Rupert herceg valódi történelmi alak volt, itt olvashatni róla. Sokoldalú képességekkel, tehetséggel megáldott, tudományban, művészetekben járatos, kalandos életet élő ember volt. Többek közt a "Rupert the Devil" becenevet is viselte, innen is már asszociálhatunk a King Crimsonra (Belzebub), s mivel a Rupert név a Robert egy változata, nem lehet kétségünk afelől, hogy Rupert herceg valójában Robert Fripp preinkarnációja.
Az üvegkönnyek (vö. The battle of Glass Tears) szintén létező dolgok, más néven Rupert herceg könnyeinek nevezik őket.
Van 3 új dal, blues-olós dolgok, ami azért is jó, mert a blues a legjobb dolog, ami egy emberrel történhet. A KC zenéjében ez sosem volt egy hangsúlyos árnyalat, legalábbis elsőre nem tűnt nyilvánvalónak, amikor pedig mégis (SSEDD, ProzaKc Blues etc.), akkor fortélyos, kissé kitekert módon. Lesz még egy koncert album is. Legyen.
Felkerült a DGM-re egy teljes turné 2000-ből. 120 dollár, ami forintban mennyi is? Jó sok. Nem tudom, mikor áldoznék ennyi pénzt valami kézzel nem fogható dologra. Végigpörgetve a set listeket, meg ismerve párat a turnéról eddig megjelent koncertek közül azért biztosan elbújik 1-2 szörnyeteg a bulik között. A hangzás nem volt olyan karakán ezen a turnén, kicsit mély-szegény és talán annyira nem is dinamikus, viszont az impróknak hívott ProjeKct szekciók érdekesek.
A következő Vicar albumhoz keresnek énekest. Részemről legalábbis, azon énekelhet bárki. Nézzük a jó oldalát: végre eltűnt az a totálisan vállalhatatlan kép az oldalról, ami Fripp-et, a motivációs trénert reklámozta. Rossz volt ránézni a DGM Live-ra amíg az a kép ott volt. Alapvetően az effajta new age akármiket nagy hülyeségnek tartom, kicsit még rosszabbnak is. Ráadásul mindezért 75 dollárt kell kiköhögni. 75 dollárt. Pár órányi kamuszövegért.
Itt van a kutya elásva: mikor Te '83-ban gimnazista voltál, én még meg sem születtem. :) Az ezredforduló környékén kezdtem King Crimson-t hallgatni, az egyetlen újdonság nekem a Power To Believe volt. Innentől nyilván teljesen más az a folytonosság, ahogy én látom a zenekar pályafutását. A türelmetlenségemre lehet mentség, hogy zanzásítva ismerkedtem meg az életművel.
Rögtönzések a set listeket elnézve nem nagyon voltak, inkább csak rögtönzésfoszlányok, mint az Orpheumot felvezető rövid részlet. Az interpretációk frissességét illetően nem tudnék vitatkozni, a fentebb vázolt türelmetlenségem okán mégis van bennem nem kevés hiányérzet. Szerencsére maradt nyitva kapu, az a 3 új dal, amiről beszéltek minden bizonnyal alakulni fog valamilyen irányba, talán szaporodni is fognak. Az utrechti koncertet meg el fogom kapni, a kérdőjeleim ott felkiáltójellé változnak majd.
love letter vagy hot date? :-) ez érdekes, valóban. én gimnazistaként 83 körül ismertem meg a kc-t a petőfi rádióból, megjelent "akkori életem alatt" egy azaz 1 db. új albumuk, a ToaPP, aztán 13 évig nem tehettem mást, mint begyűjtöttem és magamévá tettem az albumokat, köztük persze 2 db. koncertlemezt (bár abból az egyik ugye az Earthbound... ami kicsit más) Szóval, nyilván eltérhet az alapélményem, olyannyira, hogy ezalatt még fel is nőttem, anélkül, hogy hot date-re egyáltalán vágyhattam volna, így én a love letterek crimsonját üdvözlöm-ismerem fel élőben azóta mindig friss örömmel az utóbbi években záporozó sok-sok koncertfelvételen.
A kérdés inkább az, hogy mennyivel kevesebb ez, mint bármely korábbi koncertalbum. Nekem egyedül az fura, s kelti némileg a cover band érzetet, hogy nincs improvizáció, vagy legalábbis olyan értelemben semmiképp nincs, ahogy azt az előző felállás élő felvételein megszokhattuk. Volt amúgy a koncerteken improvizálás? Nem rémlik, hogy olvastam volna róla.
