömet sosem érzek alant.
Ha fölöttem a drága, csak akkor Legyek én az alatta-való! De elúrhodik itten az aggkor: Aki nem szenilis ma, csaló.
A vonat kifutott s vele Mása. A Vörös Nyíl a kék síneken Röpíti, - hiszen ott a lakása: Nem a Múlt, se Jövő - a Jelen.
/Styepan Pehotnij,
azaz Baka István testamentumából, 1991/
.
.
.
A cím az örökértékű Schumann-zongoraötös II. tételének tempójelzése (az eleje helyesen: in moto.., nekem gyászindulós hangulatot jelentve, és ha lenne zene a temetésemen, én is ezt választanám :)
.
Most tehát egy, a neten még le nem tiltott videó ugyanarról az esseni koncertről:
a teljes mű (a tárgybani II. tétel a 9: 45 perctől).
Több mint hat évvel ezelőtt már bemásoltam a verset és fordítását, de az ajánlásban szereplő ügyvég-politikus hivatkozása ott nem jó, és közben meg a ballada megzenésítésére is eszembe jutott...
. La luna gira en el cielo sobre las sierras sin agua mientras el verano siembra rumores de tigre y llama. Por encima de los techos nervios de metal sonaban. Aire rizado venía con los balidos de lana. La sierra se ofrece llena de heridas cicatrizadas, o estremecida de agudos cauterios de luces blancas. . Thamar estaba soñando pájaros en su garganta al son de panderos fríos y cítaras enlunadas. Su desnudo en el alero, agudo norte de palma, pide copos a su vientre y granizo a sus espaldas. Thamar estaba cantando desnuda por la terraza.
. Alrededor de sus pies, cinco palomas heladas. Amnón, delgado y concreto, en la torre la miraba, llenas las ingles de espuma y oscilaciones la barba. Su desnudo iluminado se tendía en la terraza, con un rumor entre dientes de flecha recién clavada. Amnón estaba mirando la luna redonda y baja, y vio en la luna los pechos durísimos de su hermana. . Amnón a las tres y media se tendió sobre la cama. Toda la alcoba sufría con sus ojos llenos de alas. La luz, maciza, sepulta pueblos en la arena parda, o descubre transitorio coral de rosas y dalias. Linfa de pozo oprimida brota silencio en las jarras. En el musgo de los troncos la cobra tendida canta. Amnón gime por la tela fresquísima de la cama. Yedra del escalofrío cubre su carne quemada. Thamar entró silenciosa en la alcoba silenciada, color de vena y Danubio, turbia de huellas lejanas. Thamar, bórrame los ojos con tu fija madrugada. Mis hilos de sangre tejen volantes sobre tu falda. Déjame tranquila, hermano. Son tus besos en mi espalda avispas y vientecillos en doble enjambre de flautas. Thamar, en tus pechos altos hay dos peces que me llaman, y en las yemas de tus dedos rumor de rosa encerrada. . Los cien caballos del rey en el patio relinchaban. Sol en cubos resistía la delgadez de la parra. Ya la coge del cabello, ya la camisa le rasga. Corales tibios dibujan arroyos en rubio mapa.
. Oh!, qué gritos se sentían por encima de las casas! Qué espesura de puñales y túnicas desgarradas. Por las escaleras tristes esclavos suben y bajan. Émbolos y muslos juegan bajo las nubes paradas. Alrededor de Thamar gritan vírgenes gitanas y otras recogen las gotas de su flor martirizada. Paños blancos enrojecen en las alcobas cerradas. Rumores de tibia aurora pámpanos y peces cambian. . Violador enfurecido, Amnón huye con su jaca. Negros le dirigen flechas en los muros y atalayas. Y cuando los cuatro cascos eran cuatro resonancias, David con unas tijeras cortó las cuerdas del arpa. .
/Federico García Lorca/
.
.
.
.
. Thámár és Amnón
.
Alfonso García-Valdecasasnak
. Hold gördül a puszta égre, lent fordul a föld aszályba. Tigris-neszt és láng-neszezést vet a nyár az éjszakába. Tetőt verő levegőben peng a fémek idegszála. Gyapjun áttört bégetések s bodorító szelek szállnak. Tele a föld forradással, íme, önmagát kitárta, rettenti a fehér fények éles műszer-villogása.
