Dass der sagenhafte griechische Sänger Orpheus in der Unterwelt so bewegend gesungen hat, dass man ihm sogar erlaubte, die schon verstorbene Eurydike wieder mit ans Tageslicht zu nehmen, hat Rilke, wie viele andere, immer wieder und intensiv beschäftigt. Die erst im Februar 1922 überfallartig und unvorhergesehen entstandenen „Sonette an Orpheus“ sind eine Art poetischer Rühmung, eine Daseinsfeier, die dem Klagegestus der zuvor in zehn mühsamen Jahren entstandenen „Duineser Elegien“ zur Seite gestellt wurde.
Im 13. Sonett des Ersten Teils lotet Rilke die Möglichkeiten aus, das bisher ungesagt Gebliebene, das für unsagbar Gehaltene, in sprachlichen Ausdruck zu übersetzen. Dabei ist das Gedicht nicht auf eine extreme, sondern gerade auf eine ganz schlichte menschliche Erfahrung ausgerichtet, auf den Geschmack. Das Wagnis „zu sagen, was ihr Apfel nennt“, verknüpft sich mit der für den Erwachsenen allerdings nur noch zu ahnenden Wahrnehmung eines Kindes. Wie öfters noch im Zyklus der Elegien und Sonette ist das Kind ein prädestiniertes Medium für die Überschreitung rationaler Grenzen. In seinem Angesicht kann die „Süße“ des vollen Apfels abgelesen werden, die der Erwachsene selbst nicht mehr kennt – „Wird euch langsam namenlos im Munde?“ –, die er dann nur noch als abgelesenes Zeichen, nicht mehr als selbst erlebte Erfahrung formulieren kann. Das Gedicht bietet daher einen Austausch zwischen der Verarmung, die das Bewusstsein des Erwachsenen prägt, und dem Reichtum in der freilich unreflektierten Unmittelbarkeit des Kindes.
Der Geschmack des Unerhörten
Statt der Worte geht es um die aus dem Fruchtfleisch befreiten Funde, Begegnungen, die, wie es im ersten Quartett gewichtig heißt, „Tod und Leben in den Mund“ sprechen. Hier wird einmal mehr deutlich, dass das Gedicht über die Früchte ein Gewebe von Sehen, Lesen und Sprechen ist, eine Textur der Wahrnehmung. Untergründig sind diese Expeditionen ins noch nicht gesagte Gebiet des Geschmacks aber auch Fahrten in das Grenzland von Leben und Tod, das zu den zentralen Themen der Welt Rilkes gehört: Dass die Moderne sozusagen den Tod verlernt habe, bildet eine seiner immer wieder formulierten Überzeugungen. Ihn nicht auszuschließen, sondern den Tod als Teil einer der Erde zugewandten Existenz anzunehmen, ihn zu „leisten“ und zu bestehen, diese Forderung zieht sich durch Rilkes Werk.
Von hier aus fällt auch Licht auf den „vollen Apfel“ zwischen Leben und Tod: War schon in der Vierten Duineser Elegie der „Gröps von einem schönen Apfel“ ein Bild des Todes gewesen, so zitiert nun die Frucht das Zeichen des Sündenfalls, einer Begegnung mit dem Tod im Augenblick von Lust und Erkenntnis. Orpheus’ Weg in die Unterwelt wurde in christlicher Lesart zu einem Modell für den Sieg Christi über den Tod. Diese Lesart steht für Rilke ausdrücklich nicht mehr zur Verfügung. Aber die Orpheus-Figur macht er zum Garanten einer poetischen Verwindung und Verwandlung des Todes, der in der Feier der Existenz als „hiesiges“ Phänomen nicht mehr ein-, sondern „doppeldeutig“ wahrgenommen wird. In dem immer wieder zitierten Brief, den Rilke als Selbstkommentar zu den Elegien und Sonetten an Witold Hulewicz geschrieben hat, heißt es: „Der Tod ist die uns abgekehrte, von uns unbeschienene Seite des Lebens: wir müssen versuchen, das größte Bewußtsein unseres Daseins zu leisten, das in beiden unabgegrenzten Bereichen zu Hause, aus beiden unerschöpflich genährt.“
Die Früchte sind dabei eine Erscheinungsform dessen, so kann man sagen, was zwischen Diesseits und Jenseits, Genuss und Verzehr, „die große Einheit“ erfahrbar werden lässt. Das Essen der Frucht beschreibt Rilkes Sonett als Dialog von Sonne und Erde, als „Fühlung“ und „Freude“ einer Grenzaufhebung, die das Alltägliche und das Riesige, das Obst und die Existenz in einer unerhörten Sprache zusammenbindet.
Rainer Maria Rilke: „Sonett an Orpheus (Erster Teil, Nr. 13)“
Voller Apfel, Birne und Banane, Stachelbeere ... Alles dieses spricht Tod und Leben in den Mund ... Ich ahne ... Lest es einem Kind vom Angesicht,
wenn es sie erschmeckt. Dies kommt von weit. Wird euch langsam namenlos im Munde? Wo sonst Worte waren, fließen Funde, aus dem Fruchtfleisch überrascht befreit.
Wagt zu sagen, was ihr Apfel nennt. Diese Süße, die sich erst verdichtet, um, im Schmecken leise aufgerichtet,
klar zu werden, wach und transparent, doppeldeutig, sonnig, erdig, hiesig –: O Erfahrung, Fühlung, Freude –, riesig!
a létezés meghallása a semmi olvasása megfejtések nem megfejtések
egy parsifal hendrixi hétvége: szombat szabó ervin könyvtár, ahol kb 42 évvel ezelőtt megpróbálta megfejteni a fehérjék (az élet) lényegét, de csalódottan vissza(ki)vonult, és most valamivel igéretesebb pozícióból ismét megkíséri.
kant
herder dilthey scheleiermacher
cassirer
vasárnap gyúrás a gladiátorokkal (kicsikkel és nagyokkal)
squat
-ne guggolj ilyen mélyen
-????
- tönkre mennek a térdeid
- nekem így esik jól
és guggolt még néhányat
-erős vagy
ezt legutóbb a műszaki egyetem cselgáncs edzésén mondták neki
a gyerekkori bírkózás után jött a rock, a bulizás, cigi, pia, aztán az egyetemen egy barátnője, baby, elhordta úszni a rudasba, ettől felbuzdulva megpróbált belül is tiszta lenni és eljárt cselgáncsozni. az ország akkor tán legjobb klubjába spartacusba.
az igaziak közé nyilván nem fért be, mert nem tudott semmit a judóból, a kezdők, az amatőrök között a birkózó maradványok miatt király volt, így lelépett. műszaki egyetem.
itt összeeresztették a jugó sráccal, jó kis randori után ő mondta neki lihegve: erős vagy
ezt legelőször apja egy zsidó (mi más?) ügyvédbarátja mondta neki elismerő szemekkel. szocializmust építő értelmiségiekék
kirándulni mentek: skodák, wartburgok. lelkesült indulás előtti bepakolási keringő közben az egyik ajtót úgy becsapták, hogy beszorult. rángatták, nyomogatták, feszíteni nem merték. ő ösztönösen odament és jókora rántással, feltépte az ajtót. 16 éves lehetett. - mint a kis dávid, jó erős, mondta az ügyvéd az apjának.
dávid a XX. században a kiránduló atókkal küzd.
