Nemzeti jelképeink és Mezopotámia
Hazánk nemzeti zászlójának jogszabályi deklarálása először az 1848. évi XXI. Törvény 1. szakaszában történt meg. A magyar nemzeti zászló és a többi nemzet zászlójának összehasonlítása, az egyéb jelképek (pecsétek, pénzek, címerek) ábrázolásainak vizsgálata azonban sokkal régebbre, az ókorba vezet vissza.
1. ábra: Nemzeti zászló címer nélkül
A Pallas Nagylexikon szerint: „Hazánk zászlója s illetőleg színeire nézve, épp úgy, mint címerére régibb törvényeink határozott intézkedést nem tartalmaznak. A bécsi Képes Krónikában több helyen a magyar sereg vörös zászló alatt harcol, melyen fekete karvaly (turul) madár képe látható. De ugyancsak a Képes krónikában egy helyen vörös-fehér csíkos zászló fordul elő. Nagy Lajos fegyverzetében szintén a vörös-fehér szín fordul elő. II. Endrének egy 1222. kelt okmányán a pecsét vörös-fehér-zöld selyemzsinóron függ. Ilyen színű zsinórt még számos más hivatalos személyek által kiadott okmányon találunk, úgy a vegyes, mint a Habsburg-házból származó királyok alatt. Magyarország színei gyanánt tehát a vörös-fehér-zöld szerepelt. Az 1848. XXI. t.-c. 1. §-a pedig elrendelé, hogy a nemzeti szín ősi jogaiba visszaállíttatik, s a háromszínü rózsa polgári jelképül fölvétetik s minden középület s közintézetnél nyilvános ünnepek alkalmával s a magyar hajókon a magyar nemzeti lobogó és országos címer használtatik. Hogy a magyar zászló színei a címer színeivel megegyeznek, az jele annak, hogy ez utóbbiból vétettek, s mint már ezt Schwertner is megjegyezte volt. (Statistik des Königreichs Ungarn II. 59-60.) V. ö. Ivánfi Ede. A magyar birodalom címerei és színei (Budapest 1874).” [1]
Az idézett szöveg szerint a zászló színei a címerből vétettek. A különböző nemzeti zászlók vizsgálata alapján azonban valószínűsíthető, hogy a nemzeti színek jóval a címer előtt alakultak ki.
2. ábra: Nemzeti címer
A nemzeti címer leírása a következő: „A címer bal oldalában helyezkedik el a vörössel és ezüsttel hétszer vágott mezõ, a kettõs kereszt a zöld hármas halom aranykoronás, középsõ, kiemelkedõ részén áll. A pajzs felsõ szélén a magyar Szent Korona nyugszik. A címer elemeit kezdetben külön pajzsokon ábrázolták. A legrégebbi elem a kettõs kereszt, amely körülbelül nyolcszáz évvel ezelõtt lett része e nemzeti szimbólumnak: a XII. század vége felé, III. Béla vert pénzein jelentkezett elõször. A hármashalom jó száz évvel késõbb jelent meg, feltehetõen a nápolyi rokoni kapcsolatokkal rendelkezõ Anjou dinasztia útján. Eredetileg a kereszt három lábon állott, ezekbõl lettek a halmok. A sávok a feltételezések szerint a XII. század végén spanyol hatásra kerülhettek a címerbe, az uralkodóház egyik ottani rokoni kapcsolata alapján. Egyes vélemények szerint a négy "ezüst" sáv piros alapon a Kárpát-medence négy folyóját, a Dunát, a Tiszát, a Drávát, és a Szávát jelképezi, ezen kívül egy XVIII. századi feltételezés a hármashalmot a három legmagasabb hegységgel (Tátra, Fátra, Mátra) azonosítja. [2]
A Világ-Atlasz [3] 193 nemzetközileg elismert és 3 nemzetközileg el nem ismert, de függetlenként működő állam és 1 vitatott terület zászlóját ismerteti. Ezek közül a magyaron kívül mindössze két zászló tartalmaz vízszintesen elhelyezkedő piros-fehér-zöld csíkot, az afrikai Niger és Tádzsikisztán zászlója. Tádzsikisztán zászlójában a fehér sáv szélesebb, mint a másik kettő. A magyaréval egyező színű, de nem egyező sorrendű vízszintes csíkok találhatók négy további zászlóban. A sorrend az iráni, a csecsen és a tatár zászlóban zöld-fehér-piros, a bolgár zászlóban fehér-zöld-piros. A csecsen és tatár zászlóban a fehér csík vékonyabb, mint a másik két szín. (Itt csak azokra a zászlókra tértem ki, amelyekben a piros, fehér és zöld szín vízszintes csíkokban található. Nem tértem ki azokra az esetekre, amikor az elrendezés nem vízszintes - pl. Olasz zászló - vagy más színek is találhatók a zászlóban.)
3. ábra: A Mahabad Köztársaság (Kurdisztán) zászlaja [4]
A Világ-Atlasz nem tartalmazza a világ legnagyobb népességű - négy ország, Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő - kisebbségének, a cca. 36 milliós kurd nemzetnek a zászlóját. A kurd terület hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. A Méd Birodalom az i.e. VIII. században, az asszír iga lerázását követően emelkedett fel és az i.e. VI. században szűnt meg, amikor az uralmat a médek korábbi vazallusai, a perzsák vették át.[5] A kurdok magukat a médektől származtatják. Jelenlegi nevüket a török nyelvben ismert kurd, azaz nomád szóból kapták, tehát nem az önelnevezésük. Az II. Világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt, a kurdok által alapított Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található.
Míg Niger esetében valószínűleg véletlen egybeesésről van szó, a többi esetben valószínűsíthető a történelmi kapcsolat a magyarsággal.
Média eredeti neve a Pallas Lexikon szerint Mada volt. Itt meg kell említeni, hogy – tudomásom szerint - egyetlen nyelvben sem írják a „gy” hangot „g” és „y” kettősbetűvel a magyaron kívül. Ázsiában a köztörök-nyelvű, de a finnugor népeknél is a legkülönbözőbb írás ismert, úgy mint madjar, madiar, madyar. A közelmúltban Kazakisztánban és Nyugat-Szibériában felfedezett, magát magyarnak nevező törzs [6], is így írja a nevét, de úgy ejti, ahogy mi. Ennek alapján feltételezhető, hogy a mada-nak írt név is magyar-nak hangzott. (A latin betűkkel író magyarság is sokáig kűzködött a speciális magyar hangok leírásával. Ez a probléma csak a nyelvújításkor oldódott meg.)
4. ábra: Az ókori Méd Birodalom az i.e. 600. körül
5. ábra:A Kusán Birodalom
Az előzőekben említett Tadzsikisztán területe az ókorban a Méd-, majd később - a hatalmas, fél Indiát magában foglaló - Kusán Birodalomhoz tartozott. A Kusán Birodalomban uralmat gyakorló fehér hunok a gupta támadások miatt észak-nyugati irányban elvonultak (egy indiai mondás szerint: „elmentek a hunok”) és egyes kutatók feltételezése szerint a Kárpát-medencében létrejött Avar- (hunavar) és Kárpátoktól keleti területeken létrejött Kazár Birodalom alapítói lettek.
6. ábra: Tadzsikisztán zászlaja
A magyar és a tadzsik jelképek közös ókori eredetére nem csak a zászlók közös színe alapján következtethetünk. Tadzsikisztán nemzeti címere egy stilizált korona és azon félkörben elhelyezkedő hét csillag, melyet a hóval fedett három hegycsúcs mögött felkelő nap sugarai világítanak meg. A tadzsik címer három havas hegycsúcsa a hármashalom, a korona közepéből kiemelkedő oszlop (életfa?) a szintén koronából kiemelkedő kettőskereszt párhuzama. A hét csillag talán a Kusán Birodalmat alapító fehér hunok hét törzsét jelképezi.
Mindez véleményem szerint arra utal, hogy a kurd, a tádzsik és a magyar zászló piros-fehér-zöld színe az ókori Méd Birodalom színeire vezethető vissza. Az iráni zászló fordított sorrendje pedig a perzsa-méd hatalomváltást jelezheti.
7. ábra: Irán zászlója 1979. előtt
A bulgárok, tatárok esetében érdemes utalni az „ar” név-végződésű népek és a magy”ar”-ok több évezredes kapcsolatára. A magyar őstörténet fontos eseményei kapcsolódnak az avar, bulgár, kabar, kazár, tatár népekhez. A csecsenek országa az Észak-Kaukázusban található, amely területre hajdan a Kazár Birodalom fennhatósága terjedt ki. Ezen a területen éltek a krónikák szerint a szabír-magyarok is.
További összefüggések feltárása érdekében a zászlók vizsgálatát indokolt kiterjeszteni a címerek, pénzek és pecsétek jelképeire is.
8. ábra: Oroszlán a babiloni Istar 9. ábra: Esztergomi vár
Kapun, Berlin, Pergamon oroszlános freskójának
Múzeum rekonstruált képe [7]
10. ábra: Az Istar kapu oroszlánjainak pontos párhuzama textil faliszőnyegen, Pazirik (Altaj) 5. kurgán, Közép-Ázsia [8]
Az Esztergomi vár várkápolna-szentélyének falán - az 1930-as években folytatott ásatás során - találtak egy freskót, mely lépő oroszlánt ábrázol. Imre király hasított címerében, valamint II. András pecsétjén is megtalálhatók a lépő oroszlánok.
11. ábra: Imre király pecsétje (1202)
Ez szintén mezopotámiai eredetre utal. Ilyen oroszlánt tártak fel az asszír uralkodók palotájának bejáratánál, a Babiloni Istar kapun, a paziryk-i textilábrázoláson. Az esztergomi vár oroszlánjának derekánál inda (életfa) mutat az ég felé, hasonlóan a Dienes István régész által feltárt szentesi elnövényesedő állatábrázoláshoz [9].
László Gyula régészprofesszor írja: "Mind a magyar, mind pedig a manysi-chanti (vogul-osztják) nemzetségjelekben csupa olyan állat található, amely él azon a területen, ahol a nemzetségek kialakultak. Éppen ezért okoznak fejtörést az oroszlánok, amelyek nem élnek és nem is éltek a magyarság őshazáinak területén. Márpedig az oroszlán éppen Árpád-házi királyaink jelvényei közt jelenik meg. Ez díszíti a koronázási jogar kristálygömbjét is... Oroszlán látható .. esztergomi király kápolnájának falfestményén, s megjelenik a XII-XIII. század fordulóján királyaink címerében is. Megtaláljuk olyan nemzetségeink címerében is, amelyek valamilyen kapcsolatban voltak a legendás honfoglaló vezérekkel vagy a királyi családdal." [10]
12. ábra: Erdély címere [11] 13. ábra: A székely címer
(1436-ig) [12]
A Kurdisztán zászlójában található sugaras napkorong Erdély címerében tűnik fel. Az Erdély címerében található kitárt szárnyú fekete karvaly (turul) az Anonymus szerint Attilától származó - tehát hun eredetű - Árpád-ház másik jelképe, az előbb említett oroszlán mellett. A történelmi Magyar Királysághoz tartozó Szlavónia, Zágráb és Közép-Horvátország címerében, a székely címerben, több vármegye, város illetőleg nemesi család címerében található arany hatágú csillag is közel-keleti, mezopotámiai kapcsolatokra, míg a félhold a magyarság etnogenezisében szerepet játszó török népekre utalhat. Érdekesség, hogy a Szlavónia címerében található nyest prémje az adófizetés eszköze volt. A nyest horvátul kuna, ami a horvát pénz elnevezése is.
