AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Nekem valós időben fogalmam sem volt, hogy miről szóltak a dalok, angolul is 35 évesen tanultam (???) meg. Innentől nekem csak a dalok voltak. Azokból pedig sosem volt elég.
Kevés szó esik a zenéről - úgyis mindenki ismeri -, annál több másról, előre is elnézést kérek. Vacilláltam is, megér-e ez egy AOTD-t, de ha már leírtam, akkor legyen.
AOTD on
Alice In Chains - Dirt
Hogy én mennyire utáltam a grunge-ot a legelején! Nem emlékszem pontosan, hogy a Smells vagy az Alive klipjét láttam előbb, de a Smells egyértelműen tetszett, az Alive viszont rohadtul idegesített. Úgy éreztem, hogy az énekes direkt fél hanggal arrébb énekel, mint kellene, és ettől hamis az egész. A Man in the Boxot kevesebbet játszotta az MTV, és talán inkább az esti-éjszakai műsorsávokban, az bejött, mégis úgy maradtam, nem keresgéltem tovább ebben az irányban. Családi nógatásra a Nevermindot megvettem CD-n, és kész. Később a Black Hole Suntól is idegenkedtem, akkor már inkább a Jesus Christ Pose lelkesített fel, ám az sem ösztökélt tovább bármire is a grunge-dzsal kapcsolatban. El-elkaptam a Would meg a Down in a Hole klipjét is, és ott már valami megmoccant, de még az sem volt elég. Azt hiszem, a Pearl Jam, majd az AIC unplugged koncertje lett a vízválasztó, akkor esett le, hogy hoppá, hát ezek kurva jó dalok, mégiscsak meg kellene jobban ismerni mindet az eredeti hangszerelésben. Net és megfelelő baráti kör (-> kölcsönkérés) hiányában így hát muszáj volt megvenni a Dirtöt.
A hosszas bevezetőt azért írtam, hogy érzékeltessem, nem ment nekem ez egyszerűen, és a Dirt sem lett szerelem első hallásra, viszont már rég megtanultam, hogy idővel pont az ilyen magukat nehezen megadó zenék lesznek a legnagyobb kedvenceim. Ma sem jelölném azonban lakatlan szigetes lemeznek, aminek magánjellegű oka van. Leginkább azért nem vinném magammal, mert egy amúgy is kilátástalan helyzetben kinek van szüksége a még nagyobb kilátástalanságra. Amikor már megismertem a dalokat, megtudtam, miről szólnak, milyen körülmények között születtek, felfogtam, mitől annyira rémisztően sivár a zene és a szövegek hangulata, onnantól teljesen más lett a viszonyom a Dirthöz és az AIC-hez.
A Dirt rendkívül kényelmetlen zene, a mai napig. Árad belőle a sötétség, a totális szétesés, a pusztulás. Ez nem a black metal sötétsége - amibe sokszor szinte kedvtelve nézek bele, mert azt képzelek mögé, ami akarok, és tudom kontrollálni -, hanem a való élet nyomorúsága. Hiába élt tőlem fényévnyire Layne Staley, és hiába voltak teljesen más problémái, nekem gyerekkorom Chicagójának (a mai VII. kerületnek) a leírhatatlan, szemmel is látható, de leginkább az emberek lelkét emésztő mocskát, a mindennapos vegzálásokat, az utcasarok mögött váró hétköznapi, de egy gyerek számára rémisztő zaklatásokat juttatja az eszembe. Meg az átmeneti lakásunk nyomasztó 18 négyzetméterét, ahol négyen laktunk, a korán, nyomorultul meghaló apát, a nemritkán 14 órázó anyát, a szétesett családot, a magányos délutánokat, estéket. (Kész csoda, hogy mindent egybevetve így is szerettem a gyerekkoromat, szerettem gyereknek lenni, mert azért voltak jó időszakok, és most már csak azokra igyekszem emlékezni.) Nekem/nekünk végül sikerült kikecmeregni a szennyből, segítség nélkül soha nem ment volna, így is feldolgozhatatlanul fájdalmas áldozatokkal járt, Staley-nek viszont csak a drog segített, így nem is lehetett más a vége az ő történetének. A grunge-korszak magasan legjobb lemezének tartom a Dirtöt, de csak ritkán van kedvem belenézni az általa tartott tükörbe. 10/9
Na jó, látom nem ír senki semmit erről a nagy klasszikusról sem, hát azért mégiscsak legyen itt valami róla. Nem vagyok egy végletekig elkötelezett grunge hívő, de például az AIC Layne Staley korszaka nálam is igen mély nyomokat hagyott. Mindig jól esik elővenni ezt a semmihez sem fogható alapvetést. A masszív, egyedi sounddal és érzésvilággal hoztak valami olyan eredeti megközelítést, mely egyszerre vonzó és egyszerre könyörtelenül 90-es évek. Nekem nagyon kellett ide Layne, számomra vele volt igazán ütős ez a scene.