és mi lett belőle? egy zavaros életű parsifal soknevű hendrix.
aztán, hogy parsifalosan fejeződjön be a hétvége, elromlott a laptopja. elment a casino király. a casino királyokról tudni, hogy nem grál lovagok, de még csak nem is máltaiak(sic!). parsifal utálta. és most teljesen letaglózza, hogy a nép, az istenáldotta nép, miként liheg. a producerek annyira nem fontosak a film szempontjából, hogy a nevüket be se mondják. őt megistenítik. az irdatlan mennyiségű pénzzel megtámogatva is képtelen volt a magyart filmet igazán felemelni. kossuth kifli. az oscar díj az nem ér semmit, mint ahogy a nobel díj sem, ezt mindenki tudja.
de hogy jöttünk le a fáról?
tegnap este, mint a nagyon-nagyon régi időben: egy kis bach ( de most CD-n: wohltemperierte vlavier, gould) és kant
halt meg az anyja. a strandon jutott eszébe. (ma éppen ott, egyébként szinte minden nap eszébe jut. majd minden nap) viszont ma tudatosult benne, hogy valószínűleg már csak ő emlékszik rá. apja halott, mostoha kurva anyja is halott. mostoha cafat húga nem is nagyon ismerhette. öccse 11 éves volt. nem nagyon emlékezhet rá. másrészt ő behódolt a kommunista kurvának, így emlékezeti mezőjét javarészt ő töltheti ki. anyja nővérei, bátyja elég idősek - ha egyáltalán élnek.
a keddi gyúrás során felrakódott hó a rozsdás vasakra fagyott, és a csütörtök esti gyúrásra összefagyasztotta őket.
a kis tárcsákat lerugdosta, a nagyokat meg a kicsikkel leverte. rugdosódott mint a bányában a váltókarról bámészkodó patkányokkal. russel skeptikus, tartózkodó véleménye kantról és hegelről. ugyanakkor hartmann (persze) új utakat nyújt hegel megértéséhez. csak senki nem meri kimondani, hogy hegel őrült volt. illetve gondolkodó- pszichopata.
mint a kor filozófiája. ezért jutott el oda (természetesen tudatalatt) a modern filozófia, hogy felállítsa a terápiás filozófia
szükségességét.
a strand előtt könyvtár. a paraszimpatikus idegrendszer. itthon a sinapszisok.
az élet kialakulásához elengedhetetlen volt az elekromágneses pajzs. a teremtő nagyon elővigyázatosan megteremtette. nem várt se a mutációra, se az osztályharcra.
balakirev hallgatta a lét hangjait. reflexszerűen fütyülte amit halott és a lábával dobogott hozzá. rimszkíj korszakov szemfülesen figyelt, aztán az egészből írt egy szimfóniát.
" már megint dübögsz?"- kérdezte mosolyogva a szobába belépő anyja
igen, válaszolta és csépelte lelkesen a " dobokat"
Nyikolaj Rimszkij-Korszakov: Seherezádé - szvit a) A tenger és Szindbád hajója, b) Kalander herceg, c) Mese a kis hercegről és a kis hercegnőről, d) Bagdadi ünnepség - Zátonyra futás
csak most jött rá, hogy milyen kiváló zene ez
babits halála
az óm miféle erői mozgatták - és mit ismert fel ő ebből az egészből
erők, erőterek
néhány napja jött rá, hogy ifjúkora egyik legfontosabb könyve: kurt lewin: mezőelmélet a társadalomtudományban(?)
van-e élet a halál után? na de van-e élet a halál előtt? kosztolányi lerúgta a papucsait, lerángatta nyugatos gatyáját és hátulról megkefélte a cselédlányt. babits szabó lőrincnek udvarolt. lőrinc hagyta magát, mert az érvényesülésért valamit adnia kellett.
parsifal is adott. reggel a cukra 2O,2 volt, ez kissé lelombozta, de aztán rántott egyet a vállán: ha harminc év alkoholizálása nem tette tönkre, akkor pár év cukorbetegség meg se kottyan. elment a szokásos négy órás gyúrásra. mell-hát esik jól nagyon(szinte orgazmussal ér fel) és az elmúlt hetekben rászokott a vádlira is. a fájdalom az én házam, abban lakok, mondta a lábazás megszállotja, tom platz.
a világ struktúrája, benne a csoportok és a személyiségek, karakterek, mint a legmagasabb erő-tér koordináció rendszerében élő, mozgó pontok. miféle kapcsolatban vannak ezek például a periódusos rendszerhez, az az adta mozgásokhoz? goethe is foglalkozott már ezzel. a kémiai fejlődése , biokémiai fejlődése, az élet megjelenésével.
fejlődés kéz a kézben, szimbiózisban, paralell és nem paralell. parsifal a modern bolyai-lobacsevszkíj. parsifal az ostoba darwinisták, a pénzéhes-ostoba freudisták és a gátlástalan einstein seggberúgója.
tavaly lett volna a kantundbach év, de aztán gyorsan joyceandcoltrane év lett belőle, aztán ez még gyorsabban hamvában holt.
Rock Metal Hardcore Workout Motivation Gym Music 2018
63. éves, melózik, munka közben néha hölderlint, dilthey-t olvas bár nem tud németül de lealább próbálja, abban bízik hogy a német szellemen keresztül eljut a görögségig s azon túl a hinduizmusig, az ó egyiptomi szellemig, eljut az ómig, a modern fizika erőig, mezőiig, a történelemig
a müpa és a szinház között félúton állt egy boncasztal. szilárdan álló boncasztal márványból. mivel parsifalnak nagy volt a hasa, alig fért oda. a tréfás kedvű boncmesterek egy vasárnap márvány fűrésszel kivágtak egy jókora darabot, így hétfőn reggel megérkező parsifal borisz könnyedén betolakodott nagy hasával a kivágott részbe. indulhatott a munka.
azon a hétfőn dilthey és driesch találkozott a boncasztalon. ez nem is annyira szép volt, hanem igaz. az igazság történése. a történés igazsága. nem az esemény horizonton, hanem a boncasztal csobogásában. illetve: az esemény horizont maga volt a boncasztal csobogása.
mielőtt betolatott volna a horizontba, felvette a boncköpenyt. így a ruhájára nem fojt , csepegett, fröccsent az asztalról a szar, húgy, vér.
vessük csak össze van gogh bakancsait és parsifal jacob boncköpenyét. a lét, a szépség, az igazság és a nyomorúság feltárulkozása az esemény horizontokon.
a makro- és a mikrofizika találkozásánál ott az ember. a boncoló, a krumplit szedő, a bányász, a könyvtárba, müpába, színházba járó ember.
az ember kitüntetett szerepe a világ szerkezetében. föld központú világkép. geocentrikus és heliocentrikus világkép.
és itt most az antropocentrikus. antropomorf. a világot behálózó erőterek a quarkoktól a csillagrendszerekig. és köztük ott mászkál, olvas, kufircol, boncol, bányászik az ember. parsifal szemüvegére fröccsent egy trutyi csomó. lesz-e ereje, ideje, esze , körmönfontsága az erőterek ábrázolásához?személyiségek, figurák, karakterek a világ kavargásában.
kurvák, költők, buzik, hermafroditák, menedzserek, politikusok, papok, újságírok a hét milliárdnyi ember kavargásában.
színház az egész világ s benne boncmester minden ember.