. Thámár holdas citerák közt, csörgődobok jégzajában heverészve azt álmodta, hogy a torkában madár van. Teraszra dült pőre teste iránytűvé feszült pálma, öle hóhullásért reszket, jégesőért esd a háta. Meztelenül dalol Thámár, vár a terraszon kitárva.
. Fagytól sujtott öt galambhoz Thámár lábait riszálja. Amnon tornya magasából nézi sudáran, szikáran. Dagad ágyéka a habtól, hullámokat vet szakálla, röppen fényesen és pőrén, száll a terasz padlatára fogak-közti szisszenéssel, nyílként, a célt eltalálva. Kerek a hold, leszáll mélyre, növekedik óriásra, Amnon ámul, mert a holdban huga kemény mellét látja.
. Félnégyre jár, jön a hajnal, csak most fekszik Amnon ágyba. Tömik ablakait szárnyak, szenved, remeg a szobája. Tömény a fény, falvakat bont, borít homok-barnaságba, mutat, mint egy tüneményre rózsák, dáliák sorára. Elfojtott mirígyü kútból csend üti a korsót szájba, kobra dalol fa-derékon, elnyulva a zöld mohára. Ágyában nyög Amnon, marja lepedője, hideg vászna, perzselődött pőreségén borostyán fut, hideg rázza. Zajtalanul Thámár eljön, lép a csöndbe-fúlt szobába. Húsán erek Duna-színe s foltok távoli homálya. Thámár, törd be szemem tükrét, döntsd rá feszes hajnal-árnyad, sűrü vérem fonalai fodrozzák a tunikádat. Bátyám, engedj, szádból zúdult csókok raja döngi hátam, darázsdöngés, szellők röpte iker-sípok dallamában. Thámár, Thámár, két halacska hív a melled magasára, szólít ujjaid begyének bezárt rózsa-zsibogása.
. Nyerít száz királyi csődör, dobog ura udvarába. Vödrök napja nyúlánk fallal vív, a venyigét bukálja. Elkapja a lány sörényét, huzza, ingét is lerántja. Most rajzol be piros mappát meleg gyöngysor patakzása.
. Ó, micsoda kiáltások! Belereszketnek a házak. Ó, micsoda sűrüsége tőrnek, tépett tunikának! Rabszolgák a szomorúság lépcsein föl s alá járnak. Combokat és dugattyúkat rejt az álló felleg sátra. Thámárt sötét cigányszűzek sikongása körbe zárja, kendőket borítnak gyötrött virágának harmatára. Piros kendők zárt szobában. Lágy hajnali zene támad, s tüneményként váltakoznak halak és venyige-szálak.
. Ím, a vad liliomtipró Amnon pattan kancájára, kíséri az őrtoronyból néger-nyilak suhogása. Négy visszhangban mire elhal négy robogó pata-lárma, Dávid ollót fog a húrra, vágja, elvérzik a hárfa.
Folytatása egészen a 18. fejezettel bezáróan, ahol Absolont (Absalom) is megölik: erőszak, gyikosság, mint végig az egész történetben.
.
.
A verset a most 61 éves amerikaiIan Krouse fordította angolra; majd 1991-ben megzenésítette: fuvola, brácsa és hárfa vagy zongora összeállítással. Mindkét változatban bemutatták (1991-ben, illetve 1997-ben). Felvételt nem találtam róla.
Érdekesség viszont, hogy az ősbemutatón közreműködő Debussy Trio névadója is írt egy fuvola-brácsa-hárfa darabot, egy szonátát (L 137, 1915-ben).
Ezt beemelem, mert ezen a felvételen a talán 25 éves Kiss Zsófia hárfázik :)
. a zsúfolt teremből, a tapsvihar tetőfokán, amikor villám- tréfájukat előadják a világszomorú
. bohócok, a számtalan fortélynak nem felülni, áttörni a lelkes sorfalon, kabátot, kalapot, esernyőt a révült
. ruhatárostól bagóért visszavenni, akkor vágni át a városon, amikor kulisszáit épp cserélik, de még a váltás nem érkezett
. meg, az órák is állnak, és egyetlen kísérőnk a fertőtlenítő szaga, mely belengi a dögvész tarkította város utolsó utcáit.