+1 abszolút egyetértek eme értékeléssel, hasonlóképp látom a már norvég pacsirtás albumaikat is. a Gathering varázst nálam is a How to Measure a Planet? törte meg, amit eléggé vártam, aztán óriási balhoroggal kullogtam odébb. pedig egyáltalán nem a finomabb zenével volt gondom, az Annekés időszakból is rendre előveszem az egyik legutolsó, már a basszeros lánnyal rögzített félakusztikus koncertlemezüket, amelyre minden lemezről dolgoztak át nótát, az az album egészen gyönyörű (nekem). Home is tetszett és az if_then_else-en is fedeztem fel érdekes pillanatokat.
viszont a legeslegutolsó tényleg nagy veselkedés mellett vakvágányra futás; kb így érzem magam az elmúlt 15 év Ulver kiadványaival is, pedig őket is mennyire komáltam 2010-ig.
Szép ruhába bújtam, úgy írtam meg ezt. Még mindig nem értem teljes mértékben a VDGG-t és az összes lemezét, de így is lassan King Crimson-i magasságokba jut el nálam a zenekar, Peter Hammill pedig a kedvenc énekesemmé válik. Hammillt amúgy még Johnny Rotten is elismerte, a rock egyik legeredetibb alakjának tartotta, márpedig a kvázi a prog. rock antitéziseként létrejövő punk egyik főhősétől ez meglepő dicséret, főleg hogy a 70-es évek második felében már igencsak rossz idők jártak erre a stílusra (vö.: Robert Fripp --> dinoszauruszok --> kihalás). Mondjuk Hammill az agresszív énekstílusa alapján még egy punkzenekarba is beleillett volna, ugyanakkor a képzettsége, a cizelláltsága, a kifejezőereje alapján természetesen a VDGG-ben volt a legjobb helye.
Ha kérdezné valaki, aki nem ismeri a zenekart, hogy melyik lemezével kezdje az ismerkedést, talán pont a Still Life-ot ajánlanám, és éppen Hammill miatt, akinek szerintem itt vannak a leginkább befogadható énektémái, a legkönnyebben dekódolható dallamai. Rögtön a nyitó Pilgrims az egyik legemlékezetesebb darab ebből a szempontból, de a címadó csendes drámája és a My Room introvertált, intim hangulata is Hammill által teljesedik ki. És akkor ott a Childlike Faith in Childhood’s End, a kedvenc VDGG-dalom, aminek a végére mindig bennem akad a levegő, elfogynak a szavaim. Színtiszta hatásvadászat ugyan, de nálam nagyon működik, és azért ez az előadásmód és emelkedettség tulajdonképpen illik is a szám mondanivalójához.
Az ének-orgona-szaxofon-dob felállás egyébként, amellett, hogy egyedi volt, őrült nagy lehetőségeket rejtegetett magában, amit a VDGG a végletekig ki is aknázott mind dalszerzés, mind hangzás szempontjából. A Still Life is fület gyönyörködtetően szól, mintha a szobában játszana a zenekar.
Épp néhány napja hallgattam megint ezt a lemezt, és hát azért az elég ritka, hogy egy albumot sok évvel a megismerése után végigborzongok. Voltak/vannak ugyan libabőrözős zenék, de idővel óhatatlanul véget ér az a hatás, persze marad a jó érzés, csak már nem jelez ilyen különleges módon a szervezet. Na, nekem a Still Life-nál a minap is jelzett. 10/10
Na erre mondanák a fantasztikus filmek kedvelői, hogy valódi hard sci-fi ez az album, meg hát az összes VDGG is az. Már csak ez a kérdés, hogy az ember épp aktuális állapotában mennyit is képes befogadni egy ilyen hőskorszaki, igen magas szabadságfokkal operáló produktumból. Ma hajnalban sokáig elég jól a nyeregben tudban maradni ez ügyben, sok részét kifejezetten élvezni is tudtam zenének. Aztán a végén jött valami bonus live szám Gog címmel, na az már túl sok volt a jóból, de ugye az meg már nem tartozik a szorosan vett albumhoz. Szóval össszeségében hallom az igen magas színvonalat, többségében most tetszett is, csak asszem még mindig nem értem meg rá teljes egészében.
Az élet Anneke után már soha nem volt ugyanolyan, mint vele, de azért ment tovább. A zakatolós instrumentális bevezető utáni első énekes dal első hangjainál szinte rá sem lehet jönni, hogy nem AvG énekel, annyira jól mennek ugyanazok a manírok az új énekesnőnek. Aztán pár sor alatt azért mindenkinek leeshet, ha nem is ismeri az előzményeket, hogy itt váltás történt. Szerintem a zenét író alaptagok úgy gondolták, elég egy nagy sokk a rajongóknak, nem akarták összezavarni őket azzal, hogy még ráadásként esetleg valami teljesen új útra is lépjenek, mint ahogy például a How To Measure...-ön a Nighttime után. Szóval ez a jól megszokott Gathering-zene, nagyjából az if_then_else, Home vonalán, egy kicsit talán gitárdúsabb verzióban.