a prágai kongresszuson driesch vitatkozott carnappal és schlickkel
mi az egész, mi az intencionalitás
schlick beszélgetései wittgensteinnel
aztán schlicket lelőtte egy tanítványa
és dilthey na meg nietzsche megalapították az életfilozófiát
parsifal szindbád jacob fidelio csöndje
csöndjének hangjai
a hangok színei, illatai
farbenlehre
hang és íz tudomány
a tegnapi gyúrást túlzásba vitte
még ma is alig tudott megmozdulni
blackweiler shred ultimate blaze pump -ebből több mint tripla adaggal indított közben egy animal pump, argininek,
muscle tech the most powerfull creatinin formula na és legelőször animal m -stack
menekülés a gyúrásba
az önpusztítás különféle formái
költészet, alkoholizmus, gyúrás, keresése a teremtőnek miként lettek a prokarytotákból eurkaryoták
miként sakkozta ki a protonok-neutronok-elektronok lehetséges arányait
és miként fundálta ki az elemi részecskéket
hogy belőlük összerakható legyen egy nyulacska, egy hitler vagy akár egy kisgyermek
aki kis parsifal is, unoka is és maga az ég is
dilthey hölderlinről, novalisról
stefan george dantéről
broch vergiliusról
james joyce homéroszról
parsifal szent tamásról és a mahábháratáról
Hello darkness, my old friend I've come to talk with you again Because a vision softly creeping Left its seeds while I was sleeping And the vision that was planted in my brain Still remains Within the sound of silenceIn restless dreams I walked alone Narrow streets of cobblestone 'Neath the halo of a street lamp I turned my collar to the cold and damp When my eyes were stabbed by the flash of a neon light That split the night And touched the sound of silenceAnd in the naked light I saw Ten thousand people, maybe more People talking without speaking People hearing without listening People writing songs that voices never share No one dared Disturb the sound of silence"Fools" said I, "You do not know Silence like a cancer grows Hear my words that I might teach you Take my arms that I might reach you" But my words like silent raindrops fell And echoed in the wells of silenceAnd the people bowed and prayed To the neon god they made And the sign flashed out its warning In the words that it was formingAnd the sign said, "The words of the prophets Are written on the subway walls And tenement halls" And whispered in the sounds of silence
4o évvel ezelőtt persze fogalmuk se volt az erika szövegéről, valami olyasmit óbégattak, hogy " az utcán egy szép rózsaszál, a neve erika" trallala. a múzeumot , vagy rádiót (?) őrző fakabátok persze még annyit sem tudtak, de az éjszakai óbégatást nem csipázták, csakúgy nem mint a
igazoltatták a lerobbant csavargókat, "maga meg egyetemista?" kérdezte ledöbbenve
Im Maximin-Mythos wiederholen sich Elemente des griechischen und christlichen Motivs vom göttlichen Kind, das sich schon im ägyptischen Horus-Mythos finden lässt. Vor dem Geschichtshorizont Nietzsches glaubte George für seinen Kreis einzulösen, was der Mallarmé-Kreis versprochen und Zarathustra verheißen hatte: Eine Welt zu schaffen, vor der man knien konnte, als „letzte Hoffnung und Trunkenheit.“
In diesem verklärenden Sinne trunkener Anbetung sprach George in seiner Vorrede zu Maximin von ihm als Erlöser und „darsteller einer allmächtigen jugend“, der dem Kreis in schwerer Zeit, als sich manche in „dunkle bezirke“ wagten oder sich „voll trauer oder hass“ verschlossen, das Vertrauen wiedergab und ihn mit dem „lichte neuer verheissungen erfüllte.“ „Dieser wahrhaft Göttliche“ habe alles verändert und relativiert, indem „die knechtende gegenwart ihr alleinrecht verlor“ und Ruhe eingekehrt sei, die jeden seinen Mittelpunkt habe finden lassen. Außenstehende würden nicht begreifen, dass dem Kreis solche Offenbarung wie durch Maximin zuteilgeworden sei, dessen zarte und von seherischer Kraft kündende Verse jedes gültige Maß überstiegen hätten, obwohl er selbst ihnen „keine besondere bedeutung“ beigemessen habe. Die an seinem Tod Verzweifelten habe seine lebendige Stimme noch über die Torheit ihres Schmerzes und von der höheren Notwendigkeit der „frühen auffahrt“ belehrt. Nun könne man sich nur noch vor ihm niederwerfen und ihm huldigen, was zu seinen Lebzeiten die menschliche Scheu verhindert habe.
In Schulers antisemitisch-esoterischer Vorstellungswelt strömten im Blut „kosmische Energien“ des Menschen zusammen, ein kostbarer Besitz, der „Quell aller schöpferischen Mächte“ sei. Dieser Schatz sei von einem besonderen Leuchtstoff durchdrungen, der von der kosmischen Kraft des Träges künde, allerdings nur im Blut auserwählter Personen zu finden sei. Von ihnen erwartete man in den Zeiten des Niederganges die allgemeine Wiedergeburt in den Sonnenkindern oder Sonnenknaben. Nun gab es nach Auffassung Klages’ einen mächtigen Feind des Blutes, den Geist, und die kosmischen Anstrengungen sollten darauf hinauslaufen, die Seele aus der „Knechtschaft“ dieses Geistes zu befreien, jener Kraft, die mit Fortschritt und Vernunft, Kapitalismus, Zivilisation und dem Judentum gleichzusetzen war und den Sieg Jahwes über das Leben bedeuten würde. Die Tiraden Schulers gegen den „Molochismus“, wie er seine Anspielung auf den kinderverschlingenden Moloch nannte, unterschieden sich kaum von antisemitischen Wendungen, die um diese Zeit in Wien gestreut wurden. Klages ging über diese noch hinaus, indem er vom Scheinleben einer Larve sprach, die Jahwe nutze, „um auf dem Wege der Täuschung die Menschheit zu vernichten.“
Strauss: Frau ohne Schatten - finale ( Nilsson, Marton)
szabó ervin, márványterem, arrafelé dajdajozták egy éjszaka a kocsmából jövet az erikát. ma nem dajdajozott, ment a könyvtárba. fütyült: hare krishna, hare-hare.
Die Geburt Jesu ist eigentlich ein Skandal.
Die Geburt des Christkindes wird in den beiden Evangelien von Matthäus und Lukas geschildert, die mutmasslich nach dem Jahre 70 entstanden. Beide Evangelisten kennen den jüdischen Wanderprediger Jesus mithin nicht aus eigener Anschauung, sondern beziehen sich auf verschiedene überlieferte Berichte. Besonders mit Blick auf Christen jüdischer Herkunft, für die das Alte Testament Gesetz ist, betonen sie: Jesus ist der von den Propheten angekündigte Messias.
Er ist gewissermassen plötzlich da – als noch Ungeborener in Marias Bauch. Die Überraschung sitzt. Josef versteht erst einmal die Welt nicht mehr. Er will Maria, seine Verlobte, verlassen. Und auch Maria selbst ist verstört, weil sie nicht versteht, wie ihr geschieht. Den vom Himmel gesandten Engeln fällt die Aufgabe zu, die beiden Menschen mit dem göttlichen Geschehen zu versöhnen, zu dessen Akteuren sie unfreiwillig auserkoren wurden. Maria bringt also den Sohn in Bethlehem zur Welt, «wickelte ihn in Windeln und legte ihn in eine Futterkrippe, denn in der Herberge war kein Platz für sie» (Lukas, 2,7). Die Eltern gaben ihm, wie von den Engeln geheissen, den Namen Jesus (d. h. Gott hilft).
Seit der Höhere sich in die Niederungen begeben hat, steht der Mensch in einer unaufhebbaren Vertikalspannung.
Worin besteht das Skandalon dieser Urszene? Es ist Gott, der vom Himmel herabsteigt und sich unvermittelt auf die Menschen zubewegt, indem er selbst Mensch wird. Seither stellt sich die Frage, wie die Menschen auf diese göttliche Avance reagieren. Mit stiller Duldsamkeit wie Josef und Maria; mit heftigem Widerstand wie Herodes, der Statthalter Roms in Galiläa, der nach Matthäus aus Angst vor dem neugeborenen König alle Knaben bis zum Alter von zwei Jahren töten lässt; mit Furcht, wie die Hirten.
Oder sie reagieren mit einer eigenen neuen Gegendynamik. Weihnachten bedeutet einen Neuanfang, und genau diesen Umstand hat Emil Brunner im Sinn, wenn er den Menschen als das «verantwortliche Wesen» definiert: Der Mensch kann nicht nicht auf das Skandalon antworten. Verantwortlichkeit ist der Preis, den der Erdenbürger für das Weihnachtswunder bezahlt. In Brunners Diktion: Was den Menschen ausmacht, ist die Spannung zwischen ihm und diesem Höheren. Seit der Höhere sich in die Niederungen begeben hat, steht der Mensch in einer unaufhebbaren Vertikalspannung.
