> a szerbiai Кучај földrajzi név miből ered és mit jelenthet?
Annak, aki kevésbé járatos a szerb földrajzban, a Kučaj (Кучај) kelet-szerbiai hegység, a Kárpátok legdélibb, azt a Balkán-hegységrendszerrel összekötő tömbje. Hasonló nevű lakott hely van Károlyváros környékén Horvátországban Hreljin Ogulinski faluban.
Az etimológiájáról nem találtam [eddig] adatot. Mindenesetre Szerbiában van Kučevo (Кучево) város is, amelynek neve minden valószínűség szerint egy Kuč- (Куч-) személynévből képződött*. Ugyanerre mutat a szerb Kučin (Кучин), horvát Kučiće, Kučine, boszniai Kučić Kula (Кучић Кула), részben a horvát Kuče és kiemelten a montenegrói Kuči (Кучи) törzsnév.
Mivel a szerb-horvátban az -aj is kicsinyítő képző, így feltételezhető, hogy a Kučaj helynév alapja is személynévi. A személynév etimológiai alapjához a korábban említett szerb-horvát kuče ’(kutya)kölyök’ szón kívül szóba jöhet még a kuč ’járomszeg’, a kučati ’magához vonz/húz (horoggal, kampóval)’, kučina ’(kender)kóc, csepű’ is. Ezenkívül a Kuči törzsnevet az albán kuq /kuty/ ’vörös, piros’ színnévből, pontosabban az abból lett személynévből eredeztetik.
NB. Kérdéses a szerb-horvát kuća ’ház; kalyiba, kunyhó’ szó idevonhatósága. A nyelvterület nagy részén megkülönböztetik a č és a ć hangot, így ez ellene szól. A Zágráb környékén és a történelmi Szlavóniában beszélt kaj-horvát nyelvjárásban azonban ez a két hang egybeesik. Az elnevezések többsége azonban ettől a területtől távol esik (ill. ott is inkább o áll az u helyett a koča ’kunyhó’ szóban). Ugyanakkor némileg bizonytalanná tesz, hogy a Kuči névben az albán q hang č-ként és nem a közelebbi ć-ként szerbesedett.
Ui. A szerb-horvát Kučin helyneveknek van északon is párhuzama, vö. szlovák Kučín (Felsőköcsény) és Kučín (Alsóköcsény).
Ezek azok a lehetőségek, amelyeket át tudok látni.
* Az -ev(o) hím- és semleges nemű alaphoz járuló birtokos melléknévképző, az -in(e) ugyanez, csak nőnemű szóhoz teszik. A -ić apanévképző, az -iće ennek többes száma, ’… leszármazottai’ értelmű helynévképő. Az -e, -i többesszám-jelek, amelyek ilyenként személynévből helynevet is képeznek.
Sok (házi) állat neve származik hívószóból, vö. libu-libu ~ liba, cicc ~ cica stb. Ezek a hívószavak az adott állatra jellemzői anyai hívóhangot próbálják utánozni. Így ezek más hangutánzó-hangfestő, valamint gyermek- és dajkanyelv szavakkal együtt hasonlóak lehetnek távoli, egymással kapcsolatban nem lévő nyelvekben, hiszen hangalakjukat nem (csak) a nyelvtörténeti előzményük szabja meg, hanem kötődnek a fizikai valósághoz (szakszóval „motiváltak”).
A magyar etimológia irodalom is felvázol távoli párhuzamokat, amelyek a hasonló hívószói alap miatt lehetnek hasonlóak, azonban azt sem zárja ki, hogy ezeken belül vannak átvételek, illetve a nyelvrokonságból eredő kapcsolatok (azaz már az alapnyelvben volt ilyen hívószóból lett közszó, amelyet a leánynyelvek is örököltek). — A kutya szó –a végét, hasonlóan a liba, cica stb. nevekéhez, már magyar fejleménynek tekintik. Ez vagy a hívószót „főnevesítő” kicsinyítő képző (tehát a Pista név –a-jával „rokon”), vagy az –ó folyamatos melléknévi igenév képzőjének alakváltozata (ekkor a hulla [tkp. hulló] az analógia).
Magának a tő lehetséges finnugor rokonságára utal az északi vogul (manysi) кутюв ~ kūťuw [ku:cuw] ’kutya, kutyakölyök’, a sziszolai zürjén кычан ~ ki̮ćan [kɨtɕan], ’ua.’, észt kutsikas ’kiskutya’; bár az is lehet, hogy ezek is csak a motiváltságuk miatt hasonlóak.
A nyelvrokonsági körön kívüli hasonlóságra mutat példát az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen az oszmán-török kuçukuçu ’kutya gyermeknyelvi neve és hívószava’, az olasz cucciolo ’kutyakölyök, tejfölösszájú’, nyelvjárási cuccio [kutʃ:o] ’ua.’, szerb-horvát kuca, kuče ’kiskutya, kutyakölyök’, orosz nyelvjárási кутя (kutya) ’kutyakölyök’. — Az orosz szó a szinte teljes egyezés ellenére eltérő fejlődésű, legalábbis a végén, az ottani –я (–ja) ugyanis az ősszláv –ę kicsinyítő képző folytatása, mint a дитя (gyitya) ’gyerek’, теля (tyelja) ’borjú’ stb. szavak végén, és a tőalakja eredetileg –ен– (–[j]en–, –jon-–), mint azt a továbbkicsinyített, egyben ma már köznapibb кутёнок (kutyonok), телёнок (tyeljonok) alakok is mutatják.