14. ábra: Szlavónia címere (1497, II.Ulászló)
Őstörténetünk kutatásakor éppen úgy indokolt támaszkodni a jelképekre, mint a földrajzi és népnevekre, nyelvészeti, néprajzi, régészeti, antropológiai és genetikai stb. jellemzőkre, és következtetéseket ezek együttes értékelése alapján lehet megalapozottan levonni.
Idézem a Világatlasz szavait: „A zászlók (és hozzáteszem, az egyéb jelképek, mint például a címerek, pecsétek – a szerző) bonyolult és még ma sem teljesen ismert, hosszú folyamat eredményeként alakultak ki. Az bizonyos, hogy eredetük az ősidőkre nyúlik vissza.” A nemzeti jelképek vizsgálata az fontos tényező őstörténetünk titkainak feltárásában.
Források, jegyzetek:
1. Pallas Nagy Lexikon, Budapest 1894.
2. www.ohb.hu/guide/national_symbols.hu.html
3. Világ-Atlasz országlexikonnal és tematikus fejezetekkel, Nyíregyháza 2004.
4. Wikipédia
5. A Méd Birodalomról a legtöbb információ Herodotos görög történetíró írásaiból és a Szentírásból származik. Közvetlenül a Méd Királyság létrejöttét megelőzően a Salamon halála után kettészakadt Izrael nagyobbik felének, az Északi Királyságnak (a Szentírás ezt Izraelnek vagy Samariának evezi nevezi szemben a déli Juda Királysággal) tíz törzsét az asszírok királya, Tiglát-Piléser a Méd városokba telepítette: „És Hóseásnak kilenczedik esztendejében bevette Assiria királya Samariát, és elhurczolta az Izráelt Assiriába; és Halában és Háborban a Gózán folyó mellett, és a Médek városaiban telepítette le őket (II. Kir. 17,6.).” Alig száz évvel a Méd Királyság létrejötte után a méd csapatok rohama következtében esett el Ninive, Asszíria fővárosa i. e. 612-ben. Ekkor Média még a Babilon szövetségese volt. Babilon fénykora azonban nem tartott hosszú ideig. A médek rövid időn belül Babilon ellen fordultak.
A Szentírás elsősorban a médek Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. E szerint Babilon elpusztítása Isten parancsa: „Én parancsoltam felszentelt vitézeimnek, és elhívtam erősimet haragomnak véghezvitelére…” (Esa. 13,3.) A médeknek nyilakkal felszerelt lovashadseregük volt: „És imé, lovas csapat jött, páros lovagok és szólott és mondá: Elesett, elesett Babilon, az isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.” (Ezsa. 21.) „Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket; felindította az Úr a Médiabeli királyok lelkét, mert Babilon ellen van az ő gondolatja”. (Jer. 51, 11.) A Szentírás Belsazár Babiloni uralkodó lakomájának végét így írja le: „ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában.”(Dán. 5,31.)
6. Benkő Mihály: A torgaji madiarok (Budapest, 2003.)
7. Az életfa előtt lépdelő oroszlánról Magasi Németh Gábor (1883-1953) készített rekonstukciós rajzot 1936-ban, amelyről képeslap is készült, http://konyv-e.hu/etanulmany.html
8. Sz. I. Rugyenko, Drevnyejsije v mire hudozsesztvennyje kovry i tkanyi (iz olegyenelyh kurganov Gornovo Altaja). Moszkva 1968.
9. Dienes István: A Honfoglaló magyarok, Budapest, 1972 című könyvében közzétett állatábrázolás
10. László Gyula: Múltunkról utódainknak, Budapest, 1999. II. kötet, 612-613. o.
11. Jakab Elek: Az egykori Erdély nemzeti színeiről: 1765. nov. 2-án Mária Terézia királyné és fejedelemasszony Erdélynek „Nagyfejedelemség” címet és a három nemzet címereit egyesítő új, kifestett országos címert adott. A pajzs két elválasztó vonallal három mezőre van osztva. A felső sötétkék mezőben a székelyek, az alsó aranymezőben a szászok címere van. A két mezőt elválasztó gerendán, ami a középmezőt teszi, a magyarok fekete sasa álló helyzetben. A gerendát ércszínnel szokás festeni; itt a művész veres festékkel vonta be, figyelemmel levén ama címertani szabályra, hogy ércre ércszínnek jőni nem lehet, s hogy a veres szín, mint a magyar vármegyék színe, a címerben meglegyen.” (http://www.neumann-haz.hu/scripts/SGML/BHISGMLtr?mhodonerdely/mhodonerdely0006.sgml)
12. A székely címer leírása: „A legrégebbi 1436-ig használt változatban kék színű háttérben egy páncélos jobb kar látható, mely egy egyenes kardot tart. A kardon a markolatnál átszúrt, levágott medvefej, felette egy vörös szív, a kard végén pedig egy lebegő ötágú leveles korona figyelhető meg. Hasonló ábrázolást láthatunk az egykori Háromszék vármegye címerénél, vagy Marosvásárhely és Udvarhely címereinél. Miután a székelyek jól őrizték az ország keleti és délkeleti végeit, ezért Zsigmond királytól 1437-ben jutalmul új címert kaptak: az aranyló naparcot és növekvő ezüst holdarcot, mely a későbbiekben Erdély összetett címerében is megjelenik.” (Wikipédia)
A székely címer magyarázata: a páncélos kéz a székek hadi főrabonbánjának vezérleti hatalmát jelképezi, a medvefő a bátorság, a szív a jóság, a korona a királyi vár tekintélye, a kék mezőben az öt csillag a székely nemzet jelképe.
(http://www.szabadidokalauz.ro/cimermost.php)
Ištovigunak a neve állítólag majdnem azt jelentette, mint Skakespeare-é, legalábbis az óiráni rišti vaigából eredeztetik némelyek. A magam részéről azonban ezt nem érzem meggyőzőnek. Elképzelhető, hogy itt a Kárpát-medencében a Sztéphanosz, vagyis az István név egyik becézésévé vált. Horvát István a Csépánig bezárólag sokféle alakját felsorolja ennek az István névnek a magyar régiségből. Lehet, hogy ezek részben különböző gyökerűek.
Kūruš1 (Kuraš, Kürosz) atyai ágon volt csak perzsa.
(A Méd–Perzsa Birodalom uralkodójaként egyébként csak az I. volt ezen a néven.)
A perzsa Kambúdzsija király feleségül vette Ištovigu (Istók?) méd nagykirály lányát, Mandanét, és Nagy Kürosz ebből a nászból született. Csakis így emelkedhetett egy jelentéktelen segédnép éléről a nagykirályi trónra. Ktésziasz és Plutarkhosz szerint uralkodói neve azt akarta kifejezni, hogy a Naphoz hasonlatos. Modern értelmezésben: khor 'nap', -vash '-szerű (a hasonlatosság kifejezésére szolgáló toldalék).
1 Ronald Grubb Kent: Old Persian: Grammar, Text, Glossary; perzsa kiadás S. Oryan fordításában, 393. o.
"Média felemelkedése az i.e. VIII. században kezdődött, amikor a méd és perzsa tartományok lerázták az asszír igát és - méd vezetéssel - királyságot hoztak létre."
Asszíria, Média, a Kaukázus vidéki hettiták (szkíták), a káldok, no meg persze Egyiptom voltak az öt nagyhatalom, amelyek vetélkedése alapján néhány évtized alatt eldőlt a Közel-Kelet sorsa. A perzsák nem játszottak szerepet a vetélkedésben, legfeljebb a médek segédnépeiként (Ghirshman ásatásaiból tudjuk, hogy az északi és a délkeleti határhoz is beosztották őket). Ninua csak a második ostrom során esett el Kr. e. 612-ben. Sok temetetlen halott csontvázát találták meg ebből a korszakból a régészek. A VIII. század utolsó negyede óta tevékenykedő és Hérodotosz által is említett Dajukkunak fontos szerepe lehetett a magyar hadseregreformot illetően, nyilván nem véletlenül emelte ki őt a történelmi emlékezet az asszír iga lerázását előkészítő uralkodók sorából.
"Az Ószövetséget rögzítő eredeti héber írás csak a mássalhangzókat jelöli. Ennek megfelelően a madai, vagy méd szó csak így van jelölve „md”. Bár a méd-magyar kontinuitás bizonyításához még sok bizonyíték szükséges, ennek alapján véleményem szerint feltételezhető, de legalábbis nem zárható ki, hogy a Bibliában szereplő „md” szó kiejtése is magya(r) volt."
Padányi szerint "a Kr. e. 5. századtól kezdve, a káspi-vidéki és kaukázusi individuális népnevek felbukkanása során ugyanezek a nevek az -ar, -or, -er, -ir, -inna népnév-végződéssel ellátva jelennek meg a következő formákban: mad-irra (a madából), max-era (a muskból), matchar (a matsiból), mezori (többes), mezorani (többes), mazori (többes ), megari és maghiori (mindkettő többes), mazar, madzar, madjyr, matchar, magior, maghiar, mogher, makar, madar, végül madzsar írásmódon."
Egy amatőr gondolatai. Megköszönök bármilyen észrevételt, kiegészítést, hozzászólást.
A médek és a Biblia
A Biblia történeti hitelességét nagymérékben megerősítette a Qumráni lelet, mely bizonyította, hogy a Biblia szövege mintegy kétezer éve semmit sem változott. Ez feljogosít annak feltételezésére, hogy az néhány száz évvel korábban történt eseményekről is hitelesen tájékoztat.
A magyar őstörténet fehér foltjainak csökkentése szempontjából nagy jelentősége lehet annak, ha sikerül összefüggést találni a magyar történelem és a Bibliában szereplő népek között.
Több jel arra utal, hogy a médek és a magyarok között kontinuitás mutatható ki.
Magyar-madjar, madai-méd
Az egyes kutatók által magyar őshazának tartott szargatkai kultúra [1], [2], [3] az i.e.VI. században jelent meg a Turáni Alföld északi csücskében, a mai Omszk város környékén. Ebben az időben vették át a hatalmat a Méd Királyságban a perzsák és alakult meg a Perzsa Amikor a két esemény közötti esetleges összefüggéseket kutattam magam is meglepve olvastam a következőket a Pallas lexikonban:
„Média (ó-persa mada, a. m. középső ország), fontos ókori tartomány Belső-Ázsiában, melynek határai voltak északon a Kaspi-tó, keletre Pártusország és Hirkánia, délen Szuziána és Persis, nyugaton Assziria és Örményország. … Legnagyobb része termékeny volt, hiresek voltak lovai és déli gyümölcsei. Az árja eredetü lakosok a hagyomány szerint csak később kapták a médek nevét (amivel ellenkezik az országnak ótestamentomi neve, mely következetesen: Madai). …”
A madai nevet új megvilágításba helyezik a legújabb kazakisztáni kutatások, melyek során a Turáni Alföldön magukat magyarnak nevező törzseket találtak.