Brunner treibt diesen Gedanken in seinem Werk «Der Mensch im Widerspruch» auf die Spitze: «Der Mensch muss Stellung nehmen, und er tut es auch dann, wenn er sich weigert, Stellung zu nehmen.» Darum ist für Brunner das verantwortliche immer zugleich auch ein «widerspruchsvolles» oder «gespaltenes» Wesen: Der Mensch hält es mit sich nicht aus – und duldet doch zugleich niemanden über sich; er orientiert sich am Höchsten – und macht aus diesem Höchsten doch die ganze Zeit eine Projektionsfläche der eigenen Kleinheit.
Gott geht also in der Weihnachtserzählung auf die Menschen zu – aber müssen deshalb die Menschen auf ihn zugehen? Sie müssen nicht, aber sie können. Darin liegt ihre Freiheit begründet. Sie sind frei, mit Ja oder Nein zu antworten – nicht aber, sich der Verantwortung zu entziehen. Die Brunnersche Logik ist unerbittlich zweiwertig, aber sie erlaubt gerade deshalb einen frischen Blick auf die Gegenwart: Der Mensch muss sich entscheiden zwischen einem ihm fremden Gott und selbstfabrizierten Götzen, tertium non datur. Es gibt keine Gottlosigkeit, sondern nur Gott – oder «Selbstvergottung» in unterschiedlicher Ausprägung.
Die Stufen der Selbstvergottung
In unserem modernen Alltag wimmelt es in der Tat von Ersatzreligionen, die der Mensch erfindet, um sich selbst zu rechtfertigen. Sie reichen von einer Spiritualität diffuser Art bis hin zu all den Ismen, denen wir inbrünstig huldigen. Sie sind erkennbar an heiligen Glaubenssätzen, exegetisch bewanderten Hohepriestern und einer frommen, missionarischen Gefolgschaft, die keinen Widerspruch duldet. Wer sich an die Dogmen der Ismen hält, der darf sich fortan als besserer Mensch, also: als erlöst, fühlen. Wer sich eine abweichende Meinung erlaubt, wird verteufelt.
Im Zeitalter der Technik treibt die Selbstvergottung den Menschen indessen noch zu ganz anderen Höhenflügen. Der israelische Historiker Yuval Noah Harari beschreibt in seinem Bestseller «Homo Deus» die neue Religion des 21. Jahrhunderts: Es ist der technisch aufgerüstete Humanismus, man könnte auch sagen: der Technizismus. Die hehre Aufgabe der selbsternannten Jünger besteht darin, Göttlichkeit zu erlangen – unendliches Glück und ewiges Leben.
Das Upgrade von Menschen zu gottähnlichen Wesen verläuft nach Harari über drei Stufen. Zuerst optimiert der Mensch durch Bioengineering seine DNA, sein Hormonsystem und seine Gehirnstruktur; das wird ihm ungeahnte neue Möglichkeit des Denkens, Fühlens und Handelns erschliessen. In einem zweiten Schritt verschmilzt er den optimierten organischen Körper mit nichtorganischen Apparaten – und wird zum quasi-allmächtigen Cyborg, der mit der ganzen Welt und allen Zeiten verbunden ist. Erst die dritte Stufe jedoch bedeutet die wahre Apotheose: Der Mensch schafft durch seine eigene Tätigkeit eine künstliche Intelligenz, die das menschliche Gehirn transzendiert und ihm als eigenes, nichtorganisches Wesen gegenübertritt.
In der Furcht vor dem eigenen Ende bestaunt der Mensch in Wahrheit bloss die eigene Allmacht, die die eigene Ohnmacht kaschiert.
Nach Harari ist dies genau der Punkt, an dem die Selbstvergottung des Menschen in ihr Gegenteil kippt: Die neuen «gottgleichen Nachfahren» bedürfen des Menschen nicht mehr und könnten gar versucht sein, ihn loszuwerden. Das ist die neue grosse Angst der Menschen: Die Zukunft erscheint als düsteres Szenario, die Katastrophe rast unaufhaltsam auf uns zu – und wir können bloss zuwarten, bis sie eintrifft. Die freiwillige Selbsterlösung des Menschen hat sich in eine unfreiwillige Selbstauslöschung verwandelt.
Wiederum erlaubt uns die Brunnersche Logik einen anderen Blick auf ein Geschehen, das für viele längst zur Gewissheit einer Unheilsgeschichte geworden ist. Der Mensch imaginiert sein nahes Ende – und überhöht sich damit selbst. In der Furcht vor dem eigenen Ende bestaunt er in Wahrheit bloss die eigene Allmacht, die die eigene Ohnmacht kaschiert – er geniesst die Phantasie seines Untergangs. Dabei weiss der Mensch längst nicht immer, was er tut, und darum weiss er auch nicht, was die Zukunft bringt. Der neuerdings erhobene Ton des Katastrophismus wäre dann – theologisch gesprochen – mehr Symptom einer gottesfernen Gegenwart denn Prophezeiung einer menschenfernen Zukunft.
1Die Kunst des Neuanfangens1
Doch der Mensch fängt stets neu an. Hannah Arendt nennt diese Einsicht einmal den Grund der Lehre Jesu von Nazareth: Der Mensch ist das Wesen, das nicht nur anfangen kann, sondern muss – «es ist der Anfang des Anfangs oder des Anfangens selbst». Indem Gott den Menschen schafft, überträgt er dem Geschöpf zugleich das Prinzip des Anfangs, das zunächst allein ihm vorbehalten war. Und indem er selbst zum Menschen wird und die Erde betritt, serviert er den Menschen eine echte Zumutung: dass sie in der Verantwortung und Entscheidung stehen, das Anfangen zu bewahren.
Arendt säkularisiert in ihrem Denken diese Bewegung. Sie prägt für die menschliche Kondition den Begriff der Geburtlichkeit. Der Mensch lässt sich in dieser Optik allein von seinem Geborensein her verstehen: Der Mensch verdankt sein Dasein nicht sich selbst, sondern einem anderen. Nur weil er selbst ein Anfang ist, vermag er aus eigener Initiative einen neuen Anfang (initium) zu setzen.
Es ist genau dies, was uns Weihnachten hier und heute, im Zeitalter der Tech-Religion, zu sagen hat: Denk daran – du hast keine Wahl, du musst mit deinem Leben stets wieder neu anfangen.
hannah fölmászott heidegger farkán a freiburgi templom plafonjáig, majdnem megvilágosodott de legalább életében először (és utoljára ) elgondolkozott: legalább öt percig
cseh tamást eleinte nem szerette, aztán egyre jobban megutálta. tegnap aztán belefutott a tutti végébe, és rájött, hogy az ő tudományos-filozófiai-költői-gyúrói életmű-befejezése éppen ilyen /vagy hasonló
szarva közt a tőgye, vagy
bányász mozi
parsifal hendrix jelentkezhet bármilyen néven: fülig, jacob, szindbád, lao, borisz
dilthey: das erlebnis und die dichtung (191O) (dilthey-t olvasta 35-4o éve, jókora hatással volt rá.............
driesch: die maschine und der organismus (1935) driesch-től itt kavarog valahol egy ősrégi könyv németül, csakúgy mint portamnntól, gehlentől...... de hol lehetnek?)
hartmann: die philosophie des deutschen idealismus (1974) .........hartmanntól volt egy esztétikája, egy ontologiája -nos erre az ontologiára lesz szükség, hogy az erők evolúcióját, differenciálódását, egyenlőtlen fejlődését, erő-közti mechanizmusok
feltárása, felmutatása körvonalazhassa
-és ugyanerre szolgál dilthey szellemtudományi-történelem elemzése, költészet -felmutatása is, ahol a személyiségek keletkeznek-dolgoznak hullanak az evolúciót felmutató erők támogatásában, akadályozásában
mit csinál karácsonykor parsifal? a kisújszállási hercegek ősi szokása szerint gyúr. egy gyúrás négy óra. ez az idő mértékegysége. mint a könyök, vagy a láb, vagy a csomó a tér elemezésében. az idő mértékegysége a gyúrás. mit csinál gyúrás előtt? behörpöl pár animal rage-et. bedurrantás áldott állapota. mit csinál gyúrás közben? herderre gondol. herder faust volt.(?) nem lehetett. még nem volt itt az ideje. most tán itt van az idő, a tudomány eléggé fejlett ahhoz, hogy fausti játszadozásokra, elmélkedésekre alkalmat adjon. mit csinál gyúrás után? hallgatja magát.
mit csinál karácsony után? könyvtárba megy. beleveti magát a neovitalizmusba, hogy valamit megtudjon az életről. na meg a teremtésről.