Max Vasmer, a legismertebb orosz etimológiai szótár összeállítója az orosz кутёнок (kutyonok) ’kutyakölyök’ címszó alatt az alábbi orosz kapcsolatokat ismerteti: szibériai nyelvjárási кутя (kutya) ’ua.’, куть-куть (kuty-kuty) ’csibék* hívószava’, кутька (kutyka) ’csibe’, Kurszk környéki кутёнок (kutyonok) ’pulyka’, Kolima vidéki кутика (kutyika) ’szánhúzó kutyáknak szóló parancs’.
A közelebbi szláv rokonok közt említi az ukrán котюга (kotyuha) ’kutya, kandúr’, szlovák koťuha ’(régen) kutya; (ma) csirkefogó, betyár’ szavakat, ezek végén az –uha kicsinyítő képző. Az első szótagi o hang a kot, kocúr ’kandúr’ szavak hatására alakulhatott ki az eredetileg feltételezhető u-ból. — Továbbá a hasonló kuč- (kucs-) tőből: bulgár куче (kucse) ’kutya’, кучка (kucska) ’szuka’, szerb-horvát kuče, szlovén kuček, lengyel *kucziuk; lengyelül kuciu-kuciu [kutɕu.kutɕu] hívószó is van.
Balti párhuzam a lett kuce ’szuka’, kucis ’(kan) kutya’ szó, területileg közel esik az albán gyermeknyelvi kuç ’kutyus’, kuçke ’szuka’. A távolabbi rokonnyelvek közül az iráni nyelvek közül az oszét куыдз (kuydz) [kʷɨdz] ’kutya’ és kurd kûçik [ku:tʃik] szavakat említi. Ez utóbbiak esetleg összefügghetnek a Morgenstierne által hozott kəč < kut-či (*kuta-či-) alappal.
Ugyanakkor Vasmer az is felveti, hogy a szláv kuč- tő elvonás a nőnemű –ka képzős kései ősszláv *kučьka < korai ősszláv *koukĭkā szóból, amely így a litván kaukti ’vonyít, vijjog, bőg’, illetve óind kōcati [ko:tʃati] ’erős hangot hallat’, óind kōkas ’farkas’ szavak rokona lehetne. Ebben az esetben a szláv ty-s és cs-s szavak nem tartoznának etimológiailag össze.
Szóval az etimológiai rokonság még a közeli nyelvcsoporton belüli hasonló szavak esetén sem biztos, viszont az sem biztos, hogy csak ’kutya’ (vagy ’farkas’) értelmű szavakat kell rokonítani, hiszen az oroszban a háziszárnyasok neve egyezik, a magyar irodalom pedig „rokon értelműnek” véli a koc-koc hívószóból lett koca ’nősténysertés’ megnevezést a kutya szóval. A magyar esetén arról se feledkezzünk meg, hogy az állat nevében van eb szinonimája, és ennek biztos ugor egyezései vannak (vö. UEW). És még mielőtt a magyar és az iráni kapcsolatot vizsgálnánk, előbb a magyar és az orosz-ukrán-szlovák viszonyáról kellene valamit mondanunk: de erről sem lehet konkrét állítást tenni.
Jómagam ezt találtam, s talán van köze az itteniekhez. Furcsa módon összefutottam már korábban is olyan szavakkal, amik a magyarban vagy nincsenek megfejtve, vagy nagyon bizonytalanok és középiráni/keletiráni nyelvekből, esetleg török közvetítéssel, magyarázhatónak látszanak. Remélem legalábbis, hogy nem túl dilettáns elképzelés ez részemről. :-)
Georg Morgenstierne norvég nyelvész sugnani (ez egy pamíri keletiráni nyelv) szótárában az alábbi sorok szerepelnek "kutyaügyben":
kud m., kid f. ŠXRB dog; kï/ůd S; kwod Y he-dog; kid S; kəč Y she-dog. – Gen. 67 < *kuta/ī, ibid. 130 kəč < kut-či (or rather *kuta-či-). Cf. Yaghn. kut; Sgl. kud, etc.
Corrigenda: „Mások szerint a forrás ennek kelta*Dān-ou̯i̯os párhuzama (hasonlóan mint a walesi Donwy folyónévé) … Ezt kivetően a név a germánban, szlávban is hímemű (tehát nem –a végű)”
A jelentős folyók nevét a közvélekedés teoretikusan a legrégibb keletű földrajzi nevek közé sorolja, mert a teljes hosszuk mentén kevesebbszer cserélődött le egyszerre a teljes népesség, így nagyobb a hosszon tartó átörökítés esélye, mint a kisebb földrajzi kiterjedésű toponimák esetén. — Minden nyelvre jellemző változások egyike a hangtestek rövidülése, pl. a szinkópa (magánhangzó-kiesés a szó közepéről), a szóvégek lekopása. Ezekben a változásokban a földrajzi nevek is részt vesznek: és a régi, stabil megnevezések régebb óta vesznek részt, mint az újabb keletkezésűek, így természetszerűen rövidebbek. Egy hasonló – bár fiatalabb, de pont ezért szemléletesebb – magyar változáshoz vö. a –falva utótagú településnevek –fa alakúvá rövidülését. — Nincs tehát semmi csodálatos abban, hogy a nagyobb folyók neve rendszerint rövidebb, mint akisebb vízfolyásoké.