A kazakisztáni magyar törzsi temetőkben az elhúnyt rörzsi hovatartozását jelző ciril betűs sírfeliratokon az elhúnyt származását jelző szó - „gy” betű hiányában úgy szerepel, hogy :
Madiar, madijar, madyar, madjar, melyet úgy ejtenek ki, hogy magyar. [4], [5].
Ezek a törzsek legalább ezerháromszáz éve elszakadtak tőlünk. Ha ma magukat magyar-nak hívják, feltételezhető, hogy ezer-háromszáz éve is így hívták magukat, függetlenül attól, hogy ezt a szót milyen betűkkel írták le. A ciril és arab betűs írásban ugyanis nincs „gy” betű.
Az Ószövetséget rögzítő eredeti héber írás csak a mássalhangzókat jelöli. Ennek megfelelően a madai, vagy méd szó csak így van jelölve „md”. Bár a méd-magyar kontinuitás bizonyításához még sok bizonyíték szükséges, ennek alapján véleményem szerint feltételezhető, de legalábbis nem zárható ki, hogy a Bibliában szereplő „md” szó kiejtése is magya(r) volt.
A médek és a Biblia
A méd népnév - a Károli fordítás szerint Madai formában - először a Mózes I. könyvének 10. része 2. versében, Noé Jafettől született unokájaként szerepel (Károli fordítás).
A továbbiakban Madai leszármazási táblája a Bibliában nem található meg, de Madai népéről Ésaiás könyvének 21. részében van szó: „Jöjj fel Élám, szálld meg Madai.” A szövegösszefüggésből egyértelműen kitűnik, hogy a Madai szó a méd szinonímájaként szerepel.
Média felemelkedése az i.e. VIII. században kezdődött, amikor a méd és perzsa tartományok lerázták az asszír igát és - méd vezetéssel - királyságot hoztak létre. Ezt közvetlenül megelőzte a korábban egységes, majd Salamon halála után kettészakadt Izrael királysága északi részének – melyet a Biblia több néven is megnevez: úgy mint Szamária, Izrael, Efraim, Északi Királyság – méd tartományokba történt áttelepítése (asszír fogság).
Alig száz évvel a Méd Királyság létérejötte után a méd csapatok rohama következtében esett el Ninive, Asszíria fővárosa i. e. 612-ben. Ekkor Média még a Babiloniak szövetségese volt. Babilon fénykora azonban nem tartott hosszú ideig. A médek és perzsák rövid időn belül Babilon ellen fordultak.
A Biblia elsősorban a médek Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. Ezekkel részletesebben foglalkozunk, mivel fontos ismereteket tartalmaznak a médekről.
„Mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről. Kemény látás jelentetett meg nékem: a csalárd csal, a pusztító pusztít. Jöjj fel Élám, szálld meg Madai. … És imé, lovas csapat jött, páros lovagok és szólott és mondá: Elesett, elesett Babilon, az isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.” (Ezsa. 21.)
A médek és Isten Biblia szerinti kapcsolatát, a médek jellemzését, fegyverzetét Ésaiás könyvének 13. része világítja meg:
„Én parancsoltam felszentelt vitézeimnek (kiemelés tőlem - a szerző), és elhívtam erősimet haragomnak véghezvitelére, a kik én bennem büszkén örvendenek. …Jőnek messze földről, az égnek végéről, az Úr és haragjának eszközei (kiemelés tőlem - a szerző), elpusztítani mind az egész földet. …Ímé, én feltámasztom ellenök (a babiloniak ellen) a Médiabelieket, a kik ezüsttel nem gondolnak és aranyban nem gyönyörködnek; kézíveik szétzúznak ifjakat és nem könyörülnek a méh gyümölcsén .. és olyan lesz Babilon, a királyságok ékessége, a Khaldeusok dicsekvésének dísze, mint a hogyan elpusztítá Isten Sodomát és Gomorát, nem ülik meg soha, és nem lakják nemzetségről nemzetségre, nem von sátort ott az arábiai, és pásztorok sem tanyáznak ott.”
Babilon megszállását Jeremiás is megjövendöli a következők szerint: „Bevétetett Babilon,…Mert északról nép jön fel ellene …Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket, felindította az Úr a Médiabeli királyok lelkét, mert Babilon ellen van az ő gondolatja, hogy elveszesse azt.”
Belsazár lakomájának végét, Babilon elfoglalását Dániel könyve így írja le: „ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában.”
A médek és a perzsák viszonyát, illetőleg kapcsolatuk változását a Biblia a következőkkel érzékelteti. Dárius mondja: „Áll a szó! A médek és persák vissza nem vonható törvénye szerint.” Itt tehát még előbb szerepelnek a médek és csak utána a perzsák.
Ugyanez a fordulat Eszter könyvében, a persa Ashavérus idejében is előfordul, de már megfordítva: „Irattassék a Persa-Méd törvények közé, visszavonhatatlanul, …”
A magyarázat a sorrend változására, hogy eredetileg a perzsák voltak a médek vazallusai, de a perzsa Czirus uralma alá vetette a médeket.
A későbbiekben az Újszövetség még egyszer megemlíti a médeket, mint - Krisztus halála után pünkösdkor, a Szent Lélek leszállásakor – a Péter apostol által tartott pünkösdi beszéd hallgatóit, akik csodálkoztak azon, hogy Péter beszédét a saján nyelvükön hallják (nyelveken szólás ajándéka).. (Ap Csel. )
Az előzőekben említettem, hogy a méd-perzsa hatalomváltás összefügghet a többek által magyar őshazának tekintett Szargatkai kultúra kialakulásával. Itt kerülhettek kapcsolatba a médek az ugor népekkel, majd - a régészeti leletek tanúsága szerint - az i.sz. II-III. században egyesültek a hunokkal és velük együtt mentek az i.sz. V. században nyugat felé [1].
Isten ostora
Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza:
„…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …”
Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint tehát a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek. Ez a sorrend feltehetőleg azt is jelenti, hogy a birodalomban a legerősebb szövetséges nép a méd volt.
Attilát a középkori krónikák Isten ostorának, latinul: „Flagellum dei” [6] tartják. Attial soknemzetiségű seregének támadása úgy megtörte Róma erejét, hogy röviddel ezután a barbárok szinte ellenállás nélkül foglalták el.
A Biblia, a régészeti és történelmi bizonyítékok arra utalnak, hogy a magyarok - ha a méd-magyar kontinuitásra vonatkozó feltételezés helyes - jóval nagyobb szerepet játszottak a történelemben, mint ami közismert. Részt vettek az ókori nagy világbirodalmak, Asszíria, Babilon, Róma elpusztításában, majd Európa és a kereszténység pajzsaként a honfoglalás előtt - a kazárokkal szövetségben - az arab [7], majd a honfoglalás után a tatár, később török terjeszkedés elleni kűzdelemben. Nagy szerepük volt a magyar csapatoknak Mária Terézia trónjának megőrzésében. 1956-ban a magyarok okozták az első repedést a Regen elnök által a „gonosz birodalmának” nevezett Szovjetúnió falán.
Az előzőekben említett keleti magyarok is jelentős szerepet játszottak. A mongol támadás nem jelentette fizikai megsemmisülésüket. Betagozódtak a Mongol Birodalomba, az Aranyhordába. A XV.-XVI. Században Abul Hair és Mohammad Sejbani kánok vezetésével részt vettek a kazak és üzbég kánságok megalapításában [8], majd a XVIII. Században Ablaj kán küzdelmeiben a dzsugáriai és kalmük támadók ellen [9]. A XX. Század elején Amangeldi vezér vezetésével a mocsárba szorították az ellenük küldött – modernül felszerelt – cári orosz hadsereget [10]. A felkelés oka az volt, hogy nem akartak bevonulni az I. Világháborúban részt vevő cári seregekbe. A kazak nemzeti hős, Mirzsakip Dulatov költő, műfordító, matematikus, aki Sztálin lágerében halt meg, írói álneve „Magyar” volt.
Nyilánvaló, hogy a honfoglaló magyarok szervezettsége, katonai ereje nem lehetett előzmények nélküli. A magyaroknak a honfoglalást megelőzően is jelentős szerepet kellett játszania Kárpátoktól keletre elterülő területek egymást váltó birodalmaiban. A folyamatban lévő kutatások nyomán remélhetőleg ezekre a kérdésekre egyre több választ kapunk.
Jegyzetek
[1] In: Kőrösi Csoma Sándor és a magunk keresése, Sepsiszentgyörgy 2008., Benkő István: Hunok és médek 193-196. o.
[2] Fodor I. Hol készültek az I. Péter-gyűjtemény szibériai aranylemezei? In: Az Idő Rostájában III. (szerk: Andrásfalvy B. és mtsai.) Bp. 24. 145-161.
[3] Mogilnyikov V. A. Sargatszkaja kultura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chasti SSSR v skifo-sarmatskoje vremja. Moskva 1992. 292-311. (Serija Arheologija SSSR).
[4] Benkő Mihály- Babakumar Kinayat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben In: Eleink III. évfolyam 2. szám (2004) 5-20.,
[5] Benkő Mihály: Magyar kipcsákok Budapest, 2008.
[6] Isten ostora: A nyugati legendákban Attila nevéhez csatolt jelzõ, késõbb címe, melyet magának tulajdonít s végre Attila személyesítése. Legelébb Szt. Lupus troyesi püspök VIII-IX. sz.-ban készült legendájában fordul elõ, hol a püspök kérdésére Attila ezt mondja: "Ego sum Attila, rex Hunnorum, flagellum Dei" (Én Attila vagyok, a hunnok királya, isten ostora). A galliai legendák szerint azonban már elõzõleg Isten ostorának nevezte Attilát egy a katalauni ütközet elõtt elfogott champagnei remete. Az itáliai hagyomány Szent Benedeknek tulajdonította ezen elnevezés feltalálásának dicsõségét, de már Szent Geminius modenai püspök legendája Attila szájába adta a magát isten szolgájának nevezõ püspökkel szemben ezt a nyilatkozatot: "Si tu es servus Dei, ego sum flagellum Dei" (Ha te isten szolgája vagy, én isten ostora vagyok). A magyar krónikák szerint maga Attila neveztette magát alattvalóitól a hunnok királyának, a földkerekség félelmének és Isten ostorának. Thierry szerint (Attila-mondák, ford. Szabó k., 16. s köv. l.) az elnevezés bibliai eredetre vezethetõ vissza s román népektõl származik, kik Attilában összpontosították a népvándorlás borzalmait s eszményképét az Isten ostora fogalmában állították maguk elé. Valószínû azonban, hogy a nyugati népek csak átvették a hunoktól, mint felfogásukba illõ kifejezést, de talán egyenesen magától Attilától származik. Dsingiz khán is azt mondta a bokhariaknak, amit a legendák mondatnak Attilával: "Kérditek, ki vagyok én, hogy ily módon beszélek hozzátok? No hát tudjátok meg, hogy én Isten ostora vagyok. Ha nem vétkeztetek volna, isten bizonyára nem küld vala ide a ti büntetéstekre" (Vámbéry Á., Bokhara tört. I. 152.). A magyar népmondák hasonló szavakat adnak a németektõl elfogott Lél vezér szájába: "Mi a mennybeli isten bosszúja vagyunk, kiket a ti ostoraitokul rendelt" (Thuróczi, Chron. Hung. II. 25.). (A Pallas Nagy Lexikona.)