Richard Wagner - Parsifal (Sinopoli) Ein Bühnenweihfestspiel (HD) A Sacred Festival Play ☩
mi a matematika? logikai? vagy pszichikai? na de mi a biológia?
Warum Materie existiert, bleibt rätselhaft
Warum es mehr Materie als Antimaterie gibt, kann das Standardmodell auch nach den jüngsten Experimenten nicht erklären Das Standardmodell der Elementarteilchenphysik ist jene Gesamttheorie, mit der Forscher versuchen, die Gesetze des Universums, dessen fundamentalen Kräfte und die darin enthaltenen Teilchen zu erklären. Das Modell ist gleichsam ein mathematisches Abbild der Realität – allerdings eines, in dem noch viele große Löcher klaffen. Eines der größten ist etwa die Lücke, in die in Zukunft vielleicht einmal auch die Gravitation hineinpasst, denn noch lässt sie sich nicht mit dem Standardmodell vereinbaren.
Jenen Teil des Kosmos allerdings, den das Standardmodell zu beschreiben versucht, erklärt es recht schlüssig: Bisher konnte noch kein Experiment signifikante Ergebnisse vorweisen, die den Vorhersagen dieser Theorie widersprechen würden. Ein Grund mehr für die Physiker, zufrieden zu sein, sollte man meinen. Tatsächlich aber ist es gerade die fehlende Widersprüchlichkeit, die die Köpfe der Theoretiker seit Jahrzehnten qualmen lässt. Mangelhaftes Weltmodell "Das Standardmodell, so wie es heute dasteht, hat vor allem einen großen Mangel: Es kann nicht erklären, warum die Materie im Kosmos überhaupt existiert", sagt Gerald Gabrielse von der Northwestern University. Eigentlich sollten sich nämlich nach diesem Modell Materie und Antimaterie bereits kurz nach dem Urknall gegenseitig ausgelöscht haben. Der Physiker und sein Team haben einen Großteil ihrer Karriere darauf verwendet, dieses Problem zu lösen. Letztlich blieb ihnen nur übrig, sich alternativen Theorien zuzuwenden. Diese Thesen gehen von bisher unentdeckten subatomaren Teilchen aus, die unter anderem dazu beitragen würden, dass die Ladung von Elektronen nicht kugelförmig ist, sondern eine verzerrte Sphäre bildet. Könnte man diese verbeulte Elektronenform nachweisen, wäre dies gleichzeitig ein fundierter Beleg dafür, dass das Standardmodell doch nicht so stimmig ist wie gedacht. Mit anderen Worten: Sollten diese beispielsweise von der Supersymmetrietheorie vorhergesagten massereichen Quantenpartikel tatsächlich existieren, dann könnten sie auch erklären, warum ein offensichtliches Ungleichgewicht zwischen Materie und Antimaterie herrscht, das letztlich dafür sorgt, dass sich die Materie unseres Universums nicht längst in Energie aufgelöst hat. Absage an Alternativen "Annähernd alle alternativen Modelle sagen voraus, dass die Ladungssphäre von Elektronen eigentlich verzerrt sein sollte", meint Gabrielse. "Unser Ziel war es daher, diese Eigenschaften von Elektronen mit einer Präzision zu analysieren, die bisher noch nie erreicht wurde." Das ist dem Team um Gerald Gabrielse nun tatsächlich gelungen: Die Forscher stellten im Rahmen des Advanced-Cold-Molecule-Electron-Experiments jedoch fest, dass Elektronen eindeutig eine perfekte Kugel besitzen. Die nun im Fachjournal "Nature" präsentierten Resultate bedeuten damit auch, dass die hypothetischen Partikel zumindest in der angenommenen Form nicht existieren. "Unsere Daten lassen also keinen Zweifel daran, dass man die alternativen Modelle zur Erklärung des Kosmos offenbar ernsthaft infrage stellen muss", sagt Gabrielse. Und – noch wichtiger – sie bestätigen einmal mehr, dass das etablierte Standardmodell, so lückenhaft es auch sein mag, weiterhin die plausibelste Theorie zur Erklärung des Universums ist, auch wenn damit die Frage nach dem Ungleichgewicht zwischen Materie und Antimaterie weiterhin ungeklärt bleibt.
Parsifal és Faust találkoztak az androméda ködtől 1OO millió parszeknyire. Parsifal egy fekete lyukból mászott ki, Faust pedig egy végtelen nagyságó fekete tömegből. Beszédbe elegyedtek. Miről beszélhettek?
durch die Religion weise, gut und glücklich werden
So brachte Herder den Sturm und Drang in die Kirche
Das Bett war aber kaum ausfindig zu machen, sondern hinter und unter Büchern vergraben. Dazu standen zwischen den Büchern ein braunes Klavier und ein ebenfalls brauner Schreibtisch mit einer Schreibmaschine obendrauf. Der Schreibtisch war verlockend: abgenagte Bleistifte, Kugelschreiber, Hornbrillen, riesige Armbanduhren und eine Schreckschusspistole, mit der mein Vater uns retten wollte, falls ein Verbrecher das Haus betreten würde. Zum Glück musste die Probe nie aufs Exempel gestellt werden."Gibt es jetzt nachts keine Papagenomusik mehr?"
"Ach, was waren das für Zeiten, als die Menschen noch Briefe schrieben!", möchte man seufzen, wenn man in der neuen kritischen Ausgabe der Briefe von Johann Joachim Spalding (1714bis 1804) liest. Er war ein Meistertheologe der evangelischen Aufklärung, außergewöhnlich menschenfreundlicher Kirchenfürst im friderizianischen Berlin, Pendant zu Moses Mendelssohn, nichts Geringeres als ein protestantischer "Nathan".
Kurze Briefe und Bruchstücke an Immanuel Kant, Moses Mendelssohn, den Verleger Friedrich Nicolai oder den Aufklärungstheologen Johann Friedrich Wilhelm Jerusalem belegen, wie weit Spaldings Horizont war.
Durchaus mühsam war für Spalding - ebenso wie für Goethe - auch die Freundschaft mit dem dreißig Jahre jüngeren Johann Caspar Lavater. Dieser hatte ihn im Frühjahr 1763 mit seinen Zürcher Freunden Johann Heinrich Füssli, dem später berühmten Maler, und Felix Hess, einem früh verstorbenen Theologen, für einige Monate in seinem Pfarrhaus besucht, um sich "unter Ihren heiteren Lehren zu wahren Gottesgelehrten zu bilden und die unverfälschte Milch der evangelischen Lehre in dem Schoße Ihrer Freundschaft zu genießen". Danach unterhielten die beiden eine intensive Brieffreundschaft, die durch Lavaters zunehmend schwärmerische und aufklärungskritische Frömmigkeit auf die Probe gestellt wurde. Dennoch hielt Spalding über alle Differenzen hinweg die Verbindung aufrecht.