Szubjektív magyarázatom: az album rövidsége, már-már csak jelzésszerű mintavétele adekvát forma. Nem volt szerelmes levél, csak légyottokra álltak össze, ezt nem kell túlragozni, emléknek ennyi ebből elég. Amiért mégsem bántó az újdonság hiánya, a felmelegített kapcsolat, az az interpretáció gazdagsága, kivitelezése. Én jópár szakasznál tudtam örülni annak, ahogy a kreativitás, arányérzék, önfegyelem és az együtt zenélés öröme együttesen újat hoz a jól ismert textúrákba, szinte ugyanúgy, mint egy improvizatív együttzenélésben. Néha szerencsésebben, néha kevésbé, de újat, egyedit, a résztvevőkre jellemzőt. Úgyhogy, talán ezért nem érzem gyengébb koncertlemeznek ezt, mint a korábbiakat, illetve nem érzem összevethetőnek az album-turné koncertekkel, s ezért nem tudom átadni magamat az "ezek már csak hakniznak a régi nótákkal" lemondásnak, akkor se, ha már tényleg csak ennyi marad a történet vége. Lehet, hogy az érzékelt kreativitás csak a zenészek rutinja, de akár összerakhatnának belőle új zenét is. Hátha.
Kis ellentmondásba keveredtem: az új stúdióalbum ebben az esetben természetesen nem csak stúdiólemezt jelent, hanem új dalokat is. Ez lenne a legfontosabb, ugyanis ebben a formában ez a felállás nem több, mint nosztalgia 3 dobossal.
Itt érzek némi differenciát, de ez semmi másból nem adódik, mint abból, hogy a King Crimson-t más szemszögből közelítjük meg. Elmondom mire gondolok: nem hallgatom a stúdiólemezeket. Legalábbis nagyon ritkán, talán az egyetlen Lizard kivételével. Ellenben a Collectors Club és a DGM Live digitális letöltései lévén rengeteg koncertet. Nem tudom a zenekart a stúdiólemezekkel azonosítani, nekem azok csak az életmű lábjegyzetei. Zseniális mind, de nem azok vannak a fókuszpontban. Így ezt a lemezt sem tudom egyszerű koncertlemezként hallgatni. Nekem a koncertfelvételek jelentik a King Crimson-t, az életmű ívét. Ez az álláspont persze nem érvényteleníti a többit. A Tiédet sem.
Ezt az albumot pedig ebbe az ívbe nem tudom beilleszteni. Viszont nem lejátszott meccs ez, egy stúdióalbum helyből rendbe tenné az egésznek a renoméját. Ráadásul vannak európai koncertdátumok! :)
én is most hallottam, koncertlemez ez, annak kell hallgatni, ami - teljesen oké, az eredeti albumverziók, felállások, korszakok meghatározta zenékkel a fülünkben nyilván van olyan pillanat ami jobban megragad, több, ami esetleges, én pl. az éneket se érzem zavarónak, csak más ember énekel. Szerintem nem kell többet várni tőle, mint amit bármelyik koncertabumuktól. Új album nincs, klassz, hogy újra fellépnek, élőben - a fotókkal összeképzelve - biztos állat egy élmény lehetnek, ha meg netán még összeszerveznek a sikereken felbuzdulva egy studio-sessiont, annak erdményét majd érdemesebb lesz az "életmű ívén" értékelni/siratni.
végighallgattam, szerintem egyáltalán nem rossz. persze ahhoz azért más emberek kellenének, hogy "rossz" legyen. de kevés pillanat kivételével azért annyira azt nem értettem, hogy: minek? :D
a Sailors Tale pl. nagyon fasza, viszont a Starless-ben elbaszták a legjobb részt (ahol duplára gyorsítva játsszák a hangszerek az énekémát)
Levinnél talán azért támadhat hiányérzete az embernek, mert teljesen más a játékstílusa, mint a Wettonnak, a vaddisznónak volt. A '74-es Starlessben komoly hangulati elem a röfögős, kaparós Fender Precision hangzás (ahogy az akkori felállás egész repeortoárjában!), Levintől pedig - akinek nagyon vastag, lekerekített, minden bántó éltől mentes nyolcvanas évek hangzása van - nem várható el, hogy reprodukálja azt a szerepet. Ez kis túlzással - és ellenkező előjellel - olyan, mintha azt kérnéd a művészete teljében lévő van Gogh-tól, hogy fessen Poussin stílusában.
Ez mondjuk nem menti fel Levint az alól, hogy nem találja a saját szólamát.
A lemezről: nem akaródzik hallgatni, eléggé feleslegesnek érzem így pár nap után. A Sailor's tale miatt biztosan elő fogom még venni majd, valamikor, holnapután, kiskedden.
Jó, hogy írod ezt az emlékezés dolgot. Ez a produktum tényleg olyan, mint amikor az öregember visszaemlékszik az életére, és vannak dolgok, amik most is kristálytiszták, pengeéles emlékekkel, van, ami már alig rémlik, csak szürke homály, és sajnos van olyan is, amit az időskori emlékezet hamis mázzal von be, sosemvolt csodaországot teremtve. Kb. be is lehet azonosítani, melyik szám hova tartozik:DDD
Nálam továbbra sem működik igazán. Egyszerűen nem hiányzik, ha éppen nem hallom. A rövidsége egyébként könnyen lehet, hogy ráerősít a benyomásaimra. Collins és Jakszyk képtelen megütni azt a szintet, amit én ezzel a zenekarral azonosítok.