Írhatnék nagy szavakat a varázs elmúlásáról ésatöbbiről, de az a helyzet, hogy szerintem az igazi varázs már korábban, még bőven Anneke regnálása idején eltűnt, nem is lehet egy teljes karriert végigvarázsolni, az senkinek sem sikerül. Ami maradt, az nekem bőven elég, szimplán egy jó zenekar a maga kis hangulatos világában, a hangulatos dalaival. Sajnos a legutolsó lemezen már ennyi sem jött össze maradéktalanul. 10/8
Szerintem ezt így nem lehet meghatározni. Az Edda és a Tankcsapda más-más korszakban kezdett zenélni. Bevallom, én az előbbit sosem kedveltem. Nem ismerem csak a népslágereket. De mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény, hogy 50 éve csinálják. Az pedig, hogy Pataky Attila 72 évesen 3 órát fent van a színpadon és énekel tényleg nincsenek szavak. Szerintem egy pályatársa sem képes már erre. Remélem, hogy azért Lukácsék nem fogják ezt a rock 'n rollnak hívott szart 50 évig tolni. Bár így belegondolva már csak 15-öt kell nekik kihúzni...
Amit még hozzá akartam tenni, hogy a Pataky Művek volt az előzenekar és Pataky fia az Edda-slágerek többségénél is színpadon volt. A zenéje tulajdonképpen nem rossz, kicsit rock'n'roll-osabb, mint az apjáé, de a szexuális töltetű szövegek kicsit gázak - a Steel Panthernél rendben van, mert ott egyértelmű, hogy poén, de az ifjabb Pataky mintha komolyan gondolná. Buzizott is egyet diszkréten (Freddy Mercury-ről, Rob Halfordról úgy látszik, nem hallott még), meg még az apja szófordulatait is használta konferálás közben. Azon gondolkoztam, hogy a (rock)zene egy bizonyos szint felett üzlet is, családi cégnél meg szokott olyan lenni, hogy a fiú kap valami állást (akár vezetőit is), hogy beletanuljon a dologba, mire a cégalapító családfő nyugdíjba megy. Itt is mintha ez menne. Ugyanakkor a (rock)zene, meg a művészetek azért más. Cégvezetésnél dicséret, hogy ugyanúgy csinálod, ahogy az apád, (előadó)művészetnél azért nem feltétlenül... A fiú szempontjából egyfelől jó lehet, hogy beleültetik a tutiba, ugyanakkor 40 évesen sem a saját útját járja, hanem ott van, hogy minden lehetőség, minden taps az apja nevének szól...
Pataky (az Attila) konferálásából még egy dolog ütötte meg a fülemet: többször mondta, hogy "50 év a rockzene, a nemzet szolgálatában". Az első még rendben is lenne, de a (rock)zenében az az egyik nagyszerű dolog, hogy nemzetközi. Nincs nemzetisége annak, hogy "Wop bop a loo bop a lop bom bom", ez univerzális. Még az Eddának is volt angol nyelvű albuma, szóval 25 éve még ő is tudta, hogy ez baromság - ennyire kell neki a Kossuth-díj, hogy ilyen hülyeségeket beszéljen a színpadon?
És nagyon jó volt a beszámolód az Edda-koncertről.
Amikor ment itt a nagy eszmecsere pl. a Tankcsapdáról, majdnem beírtam ide, hogy szerintem pl. az Edda sokkal jelentősebb zenekar a Tcs-nál, de aztán inkább hagytam az egészet...
Annak idején a Wishmasterrel nagyot robbantó finnek persze engem is felcsigáztak, mi a francot hypeolnak ezek körül, tíz pontos kritikák... Oké, a finn szimfometal vonal nagyot ment az ezredforduló környékén, de egyetlen lemez kivételével nem igazán tudtam megkedvelni. A kivétel pedig ez a korong volt. Még a legelső Drakkaros újrakiadást sikerült behúzni, amit aztán napokig hallgattam bookletel a kézben. Más volt, direktebb, gitárcentrikusabb, mint a későbbi lemezeik, vagy egyszerűen csak itt írtak olyan dalokat, amelyek megérintettek. Ahogy berobbant a Stargazers, hah... most is libabőr. A nyilvánvaló sláger Walking in the Air/Sleeping Sun párosa ugyan szép (de a Swanheart se gyengébb, mégis ritkán hivatkozzák), én azonban az olyan nótákat kedveltem igazán, mint a Devil & The Deep Dark Ocean, a Sacrament of Wilderness, vagy a The Riddler. Idén májusban lesz negyed százados ez a lemez, de most elővéve sem érzem kényelmetlennek vagy izzadtságszagúnak, örülök, hogy egyedüli hírmondóként polcon van a New Model Army és a Nocturnus anyagok között. 10/9