A fenti példán kívül a rövidülés a magyar nyelvre is jellemző: a mai három szótagos Fehérvár helynév a XI. sz. közepén a Tihanyi Alapítólevélben még öt szótagból állt: feheruuaru. A magyar nyelv a késői ősmagyar korra elvesztett minden eredeti szóvégi rövid magánhangzót, a mai szóvégi magánhangzók pedig bonyolultabb hangkapcsolatok egyszerűsödései. A mai magyar fa ’fás szárú növény’ szó rekonstruált elődje *puwɜ, a búza ’gabonanövény’ oszmán-török párhuzama buğday s í. t. — Így a mai –a végű magyar helynevek is vagy átvételek, vagy hosszabb hangalakok egyszerűsödései (vagy mindkettő).
A sok –a végű víznévre az a magyarázat, hogy egyébként is sok az –a végű szó. Ezek közül sokat a szláv nyelvek és a középkori latin közvetítettek. E két nyelvcsoport közös jellemzője, hogy a nyelvtani nem a szóvégekben alakilag is kifejeződik, és a nőnem tipikus végződése mindkettőben –a. Ez tehát azt jelenti, hogy a főnevek durván harmada ezekben a nyelvekben –a-ra végződik. Ráadásul a ’víz’ jelentésű szó (szláv voda, latin aqua) is nőnemű, csakúgy mint a ’folyó’ (szláv reka ~ rijeka, latin flumen). Ha tehát egy folyónévről kell a nyelvközösségnek döntenie, hogy az milyen nemű, akkor adódik, hogy nőnemű lesz, így a neve is –a-ra fog végződni. (NB. A vizek „nemisége” kifejeződik abban, hogy e népeknél a vízhez kapcsolódó mitológiai lények túlnyomóan nőneműek voltak.)
Nem említettél ilyet, de a környéken több folyó neve azért –a végű, mert olyan elhomályosult összetétel, amelynek utótagja az ógermán *ahwō ’(folyó) víz’ szó (a latin aqua rokona). Ez a gótban is adatolt mint ahva, a németben pedig aha > ahe > Ach alakokon keresztül redukálódott –a-vá. Ugyanez a redukció megtörtént a skandináv nyelvekben is, ott dán-svéd-norvég å (régen aa alakban is írva), izlandi-faröeri á az alakja (és itt a közszói használata is megmaradt). — Jellemző német példa a Duna két forrásága, a Brege (1234: Brega) és a Brigach (10985: Brigana): mindkettő egy ’hegyi folyóvíz’ értelmű germán szóösszetételből eredhet, amelynek ófelnémet megfelelője *bergaha, a góté pedig *baírgahva lehetett.
Szajna: Ilyen alakban először 1818-ból adatolja Kiss Lajos, 15 évvel korábban még Szejne volt. Az –a végű magyar név a német Seine hibás, betűejtéses [seinə] hangalakjának átvétele a végződés latinosításával. Hasonló latinosításhot vö. német Göttingen > magyar Göttinga stb. — A német név az egy szótagú francia Seine [sεn] átvétele, amelynek a helyesírása az ófrancia két szótagos ejtést tükrözi. A folyónév ókori latin formája a három szótagos Sequana volt. Ez egyesek szerint preindoeurópai eredetű, mások a kelta istennévből vezetik le, amely a mai francia Saône folyónak is nevet adó Souconna kelte istennő névváltozata lehet. (A Saône-t az ókori rómaiak Arar-nak nevezték.)
Rajna: Ilyen alakban először 1757: Raina. Ez a német Rhein átvétele a szóvég latinosításával (hasonlóhoz vö. Szajna, Elba, Majna). Korábban Rén(us) volt a magyar neve, vö. rénes ~ rénusi forint ’rajnai [a Rajna menti fejedelemségekben vert] forint’. Ez az ókori latin Rhenus (~ görög Ῥῆνος) név tudós továbbéltetése. Ezt ’folyó’ jelentésűnek értelmezik az indoeuópai *rei̯ ’folyik’ tő -no- tőképzős származékaként. Vö. pantha rhei ’minden folyik’ (értsd minden mozgásban van) ógörög szólás, ill. a középír rían ’tenger’ szó. — Ha nem is ők alkották a nevet, a kelták tartották fent a nevet az írásos korig. Toszkánában is ered egy ugyanilyen etimológiájú nevű folyó, a Reno, amely a Pó deltájától délre ömlik az Adriába. — NB. Ez a folyónév így csak a modern magyarban végződik -a-ra.
Majna: 1883-tól Majna a német Main végének latinosításával. Ókori latin neve Moenus, és indoeurópai eredetűnek vélik: egy hasonló szó maradt volna meg litvánban maivas alakban és a ’mocsaras talaj’ jelentésben. — NB. Ez a folyónév így csak a modern magyarban végződik -a-ra.
