AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Meghallgattam, illetve inkább végigszenvedtem, de a "bő ötven percnyi nyomorúság" leírásod tökéletesen jellemzi az albumot. Olyan, mintha mindenkinek lenne ötlete, és erre írnak még pár téma-hangulat-tempó-ének váltást a vendégzenészek is. Vannak benne kifejezetten jó ötletek, de arányaiban kevés, nekem az egész olyan kísérletezősnek, útkeresésnek tűnik, hiába a 20 év.
Hahaha, hát igen. Nekem akkor is első a benyomás, ha 43 éves a lemez, és ezt is csak a klasszikushock cikk miatt vettem elő, mondjuk magát a cikket el sem olvastam. Csatlakozni tudok ahhoz - asszem Thorcsi volt -, aki azt mondta, nem véletlen, hogy a NWOBHM-ból, illetve annak B-vonalából kevés maradandó érték lett. Kisebbfajta fémhullámocska volt ez csak. Eme lemez is tulajdonképpen jó, tisztességes rokkolás, de ennyi év távlatából visszatekintve már nem egy nagy eresztés, valami plusz töltet hiányzik belőle. Amúgy a The Story So Far-nál rögtön beugrott a Queen-től az If You Can’t Beat Them, ugyanaz a téma, persze ez olyan téma, hogy ezer zenekarnál feljöhetett, de itt még a gitárhangzás is tök May-es. A Silver And Gold-ban felbukkanó “rich man, poor man, beggar man, thief” gyerekmondókás sor meg az én agyamban régesrég Bon Scott hangján rögzült be a Sin City-ből (amúgy vajon a “tinker, tailor, soldier, sailor”-t is előszeretettel használták a rockszövegírók?). Persze a lemez kipöröghet az AOTD-n is, de ha jól tudom, hangsúlyosabbak a jobb helyezésű lemezek, ez meg Fater 20. helyezettje volt, szóval lehet, hogy sosem kerül rá sor.
A kulcsszó: Aesthetic Death. Ha ismered a kiadó profilját, kábé tudod mire számíthatsz, ha nem, akkor – állítólag – valahol a doom és black metal kereszteződésénél kell keresgélni. Azért állítólag, mert több helyen ezt a címkét aggatják rájuk, noha a doom abszolút helytálló, szerintem inkább sludge és némi death’n’roll mocsokság ötvöződik ebben bő ötven percnyi nyomorúságban. A már két évtizednél is hosszabb ideje alkotó francia brigádnak ha jól számolom ez a hatodik nagylemeze, a reménytelen kietlenséget ábrázoló borító tökéletesen adja meg az alaphangulatot. A zene ritkán gyorsul középtempó fölé – leginkább ekkor kap egyfajta szennyes death'n'roll ízt –, viszont ennek ellenére sem tűnik egysíkú maszatolásnak. Ráadásul bátran játszanak a harmóniákkal és szaxofont is bevetnek színezésként, ami ehhez a zenéhez maximálisan passzol is. Akárcsak Laurent Chaulet bömbölése, amely helyenként kísértetiesen idézi Fernando orgánumát a korai Moonspell időkből.
Súlyos, sok hallgatást igénylő alkotás, de kifejezetten tetszik.
Simán lehet, hogy az a SR jobb ennél, én azt nem hallottam. Azt tudom, hogy már megint énekes nélkül vannak, a csávó, aki azon énekelt, egészségügyi okokból lelépett.