Seine reflektierte Menschenfreundlichkeit wurde am schärfsten von dem ebenfalls dreißig Jahre jüngeren Johann Gottfried Herder herausgefordert. 1774hatte dieser eine extrem scharfe Kritik gegen Spaldings Predigtverständnis veröffentlicht und damit einen der interessantesten theologischen Generationskonflikte ausgelöst. Herder war Spaldings milde Weisheitslehre zuwider, er verachtete dessen "ewige Einförmigkeit, die güldne Mittelmäßigkeit". Eine Predigt solle "keine Rede! - sondern unmittelbarer Wink von Herz zu Herz" sein. So brachte Herder den Sturm und Drang in die Kirche und gegen Spalding in Stellung. Allerdings ließ er es dabei an Fairness und Anstand mangeln. Sein Verhalten war nicht eben ehrlich. So polemisch seine Schrift gegen Spalding geraten war, so überaus höflich, fast unterwürfig war der Brief, mit dem er sie ihm schickte.
Die Flötentöne der dritten Oktave, von Mozart in den Arien der Königin der Nacht ebenso verlangt wie von Richard Strauss im Kürstück der Zerbinetta („Großmächtige Prinzessin“), sind Sonderzuteilungen der Natur. Dank ihrer mühelosen Spitzentöne und ihrer außergewöhnlichen Agilität gerade in diesen Partien ist die 1934 in Budapest geborene Sylvia Geszty zur „Königin der Koloraturen“ ausgerufen worden. Sie war es – und sie war sehr viel mehr.
Nach zwei Anfängerjahren an der Budapester Staatsoper wurde Sylvia Geszty 1961 nach Berlin verpflichtet, sang zum Debüt die Stimme vom Himmel in „Don Carlos“, bewährte sich in Partien wie Blonde („Die Entführung aus dem Serail“) und Oscar („Ein Maskenball“), übernahm in einer Inszenierung von „Hoffmanns Erzählungen“ (Regie: Walter Felsenstein) die drei Sopran-Partien und avancierte als Zerbinetta zur „Primadonna unter den Linden“. Als Zerbinetta ging sie fortan in Hamburg wie in Stuttgart aufs Hochseil.
Die menschlichste Darstellung von allen
In der glänzend besetzten Aufnahme von „Ariadne auf Naxos“ unter Rudolf Kempe (1968) gelang ihr die Arie, zum Staunen der Techniker und zur Bewunderung des Dirigenten, in einem einzigen Take. Ihre Darstellung der Partie ist, nach dem Urteil des englischen Kritikers John Steane, „die ausdruckswärmste, vielgestaltigste und menschlichste Darstellung von allen“. Ein Jahr zuvor hatte sie mit ihren Feuerball-Staccati in „Der Hölle Rache kocht in meinem Herzen“ bei den Salzburger Festspielen Sensation gemacht. Nach ihrer Übersiedlung nach Westdeutschland 1970 folgten Engagements in Hamburg (1970–1972) und Stuttgart (1972–1977), Gastspielauftritte an der Bayerischen und der Wiener Staatsoper, der Covent Garden Opera sowie dem Teatro Colón in Buenos Aires. Ihr Repertoire umfasste an die 35 Opern- und Operettenpartien, dazu die Sopran-Parts in vielen Oratorien und symphonischen Werke.
Sie gehörte nicht zum Typus jener „zwitschernden“ Soprane, welche die höchsten Töne mit dem fahl klingenden Pfeifregister bilden, wo die Stimmlippen nicht vollständig schwingen. Denn die zweite Sonderzuteilung, mit der die Natur sie bedacht hatte, war ein distinktes Timbre auch mit dunkleren Farben und einem vollen Klang – zu bewundern, wenn sie etwa die endlose Koloratur in der „Martern“-Arie der Konstanze über einen Umfang vom tiefen D bis zum hohen D – „Des Himmels Segen belohne dich“ – mit ausgeglichen vollem Klang durchmisst. Es mag an der Ausbildungs-Tradition gelegen haben, dass sie in einigen italienischen Arie der Rosina („Il Barbiere“), Musetta („La Bohème“) Gilda („Rigoletto“) dazu neigte, Hauptnoten zu akzentuieren und Nebennoten – auf Kosten der melodischen Spannung – klanglich ein wenig zu vernachlässigen. Umso überzeugender sind ihre farblichen Valeurs in französischen Arien: sei es der „Ophelia“ aus dem „Hamlet“ von Ambroise Thomas oder dem Walzerlied der Juliette aus der Oper von Charles Gounod.
Nach ihrer früh beendeten Bühnenkarriere arbeitete sie von 1975 bis 1997 als Gesangspädagogin an der Musikhochschule in Stuttgart, zwischen 1986 bis 1991 als Leiterin der Meisterklasse am Konservatorium in Zürich. Über ihre Laufbahn und ihre oft trüben Erfahrungen mit dem Musikbetrieb hat sie ein von schönenden Erinnerungen freies, oft auch kritisches Buch geschrieben: „Die Königin der Koloratur“. Es sei wiederholt: Sie war mehr. Am 15. Dezember ist Sylvia Geszty mit 84 Jahren gestorben.
Mándy Iván ebben a szélsőségesek közé tartozott: az irodalom volt az igazi otthona, a külvilág túlnyomó része számára olyan ellenséges terület volt, ahová nem is merészkedett. Főleg Budapest néhány utca által határolt, szűk részén érezte biztonságban magát. Teljes életet tudott élni, és az élet lényegét illető tapasztalatokra szert tenni úgy, hogy focipályákon, uszodákban, mozikban és presszókban létezett és meglepően csekély érdeklődést mutatott a világ többi része iránt.
Még azokban az időkben történt, amikor nehezen lehetett kijutni Nyugat-Európába. Magyar írók küldöttsége Kölnbe utazott, többek között Mándy Iván is. Műveinek nagy sikere volt a német nyelvű felolvasásokon, hiába volt a témájuk a Józsefváros lakóinak kilátástalan élete, a minőségi irodalom általános igazságokat tár fel, a helyszín szinte közömbös. Ha Mándy Iván tudott volna németül és nem lett volna teljesen híján az önmenedzselés képességének, akkor fürödnie kellett volna a sikerben és könnyed csevejek közben megszervezni művei külföldi kiadását. Mándy Iván Kölnben partra vetett hal volt. A többi magyar író megrészegülve a szabadságtól járta Köln utcáit és például kínai étteremben ettek, amire Magyarországon egyáltalán nem volt lehetőségük. Mándy Iván végre talált egy szecessziós épületet, benne egy olcsó kávéházat, ami olyan volt, mintha egy pesti presszó lenne.Naphosszat ült egy kávé mellett (tej és cukor nélkül) és nézte az embereket. Pont ahogy Budapesten szokta.Más alkalommal a Nyugatra kiszabadult íróküldöttség London éjszakai életébe vetette bele magát. Egy bárban rájöttek, hogy megéheztek. Mándy Iván nem kért a tenger gyümölcseiből, valakivel megkérdeztette a pincért, hogy van-e paradicsomleves. A pincér azt mondta, hogy meg lehet oldani. Mándy Iván a londoni éjszakában is csak egy paradicsomlevesre vágyott, mintha egy pesti kifőzdében lenne.