Duna: Korai magyar fejlemény (1210: Agduna ’Ág-Duna, a mai Mosoni-Duna’), amely az északi szláv Dunaj folyónév átvétele. A szóvégi –aj > –a változáshoz vö. fentebb a búza szót. Az északi szlávok szóvégi –j-je lágy v-ből lágyult tovább, és ők a germánoktól (gótoktól) kaphatták *Dōnavi formában, akik pedig a görög Δανούβιος ~ latin Danubius nevet vették át. Ez utóbbiak forrása pedig egyesek szerint egy középiráni *Dān-avya- lehetett, amely az középiráni dānu- ’folyó’ (> oszét don ’folyó’) továbbképzésének látszik. Mások szerint a forrás ennek *Dān-ou̯i̯os párhuzama (hasonlóan mint a walesi Donwy folyónévé). — NB. A latinban és görögben a név hímnemű talán a hímnemű fluvius, ill. ποταμός ’folyó’ köznevek hatására. Ezt kivetően a név a germánban, szlávban is nőnemű (tehát nem –a végű). Így a folyónév csak a magyarban –a végű másodlagos hangváltozás eredményeképpen. (Az középiráni végződést nem tudjuk, a fent csak a rekonstruált tőalak szerepel.)
Drina: Az ókorban még más végződéssel szerepel: latin Drinus, görög Δρίλων, korábbi Δρείνος ~ Δρείλων. A magyarban későn, a XVI. sz. közepén adatolható, itt a délszláv Drina név átvétele. Az –a végződést a szlávok tehették a névre a nőnemű szláv reka ~ rijeka ’folyó’ köznév analógiás hatására. — Távolabbi etimológiát nem találtam.
Boszna: A magyarban a délszláv Bosna ['bôsna] folyónév átvételéről van szó, amelynek ez a hangalakja a szlávok közt alakult ki. A középkori latin forrásokban Bosana, Bosina, görögül Βόσωνα formában fordul elő. Az ókori említései bizonytalanok, a Bathinus folyónevet próbálják egyesek hozzákapcsolni. Az etimológiáját leginkább egy illír *Bass-(i)an-a(s) képzésben vélik megtalálni, amelynek *bass- alapja az indoeurópai *bhog- ’folyóvíz, patak’ tő folytatása, mint a német Bach ’patak’ szó.
Elba: Magyarul először 1853-ban említik Elba alakban a német Elbe (nn.) végének latinosításával. Az ókorban Albis alakban említik a nevét, a középkorban Albia is előfordult, de ez már a latin alba ’fehér’ szó népetimológiás hatását mutatja. A neve voltaképpen egy ’folyó’ jelentésű germán közszó, amely ilyenformán a skandináv nyelvekben maradt fent máig, vö. svéd älv, dán-norvég elv, izlandi elfur.
Dráva: Ókori neve görög Δράβος, latin Dravos ~ Dravus volt. A mai –a végű névalakja a szlávban alakult ki, vélhetően a rěka ’folyó’ közszó analógiás hatása miatti nemváltással. A magyarba korán bekerült a délszlávból (XII. sz.-i írásos említése van). — Többen az indoeurópai *drou̯os ’futás; folyás’ szóra vezetik vissza, amelyet az óind draváḥ ’futás, gyors mozgás; folyósság, folyadék’ szóval igazolnak.
Száva: Ókori neve görögül Σάουος, latinul Savus. A mai –a végű névalakja a szlávban alakult ki, vélhetően a rěka ’folyó’ közszó analógiás hatása miatti nemváltással. A magyarba korán bekerült a délszlávból (XII. sz.-i írásos említése van). — Az indoerópai *sou̯os ’nedves dolog, folyadék’ szóra vezetik vissza, talán az illír *savas ’folyó’ közvetítésével.
Kupa, Kulpa: Az ókorban görögül Κόλαπις, latinul Colapis. Ezt összetételként értelmezik, amely olyan indoeurópai nyelvben keletkezik, amelyben az alapnyelvi kʷ hangból p lett, az –apis utótag így a latin aqua rokona lehet. A Kol- előtagnak ’görbe’ vagy ’világos’ értelmet próbálnak tulajdonítani. A délszlávok a nevet Kъlpa > Klpa formájúra alakították, és ebből a XVI. sz.-ban lett horvát-szerb Kupa, szlovén Kolpa [kou̯pa] (vö. szláv dlga ’hosszú (nőnemű)’ > szerb-horvát duga, szlovén dolga). — A folyónév magyar forrásokban a XII. sz.-ban igazolható (Culpe [latin birtokos eset], egy-kétszáz évvel későbbi másolatban): ez még a régebbi szláv Klpa formából ered a névkezdő mássalhangzó-torlódás feloldásával. A Kupa újabb átvétel.
Tisza: A honfoglalás előtti forrásokban görög Πάθισσος, Τισσός, latin Pathissus, Tissus, Tisia formákban jelentkezik. A Pa- előtagú és anélküli formák egymáshoz való viszonya kérdéses. Egyesek egy trák-dák *patis ’víz’ szót keresnek benne (amely a szanszkrit pāthas ’víz’ szó alapján feltételeznek), mások az indoeurópai *ti-sjo- ’olvadék (víz)’ képzést látják benne. Ez utóbbi esetben a pa- ’el-’ értelmű előképző lehet. Az is lehet, hogy két név keveredik, illetve korabeli népetimológia lépett fel. — A magyarba és a németbe (Theiß, Teiss nn.) a nevet a szláv közvetítette .