„Isten ostora”-ként jellemzik a magyarokat a honfoglalás után is:: 924. évből Modena városának templomi könyörgéséből ismert ima: "Krisztus hitvallója, Isten szent szolgája, oh Geminianus, imádkozva könyörögj, hogy ezt az ostort, amelyet mi nyomorultak megérdemlünk, az egek királyának kegyelméből elkerüljük… Kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" (A sagittis Hungarorum, libera nos Domine).
[7] Petrik István: Rejtélyek országa, Budapest, 2008. 8. o.
[8] Benkő Mihály: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29.).
[9] Benkő Mihály: Magyar kipcsákok Budapest, 2008., In: Kundajbergen Ordabajev: Ének Taszbolat fiáról, Szarübáj vitézről 95-106. o.
[10] Magyar Nemzet Hétvégi Magazin 2007. augusztus 25. In: Margittai Gábor: Jurtaégetők Törzsi gyűlésen a kazahsztáni madjaroknál – Rokon vagy barát a sztyeppi peremnép? (3.)
Az Aveszta (elterjedtebb, de pontatlan néven Zend-Aveszta) a Kr. e. I. évezredben keletkezett szent könyv, a zoroasztrizmus, más néven párszi vallás híveinek, Zarathusztra követőinek könyve. Különböző korokban keletkezett vallásos szövegek gyűjteménye. A ránk maradt mű terjedelme mintegy 500 oldal. A hagyomány szerint a jelenlegi Aveszta csupán töredéke az eredetileg 21 könyvből ("nask") álló műnek. Ezt történeti források ugyanúgy bizonyítják, mint a megmaradt mű szerkezetének jellege, mely arra enged következtetni, hogy a jelenleg ismert Aveszta különböző forrásokból származó szövegek-töredékek összeállítása. Ezt történeti források is alátámasztják. Pliniusz 2 millió verset tulajdonít Zarathusztrának, az arab történetíró, Tabari pedig beszámol arról, hogy Zarathusztra írásai 12 ezer darab "tehénbőrt" (pergament) töltöttek meg. A párszi hagyományt őrző pahlavi könyvben a Dinkardban említés esik az Aveszta két teljes példányáról. Az egyik a perszepoliszi lángokban veszett oda, az Arda Viraf (Viraf látomásos pokolbéli utazásáról szóló könyv) tanúsága szerint, amikor Nagy Sándor felégettete a palotát. A másikat a görögök semmisíthették meg valamilyen úton-módon.
A betűk a szászánida urakodók korában használt pahlaviból származnak, amikor a szövegeket lejegyezték és kiadták. Az Avesztában kétféle dialektust különböztethetünk meg. Az egyik a gatha dialektus, a szöveg legrégebbi részeinek nyelve. A másik az újabb avesztai vagy klasszikus dialektus, ezen a nyelven olvasható az Aveszta legnagyobb része. A gatha dialektus, Zarathtusztrának és követőinek nyelve szerkezetében tisztán megmaradt. Az újabb avesztai nyelvváltozat, főleg kései összeállításában, nyelvi hanyatlást mutat, ami sok helyütt a ragozási sorok zavarosságában érhető tetten. A nyelvi pontatlanságok valószínűleg a másolási folyamat alatt keletkeztek. Az avesztai nyelv erős rokonságot mutat a szanszkrittal.
Betyár szavunkat már régen öszevetették az Avesztában olvasható petiaréval, bár egyesek szerint csak az oszmánok közvetítették hozzánk ezt a kifejezést Mohács után
Lásd:
Ipolyi (Stummer) Arnold: Magyar mythologia; Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, 27.
Benkő Mihály
MÁNDOKY KONGUR ISTVÁN A KAZAK-MAGYAROKRÓL
A következő levél Halasy-Nagy Endrétől:
„Az Eleinkben olvasgatom én ennek a Benkő Mihály úrnak kazahsztáni magyarokat teremtő igyekezetét. E nagyszerű, magát tudósnak tartó úr ilyen vonzatú ingerenciája jó két évtized óta ismert előttem. Még Mándoky Kongur István barátomnál találkoztam vele – ötletével és személyével – először, amikor is holmi újságcikkre ugorva (Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzs a Turgay mentén című írására, MagyarHírlap, 1967 október) kereste fel az akkor már kazak szakértőnek számító Mándoky-t a „nyóckerben” (Diószegi Sámuel utcai borzasztó komfortú – fürdő és mellékhelyiség nélküli – lakhelyén), hogy a néhai Wamberger Hermann útját követendő, indokot, és támogatást szerezhessen. Enyhén szólva is lebeszéltetett az ilyen irányú vizsgálódásokról, mint alapot nélkülözőről. Mándoky már tudhatott valamit, hiszen addig tucatnál többször járt Kazahsztánban, feleséget is onnan szerzett, a helyi tudományos intézményekkel állandó kapcsolata volt, a hazánkban tanuló kazak diákok mind ott gyűltek nála össze, teázásra, otthoni hangra, tájékozódásra, hazai ízekre.
Nem tudhatom, hogy ennek a kazahsztáni magyar törzs ötletét némiképpen kétségbevonó irodalom mennyire ismert tanár úr előtt, de szíves figyelmébe ajánlom Somfai Kara Dávid – szintén terepen járó és kazak feleséges – turkológusnak ide vonatkozó értekezését. Röviden a lényege: a szóban forgó mád-i-jár (és nem magyar!) összetett kifejezés a kazah nyelvben nem a magyar etnonimnek felel meg, ez a kazah nyelvi forma ugyanis kifogástalan török etimológiával rendelkezik, és jelentése a közismert és gyakran alkalmazott forma szerint Mohamed barátja (pontosabban Mohamed kedvelője).
Sajnos, ennek a mád-i-jár szóösszetételnek Harmatta János is bedőlt. Meglehet, a perzsa eredetű(nek mondott) „jar” tévesztette meg, amely szó ugyan a mai arab és török nyelvekben is megvan „segítő” és „barát” értelemben. A mad pedig a Mohamed próféta nevének a jól ismert Muhammad<Mahmad<Mamad<Mad rövidített formája. A mád-i-jár az elhunytnak a vallási világnézetére és nem magyar származására utal.
Vélelmezem, hogy erre, mint magas labdára, még rálandolnak néhányan, ha a lap a kezeikhez eljut.
Tisztelettel köszönti híve:
Halasy-Nagy Endre.
Olvasgathattam ezt az E-mailt. Szerzőjének tudományos tevékenységét, felkészültségének szintjét nem ismerem. Az írás alpári stílusával nem foglalkozom, az magáért beszél. Azt azonban nyugodtan kijelenthetem, hogy alaposan félre van tájékoztatva a Mándoky Kongur Istvánnal kialakult tudományos kapcsolatom jellegéről. Ellentétben a levél állításaival, az 1993-ban elhunyt nagy tudós, belső- és közép-ázsiai kutatásaim ösztönzője, oktatóm, jó barátom volt. Arról is téves a levélíró elképzelése, hogy Mándoky Kongur István, a kazakok országát mindenkinél jobban ismerő magyar turkológus és orientalista, nem tekintette indokoltnak e keleti magyarok leszármazottainak keresését Közép-Ázsiában, különösképpen kazak földön.
…Mándoky Kongur Istvánnal és feleségével, Ongajsával 1986-ban ismerkedtem meg. Az idő tájt terveztem, hogy végigjárom Vámbéry Árminnak a Káspi-tenger partvidékéről a Kara-Kum sivatagon át Bokharába, Szamarkandba vezető, manapság sem veszélytelen útját. Erre vonatkozólag kértem Mándoky tanár úrtól tanácsot. Keleti magyarok leszármazottainak keresésére azonban akkoriban még csak nem is gondoltam.
Első beszélgetésünk során kiderült, hogy Mándoky olvasta a Históriában, 1985-ben megjelent cikkemet Dzsingisz kán közép-ázsiai hadjáratának előzményeiről, és ez a cikk felkeltette irántam, illetve munkásságom iránt az érdeklődését (2). A nagy tudós már első találkozásunkon erőteljesen bíztatott arra, hogy foglalkozzam a honfoglaló magyarság keleti kapcsolatainak feltárásával. Később, amikor az ősmagyarok temetkezései szokásainak közép- és belső-ázsiai párhuzamait nemcsak könyvtárakban, hanem belső- és közép-ázsiai terepen is kutattam, Mándoky a legjobb mongol-altaji hegyi vezetőt, fogadott testvérét, a magyar főiskolát végzett mongóliai kazak Töletajin Edigét adta mellém kísérőként a Mongol-Altaj nomád kazak auljaihoz vezető útjaimra. A következő években ismerkedtem meg Mándoky Kongur Istvánnak egy másik, magyarul szintén kitűnően beszélő kazak tanítványával, Babakumar Khinayattal is. 2002–2006 között, az almati Történeti Múzeum és a Kazak Akadémia Keletkutató Intézetének főmunkatársaként, ő lett kazakföldi terepmunkáimon az egyik kísérőm és munkatársam.
Mándoky Kongur István a közép-ázsiai törökség Európa-szerte egyik legjobb ismerője tehát nemhogy lebeszélt volna engem keleti kutatásaimról, hanem éppen ő ösztönzött munkám megkezdésére, napjainkig tartó folytatására, és azt 1993-ban bekövetkezett korai és váratlan haláláig támogatta is. Nem véletlen, hogy első, „Nomád világ Belső-Ázsiában” című, színes képekkel illusztrált könyvemet éppen az ő emlékének szenteltem. (3)
A kazak-magyarokról, tíz évvel az után hallottam először, hogy Mándoky Kongur Istvánnal megismerkedtem, és három évvel tudós barátom halála után. 1996-ban, honfoglalásunk 1100. évfordulójának évében a független Kazak Köztársaságból hazánkba látogató küldöttségek tagjai nem győzték hangsúlyozni, hogy országuk területén él egy törzs, amelynek tagjai magukat magyarnak nevezik, és feltehetőleg a Keleten maradt magyarság leszármazottai. Bíztattak minden magyarországi kutatót, hogy utazzanak el a Kazak Köztársaságba, keressék fel ezeket a törzseket, tisztázzák az adott kérdést. „Mi szabad utat engedünk kutatásaiknak, és támogatjuk önöket! – mondták. Korábban, a Szovjetunióban ez messzemenően nem volt így. Mándoky a rendszerváltás előtti évenkénti kazakföldi útjai során odakint több alkalommal is kérvényezte, hogy elutazhasson a kosztanaji kormányzóságba, a Torgaj-vidékre, az argün-magyarok közé. Nem kapott rá engedélyt. Tóth Tibor antropológus 1965-ös útja után Moszkva letiltotta ezt a kutatást. További magyarok a Szovjetunió széthullása és a független Kazak Köztársaság kikiáltása előtt nem juthattak el a kazak-magyarok lakta távoli vidékekre. Még a széles körű kazakföldi tudományos kapcsolatokkal rendelkező Mándoky Kongur István sem.