.
/Takács Zsuzsa, az 1992-ben megjelent
Viszonyok könnye című kötetéből/
.
.
Erről a versről írta többek között a költő a következőket:
"A zenével verseim csaknem olyan mélyen összefüggenek, mint álmaimmal. Negyedik kötetemben, a Tükörfolyosóban két verscím utal a zenére (Brahms - helyesen: Kalbeck - a kertbenés Dvořák: Romantické hry - helyesen ... kusy, azaz: ...darabok); későbbi kötetem, a Viszonyok könnye hangverseny-látogatásokról beszél, de hallgat magáról a zenéről. Egy depressziós januári héten, Schubert Esz-dúr triójának és C-dúr kvintettjének szüntelen hallgatása közben írtam a nyolc cikluszáró verset.
A modern vers megértése néha a zenehallgatás figyelmét kívánja meg. Az említett nyolc vers egyike például, bár érthető és értelmezhető szöveg, másról beszél, mint amiről szól: „Kimenni a teremből, a tapsvihar tetőfokán, amikor . . .”
A villámtréfa és a bohócok itt (a szerzőn kívül aligha tudná bárki) a fenti két tragikus Schubert-zenére és az előadóművészekre vonatkozik, és annak átéléséből fakad, hogy a felhangzó zene – a Figyelő Szem vagy Hallgató Fül előtt – bohóctréfaszámba megy, csakúgy, mint egész életünk."
.
.
Én is csak most tudtam meg a magyarázatot, így a hivatkozott zenékkel próbálom közelebb hozni a kapcsolatot:
Ha égek, elégek . Bach Esz-dúr szvit triójára . Ne szólj, ne közelíts! Nem hó hull, tűz esik. Elfúlok, meggyúlok, fölgyújtnak szemeid. . Ha szó, majd elakad, ha hó, majd elapad, elhulló, lehulló csillag a derekad. . Oly jó, hogy újra vagy. Forró szavaidtól kigyullad a nap. Hajnal, hajnalj! És soha el ne hagyj! . Ha hó volt, leesett. Ha szó, a közeled. Ha égek, elégek, éljek: nézzem a szemed.
.
/Bella István/
.
.
J. S. Bach két Esz-dúr szvitet írt (francia szvit csembalóra: BWV 819, szólócsellóra: BWV 1010; a zenekariak közt nincs Esz-dúr), közülük valószínűleg a francia szvit volt a vers alapja. Legtöbbször zongorán játsszák.
.
.
.
A teljes szvit meghallgatható az előzőről keresve!
. Csak szeressenek, akármerre vagy. Négyzet formájú kertek rejtélyes ágbogán, harkálykopogásos erdők napvillogása közt, Bach-zenében, ha egy másodpercre kihagy a cembalo pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen messze van, szünetjelnek képzellek el, kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek. Olyan áttekinthetetlen körülöttünk a rengeteg, oly sok benne a dísz, a hang, a felesleges gőzölgés, a figyelem szétszóratása hasztalanra. Amíg érezlek, bennem csend van. De hagyjanak romokban engem: nem több, mint látvány. Csak fölüled ne távozzék s ne múljék el az az árnyékos nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen, napjaim ellenében áthatolható, valódi fény vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden ösvény ismerjen rád, és nyomodban nyugodjék meg a por, az átforrósult kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt ágáló, hatalomvágy verte részegek. Zuhantában torpanjon meg a sérült meteor. És váljék újra műhely a világból. Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed. Csak szeressenek, akármerre vagy.
.
/Gergely Ágnes, 1989;
A barbárság éveiből című kötetéből/
.
.
.
.
A példának beemelt felvétel (BWV 951, 1712-ből) alapja
Tomaso Albinoni op. 1-es - két hegedűre és basso continuóra írt -
1694 előtti 12 triószonátájának 4-tételes 8. darabjából a II. tétel.