Lebuktál, másoltad az én lemezcímemet. Abszolúte direkt tudatosan elírtam a Campton-t (amúgy az énekes neve) Compton-ra, hogy kiderüljön a turpisságotok. :D
Nekem ez tetszett, de túl sok okosat én se tudok írni róla. Az átlagnál keményebben tolt blues-rock a 70-es évek első feléből, kb. az Iron Butterfly vonalán, csak agresszívebb énekkel, feelingesen, tét nélkül, a nagyobb megfejtéseket mellőzve. A legjobb az instrumentális Fantasies, nem véletlenül, az ének az egész lemezen kevéssé kidolgozott, pacekból keni a pali, szerintem a stúdióban, felvétel közben találta ki a témái zömét. Az album magas helyezése Latzinál talán annak köszönhető, hogy '74 zeneileg nem volt túl emlékezetes év, bár azért akkor jelent meg egy Red, Fly To The Rainbow, Relayer, The Lamb Lies... is. Ugyanazt érzem, mint az Arc esetében: valószínűleg nem véletlen, hogy egy lemez után be is dobták a törölközőt. Az Arcot amúgy azóta már felhallgattam 10/8-ra, szóval nekem ez a zenei világ tényleg bejön, de itt azért egyelőre még az óvatos 10/7-et érzem indokoltnak.
Nyers, fésületlen blues-os hardrock, hozzá illő ösztönösen ordibáló, karcos torkú énekessel. A produkció kicsit fals, kicsit laza, szétesős, meg úgy általában egy amatőr bája van az egésznek. Ők biztos élvezték elkészíteni, én 50 évvel később már nem annyira élvezem hallgatni. Hallottunk ilyet ezret, túlnyomórészt jobbakat. Na de majd Latzi megvédi. Vagy nem. :) 5/10
Om - Advaitic Songs Jó kis zen zene. A repetitív részekről a Tool, a szívfájdítóan keserves vonósokról a Winds önreflexiója ugrott be. Annak idején elég sokat hallgattam a lemezt, kicsit furcsállom is, hogy nem listáztam, mert ha nem is örök kedvenc, de azért eléggé kedvelem. Nagyon átjön az aura, az a fajta meditatív hatás, amit például a drone doomban nem tudok megérteni. A vonósok biztos állat módon búghatnak vinylen. Szép zene. Jó lenne majd egyszer áttolni a teljes diszkót. A God is Good borítója és címe nagyon beragadt az agyamban, de zeneileg nem emlékszek semmire belőle. 8/10
Message - From Books And Dreams Azt hittem, hogy ezeknek az első lemezét listáztam én is, de ahogy nézem, azok a hetvenes évekbeli németek Messengers néven futottak, nem a Message-en. Az egészen biztos, hogy a Kadavarnak kurva nagy hatásuk lehetett ez a banda, mert a Dreams And Nightmares énektémái között tekergő riffek gyakorlatilag mintha egy az egyben valamelyik korai Kadavar-nótából származnának. A Sigh némileg fifikásabb szerkezetű, de nekem ott is a berlini szakállasok sziluettje villant fel. A lemez vége felé egy kicsit már elvesztettem a fókuszt, pedig az sem rossz, de valahogy nem nagyon lóg ki felfelé a korszak brutálisan erős átlagából. Nem rossz lemez, párszor áttoltam már mióta kipörgött, és fogom is még hallgatni. Osztályozós kedvemben vagyok: 8/10
Gátlástalan száguldozás különböző stílusok között. Egyfelől hallatszik, hogy HP az In Solitude-ban játszott, másfelől ez nem jelent semmit, mert van itt űrrockos szintibugyogás, 80-as évekbeli rock/metal, pop, prog. rock, posztpunk, gótika, sok minden. Egyszer-egyszer recsegős szaxofonszólók borítják fel az egyébként sem nagy fegyelmet. Az előző szólólemezének eklektikus útvesztőjéből én nem találtam a kiutat, itt viszont a fogósság rendet tesz a káoszban. Messze nem EFB, sokadszor hallgatom, és már most tudom, hogy nagy reményekkel néz az év végi listázás elé.