Ő azonban – ahogy Halasy-Nagy Endre ezt joggal feltételezte (csak nem olyan értelemben, ahogy ő mondja) – „akkor már tudott valamit”. Nagyon is foglalkoztatta a kazak-magyarok tudományos vizsgálata lehetőségeinek kérdése. Ez derül ki egy, az 1970-80-as években a Magyar Tudományos Akadémia számára készült úti jelentésének kéziratából. A kéziratra nemrégiben bukkantak rá Mándoky Kongur István fennmaradt jegyzeteinek tanulmányozása közben, a tudós özvegye, Mándoky Ongajsa, második férjével, a kun néprajzot és történelmet kutató Bajandur Vad Lasinnal. (4) A szöveget a feltárói rendelkezésemre bocsátották, és felhatalmaztak arra, hogy – megjegyzéseimet hozzáfűzve – leközöltessem.
„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.
Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”
Mándoky Kongur István idézett, kézirat formájában fennmaradt jelentése nagyon fontos dokumentum. A kéziratból megismerhetjük Mándoky elképzeléseit az általa szükségesnek vélt kutatás irányáról, módszereiről és várható eredményeiről is.
Mándoky, a kazak nyelvben közismert madjar (magyar) etnikai név etimológiai elemzésével egyáltalán nem foglalkozott a jelentésében. Már csak azért sem tette ezt, mert úgy vélte, hogy erre az adott esetben nincs szükség. Ugyanis Mándoky a „magyar (madjar) szóval kazahsztáni könyvtári és archívumi kutatásai során a „madzsar” és „mazsar” etnikai nevek szövegkörnyezetében találkozott. Köztudott, hogy a középkori arab, majd közép-ázsiai krónikák szerzői az ősmagyarokat, a honfoglaló magyarokat, majd a keleti magyarokat is, éppen a „madzsar”, „mazsar” elnevezések segítségével azonosították. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy - hasonlóan a Kárpát-medence magyarjaihoz - a Keleten maradt magyarok is másképp nevezték és nevezik meg önmagukat, mint a kívülállók őket. Kazak és üzbég tudományos munkákból kiderül, hogy, a Kaska-Darja mentén (Üzbegisztán) és a Torgaj-vidéken (Kazakisztán) élő két, „magyar” önelnevezésű etnikai csoportot napjainkban a kazakok „magyarnak” (a kazakisztáni törzset „kazak-magyarnak”), az üzbégek pedig „madzsarnak” nevezik. (5).
Mohamed barátaira, (Mad-i-jar, Muhammad-jar, stb.) mint a „madjar” (és nem mad-i-jar!) szó esetleges etimológiai eredőjére Mándoky természetesen nem is gondolt. Jelentéséből világosan kiderül, hogy a kazakisztáni „madzsar-mazsar-madjar” etnikai nevek ugyanazon törzsre vonatkoznak. Mándoky nyilván tisztában volt azzal, hogy kazak törzsnevekben Mohamed neve még csak véletlenül sem fordul (nem is fordulhat) elő. Egyébként arab törzsnevekben sem! Az argün-magyar és kipcsak-magyar törzsek temetőiben a sírkövekre felvésett „magyar” etnikai nevek előtt minden esetben ott van a „törzs, nemzetség” szó. A „magyar törzs” (nemzetség) „szóösszetétel” feltétlenül etnikumra utal, és nem vallási hová tartozásra, illetve, ahogy Halasy-Nagy Endre meglehetősen furcsa kifejezéssel írja, „vallási világnézetre”!
Mándoky jelentésében kiemelte azoknak az eredetlegendáknak, a fontosságát, amelyek szerint a kazak-magyar törzs tagjai egy Nyugatra távozott nagy nép leszármazottainak tekintik önmagukat. Úgy vélte, hogy ezek a legendák indokolttá teszik a kutatás kiterjesztését ebben az irányban. Mándoky a kazakságnak a magyarság iránti testvéri szeretete „figyelemreméltó okának” tekinti azt a tényt, hogy Kazakföld pusztáin évszázadok óta él egy magyar törzs, amely a XV–XVI. századok fordulóján – ahogy ez a közép-ázsiai krónikákból kiderül – 92 más, jórészt ma is létező törzzsel együtt, részt vett a kazak honfoglalásban, államalapításban.
Mándoky, tanítványait éppen úgy, mint a maga idején Vámbéry Ármin, rendszerint a lakásán fogadta. Diákjai körében híres volt nemcsak hatalmas tárgyi tudásáról, hanem pontos, tömör megfogalmazásairól, és esetleges kritikájának keresetlen szavakkal történő kifejezésre juttatásáról is. A „Muhammad-Jar – Matjar – Madjar” ötletre Mándoky, – ha az már az életében felmerült volna, – bizonyára ugyanúgy reagált volna, mint azok a kazak orientalisták, akikkel erről a problémáról Babakumar Khinayat és jómagam 2006-ban, Almatiban konzultáltunk. A nemzetközi hírű kazak tudósok, kérdésünkre, hogy mit szólnak ehhez a felvetéshez, egyetlen rövid szóval válaszoltak: „Baromság!” Hozzátették: „Etnikai nevek így nem keletkeznek”. (6)
Mándoky Kongur István, komoly és alapos tudóshoz méltó módon, papírra vetett gondolatait igen árnyaltan fogalmazta meg. „Ő, a turkológus nyelvész, „bonyolultnak ígérkező etnikai és történeti kérdésként”, és nem nyelvészeti kérdésként jellemezte a kazak-magyarok kutatásának problémáját. Ha élne, nyilvánvalóan egyetértene Orazak Iszmagulov akadémikusnak, Tóth Tibor egykori barátjának és meghívójának véleményével, aki szerint „a kazakisztáni törzsszövetségekben fennmaradt „magyar” törzsnév, nemzetségnév és a Kárpát-medencei magyarok etnikai önelnevezése közötti összefüggést illetőleg többről lehet szó, mint egyszerű hasonlóságról.”
Mándoky Kongur Istvánnak a keleti magyarokról írott jelentésének utolsó sorai próféciának bizonyultak. A kazak-magyarok alapos történeti-néprajzi és antropológiai kutatására valóban csak a független Kazak Köztársaság 1992-ben történt megalakulása után, a kazak-magyar tudományos kapcsolatok megerősödése idején nyílott lehetőség. A kazakok ma már szabadon kifejezhetik nemzeti érzéseiket, és a magyarok iránti testvéri szeretetüket. A kutatást a kazak sztyeppéken többé nem akadályozhatja semmi, csak a hatalmas távolságok, és a tudományos munkát általában gátoló pénztelenség, illetve irigység.
2002–2006 között négy alkalommal folytattam terepmunkát a Kazak Köztársaságban. Először a Torgaj-vidéken, az argün-magyar törzsnél jártam, Tóth Tibor antropológus 1965-ös útvonalát követve. Később sikerült eljutnom az Irtis-vidéki, nyugat-szibériai magyar-kipcsakokhoz is. Célom olyan legendák, mondák gyűjtése volt, amelyek igazolhatják (vagy esetleg megcáfolhatják) azt a feltételezést, hogy a kazakisztáni magyar törzsek Julianus magyarjainak leszármazottai. Kutatóútjaim eredményeire itt és most nem térek ki. Korábban már beszámoltam be róluk, különféle fórumokon, így az „Eleinkben” is. Azóta csak úgy repkednek körülöttem a magasabbnál magasabbra adott labdák, soha papírra nem vetett értekezésekről, keleti magyarok helyett a Próféta barátairól, stb. Ritkán startolok rájuk. Értelmetlen viták helyett inkább a munkámra koncentrálok. Amúgy sem túl jó a labdaérzékem. „A kutya ugat, a karaván halad” – vallja a közismert keleti mondás. A labdák röptetői időnként bátran belerúgnak egy-egy döglött, vagyis harapni többé már nem tudó oroszlánba is – lelkük rajta. Ám ha valamelyikük magas labdája úgy kézre esik, mint Halasy-Nagyé, ha egyenesen az ütőmre pattan, akkor engedek ilyen vonzatú ingerenciámnak, és azt a labdát mégiscsak lecsapom…
Mándoky Kongur Istvánt, egyedülálló ismeretei a közép-ázsiai török nyelvekről, néprajzról és történelemről, valamint tereptapasztalata a legalkalmasabbá tették volna egy, a kazak-magyarok közé indított közös magyar-kazak néprajzi-nyelvészeti-antropológiai expedíció vezetésére. Azonban a tervezett expedíció megvalósításában megakadályozta őt a hirtelen halál. A nagy magyar orientalista kevesebb, mint egy évvel Kazakföld függetlenné válása után, 1993 augusztusában, már Almatiban, a kazak hősök és tudósok emlékhelyén, a Kensai temetőben aludta örök álmát.
Benkő Mihály
Jegyzetek
1.) Aczél Kovách Tamás: Új, meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről. Magyar Nemzet, 1968 november 7.
2.) Benkő Mihály, Az otrári katasztrófa. História 1985/IV, 4–6.
3.) Benkő Mihály, Nomád világ Belső-Ázsiában. Budapest, 1998, 6–7.
4.) Mándoky Ongajsa és Bajandur Vad Lasin baráti szívességét itt köszönöm meg.
5.) Kazak Tilinin Sözdigi. Almaty, 1999, 447. Vö.: Etnicheskij Atlas Üzbekistana, 2002, Taskent, 69; Istorija Kazakhskoj SSR. Alma Ata, 1979, T. 2, 184.
6.) A Muhammad-Jar kérdésről jómagam és kutatótársam, Babakumar Khinayat történész Orazak Iszmagulov antropológussal, és Bolat Kumekov nyelvész-történésszel, a Kazak Tudományos Akadémia tagjaival, Meupert Abuszeitova asszonnyal, a Történettudományok Doktorával, a Kazak Akadémia Keletkutató Intézetének igazgatójával, valamint Szanat Köshkimbajevvel, az Etnológiai tudományok doktorával, a kazak Stratégiai Intézet igazgatóhelyettesével folytattunk beszélgetéseket.
1. Az Emese álma egyike az eredetét, tipológiai jellegzetességeit és talán első feljegyzését tekintve is legkorábbi mondáinknak. Ránk maradt formájában nyilvánvalóan nem jöhetett létre a IX. század előtt, hiszen Álmos fejedelem származásáról szól, de bizonyára nem is sokkal későbbi. Valószínűleg az Álmos fejedelemmé választása körüli időben keletkezhetett, de nem tartom kizártnak azt a lehetőséget sem, hogy már Álmos születésekor. Ha valamivel későbbi is, semmi esetre sem lehet a kereszténység felvétele utáni.
