Orbán Ottó: Elérhetetlen arc (Hat vers férfihangra)
Arcod elérhetetlen mint az álom,
Melleden hűvos holdak legelésznek,
Csak szőke hasad tapintható izmai
Őrzik bonyolult örömüket a kéznek.
Szemem verítékcsepp, forró testeden sistereg,
Tűhegyni felhők kis serege olvad;
Saját árnyékod, hallgatsz, kezed szikkadt ujjai,
Mint görbe gyökerek, szomjasan vállamba hatolnak.
A legvégső gát így is áthatolhatatlan.
Felnéznél: tüdőd mint a madár elrepülne,
De szédülsz és lehullsz, ellep a hullámzó homok,
Mint halottat a víz, sodor némán a tűzbe.
Halvány hegyekről hangzik a kiáltás
S mint óriás kémények füstje eloszlik;
Vibráló messzeség és vakító közelség,
A forró lüktetés fényes sziklákat mozdít.
Mint ágat a gyönyör belém nem olthat
S nem választhat szét a fájdalom hideg kése:
Csak testünket rántja fel s le csigáin
A pillanat megoldatlan megsemmisülése.
Faludyhoz nem merem mérni magam, de ha jól értem az indító szándékát, versírásra szólít fel. Azt pedig rossz pillanataimban el szoktam követni. De azért szóljatok, ha nagy marhaságokat írkálok!
Virágének
( Az Hejh tulipán, tulipán…énekére)
Hajad arany zuhatag,
szemed fénylő zöld smaragd.
Mosolyodban szivárvány,
Pajkos huncut boszorkány.
Olyan szép a pipacsod,
ha lábadat szétnyitod.
Szirmok égő pirosa
hívja ajkamat oda.
Öled sűrű erdeje,
eltéved a nyelv benne.
Édes forrás közepén,
szomjamat enyhíteném.
Hamvas arcod elpirul,
az én kedvem kivirul.
Hosszú combod megremeg,
simítja a fülemet.
A vágyamat láthatod.
Ugye te is akarod?
Hagyd, hogy fehér gyöngyeim,
csillogó könnycseppjeim
belesírjam öledbe…
(Halass Zsolt)
Defloráció
Elmondhatom most már neked,
miért gázoltam le testedet.
Repesztettem le blúzodat,
gyűrtem körömmel húsodat.
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.
Én lestem meg titkodat,
míg mutogattad magadat?
Még magam verjem a farkamat,
mert neked azt még nem szabad?
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.
Kit érdekel a szellemed,
ha szemérmetlen a jellemed?
Kit érdekel, hány éves vagy,
ha tested érett, nem kamasz?
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.
Viseltél vékony bugyikat,
szédítő barna combokat.
A pólód majdnem szétszakadt,
csak hozzád nyúlni nem szabad?
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.
Kezemtől óvtad puncidat,
hát kezedbe adtam farkamat.
Na ne! A számba? Belefér?
S szemedben csillogott a kéj.
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.
Bőven omlottak könnyeid,
míg sirattad öled kínjait.
Körmöd szántotta vállamat,
lábad rémülten szétszaladt.
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.
Szemed nedvesen csillogott,
törékeny csípőd megrogyott.
Csak vékony ajkad volt hamis:
Ugye eljössz holnap is?
Szűz vagy kurva egyre megy,
Mind tudja, hogy a hegyre megy.
Telihold
leselkedett
az akácillatú
sziget felett
fürkésző szeme
egy pad felé tévedt
csóktól forrongó lány
mezítláb
haja hátához tapad
a fűben sün tán harmat
matat
nyakán az erek
mohó fogak fogságában
vergődjenek
kívánja már
combján nyirkos
tenyér kúszik fel
gombokat tépked
remegő keze
vágytól feszül a nadrág
a kis pad csak
recseg-ropog tovább
a hold szemérmesen
a lomb mögül figyel
hátracsuklik a lány feje
halovány lehelete
párát fest az estre
izmok feszülése, rándulása
egy sóhaj árulása
a vágy álomba ájulása
egymásba ernyed két ágyék
a bokrok között
holdárnyékjáték
verejtékes bőrük fölött.
Paul Verlaine
Lakoma
Két combodat kulcsold keresztbe
nyakamon, hogy parázna nyelvem
szótlan ünnepet ünnepeljen -
óh, tárd föl öled és eressz be!
Tárd föl a két sötét Kehelyt,
Amely örök rabságba vert,
mint tested is, garázda tested,
és lelked is : ha láza reszket :
meghal elmém liliom-álma,
mely sok-sok évvel ezelőtt
lelkemben glóriásan élt,
míg most belőlem rút fekélyt
fakaszt kéjed pokoli járma!
Nyujtózz ki jól' De ints előbb
egy szép mosollyal : szereted
a te kutya-hű öreged;
vagy legalább is tűrd, ha csukló
s vak gyönyörrel játszom a csikló
gombján s a rózsalevelen,
mint egy ifjú, ki szebb de nem
mérkőzhetik meg énvelem
se a TETTben, se a TUDÁSban.
Szent hely! illatkehely! - : ha lázban
turkálok benne, mint egy ördög,
elfulladok, furkálva fürdök
s szimatolok : nyálam kicsurran
a süldőszagu hold-íven,
melyet tűzcsókokkal harapván
rőt pelyhű, göndörszőke gyapján
ajkam hűvös szentélybe surran -
BENNE turkálok, mint egy ördög,
szimatolok, furkálva fürdök
orcámmal, míg nyálam kicsurran,
oly gondosan s oly szelíden,
mint vén s hű rabszolga, ki túl van
minden előítéleten.
Az imádott rés - vonalát,
melyen a vágy csiklandozva tombol,
AMOROSO nyalva a tompor-
ívtől a két kis kúton át,
megpihenek, míg átitat
az itt szokásos áhítat -
a rés, mely lágy karéjban ásít,
vezet a másik hűs nyílásig :
hol oly mély és titokzatos
szálemalejkummal köszönti
nyelvem a síkos és habos
klitoriszt, hogy vad láng fut át
s ALSÓ FEJEM dicshimnuszát
fehéren felszökellve önti
a párnák ringató egébe.
Pillám lelankad, s egyre restebb
kéj hull le rám, befonva tested
álomba omló szőnyegébe.
(ford. Szabó Lőrinc)
kerekperecnek:
bijon picike hibacska bar ki tudnam magyarazni ezt a feny ugyet :)
de hat igy van ez mar: ha elkap az ihlet a nagy lihegesben szohoz se jutok...
Hááát, lehet hogy irodalmi dilettáns vagyok (biztos) de ha az első versszakot úgy kezdeném hogy:
"nagy a sötét"
akkor nem fejezném be a másodikat így:
"csillog a fény haján"
bár a költői szabadság kényelmes dolog, de Te még ne erőltesd...
Kedvenc irodalomtanárom mondaná:
"A macska meg fel van mászra a fára..."