Ugyanaz, mint az Enslaved: annak idején többször végigment - nem utolsósorban az itteniek dicséretei miatt -, most újra megpróbáltam, és nem az volt, hogy atyaúristen, mi ez, de ez sem nyert. Pedig örülnöm kellene, a stoner nem tartozik a kedvenc stílusaim közé, így viszont, keleti filozófiával és zenével átitatva valamivel érdekesebbnek hangzik. Amikor vonósokat kísér a ritmusszekció, akkor kedvenc amerikai avantgárdistámra, a Giant Squidre is emlékeztet, csak az jobb, izgalmasabb. Hamar rájöttem arra is, miért nem tetszett soha igazán az Om. A szokásos mániám: zavar a jó énektémák hiánya. Nem is ének ez, inkább csak beszédszerűség. A sok akusztikus hangszer miatt amúgy nagyon szépen szól a lemez. 10/6-nál nem ér többet nálam.
Hindu filozofista valamiféleség, csellóval, szitárral, zongorával meg egyebekkel, ami nyomokban itt-ott stonert is tartalmaz. Hát ha valami, ekkor ez legalább egyedi. Hogy jó-e, az más kérdés. Van ilyen vallásos révület benne, amit én sosem értettem, az ilyen tudatszintek elérésére totál alkalmatlan vagyok. De hazudnék, ha azt mondanám, nem kötött le. Az utolsó szám különösen szép volt. Nem ez volt életem legértelmetlenebbül eltöltött 44 perce. 7,5/10
Pedig ez is előző évezred, de semmit nem kopott azóta, egyszerűen pusztító:) Pedig akkor még nem is Kollias, hanem Pete Hammoura dobolt, aki zenekari szinten azóta kis túlzással nem is létezik, pedig van bőven oktatóvideója a jutubon. Kevés ilyen időtálló zene van, ami nem hangzik mai füllel unalmasnak, fáradtnak - lassú ugye nem lehet - elcsépeltnek, de ez köztük van.
Erőt vettem magamon, de csak azért, mert az előzetes dalra, amit hallottam még hónapokkal ezelőtt, azt írtam akkor: “semmi extra, mégis jólesően rendben van”. Na, ez tulajdonképpen az egész lemezre igaz. Jobb, mint amit egy egy ilyen egykori, levitézlett rokkhuszártől várnék. Egy szólólemezét se hallottam eddig a csávónak, de az ötből jelenleg magasan ez áll a legjobban a RYM-on (oké, friss, megy az majd még lejjebb).. Nekem az olyan sötétebb dalok tetszenek, mint pl. a (Hold On) To The Dream, de itt-ott belehallom az AIC-t is az anyagba, a Hard Darkness-t meghallva szerintem Jerry Cantrell már írja is a számlát. A borító iszonyatos, ha az mutatná a színvonalat, messze menekülnék. De az egyszeri metálos se hallgatna bele az alapján, ha betévedne egy lemezboltba és meglátná. Pedig mondom, teljesen korrekt anyag.
Amikor anno dominó 1976-ban kilőttek az űrhajóval, és a Nap megkerülése volt a küldetésem, a Földre történő visszatérésem során én is összeszedtem néhány traumát. Meglepő lehet, de a homoszexualitás nem volt köztük. Akkor még nem létezett thrash metal, sem trash metal, de úgy emlékszem, még speed metal sem.
Nekem ők is vadiújak, pedig 2006 óta léteznek, technical/melodic black/death vonalon. Szerintem marha jók, tényleg tudnak mit kezdeni a hangszereikkel, és ötletes zenéket írtak. Elég gyors az alaptempó, de nem sikálás, hanem kidolgozott témák, aki kedveli az ilyen jellegű dolgokat, annak mindenképpen ajánlom.
Egy újabb lemez, ami 45 percben akár nagyon jó is lehetne, az ötlet jó, a hangulata is, de nagyon sok az unalmas rész sajnos. A címadótól kezdve 15 percen keresztül mi történik például?
Az elvarázsoltak egy csodálatos könyv, az egyik legfurcsább börtönregény. A Fumaxnál jelenleg is választható, 1 forintos ajándék, 11000 feletti rendelésnél.