Érdekes, amit Levin-ről írsz. A megírt szólamokat játssza, ez mondjuk a ConstruKction Of Light esetében különösen megnyugtató, ahogy az is, hogy mennyivel jobban szól, mint 2008-ban. A Starless-ben, Fripp őrülete után (ami itt inkább csak emlékezés az egykorvolt őrületre) a fúvósrész kíséretében szerintem rendben van, mikor viszont Jakszyk roppant vérszegény módon megszólaló gitárját meg Fripp gerjedését kíséri, ott én is hallok valami tétovaságot.
nos, akkor megosztanám az élményeim… negyedszerre hallgatom az albumot, s ami folyton feltűnik, hogy ez a 41 perc egyszerűen nagyon rövid egy koncertlemezhez… a dalok… a bevezető gondolom élőben lehetett igazán ütős, mégha sampling is a javarésze… a one more red nightmare elsőre tényleg elég nightmare volt… de másodszorra már annyira nem is rossz (a kedvesem annyit kérdezett: ez mi, valami új mix? :) ) a banshee… nekem elég súlytalan, ahogy a a TCOL is… a letters már jobb, de a lemez abszolút csúcspontja a sailor’s tale és a starless… bár ez utóbbiban nekem néhány levin rész elég kaparászósnak tűnik, összességében rendben van, sőt bömböltetve is nagyon ok :) a collins témákkal annyira nincs bajom, de pl. jakszyk gitárját alig hallani (mintha csak kontrázna a háttérben)… szánalmas azért, hogy a DVD-A egy szimpla sztereó kiadvány… s az egész album annyira sterilen szól, ami roppant meglepő egy koncertalbumnál, még egy KC-nál is… a DVD résznek minimum DTS-ben kellene szólnia… viszont fripp "múltidéző" digitális modern gitárhangzása nagyon tetszik! az öregre abszolút nem mondható, hogy ne haladna a modern technikával, s szerintem igazán űberül is használja… összességében ez egy nagyon rövid lemez, mintha csak egy óvatos kísérletezés lenne a rajongók felé, de valamiért nekem tetszik - rosszabbra számítottam… lehet, nagyon otromba és igazságtalan lesz amit leírok, de nekem levin közreműködése a legnagyobb csalódás, olyan iparosmunka, amit csinál - főleg amit korábban írtam, hogy sokszor csak pirickál… persze lehet, ez koncepció, de nekem inkább "céltalanságnak" tűnik…
nagyon jó írás! még nem hallottam egyelőre az albumot (úton van), nagyon kíváncsi vagyok... bár nem hiszem, hogy bármiben is el fog térni a véleményünk...
"A King Crimson inkább egy munkamódszer, semmint egy zenekar… Amikor olyan zene akar életre kelni, melyet csak a Crimson játszhat el, előbb-utóbb el is játssza azt." – Robert Fripp
A legfontosabb kérdés számomra az új King Crimson albummal kapcsolatban az, hogy képes-e[...] Bővebben!Tovább »
David Cross egyszerűen frenetikus ötlet! Akkor is, ha nem több, mint fantázia. Pár év múlva gondolom teljesen logikusnak és természetesnek fogjuk látni, hogy így alakultak a dolgok. Igazság szerint most is logikusnak tűnik. Mel Collins-t viszont egyszerűen nem tudom hova tenni. Sem a hangszíne, sem a hangszerkezelése, a sound-ja nem illik a King Crimsonba. A hangszerei sem. Szopránon olyan, mint David Sanborn (gagyi), a baritont szétfújja, tenoron súlytalan. Szépen fekszik a dallamokra, ezt aláírom. Csak itt ez kevés.
Egypár dolgot meghallgattam ettől a felállástól. Jakko Jakszyk teljes mellényúlás, helyette Adrian Belew kellett volna énekes-gitárosnak, Mel Collins játéka sokszor stílusidegen, sokkal jobb választás lett volna a régi zenésztársak közül David Crosst szerepeltetni. Trey Gunn hiányzik a csapatból, bár Tony Levin és Robert Fripp helyzetük magaslatán vannak.
(Inkább ne) gondolj bele, mit lett volna, ha Jakszyk énekel is a ConstruKction of Light-ban. Szerintem amúgy rendben van ez a verzió, nem teljesen összefogott, de szívesen hallgatom.
A One More Red Nightmare eredetijébe viszont Bruford egyedül több lendületet vitt, mint itt ez a 3 dobos-isten összesen. Az ének egyszerűen kritikán aluli. A Starless-ben úgyszintén.
A többit inkább a recenziómban kivesézem, de abszolút egyetértek veled.