Következésképpen hozzávetőlegesen meg tudjuk határozni a keletkezési idejét: kb. 820 és 997 között keletkezett, a legvalószínűbb az, hogy 860–870 körül. Nemhogy „pogány”, kereszténység előtti, hanem kimondottan archaikus jellegű. Sebestyén Gyula fel is tételezte, hogy Emese eredetileg nem Álmos anyja, hanem az egész nemzetség ősanyja volt.[1] Mint az Árpádok eredetmondája, úgy látszik, évszázadok múltán is feltétlen hitellel bírt, különben nem kerülhetett volna be a krónikába. Az egyházi emberek, akik a krónikákat másolgatták, ugyan meghökkenve szemlélhették, de nem mertek hozzányúlni; annyira nem, hogy a Képes Krónika nyelvtanilag hibás szövegét a másolók – akik pedig a saját koruk legműveltebb emberei közé tartoztak – nem igazították ki. Az első feljegyzés idejére nézve nincs hipotézisem, de úgy tűnik, igazuk van azoknak, akik azt tartják, hogy Anonymus és a Képes Krónika szövege régebbi közös forrásra megy vissza.[2]
Nézzük ezután a fennmaradt szövegváltozatokat. Az Anonymusé a bővebb és értelmesebb. Krónikájának 3. fejezete így szól: „De Almo primo duce. Anno dominice incarnationis DCCC-o XVIIII-o Vgec, sicut supra diximus, longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur almu et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, quia ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri. Quid ultra!” (Scriptores Rerum Hungaricarum – ezután SRH. – Bp. 1937. I. 38.)
Magyar fordítása: „Álmos az első vezér. Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!” (Pais Dezső ford.)
A KépesKrónikában fennmaradt változat rövidebb és egy másik gondolatmenetbe van ékelve (nyelvtanilag is). Lényegében megegyezik a Budai Krónika szövegével: „Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma austuris veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Ed, qui fuit Chaba, qui fuit Ethele [...]” (következik a genealógia Noéig). (SRH. I. 284.)
Magyarul: „Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár, héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Etele [...] fia.” (Geréb László fordítása, Dümmerth Dezső által módosítva.)
Az austur kilétét viszonylag hamar tisztázhatjuk. Egyébként igen szűkszavú krónikásaink ugyanis másutt is említik. Kézai szerint: „Banerium quoque regis Ethelae, quod in proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, quae Hungaricae turul dicitur, in capite cum corona. Istud enim banerium Hunni usque tempora ducis Geichae, dum se regerent pro communi, in exercitu semper secum gestavere.” (SRH. I. 152.)
Magyarul: „Ethele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magokkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták.” (Szabó Károly fordítása)
Ugyanez a Képes Krónika (és a Budai Krónika) szövegezésében így tűnik fel: (Banerium) „quoque regis Atile, quod in suo scuto gestare consueverat, similititudinem austuris in capite habebat cum corona. Quod signum Hungari, dum se regerent per communitatem, usque tempora ducis Geyche filii Toxun, in exercitu semper communium gestavere.” (SRH. I. 263.)
Magyarul: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” (Geréb László ford.)
Az austur tehát a turult jelenti. (Az más kérdés, hogy a címeres pajzs használata csak a XIII. században terjedt el,[3] attól az emblémát még használhatták. Esetleg mint harci jelvényt is, csak más tárgyakon.)
Kézai Simon – és egyedül csak ő a krónikások közül – azt is feljegyezte, hogy Árpád a Turul nemzetségből származott:
„Ex istis ergo capitaneis Arpad, filius Almi, filii Elad, filii Vger de genere Turul rebus ditior erat et potentior gente.” (SRH. I. 165.)
Magyarul: „A kapitányok közt tehát Árpád, Álmos fia, ki Előd fia, ki Ögyek fia volt, a Turul nemzetségből, vagyonban gazdagabb és hadban hatalmasabb vala.” (Szabó Károly fordítása)
Ezek szerint a turult Emese álmában mint a nemzetségős megjelenési formáját értelmezhetjük.
A turul az Árpádok emblémája, címere, védőszelleme, nemzetségősük megjelenési formája.[4] (Szándékosan kerülöm a totem szót. A totemizmus ugyanis egyáltalán nem „az állatőstől való származás hitét” jelenti.[5] Nem tartom valószínűnek, hogy a IX. századi magyaroknál egyáltalán létezett volna nemzetségi – családi? – totemizmus.)
Arra nézve, hogy a nemzetségős szelleme a nászéjszakán feltűnhet hasonló szerepben, az Emese álma mondát a jelek szerint nem ismerő, tehát a kérdésben feltehetően elfogulatlan Propp azt írja, Reitzenstein nyomán, hogy a nászéjszakán a nemzetségős szelleme (a „totemős”) nemzett voltaképpen. Ezért az ágyba egy totemisztikus faragványt is tettek. Sajnos nem írja meg, hogy melyik népnél.[6]
Feltehetőleg helyesen értelmezi a mondát Dümmerth Dezső, aki azt írja, hogy Ügyek volt a vér szerinti apa, de Álmosba, mint a nemzetség minden nevezetesebb tagjába is, mintegy a nemzetségős lelke költözött.[7]
Ismételten megírták a szakirodalomban,[8] hogy a turulmonda meg az Attilától való származás hagyománya kölcsönösen kizárja egymást. Ez így is lenne a modern európai gondolkodás számára, de nincs így feltétlenül a népvándorlás kori keleti gondolkodás számára. Fentebb láthattuk, hogy Kézai éppen igazolni akarta az Attilától való leszármazást, amikor azonos címer használatáról írt Attilánál meg a honfoglaló magyaroknál. Ha a turul a nemzetségős lelkének a megjelenési formája – aki őse Attilának is –, és aki minden nevezetesebb utód fogantatásánál megjelenik, az Emese álma monda az Attila-genealógiát nemhogy cáfolná, de bizonyítja.[9] (Nincs kizárva, hogy az Árpádok éppen ezért is hangoztatták.)
Más kérdés, hogy a ránk maradt szövegben erre nincs utalás, sőt az Attilára mint az Árpádok ősére ismételten hivatkozó Anonymus Attila nevét ebben a fejezetben nem említi.[10]
Ami most már az Emese álma mondát mint mondát illeti: világosan felismerhető benne két fő motívum: a csodás fogantatás és az álomban látott nagy folyó.
Harmadikul a jóslatot is meg szokták különböztetni, de szerintem ez nem önálló motívum, hanem az álomlátásból szükségszerűen következik. Ezért maga a jóslat motívuma, külön, további összehasonlító vizsgálatra alkalmatlan. Ugyancsak ebből az okból el kell választanunk azoktól a mondáktól, amelyekben álomban megjelenő ősz ember, szent, angyal stb. megjósolja a születendő gyermek kiválóságát.[11] (Az persze előfordulhat, hogy az Emese álma mondával párhuzamba hozható mondában szintén feltűnjön ez a motívum is, ilyen pl. az I. Basziliosz bizánci császár születéséről szóló monda.)
Ha a jelenleg rendelkezésünkre álló összehasonlító anyagot áttekintjük, azt látjuk, hogy ez a két fő motívum, a csodás fogantatás meg az álomlátás általában külön fordul elő.
A csodás fogantatás viszonylag gyakori motívum a különböző népek történeti és hősmondáiban, méghozzá a legkülönbözőbb változatokban. A szűzen, forrásvíztől, óriás lábnyomába lépkedéstől stb. való megtermékenyüléseket nagyrészt elhagyjuk. Csak néhány olyan esetet említünk, amely valamilyen szempontból közel áll az Emese álma mondához, illetve az eddigi szakirodalom már kapcsolatba hozta őket.
Összehasonlító anyagot mondánkkal kapcsolatban legelőször Desericzky Ince említett, aki felhívta a figyelmet arra az ókori mondára, amely Nagy Sándor születését anyjának, Olympiának egy sárkánykígyóval való nászából eredeztette.[12]
A VII. századi frank Fredegar-krónika a Merovingok eredetéről azt beszéli, hogy a családot megalapító Merovech fogantatása úgy történt, hogy egyszer, amikor az anyja a tenger partján tartózkodott, egy sertés formájú lény merült fel a habokból, és teherbe ejtette.[13]
Feltűnően hasonlít ehhez egy régi kínai monda. Mircea Eliade idézi más összefüggésben – azért, hogy a sárkánynak a mennydörgéssel és a termékenységgel való kapcsolatát példázza – Sze-ma Usien ókori kínai történetírót: „Kao-cu apját Taj-kongnak hívták, az anyja a tiszteletre méltó Liu volt. Egyszer a tiszteletre méltó Liu egy halastó partján pihenve azt álmodta, hogy egy istennel találkozik; abban a pillanatban dörögni, villámlani kezdett, és nagy sötétség ereszkedett alá. Taj-kong odament megnézni, hogy mi történt, és egy pikkelyes sárkányt látott a felesége felett; ez után az eset után a nő terhes maradt, és Kao-cut szülte.”[14]
Arra talán elég csak utalni, hogy Zeusz a görög mondákban igen sokszor valamilyen állat képében közelítette meg a nőket; így sas képében Aiginát és hattyú képében Lédát.[15]
Az első sámán eredetéről szóló burját mondára már Sebestyén Gyula is hivatkozott.[16] A burját mondát Lőrincz László így foglalta össze: „Kezdetben csak istenek voltak a világban, gonoszak és jók. A gonoszak születtek korábban, a jók csak azután. Az embereket a nyugati, jóindulatú istenek teremtették. Kezdetben az istenek teremtményei boldogan éltek, nem ismertek gondot és bánatot. A gonosz istenek tevékenysége következtében aztán egyszerre csak betegségek jelentek meg közöttük, s a halál is gyakran elragadta őket.
A nyugati istenek akkor gyűlést tartottak a csillagokon, s elhatározták, hogy leküldenek valakit a földre megsegíteni az embereket. Ki is választottak e feladatra egy, a keleti istenektől származó, de a nyugatiak szolgálatában álló sast, akit az első sámánnak jelöltek.
A sas leérkezett a földre, segített is elűzni a gonosz lelkeket és a betegségeket, de az emberek mégsem hittek neki. Egyszerű madarat láttak csak benne, a szavát sem értették, hiszen madárnyelven beszélt, így a tanácsait sem tudták megfogadni.
A sas ekkor visszarepült az égbe, s kérte az isteneket, hogy vagy egy élő burjátot tegyenek meg sámánnak, vagy neki adjanak emberi hangot, hogy az emberek megérthessék a tanácsait.
Az istenek elgondolkoztak a dolgon, és az első lehetőség mellett döntöttek: megállapodtak, hogy az első ember, akivel a sas a földön találkozik, lesz az első sámán. A sas ekkor visszatért a földre, s mindjárt egy asszony akadt az útjába, aki egy fa alatt aludt, mivel elhagyta a férje, és nem volt hova mennie.