Minden vallásban a szerzetesek lemondanak bizonyos dolgokról, hogy más dolgokban jobban elmélyüljenek. Az írókkal sincsen ez másképpen. Ahogy Ottlik Géza fogalmazott: az író egy olyan ürge, aki a létezésszakmában dolgozik. Mindig figyel, mindig „szolgálatban van”, és ennek következtében lemarad bizonyos dolgokról, nem jut rájuk ideje. A dolgozó írónál pedig nincsen magányosabb ember a világon: az univerzum beszűkül a fehér lapra. Nézi az üres lapot, az meg néz vissza rá.Mándy Ivánban fel sem merült soha, hogy ő más legyen, mint író. Megfigyelte a világot maga körül, és megpróbálta minél jobban megírni, hogy milyen.
mozija mándy ivánnak, mozija parsifal hendrixnek, tegnap előtt a bányakorszak zuhant rá, tegnap meg a gyerekkori moziőrület, 5O év elmúltával újból találkozott a 1O1 kiskutyával, élete egyik legfontosabb filmjével, legalább 1OX megnézte, a jegyszedő nénik már ismerték, és ha nem volt jegye, akkor is beengedték a kismikit, leültették a lépcsőkre, ha nem volt szabad hely, érdekes módon ( a sors és az Óm) most tudatosodik benne, hogy a két ősélmény( mozi és bánya) a Bányász moziban össze is futottak, ez a magyar filmek mozija volt, leginkább modern filmek, gyakran 2-3 nézővel, hónapokig járt oda hetente egyszer, részegen befeküdt a székbe és nézte a magyar ómot, az óm magyar szeletét, az óm magyar vetületét, a görögök színháza: a kozmosz és az ember, mándy mozija, parsifal mozija.............. (egyszer egy haverja meglátta őt a mozi előterében, de nem mert hozzá odamenni, annyira leépült állapban látta
három királyok imádása: übü király, lear király és tuskó hopkins
Driesch hielt es für unmöglich, die Morphogenese der Organismen auf diese Weise hinreichend zu erklären. Obwohl Driesch es war, der den Begriff des biologischen Systems einführte, war er der Meinung, dass auch eine systembiologische Sicht an diesem Tatbestand nichts ändere. „Geordnete Ganzheit ist kein 'Mechanismus', und aus echtem Mechanismus kann sich nie Ganzheit ergeben (...)“
Driesch forderte daher zusätzlich zu den physiko-chemischen Vorgängen einen Naturfaktor, der die geordnete Ganzheit des Organismus erzeugt. In diesem Faktor sah er den entscheidenden Unterschied zwischen Belebtem und Unbelebten. Er nannte ihn, von Aristoteles herkommend, „Entelechie“. Gelegentlich sprach er von „X-Agentien“ Es handle sich um einen immateriellen Faktor, der – da alles Materielle räumlich ist – wie von „außerhalb“ in den Raum hineinwirke. „Die vitale Kausalität, mit dem Begriff der Entelechie als einem nicht-materiellen, 'in den Raum hinein' wirkenden Agens arbeitend, heißt Ganzheitskausalität, weil der Organismus ganz ist und nach Störungen wieder ganz ganz wird.“ Nicht auf die Bezeichnung komme es jedoch an, sondern „nur auf die Einsicht, dass ein der Materie gegenüber grundsätzlich Fremdes am Werk ist, das, anders gesagt, nicht von der Materie aus, sondern mit der Materie hier gearbeitet wird.“
Mit diesem Ansatz wurde Driesch zu einem zentralen Vertreter des Neovitalismus, dessen vor allem naturphilosophische Werke in den 1920er Jahren sowohl unter Laien als auch unter Biologen und Zoologen weite Verbreitung fanden. Von der engeren Biophilosophie ausgehend, entwickelte Hans Driesch eine umfangreiche Gesamtphilosophie, die auch die Bereiche Psychologie, der Wissenschaftstheorie, der Relativitatstheorie...... umfasst.
---------------és hosszú évek elteltével visszaérkezett Drieschhez, Portmannhoz, Gehlenhez...............................
belevetettség a létbe létbe vetettség a semmi kihívása thanatosz energia hajtóerő
amikor utazott fel a szabó ervinbe, az állomáson ( a restibe már nem jár), vett egy bildet, benne egy szíven ütő cikk az utolsó ruhr pott bánya bezárásáról. jelek, égi jelek. a hajdani uránbányász utazik fel a tudás királyságba, hogy megfejtse ne csak negyven évvel ezelőtt furdalt kíváncsiságát a fehérjékről, az életről, hanem mindenről, a kozmoszról, a megismerésről, a létről, a semmiről, az ómról, a teremtésről, lélekről, a felmutatásról, bemutatásról....................
és akkor olvassa a híres bányavidék kimúlását, elmúlását, mert minden elmúlik , eltűnik, mint lófing a csatában
és eltűnik majd ő is, de addig mit csináljon
ma is gyúrt négy órát mint minden vasárnap
mert amikor megszületett a kislánya a jános kórházban, kezébe adtak egy vért tartalmazó üvegcsét, hogy vigye el egy másik kórházba vigzsgálatra, mert a felesége rh negatív és ilyenkor fontos
vizsgálatot kell végezni. legjobb barátjával voltak bent, együtt levillamosoztak a kalefre, de ott már be kellett menni a gombába, pálinkák, aztán tovább a másik kórházba. a gomba volt egyik haverja kedvenc helye. fölült a tetőre, és nyomta számolatlanul az unicumokat. őt is rászoktatta. egyszer siófokon beszoktak egy talponállóba, ami meglehetősen sivár, igénytelen volt, egy idős házaspár csinálta, itták ott az unicumokat. néha az öreg is beszívott. kiöntögette a decit, kétdecit, térült, fordult, és felcserélve a sorrendet, az üveget a kezébe nyomta, a poharakat, meg hátra tette a szekrényre. ő meglepődött, de az öreg felesége is és rámordult: " ne add oda az üveget, mert mind megissza".
bizony ám. az volt az unicumos korszak. ha betért egy restibe, kért egy fél liter vermutot (ott unicum nem volt), gyorsan lehajtotta és bedurranva utazott tova.
ma jutott eszébe, hogy ha hajdanán nem iszik mérhetetlen mennyiségű kávét és piát, akkor nem bírná a háromszoros bedurrantó adagokat. halál a májra, menekülés .......... most a gyúrásba.
A 46 éves testépítő és üzletember augusztus 10-én esett össze otthonában, majd ezt követően kómába került és két hét múlva, augusztus 25-én életét vesztette. Azóta sok találgatás ment arról, hogy mi lehet halálának pontos oka, természetesen sokan azt gondolták, hogy a szteroidok miatt történt az egész - Piana még 2014-ben ismerte be, hogy rendszeresen használta a szert.
Most, közel három hónappal a halála után közzétették a boncolási jegyzőkönyvének főbb részeit és egészen megdöbbentő, hogy mennyi szerve adta fel a szolgáltatot.
Az eredmény:
szív megnagyobbodás (komoly szívbetegség)
érelmeszesedés (meszes plakkok lerakódása az artériák falán)
zsírmáj
túlhajtott pajzsmirigy
elfáradt vesék
elszíneződött vesék
ischaemiás agyszövet (azaz a vérellátást elvesztő agysejtek)
nekrotikus agyszövet (azaz elhalt agysejtek)
agyi ödéma (duzzanat)
felgyülemlett fehérje tartalmú folyadék a hasüregben
Ezen kívül rengeteg problémája volt a tüdejével, ami tele volt folyadékkal és meg is volt duzzadva.
„Nehmen Sie es nicht so schwer. Ich weiß, dass Sie es wohl nie verstehen werden“)
6O éves korában abbahagyta a triatlont és elkezdett gyúrni. 61 éves korában munkahelyet változtatott (felhívás egy keringőre)
ahol szabadabban él, önállóbban dolgozik és többet is keres. És 62 (és fél) éves korában újra beíratkozott a szabó ervinbe. 4O év szünet után. Ez a négy évtized (természetesen) elröpült. Szokása szerint. A könyvtárat teljesen átépítették, már a bejárata se a régi. Mindenütt computerek. A ruhatár megszünt, a régi ruhatáros nénik rég elröpültek az idő sörényébe kapaszkodva.