Volga: Tisztázatlan etimológiájú név, amely nem megy vissza az ókorba, Ptolemaiosz Ῥᾶ (Rha)-ként ismeri (ezt őrzi a mordvin Рав(a) / Rav[a]). A szláv etimológia a nevet összeköti a cseh Vlha és lengyel Wilga folyónevekkel, így az orosz волглый (volglij), cseh-szlovák vlhký, lengyel wilgotny ’nedves, nyirkos’ szavak tövéből származna. Van finnugor etimológia is, amely a Vologda helynévvel kapcsolná össze, amely ezáltal a magyar világ ’világosság’ szó távoli rokona lenne, vö. keleti cseremisz волгыдо (wolγə̑δo) ’világos’, régi Волгыдо (Wolγə̑δo) ’Volga’, finn valkea ’fehér, világos’, valko ’fehér ló/állat’, észt valge ’fehér, világos’. — Az Etelköz helynév tanúsága szerint eredetileg a magyarok a török nevén ismerték: csagatáj Ätil ~ Ädil, tatár Идел (İdel).
A Lena folyónév eredete nem tisztázott, de úgy vélik, az evenki Елю-Енэ (Elju-Ene) ’nagy folyó’ ~ jakut Өлүөнэ (Ölüöne) elnevezés orosz népetimológiás változata. A halha-mongol Зүлгэ (Zülge) szinonima nyilvánvalóan a зүлгэх (zülgeh) ~ klasszikus mongol ǰülge- ’csiszol, fényez, dörzsöl’ igetővel függ össze (vagy ilyen népetimológia a fenti szibériai török névből). — A Tuva eredetileg nem földrajzi név, hanem a tuvai nép önelnevezése, a Tannu Tuva ’tuva [nép] területe’ kifejezésből vonták el az oroszok.
Az a benyomásom, hogy hárítasz, nem akarsz ezzel foglalkozni. Ezt megértem és elfogadom, de nem tudom miért nem lehet ezt vállalni.
(egyrészt nincsen folytonossági hiány, mert a PIE-IE-szláv stb. gyelvek fejlődése és szétválása pont felölei ezt az időszakot, másrészt nem is ez volt a kérdés).
Pedig lenne egy csomó ezzel kapcsotos kérdésem, mint pl. a vízrajzi nevek eredete:
Szajna Rajna Majna Duna Drina Boszna Elba Dráva Száva Kupa Tisza Volga
...
Láthatóan hatalmas, és nagyon eltérő területeket ölel fel a lista (két szótagú, a-ra végződő, vagy sok közülük va-ra végződő, de területileg ki lehetne terjeszteni még tovább: Tuva, Lena (Zülga/Zülge).
Ezzel kapcsolatban a következő felvetéseim lettek volna:
- magyarban a nyelvújítással váltak-e ilyen egységessé?
- más nyelvekben létezik-e ilyen fajta hangtani hasonlóság (tudtommal nem, mert egyik szláv, másik gall, harmadik szkíta stb. eredetű)?
- ismerjük-e mindegyiknek az eredetét?
- lehet-e egy korábbi, ismeretlen nép a forrás, vagy csak a magyar nyelv szabályaihoz alkalmazkodtak ezek a szavak és azért ez a feltűnű szabály? (de akkor miért nem ez a helyzet a többi folyó névvel is? Miért inkább csak a jelentősebb folyónevekre igaz ez a szabályosság?)
> Legalábbis az ún. Anatóliai Hipotézis szerint az Indo-európaiak hozták be Európába a mezőgazdaságot a Közel-keletről. […] a fenti hipotézis szerint nem vizsgálták, hiszen nem is kellett vizsgálni a mezőgazdasggal kapcsolatos szókészlet eredetét, mert definíció szerint indo-európai (ill. szűkebb térségünkben azon belül szláv) volt
Ilyen alapon továbbra sem lehet értelmezhető álláspontot képviselni. Az anatóliai hipotézis a Kr. e. VII. évezredre vonatkozik, a szláv-magyar kontaktus pedig a Kr. u. I. évezredre. Nincs olyan állítás, amely ezt a 7–8 ezer évet így direkt ok-okozati kapcsolatba állítaná*. Tehát nincs is mit vitatni.
* Erre mondtam egy hozzászólással alább, hogy ez szalmabáb-érvelés.
Köszönöm, hogy elolvastad a felvetésemet, nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán lesz reakció rá.
Nem tudom mennyiben érzed hamisnak az általam összefoglalt fősodorbeli elfogadott tudományos álláspontot a mezőgazdaság európai elterjesztéséről. Legalábbis az ún. Anatóliai Hipotézis szerint az Indo-európaiak hozták be Európába a mezőgazdaságot a Közel-keletről. Az oskolában aztán úgy tanultuk vagy 40 éve, és ahogy most gyorsan rákerestem, most is ezt tanítják, hogy konkrétan a Kárpát-medencében a magyarság a szlávoktól tanulta el a mezőgazdaságot, és vette át az ezzel kapcsolatos szókészletet, ami innen következően szláv eredetű. Nos nagyjából ezt foglaltam össze pongyolán, hiszen nem volt célom egy disszertáció készítése.
A felvetésem lényegi része pedig arról szólt, hogy a fenti hipotézis szerint nem vizsgálták, hiszen nem is kellett vizsgálni a mezőgazdasggal kapcsolatos szókészlet eredetét, mert definíció szerint indo-európai (ill. szűkebb térségünkben azon belül szláv) volt. Az új kutatási eredmények viszont cáfolják, hogy a mezőgazdaság megjelenése az indo-európia népek/nyelvek terjeszkedésével függne össze, ebből kifolyólag már nem lehet garantáltnak tekinteni a mezőgazdasági szavak indo-európai eredetét térségünkben. Azaz további vizsgálatot érdemel. (itt most nem kívántam foglalkozni az ótörök mezőgazgadási jövevényszavakkal).