A sas odaszállt az alvó asszonyhoz, és közösült vele. Később aztán a már teherben levő nő visszatért a férjéhez, és attól a naptól kezdve megszűnt a háborúság közöttük.”
A keleti istenek megkísérlik elveszejteni a nőt, de a sas a veszedelmet elhárítja: „[...] a béke újra visszatért a házaspár házába. Később született gyermekük, Mörgön Hara lett aztán a legelső sámán, aki képessé vált messzire űzni a rontó lelkeket.”[17]
A mondának több változatát is feljegyezték. Findeisen összefoglalója szerint Baldunnikovnak, Agapitovnak és Hangalovnak úgy mesélték, hogy egy burját nőtől és a sastól született az első sámán, Danejovnak viszont úgy, hogy a sas az alvó asszony fülébe lehelt és az attól esett teherbe.[18]
Igen közel áll ehhez egy kazah eredetmonda: „A Džantikey nemzetség őse Samambet. Ennek harmadik felesége Soqsur volt. Samambet nem szerette ezt az asszonyt, mert nem volt nagy termetű, és nem voltak gyermekei; az asszony végre a pusztába menekült, ott sokáig sírdogált, azután kimerülve elaludt. Ekkor odarepült egy uhu (uqu vagy sari uqu), vállára ült és vigasztaló szavakat suttogott neki; mikor Soqsur felébredt, érezte, hogy teherbe esett, és hazatért. Nemsokára két fiút szült, az egyiket Isagasinak, a másikat Kazbeknek nevezte [két nemzetségnév]; az utóbbinak ivadékai máig azt hiszik, hogy uhu volt az apjuk. Azt mondják, még ma is megvan náluk az a szokás, hogy az elfogott uhut szabadon engedik, és az uhut mint ősüket tisztelik.”[19]
Györffy György, aki mind a burját, mind a kazah mondát idézte, hozzátette – Harva nyomán –, hogy több Amur-vidéki tunguz nép eredetmondája szerint ősanyjukat álmában tigris, illetve medve ejtette teherbe, és ehhez az álomhoz kapcsolják származásukat.[20]
Mindez azonban az Emese álma mondánknak még csak az első fele. Eddig nem tudtunk meg többet, mint hogy a csodás fogantatás motívuma igen nagy területen elterjedt, és hogy ismert volt a keleti rokon népek körében is.
A monda másik motívuma az Emese öléből meginduló folyóvíz. Ennek egyetlen szoros párhuzamát ismerjük, a Kürosz perzsa király születéséről szóló mondát, távolabbi párhuzamai azonban igen érdekesek és igen messzire vezetnek.
A párhuzamot tudomásom szerint elsőként Arany János vette észre, még 1862-ben, és említette a Merényi népmesegyűjteményéről szóló kritikájában, de – úgy tűnik – nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.[21] A tudományos kutatás számára így voltaképpen Róheim Géza fedezte fel.[22]
A Kürosz-monda csak a görög történetírók feljegyzésében maradt ránk, de két különböző változatban is. A Hérodotoszé a következő: „Ezután Kyaxares a skythák uralmát is beszámítva negyven évi kormányzás után meghalt. A királyságot Astyages, Kyaxares fia vette át. Ennek született egy lánya, kinek Mandane nevet adott, s akiről azt álmodta, hogy belőle oly forrás fakadt, mely városát ellepte, sőt egész Ázsiát elborította. Álomlátását elmondta álomfejtő mágusainak; de megrettent, midőn ezek a dolgot egész valóságában feltárták. Később ezt a Mandanét, mikor már kifejlődött, nem adta hozzá méltó méd emberhez feleségül, mert félt álomlátásától, hanem egy perzsához adta, kit Kambysesnek hívtak, s akit jó családból valónak, csendes természetűnek talált, de sokkal alárendeltebbnek tekintett, mint egy középszármazású méd embert.
Kambyses és Mandane házasságának első évében Astyagesnek egy másik álomlátása volt. Leányának ágyékából olyan szőlőtőt látott fakadni, mely az egész Ázsiát elborította. Ezt a látomását is elmondta az álomfejtőknek, s terhes állapotban levő leányát elhozatta Perzsiából. Mikor ez megérkezett, őröket adott mellé, mert a születendő gyermeket meg akarta ölni. A látomásból ugyanis azt jósolták az álomfejtő mágusok, hogy leányának gyermeke őhelyette akar majd uralkodni.” (Hérodotosz I. 107–108. Geréb József fordítása)
Mandane gyermekének, Kürosznak aztán még kalandos története következik, de minket itt csak az álomlátás érdekel. A Hérodotosz leírta Kürosz-mondának igen messzire vezető ikonográfiai problémái is vannak, amint arra alább még visszatérünk. Maradjunk egyelőre a szöveges emlékeknél.
A Kürosz-mondának az Emeseálmához közelebb álló változata maradt fenn egy másik ókori görög történetírónál, Ktésziásznál. Eszerint a felnőtt Kürosznak anyja mondja el az álmát, amelyet születésekor látott: az ágyékából kiömlő víz hatalmas folyóvá változott, egész Ázsiát elárasztotta, és a tengerbe ömlött. A káldeusok megfejtik az álmot, miszerint ez Ázsia legfőbb méltóságát jelenti.[23]
Felmerült a szakirodalomban az a gondolat, hogy a folyó motívum eredetileg nem is tartozott a magyar mondához, hanem Anonymus Hérodotoszból vette.[24] Ha azonban az összehasonlító folklorisztika szempontjából nézzük a dolgot, ez egyáltalán nem tűnik valószínűnek. Az álomban látott folyó egyetlenegy elem; a Hérodotosznál leírt hosszú, kalandos történet egyetlen más motívumát sem vette át a krónikás – már akár Anonymus, akár azon elődje, aki az Emese álma mondát először írásba foglalta –, Hérodotosznál viszont nincs szó csodás fogantatásról. S ebben az egyetlen elemben is jelentős különbség van: mégse mindegy, hogy a nő látjae az álmot, vagy a nőnek az apja. Ráadásul a középkorban a mondát általában nem Hérodotosz eredeti szövegéből ismerték, hanem a Iustinus-féle kivonatból (I. könyv, 4. fejezet), amely azonban csak a szőlőtő motívumát tartalmazza, a folyót már elhagyta.[25] A Ktésziász-féle változathoz képest kisebb a különbség, de Ktésziászt a középkori magyar krónikások feltehetően nem ismerték.
A Hérodotosznál leírt álomlátásnak viszont vannak további párhuzamai is.
Nem szokták emlegetni a magyar nyelvű szakirodalomban az I. Basziliosz bizánci császárral (uralkodott: 867–886) kapcsolatos mondákat, pedig ő Álmos fejedelem kortársa volt. Az ő édesanyja álmában azt látta, hogy a kebléből óriási aranyfa nőtt ki aranyvirágokkal és aranygyümölcsökkel, és az egész házat beborította.[26] Albert Vogt hozzátette idézőjelben: „mint valaha Kürosz anyja”.[27] Az idézőjel talán arra utalhat, hogy ez a kitétel az eredeti krónikás szövegben – talán Ióannész Szkülitzésznél – is megvolt.
Basziliosz anyjának más alkalommal Illés próféta jelenik meg és megjósolja, hogy a fia császár lesz. Megvan tehát a jóslat motívuma is. Sőt más összefüggésben még egy sas is feltűnik: egy alkalommal a napon felejtett kisgyerek fölé egy sas tart árnyékot.[28]
A bizánci monda esetében megvan a lehetőség, hogy valóban a Kürosz-monda átvételéről legyen szó, de azt tartom valószínűbbnek, hogy a krónikás csak felismerte az egyezést az általa Baszilioszról hallott meg a Küroszról olvasott monda között.[29]
Hasonló monda Vergiliusról is maradt fenn. Suetonius írta – majd az ő nyomán 1414-ben Buonamente Aliprando[30] –, hogy Vergilius teherben lévő édesanyja azt álmodta, hogy a testéből egy babérfavessző nő ki, levelekkel és gyümölcsökkel. Ebből azt jósolják, hogy a születendő gyermek nagy tudományú lesz. És a vesszőről (virga) nevezték el Vergiliusnak. Trencsényi-Waldapfel Imre hangsúlyozta is, hogy az álom és a névadás itt is összefügg, mint Álmos esetében.[31]
Ebben a sorozatban egy – első látásra – eléggé különállónak tűnő redakció, de amelynek bizonyos elemei magyar szempontból különösen fontosnak látszanak: az oszmán-török monda névadó uralkodójuknak, Oszmánnak (uralkodott: 1284–1327) az álmáról. Eszerint Oszmán, amikor egy alkalommal Edebali sejknél volt vendégségben, álmában azt látta, hogy vendéglátó gazdája melléről felemelkedik a növő hold, és telt hold gyanánt Oszmán keblében tűnik el. Azután azt látta, hogy ágyékából hatalmas fa nőtt, amely ágait országok és tengerek fölé terjesztette ki.
A fa itt nyilván a hatalom jelképe, a hold pedig Edebali leányát, Malkatunt jelentette, akit aztán Oszmán feleségül vett.
Így mondta el régi török források nyomán a történetet Hammer, akitől idézni szokták;[32] egy másik változat szerint azonban nem Oszmán, hanem az apja, Er-Togrul (megh. 1284) látta az álmot. A régi névtelen krónika szerint: „Ertogrul elment Edebali sejkhez, aki híres tudós és álomfejtő volt, és így szólt hozzá:
– Ó, sejk, láttam, amint a kebeledből felemelkedett a hold, majd pedig behatolt az én kebelembe. Miután behatolt a kebelembe, a köldökömből egy fa nőtt ki, amely az árnyékát az egész világ fölé kiterjesztette. Az árnyéka alatt hegyek voltak, a hegyek lábánál folyók eredtek. Egyes emberek itták ezen folyók vizét, mások a kertjeiket öntözték vele. Akkor felébredtem. Ez az én álmom.
A sejk hosszasan gondolkodott az álom megfejtésén, és így szólt:
– Ifjú ember, neked fiad lesz, akit Oszmánnak fognak hívni, és aki sok háborút fog viselni a hitetlenek ellen. Jó hírt jelentek neked, mert a te nemzetségednek adatott a birodalom. Legyen ez áldásul. A fiad, Oszmán, feleségül fogja venni a lányomat. Ebből a házasságból majd számtalan utód származik, akik majd császárok lesznek (vagy: uralkodni fognak).”[33]
Ehhez nagyon közel áll Leunclaviusnak az 1588-ban megjelent Annales Sultanorum Othmanidarum... című művében fennmaradt változat.[34] Nyilván Leunclavius is ezt a krónikát használta vagy egy ehhez nagyon közel álló szövegváltozatot.