Lettek helyettük ruhásszekrények, amik nem müködnek. Segítőkészen odajött a hozzá hasonló faszi (öreg, kövér stb), aki ott dolgozik, és megsúgta neki, hogy menjen le a pincébe, mert ezek a masinák zajvaniak, nem működnek, lenn pedig német szekrények vannak. Azok meg túl gyorsak voltak. a könyvtár 5 -6?) szintes lett. Számítógépen kell rendelni a raktári cuccokat. Ez se ment, itt is segítségre szorult. Heidegger, Husserl, Wittgenstein társaságában leült, mindegyikükön volt nadrág (Carnap és Schlick nem volt ott, így nem tudjuk, hogy mi volt rajtuk) és csak bámult, csak bámult, csak bámult. A létet említjük, leírjuk, megfigyeljük, rámutatunk, érezzük, torkunkon, ágyékunkon, gyomrunkon, ízületeinken, rámutatunk, felmutatjuk, megtáncoltatjuk, a hatalmat akarjuk, a nem hatalmat akarjuk, a hatalmat nem akarjuk és a semmi a semmi a semmi átölel, körbeburkol, seggbekúr, és csak bámulunk kifelé az ablakon, nézzük a vizsgára készülő , lányunknál 2O évvel fiatalabb csajokat
Fregét nézzük a 123 dimenziós térben és látjuk, hogy mindegyik dimenzióban más matematikát, matematikai logikát fejteget, és Waszlavik Gazember Lászlóról álmodott, akivel egy cotton eye joe szerű házi bulin ugrabugrált, ami más mint a hajdani pécsi bulin néhány bizottságos faszival, f zámbóva, és parsifal jacob borisz felemelkedett a biológia és a geometria egyesítésébe, az agyin funkcionális rendszerek és a geometria harmadik szintje és az ennek a szintnek megfelelő nyelv, amihez a dada adta a kezdő lökést, dada-lökés, lökés dada, milyen geometria a receptor -központ-effektor hálózat, miféle erők, szervezők, alkotók, végrehajtók, miféle nyelv alkalmas, wittgenstein, heidegger, dada nyelve, szürrealista képe, performance játéka, királyok: übü és lear és tüskés vanek.
Waszlavik Gazember László: Egy rózsaszínű káddal... Falu végén kurta diszkó
amikor még otthon lakott, egyik kedvenc otthoni folyóirata a film, színház, muzsika volt. ma már tudja, hogy a színház az ókori görögök számára kitüntetett jelentőségű volt. a színpad a kozmosz, a színpad az ember, a színpad a kozmoszban élő ember. emberi létezés a világban. a XX. században a film. a kitüntetett filmesek filmjei: fellini, fassbinder, milos forman, tarantino és még néhányan.
mit mondanak.
a kozmosztól a genitáliákig húzódik a zene, pithagorasztól beethovenig. wagner összefonta a színházat a zenével, szophoklészt és shakespeare-t beethovennel, liszttel.
Die Songs wurden zu Hymnen der Hippie-Generation New York – Der kanadische Komponist Galt MacDermot ("Hair") ist am Montag, einen Tag vor seinem 90. Geburtstag, gestorben.
Der in Montreal geborene Diplomatensohn lernte Blockflöte, Violine und Klavier und begeisterte sich für Jazz und Swing. In Südafrika studierte er die afrikanische Musik, die seine späteren Stücke prägen sollten. Für seine Komposition "African Waltz" gewann er 1961 zwei Grammys. Bald darauf zog er nach New York, um mit zwei Textern das Musical "Hair" zu schreiben. "Hair" hatte am Broadway im April 1968 Premiere. Beeinflusst vom Rock 'n' Roll der Zeit, propagierten langhaarige junge Menschen auf der Bühne freie Liebe, Drogenkonsum und Kriegsdienstverweigerung. MacDermots Songs "Age Of Aquarius" und "Let The Sun Shine In" wurden zu Hymnen der Hippie-Generation. Das Musical wurde mehrfach neu aufgelegt, darunter 1979 in einem Film von Milos Forman. 1971 landete MacDermot mit "Two Gentlemen of Verona" nach dem gleichnamigen Theaterstück von William Shakespeare einen weiteren Musical-Hit. Er wurde mit mehreren Preisen ausgezeichnet. MacDermots Musik hatte später großen Einfluss auf Hip-Hop und wurde unter anderem von MF Doom, Run-DMC und Public Enemy aufgegriffen. Rapper Questlove bezeichnete MacDermot auf Instagram als "König Galt".
P.Hendrix az operetteket legalább annyira utálta mint a musicaleket. A Hairt annak idején Baby, korábbi barátnője ajánlotta. Persze nem nézte meg. De aztán csak odasodródott -és megtetszett neki. Nagyon. A másik musical, amit megszeretett, azt jó húsz évvel később látta, utólag, a DVD korszakban. All that Jazz. (Operettet sosem sikerült megszeretnie, a rátonyi féléktől kirázta a hideg. Ma reggel a TV-ben látta a fonográfos musical szerzőt. A fonográfot már a kezdetektől utálta (és akkor utálta meg az Illést is),és látta-hallotta, hogy ez a zenebohóc még mindig gyártja a musicaleket-lemezeket. Ki nézi, ki hallgatja? Borzalmas.)
mit mond a mokaszin. a büdös lábakat. a surranást, az osonást, halálhörgést, siralmat, a zajlikot. tudjuk, mert a lét megmondja, hogy a mokaszin az nem bakancs, se nem bányász bakancs, se nem martens. más a másik lét ellentétjében, mint vetülete az ágynak a szék horizontjában megbúvó, megnyilatkozó, kitárulkozó nagyajkak és kisajkak semmítő tevékenysége, ami valami. valami megbúvik a surranásban, az osonásban, a csatakiáltásban. és ez a szervezett , intencionális génmutációk jelenvalósága, a szerzett tulajdonságok öröklése, mint a repülő mókusok denevér köténye az átrepülésben. és ez a valami.
az ókori görögök, a görögség, mint zeusz. mint szép heléna feneke. faust éneke szép heléna fenekéről. és hogy mutatkozik meg az ATP a bázisok fixált mátrix mechanikájában, ami maga a statisztikus-dinamikus mechanika.
a főorvos ma rádöbbent, hogy a feketék világa legalább annyira differenciált, mint a levendula-cikória kávéméz.ki van még ebben az országban. oligarhák, rabszolgák és sodrodó ostobák és csavaros eszű druhung kelőképpen.
jönnek az ünnepek, az apák, anyák meg mennek szerte a világban a gyerekeik után. tucatnyi beteg kérdezi hetente a főorvost, hogy kimehetnek-e két hétre berlinbe, három hétre londonba, vagy három hónapra amerikába a gyerekeikhez. a novoszibirszkben ehhez már hozzászoktak. üresen kong a terem. hazamentek a szocjetunióba már réges régen.
népesnek hívták az uránbányában a kis vasutat, ami a bánya bejáratától
néhány kilóméteres föld(kő) alatti úton kanyarogva elvitte a bányászokat a liftekig. be a liftbe és le száz métereket csörömpölve. és megérkeztek a burcsa kezdetéhez.
képek és festmények
van gogh szobája
az ágy, melynek ontológiája az idő horizontján intencionalitásba burkolózván rámutat arra, hogy az ágyon ülni is lehet. mi az az ontikus differencia az ágyhoz képest? a dasein torkó vasüllő baszás? nem, mert zola bányászai, csakúgy mint az urán bánya bányászai basztak a széken is és az ágyon is.
a bányász bakancsa, van gogh bakancsa és winnettou mokaszinja. na és