A blogbejegyzésben talált helymeghatározás valóban irritáló, és szerencsére a magyar tudományos világ helyesen referál a történelmi helyek történelmi elnevezéseire (bár nem tudom, hogy hányan tudnák a közemberek közül, hol volt pl. Núbia), vagy legalább úgy fogalmaz, hogy pl. "a mai Szudán területén". Az angol szakirodalom viszont nagyon gyakran él ezzel a pongyola meghatározással, ahol történelem előtti helyekre is a mai politikai térképek szerint hivatkoznak. A környező országokban aztán ez már tényleg komikus szinten köszön vissza (pl. a középkori Szlovákia). De ha megnézed a fent belinkelt Sulinetes szöveget, még ott is azt írják, hogy a magyarok déloroszországi (LOL) füves pusztamezőkről vándoroltak a Kárpát-medencébe. Ezért ne vonj le messzemenő következtetést ebből és remélem azért alaposabban is megnézted a blogot, mert az egyik legszínvonalasabb a maga területén (elsősorban DNS kutatás és antropológia).
> korábban az indo-európai nyelveket, és térségünkben különösen a szláv nyelveket határozták meg a civilizáció forrásának, pl. akik a mezőgazdasági stb. kifejezéseket stb. ráörökítették pl. a "barbárnak" jellemzett "nomád" törzsekre, mint pl. a magyarok.
Ez szalmabáb-érvelés. Őszintén megmondom neked, a magam részéről távol tartom magam olyan diskurzustól, amely eleve ilyennel indul.
> ehhez képest a legutóbbi kutatások az alábbiakat feltételezik
A beidézted blogbejegyzésben az van leírva, hogy „Bronze Age Hungarians”. Független attól, hogy mit állít a recenzált cikk, ha ilyesmi szerepel a vitaindítóban, akkor még a cáfolat is közvetetten legalizálná mindazt a képtelenséget, amelyet ebbe a három szóba (tartalom híján) bele lehet képzelni.
De vannak*. A magyar pej szót először 1270-ből adatolják: ekkor még az angol-szászban, sőt az ófranciában is az írásképnek megfelelően /baj/ ejtésű volt a felhozott szó. Továbbá ezen a vonalon a b > p változásra sem találok analógiát. Szóval három hangból kettő etimológiailag nem egyeztethető.
* A sztenderd példák: előmagyar *poika-kɜ > *fiγ > fiú ≠ román fiu < *fiľu < latin filius, uráli *niŋä > *neγ > magyar nő ≠ mandarin kínai 女nǚ. < ókínai *nraʔ.
A magam részéről lezártnak látom a csah(ol) kérdését. passzív igenévtő, amelynek eredete hangutánzó-hangfestő. Az az etimológiai iskola, amelyben szocializálódtam, a hangutánzó-hangfestő eredetnél nem is számol átvétellel, mert itt a hangtest motivált, ezért több nyelvben létezhet hasonló forma etimológiai kapcsolat nélkül. Q. E. D.
A csah- /h/-jának hiátustöltősége melletti érveket nem látom. CV alakú természeti-állati hangutánzó tövet eddig nem tudtam magamban felidézni, nyílt szótagúakat csak CVV(V…) struktúrájúakat találtam elő. Ilyen pl. a birkáé: bé(é…), a tehéné: mú(ú…). Ezekből azonban nem hiátustöltővel látszanak szavak alakulni, hanem (tő)képzővel: béget (nem *béhet), múzik (nem *múhik). — A csá! ismert állatterelő szó (leginkább ’jobbra’, de helyenként ’balra’ funkcióval is), ennek igei alakja is cságat ’jobbra / balra terel’.
Amúgy a csahol-hoz és nyihog-hoz hasonló, de nem állathangutánzó passzív igenévtő a zuhog, zuhan, ill. zuhos. A /h/ ebben is stabil elem. Ha találkozunk zubog igével is, az nem azért van, mert valamiféle hiátustöltő cserélődne itt, hanem azért mert ugyanaz a természeti hang többféleképpen leképezhető egy nyelv hangsorára. A csahol szinonímája nálam a csaffog és a csihog (vö. zuhog : zubog : zihál).
Ugye, ha a zuhog változatosságát a te megközelítésed alapján akarjuk kezelni: miszerint a legkisebb közös hangtesthez járult „hiátustöltő”, akkor még a kezdő /z/ hang sem marad meg, mert a suhog-gal való egyesítés még azt is kiejtené. Ehelyett úgy járunk el szerintem jól, ha megmaradunk az ortodox nyelvészetnél: a tő az, ami a toldalékok elvétele után marad. Így van külön zuh-, zub-, zih-, suh- tő, maximum azt mondhatjuk, hogy ezek hasonló természeti hangokat utánoznak. — És ennek okát ma már fel nem deríthetjük: nem tudható, hogy ezek eredetileg különböző intenzitást, hangfekvést képeztek le; vagy különböző nyelvjárások saját innovációi voltak, amelyek a csoportkeveredés nyomán egyaránt a köznyelvbe jutottak; vagy valamelyikük átvétel volt másik nyelvből, és a hasonló hangalakú belső tövek hatása alá került; stb. …
Emlékeztem, hogy volt egy tanulmány az oroszban található finn-ugor szubsztrátumokról. Tudtok ilyen tanulmányról a térségünkből?