. Kürtök, tubák se, Trombiták se bántanak – Kezed nyugodtabb,
. S tán hibátlanabb Náladnál – cum resurget Creatura . . . Írd
. Már: Liber scriptus Proferetur, ami csak Lappang, kipattan . . .
. Írd: Quid sum miser. Ne félj, jegyezz le mindent! Majd megfizet az
.
. Rex tremendae A vérdilettáns Úr – megvált, szinte
ingyen, Műveddel együtt.
.
. Recordare Megemlékezik Rólad a bősz amatőr, A Nagy, Névtelen
. Műkedvelő bő Keggyel – veszni nem
enged, Munkád sem éri
.
. Confutatis Kárhozat, áldott Talentum – tán leesik Valamicske plusz
. Tiszteletdíj a Bécsi Gipszlerakattól, S bevégzed ezt is,
.
. Lacrimosa Azt is . . . Így juthatsz Földi örömhöz, szentült, Több szeretethez.
.
.
/Kovács András Ferenc, a 2009. évi
Sötét tus, néma tinta című kötetéből/
.
.
.
Sophie Haibel (született Sophie Weber), Mozart sogórnője, Constanze húga, aki 1763 és 1846 között élő énekesnő volt. A két nővér visszaemlékezései is befolyásolták a zeneszerző halálának körülményeiről kialakított számos-számtalan feltételezést, amelyekből teljes biztonsággal nem tudható meg a halál meghatározó oka.
.
.
A rengeteg kitűnő előadásból egy:
.
.
Az alábbi metszet a Mozart elhunyta előtti napon (1791. december 4-én) még megtartott énekes próbáról készült, amikor a Rekviemet gyakorolták. Több más kép is ismert a szomorú esemény kapcsán, valamennyi persze nem "helyszínrajz", jóval későbbiek.
As the scent of a violet withered up, Which grew by the brink of a silver lake, When the hot noon has drained its dewy cup, And mist there was none its thirst to slake-- And the violet lay dead while the odour flew On the wings of the wind o'er the waters blue-- .
As one who drinks from a charmed cup Of foaming, and sparkling, and murmuring wine Whom, a mighty Enchantress filling up, Invites to love with her kiss divine . . .
.
/Percy Bysshe Shelley (1792-1822);
in the posthumous poems, 1824/
.
.
.
A dőlt betűs szakaszok Zene címmel is ismertek: 1960-ban Michael Tippett zenésítette meg, és ennek egy olasz szövegű változatát megtaláltam:
.
.
.
.
A zenéről
.
Epedek isteni zene után, holt virág szívem a szomjúságtól: ömölj bűvös bor, tárd ki reám hangjaid árját színezüst zápor, míg a lágy eső ébreszteni jő, lihegek, mint elaszott mező. . Édes zene szelleme, hadd igyalak, hajt, szüntelen űz a szomjam. Enged a kígyó, mi szívemre tapadt s megfojtaná titokban. Oltó muzsikád hallatja szavát elmémig a szívemen át. . Ha szagát elveszti a kék ibolya, elhervad ezüst tó partjainál, kelyhét kirabolja a nap sugara harmat köde sem lepi már, - elhull a virág, szaga száll csak a szél szárnyán míg a kékszínű vízre alél.