Itt pedig egy másik, amelyik szintén boncolgatja részben az uráli-indo-európai nyelvi kapcsolatot (ki kölcsönzött kitől).
A felvetésem lényege: valóban szláv (illetve indo-európai) jövevényszavakként kerültek bizonyos szavak a magyarba vagy ezek valós forrása a proto-uráli nyelv? (ettől még kerülhettek bizonyos szavak szláv közvetítéssel vissza a magyarba, vagy a magyar csak megtartotta ezeket, és a szlávba más uráli nyelveken keresztül került)
Csak most leltem rá erre a fórumra, ezért fogalmam sincs, hogy mi mindenről volt itt eddig szó, de hátha tudok új témát feldobni.
- a magyar szavak eredtét általában a szláv, germán, ótörök, finnugor (ebben az előfordulási sorrendben?) vélik meghatározni
- nem tudom ma mi a hivatalos álláspont, de korábban az indo-európai nyelveket, és térségünkben különösen a szláv nyelveket határozták meg a civilizáció forrásának, pl. akik a mezőgazdasági stb. kifejezéseket stb. ráörökítették pl. a "barbárnak" jellemzett "nomád" törzsekre, mint pl. a magyarok.
- fejlett mezőgazdaság létezett az indo-európaiak megjelnése előtt is már Európában (és különösen a Kárpát-medencében), tehát a helyi, valászó-gyűjtögető lakosságnak biztosan voltak mezőgazdasággal kapcsolatos szavai
- az indo-európai nyelvek a vadászó-gyűjtögető valamint feltehetőleg egy kaukázusi nyelvcsoport keverékéből fejlődőtt ki
- az indo-európaiak megjelenése előtt Európa teljes területén vadászó-gyűjtögető népek lakták
- az indo-európaiak megjelenése előtti népek ragozó nyelvet beszéltek (baszk, számi, etruszk, iberiai, paleo-szardíniai?)
Mi az álláspontotok pl. az ún. szláv jövevényszavakról ebben a tekintetben? Mennyire igazolható, hogy ezek valóban szláv jövevényszavak, vagy esetleg a korábbi bázisnyelvekből származhatnak? Egyre inkább úgy tűnik, hogy míg a szláv nyelvek viszonylag fiatalok, addig az uráli nyelvek sokkal régebbiek, ezért a viszony lehet akár fordított is.
Még annyit kérdeznék, hogy ha már a "csahol"-nak keresünk tövet, meg eredetet: a h nem puszán hiátustöltő? (Ahogy pl. nyihogban is.) Ebben az esetben a hangutánzószó "csa!", "cso!". És most hirtelen beugrik egy műremek, amire talán ti is emlékeztek a 90-es évek TV-reklámjaiból: a főszereplő vezetékneve "csovi-csovi", a művésznő szerint a csaholásra utal...
Ebben az esetben a román szó sem eredhet közvetlenül a tőből, inkább a képző lecserélésével adaptálták.
> Viszont abban semmi elképzelhetetlen nincs, hogy valahogy belekerül a nyelvbe például a szorul szó, és melléje analógiásan keletkezik a szorít és/vagy a szoros. […] Tehát nem szükségszerű feltennünk, hogy szabályalapú képzéssel jöttek létre néhai önálló tövekből ezek a szavak.
Ebben igazad van: mindenesetre a kritizált kijelentésem az adott érvelés kontextusában értelmezendő. Ott, úgy látom, nem léptem túl a modellalkotáshoz szükséges egyszerűsítés kritikus szintjét.
„Valaha a fiktív tövek is léteztek, de éppen azért lettek fiktívek, mert a puszta tőalak kiment a használatból, míg a származékai nem.”
Létezik olyan terminológia (nekem anno ezt tanították, és emlékezetem szerint Benkő Loránd is ezt használja, vagy legalábbis ebből indul ki – sajnos a témába vágó könyve könyvtáram fájó hiánya, így nem tudom ellenőrizni), mely szerint a passzív tövek azok a tövek, amelyek valaha léteztek, de már csupán származékaikban léteznek (természetesen semmi közül az igék aktív/passzív voltához, így igen szerencsétlen terminológia), míg a fiktív tövek olyanok, amelyek önálló szóként sosem léteztek, csupán disztribúciós elemzéssel lehet a nyomukra bukkanni. Ez a két osztály elviekben elkülöníthető, a konkrét esetekben erre viszont nyilván nincs lehetőség, hiszen azt bizonyítani, hogy valami önmagában a régiségben sem létezett, elvi lehetetlenség. Viszont abban semmi elképzelhetetlen nincs, hogy valahogy belekerül a nyelvbe például a szorul szó, és melléje analógiásan keletkezik a szorít és/vagy a szoros. Efféle példákkal a dokumentált nyelvi korokban gyakran találkozunk. Tehát nem szükségszerű feltennünk, hogy szabályalapú képzéssel jöttek létre néhai önálló tövekből ezek a szavak.
Valaha a fiktív tövek is léteztek, de éppen azért lettek fiktívek, mert a puszta tőalak kiment a használatból, míg a származékai nem. Ez alól a hangutánzó tövek sem kivételek, a puszta csah ugyanúgy kiavult, mint a puszta szor < fgr, *śorɜ még mielőtt leírták volna. Úgyhogy nem érzem az ellenvetésedet helytállónak. De ha akarod, legyen: van nyihog ige, nyihos melléknév, de nincs puszta nyih hangutánzó szó.