. Úgy mintha kupából ízleled szikrázva pezsgő bor bájitalát, s a varázslónő, aki tölt neked, szerelemre hív, isteni csókot ád.. . /Fodor András fordítása /
Sylvan meant savage in those primal woods Piero di Cosimo so loved to draw, Where nudes, bears, lions, sows with women's heads, Mounted and murdered and ate each other raw, Nor thought the lightning-kindled bush to tame But, flabbergasted, fled the useful flame. . Reduced to patches owned by hunting squires Of villages with ovens and a stocks, They whispered still of most unsocial fires, Though Crown and Mitre warned their silly flocks The pasture’s humdrum rhythms to approve And to abhor the license of the grove. . Guilty intention still looks for a hotel That wants no details and surrenders none; A wood is that, and throws in charm as well, And many a semi-innocent, undone, Has blamed its nightingales who round the deed Sang with such sweetness of a happy greed. . Those birds, of course, did nothing of the sort, And, as for sylvan nature, if you take A snapshot at a picnic, O how short And lower-ordersy the Gang will look By those vast lives that never took another And are not scared of gods, ghosts, or stepmother. . Among these coffins of its by-and-by The Public can (it cannot on a coast) Bridle its skirt-and-bargain-chasing eye, And where should an austere philologist Relax but in the very world of shade From which the matter of his field was made. . Old sounds re-educate an ear grown coarse, As Pan’s green father suddenly raps out A burst of undecipherable Morse, And cuckoos mock in Welsh, and doves create In rustic English over all they do To rear their modern family of two. . Now here, now there, some loosened element, A fruit in vigor or a dying leaf, Utters its private idiom for descent, And late man, listening through his latter grief, Hears, close or far, the oldest of his joys, Exactly as it was, the water noise. . A well-kempt forest begs Our Lady's grace; Someone is not disgusted, or at least Is laying bets upon the human race Retaining enough decency to last; The trees encountered on a country stroll Reveal a lot about a country's soul. . A small grove massacred to the last ash, An oak with heart-rot, give away the show: This great society is going to smash; They cannot fool us with how fast they go, How much they cost each other and the gods. A culture is no better than its woods.
.
/Whystan Hugh Auden, 1953/
.
.
Nicolas Nobokovot, az orosz születésű amerikai zenszerzőt, írót stb. a II. vh.-ban ismerte meg Auden, és barátságuk következménye pl. az azonos című korai (cca 1597) Shakespeare-vígjáték alapján 1971-ben készült Nabokov-opera, a Love's Labour's Lost, azaz a Lóvátett lovagok, máshol Felsült szerelmesek), amelynek szövegkönyvéhez Auden is hozzájárult.
.
.
.
.
.
.
.
.
Bukolikák, II. ERDŐK
.
Vadonnak mondták, mit úgy szeretett rajzolni rég Piero di Cosimo, hol egymást hágta, ölte, ette meg tigris, bocs, emse, csupasz őslakó; nem óvták ott bokor villám-tüzét, hasznos lángtól futottak szanaszét.
.
Az úri irtovány, a maradék a kalodás, kemencés faluba susogta még nomád tüzek hírét, ám bamba nyáját Mitra, Korona rét lomha ritmusára bízta csak, gyűlöltetvén mi erdei-szabad.
.
Oly szállodát a bűn ma is keres, mely adatot nem kér, és nem is ád; im az erdő! s hozzá mily kellemes; nem egy ál-szűz átkozta tanuját, a csalogányt, ki közben odafent mohó vágyról édes dalt énekelt.
.
A madár gondja persze másmilyen - s ha már az erdő hű természetét lesed, csinálj fényképet pikniken, mily törpe banda ül a sok derék lény közt, ki mind sértő gúny nélkül ád, s nem fél eget, lidércet, mostohát.
.
E jövendő koporsók közt a nép fékezheti (mint tengernél sose) szoknyákon, árun kapkodó szemét; zord filológushoz mi illene jobb nyughelyül, mint épp ez árnyvilág, mely adta mestersége anyagát.
.
Ős hangokon tanul a durva fül, mig Pán zöld atyja sebtében kopog megfejthetetlen morzét; walesiül csufolkodnak a pajkos kakukok, nyers-angolul galambok hírlelik két-gyerekes modern ház gondjait.
.
Néhány elem lazul, hol ott, hol itt, pompás gyümölcs, haldokló falevél közli bukása kellő érveit, késett ember, kit késő bánat ér, ős örömet hall távol és közel, s mint rég, a víz neszére fölfigyel.
.
Egy jólfésült erdő Miasszonyunk kegyelmét kéri; tán mégis akad, ki még fogadni mer, hogy nyomorult fajunk tisztességéből fönnmarad. Egy-egy fa, mit sétán az ember ér, a táj lelkéről sokat elbeszél.
.
A kőrisfáig irtott kis liget, a korhadt szívű tölgy leleplezi: nagy társadalmunk széthull, tönkremegy, nem csaphatnak be gyors győzelmei, s nem, hogy közért s az Égért mit adott! Erdőinél egy kultura se jobb.
.