Ciorănescu fordítva gondolja: úgy véli, hogy a román cehăi megy vissza a magyar csah- tőre. A román ceh- tő a magyarban inkább cseh- formába került volna be. Míg a magyar csa- > román ce- több esetben adatolható, pl. magyar csal(ni) > román celu(i), magyar csabaire (növény, Sanguisorba) > román cebare, magyar (el)csábul(ni) > román cebălu(i).
Csak felmerült bennem, köszi a részletes választ. A lényeggel nem is szeretnék vitatkozni. Amit a hangutánzókról írtál, azt nem érzem elégséges magyarázatnak: a példáid mind olyanok, ahol a tő külön is létezik, mint hangutánzó szó, a csah nem ilyen. És a román stb. adatokból akár az is elképzelhető, hogy a 'csah-' azért fiktív tő, mert a 'csahol' esetleg egy másik nyelvben szereplő ige magyarosodott változata, nem?
> A jelentése viszont lóti-futi, kikiáltó, szószóló.
Ballagi Mór (1873): „Csahos, mn. tt. –t, v. –at; nagy száju, ugató; csahos kutya, csahos ember.”
Czuczor-Fogarasi (1862–1874): „CSAHOS, (csah-os) mn. tt. csahos-t vagy —at, tb. —ak. Ugató, locsogó. Csahos kutya, csahos ember. Előcsahos, azaz a községnek szónoka. szószólója. Falu előcsahosa. Alsó irásmódba való kifejezés.”
A mai ÉKsz szerint: „csahos (5) I. mn Ami csaholni szokott. Csahos eb.II. fn pejor Aki vkinek az érdekeit nagyhangúan szolgálja. Az ellenfél csahosai. [↔csahol]”
Én személyesen sem ismerem, ill. a fenti idézett szótárakban sem látom a megadtad jelentést. A ’szószóló’ persze azonosnak tűnik, de ez mindkét jelentéssorozatban a legutolsó, jelentésbővült elem.
> Viszont a képzésmód kicsit furcsának látszik, mert "csah" szó nincs.
Ismert viszont a magyar nyelvleírásban (is) a fiktív tő fogalma, amely olyan szótövet jelöl, amely önmagában nem jelenik meg lexémaként, de szabályos képzésű származékai vannak, így belőlük kibontható. A nyelvtörténet szeszélye hozta, hogy az alapszó korán kiavult, de a származékok megmaradtak.
A Zaicz-féle etimológiai szótár fogalomtára a fiktív töveket éppen a szorít és szorul igék közös szor- tövével szemlélteti. Ez éppen kapóra jön most, ugyanis utalhatok itt ennek az –s melléknévképzős szoros származékára Ezzel hasonló szóbokrot kapunk mint a csahol, csahog, csahint, csahít (csahitál), ill. csahos, amelyből ugyanígy kibomlik a csah- fiktív tő.
A fenti szor- (< finnugor *śorɜ) tő igenévszó volt, tehát ugyanaz a tőalak szolgált igei és névszói használatban is, mint a mai magyar fagy szó esetén, ezért kaphatott ige- és névszóképzőt egyszerre. A hangutánzó tövek általában igeképzőkkel illeszkednek a szókészletbe, de a tő önmagában használva főnévi jellegű: meg sem mukkan : egy mukkot se szól. Az, hogy ezeknél a töveknél az –s melléknévképzős származékok ritkák, nem jelenti azt, hogy ne jelenhetnének meg, pl. a Google-lel találtam azt, hogy „nálunk nagyon placcsos idő van”, vagy Kis-Tamás katonai szlengszótára szerint „bummos fn és mn (gyak. tsz.-ban) ritk, gúny Tüzér; ló.”
A Ciorănescu-féle román etimológiai szótár (DER) említi a román cehăi ’ugat; bosszant’ igét, amelyet kifejezetten összekapcsol a magyar csahol ige csah hangutánzó tövével. Így ez a csah- tő tágabb körben is kimutatható.
A csahos szót egyébként az EWUng 1831-ből adatolja. Ez önmagában elég késői ahhoz, hogy a csausz < török ça(v)uş szóval összekössük. Ez utóbbi ugyanis úgy tűnik, csak addig volt aktív része a magyar nyelvnek, amíg „török világ” volt, utána kiavult, illetve csak történettudományi szakszóként maradt meg. Tehát számomra az időbeli kapcsolat sem látszik.
Csausz: Végső soron oszmán-török eredetű családnév. Az alapszava a török çavuş (ejtve: /csaus/) ’a parancsot kikiáltó személy; futár; altiszt’ értelmű közszó, amely bekerült a környező nyelvekbe, vö. csausz ’török levélhordó, futár’, román ceauş ’alacsony rangú hivatali tisztségviselő: kapuőr, futár, törvényszolga; szolgák, kocsisok, vadászok felügyelője; káplár; tolmács; vőfély’, szerb-horvát čauš ’altiszt a török hadseregben; vőfély; kisbíró, kikiáltó; céhsegéd’.
Van egy "csahos" szavunk, amit általában a csaholáshoz szoktak kötni. Viszont a képzésmód kicsit furcsának látszik, mert "csah" szó nincs. A jelentése viszont lóti-futi, kikiáltó, szószóló.
Elképzelhető, hogy a kutyaugatás népetimológia, és valójában a fenti török szóból ered? A h hang mint hiátustöltő, vagy mint a csahol szó hatása is megérthető lenne.