A Hammer által felhasznált szövegváltozat hosszadalmas, bombasztikus stílusával későbbinek látszik.[35] Persze nehéz így hozzászólni. Turkológusoknak kellene tisztázni a kérdést, lehetőleg az összes fellelhető szövegváltozat alapján. Némileg csodálkozom is, hogy a magyar turkológia ezt a kérdést ennyire elhanyagolta. (Sajnos, annak idején Thúry József, amikor a török krónikák magyar vonatkozású részleteit összeállította, nem figyelt fel erre a mondára.)
Néhány következtetést levonhatunk a fenti két változat alapján is. Látjuk, hogy változhat az álomlátó személye: a dinasztia-alapító is, de annak apja is láthatja az álmot. (Mint a görög történetíróknál megőrzött perzsa mondák szerint az anyja vagy a nagyapja.)
Az álmodó ágyékából, illetve köldökéből kinövő fa itt igen hangsúlyosan a világfát jelenti. Ennyire hangsúlyosan legfeljebb a Kürosz-mondában a szőlőtő jelenti még, a másik két redakcióban, főleg a Vergilius születéséről szóló mondában ez a jelentés már elhomályosult. Arra nézve, hogy férfiból is kinőhet a világfa, és hogy a leszármazottak sokaságát is jelentheti, utalunk a Jessze fája képtípusra (vö. Ésaiás 11,1), amit kb. a XII. századtól (1150-től?) kezdtek festeni.[36]
Arra nézve, hogy a Hold Edebali kebeléből Oszmán, illetve Er-Togrul kebelébe száll, távoli analógia az a görög monda, amelyet Trencsényi-Waldapfel Imre idézett, más összefüggésben, Konón töredékeiből. Eszerint Brankhosz, a Brankhidák jósnemzetségének az alapítója, nevét anyjának álmáról vette, aki a fia születése előtt azt látta álmában, hogy a Nap hatolt be a száján, illetőleg a torkán keresztül a méhébe. A Brankhosz nevet a görög „torok” szóból etimologizálták.[37] Itt tehát megint előfordul az álom és a születendő gyermek nevének az összefüggése, akárcsak Álmos és Vergilius esetében. Valószínűleg a csodás fogantatás motívuma is benne lappang, amiről az Oszmán álma esetében – amelyik Róheim szerint „invertált álom”[38] – természetesen nem lehet szó.
Van azonban egy-két egészen furcsa egyezés a magyar és az oszmán-török monda között. Az, hogy Álmos a Turul nemzetségből származik, Oszmán apjának a neve pedig Er-Togrul, talán csak véletlen, hiszen tudjuk, hogy Er-Togrul történeti személy volt. Ennél érdekesebb és nehezebben magyarázható azonban, hogy Ügek apósának neve, Eunedubelianus és Oszmán apósának neve, Edebali feltűnően hasonlít egymáshoz, főleg ha az előbbiből elhagyjuk az -anus latinos végződést, az Eun-t pedig önálló szónak értelmezzük (pl. a török ön 'nagy' szónak), ami az Edubeli-nek csak jelzője.
E nevek hasonlóságára először Györffy György figyelt fel.[39] Czeglédy Károly azonban kétségbe vonta, hogy itt véletlen egyezésen kívül más összefüggés is volna, mivel Edebali történeti személynek látszik (legalábbis Er-Togrul és Oszmán feltétlenül azok), aki később élt, mint Anonymus.[40]
Mindazonáltal nem tartom kizártnak, hogy itt mégis egy régi mítoszból fennmaradt névről van szó. Valamikor a keleti sztyeppeken élhetett egy hasonló eredetmítosz, amit az egyes népek felhasználtak. Így az Emese álmáról meg az Oszmán álmáról szóló mondában is. Ebben lehetett az após neve Edübeli vagy valami hasonló, s a magyar és az oszmán-török redakció ezt a nevet megőrizte. Persze ez csak feltevés, de a nevek hasonlósága mindenesetre figyelemreméltó.
Itt kell megemlítenem azt is, hogy Nagy Géza szerint az Eunedubelianus névben a bojla méltóságnév lappang, és értelmezése szerint csak az Ed a személynév: Nagy Ed bojla. Ez az Ed pedig azzal volna azonos, akit a krónikák mint Attila unokáját emlegetnek.[41] (Ezek szerint viszont az Árpádok csak nőágon származtak volna Attilától?) Az értelmezést nagyon szellemesnek tartom, jóllehet maga Nagy Géza – tudomásom szerint – nem tért rá vissza többé.
Az álomlátásokkal kapcsolatban említenünk kell egy Merényi gyűjtötte meseváltozatot is. A két egyforma testvér típusú mese (AaTh 303) egy ritka (sőt gyakorlatilag egyedülálló) kezdetéről van szó: „Egykor a vén király álmot látott, s annak veleje ím, ide ment ki: hogy az ő kedves egyetlenegy leánya két korsó vizet öntött ki a földre, s a kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt, úgyannyira, hogy az a tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel borította el, s őt magát, mint az ürgét a lyukából, kiöntötte.”
A jósok ezt úgy magyarázzák, hogy „a két korsó víz két hős fiat jelent, kiket leánya szül a világra, a kiöntött vízáradat pedig: a két fiú világraszóló vitézségét; végre az egész birodalmat elborító tengernyi özönvíz, mely ama vízáradatból származott: a két fiú hatalmát, kik nemcsak nagyapjuk birodalmát, de az egész világot meghódítják.”
A király „szörnyen megijedt”, ezért azt tanácsolták neki, hogy: „építtessen [...] a legmagasabb hegy tetején egy vasházat, mégpedig olyant, hogy azon sem ajtó, sem ablak ne legyen, csupáncsak akkorka lyuk, amelyen egy messzős csupor befér. Mikor aztán ez kész lesz, ebbe zárassa el a legkedvesebb leányát, hogy az férfit soha, de soha ne ösmerjen.”
A leányt bezárják, de „a vasház földjéből egy édes forrás buzogott fel, s hogy ím a királykisasszony szomját ebből oltotta: tőle teherbe esett, s egyre csak vastagodott, de nemcsak vastagodott, hanem két aranyhajú gyermeket is szült, mégpedig mindkettő fiú volt.
Hogy pedig az egy pár cseléd Péter-Pál napkor született, hogy vízből fogantatott: elnevezte az egyiket Vízi Péternek, a másikat pedig Vízi Pálnak.”[42]
A két fiú hétéves korában kiüti a vasház oldalát, s kalandokat keresni indul. Következik aztán az ismert sárkányölő-mese; az öreg királyt többé nem említik, tehát a jóslat voltaképpen nem teljesül.
Ennek az epizódnak a Kürosz- meg Álmos-mondával való egyezésére már Arany János felfigyelt, aki mindjárt kételyeit is kifejezte a mesemotívum hitelességét illetően: „[...] nem tudom, tisztán népi eredetűe az álom, mely Mandane s Almus anyja Emes álmának szakasztott mása.”[43] (Kiemelés az eredetiben.) Mivel Merényi változtatott a meseszövegeken, ebben sajnos, valóban nem lehetünk egészen bizonyosak, de – amint alább mindjárt részletezni is fogom – nagyon nagy valószínűséggel hiteles motívumnak tarthatjuk.
Itt a nő apja látja az álmot, akárcsak Hérodotosznál, megvan viszont a csodás fogantatás motívuma is, ha más formában is, mint az Emese álma mondában. Az új magyar népmesekatalógus a víztől való foganás motívumát német eredetűnek tartja,[44] de meg kell mondanom, hogy másutt is előfordul, pl. az örmény hőseposzban.[45]
A lánynak vasházba való záratása, majd az, hogy a mégis megszülető gyermek utóbb megöl egy sárkányt, és megszabadítja a sárkánynak áldozatul kitett lányt, átvezet bennünket a Perszeusz-mondához.
Akrisziosznak megjövendölik, hogy az unokája fogja megölni. Hogy ne lehessen unokája, a lányát, Danaét elzáratja. Apollodórosz szerint: Akrisziosz a föld alatt készíttetett szobát rézből, és Danaét ott őrizte. Zeusz azonban aranyesővé változva a tetőnyíláson át Danaé ölébe ömölve egyesült vele.
Danaét aztán fiával, Perszeusszal együtt egy ládába zárva kiteszik a tengerre, ahonnan azonban kimentik. Perszeusz felnőve számos kalandba bocsátkozik, többek közt megszabadítja Andromédát a tengeri szörnytől (sárkánytól).[46]
Ammianus Marcellinus, még mindig a Parthus Birodalomhoz tartozó Médiáról (XXIII, 6, 39):
„Per haec loca civitates dispersae sunt plures, quis omnibus praestant Zombis et Patigran et Gazaca. Inter quas opibus et magnitudine moenium conspicuae sunt Heraclia et Arsacia et Europos et Cyropolis et Ecbatana sub Iasonio monte in terris sitae Syromedorum. 40 Amnes has regiones praetereunt multi, quorum maximi sunt Choaspes et Gyndes et Amardus et Charinda et Cambyses et Cyrus, cui magno et specioso Cyrus ille superior rex amabilis abolito vetere id vocabulum dedit cum ereptum ire regna Scythica festinaret, quod et fortis est, ut ipse etiam ferebatur, et vias sibi ut ille impetu ingenti molitus in Caspium delabitur mare.”
„Ezen a területen sok város van szétszórva; közülük a legjelentősebbek: Zombis, Patigran és Gazaca. Gazdagságra és nagyságra nézve említésre méltó még Heraclia, Arsacia, Europos, Cyropolis és Ecbatana a Iasonius-hegy lábánál, a syromedusok országában. Sok folyó szeli át ezeket a vidékeket, köztük a legnagyobbak: a Choaspes, a Gyndes, az Amardus, a Charinda, a Cambyses és a Cyrus. Ennek a szép, nagy folyónak a közkedvelt idősebb Cyrus király adta ezt a nevet a régi helyett, amikor a scythák országának meghódítására indult. Ez a folyó ugyanis ugyanolyan tekintélyes, mint amilyen ő volt, és hozzá hasonlóan óriási erővel tört magának utat, mielőtt a Caspi-tengerbe ömlött.”
A "méd olaj" meggyújtásával létrehozott ún. görögtűz a madridi Szkülitzész-kéziratban
Wikipedia:
A görögtűz a Bizánci Birodalom által használt égőfolyadék-fegyver volt, amelyet többnyire tengeri csatákban alkalmaztak, nagy hatékonysággal, hiszen az anyag összetétele folytán tüze vízzel nem oltható. A"bizánci tűz" számos győzelemhez segítette a kelet-rómaiakat, és ezzel jelentősen hozzájárult a birodalom hosszú fennmaradásához. A pontos összetétel titkos volt, és ma sem ismert. Egy korabeli csata résztvevője ezt javasolta társainak: „Amikor ránkhajítják a tüzet, omoljunk térdre és könyökünkre és imádkozzunk az Úrhoz, hogy mentsen meg ettől a veszélytől.”
Thuküdidész már "görögtűz"-ként nevezi meg ezt a harci eszközt, melynek az egyik legfőbb jellemzője az anyagából adódóan az, hogy vízzel nem lehet eloltani.
Szinte csak hadászati célra használták az évszázadok során. Volt, hogy nyílvesszők végére rakták, és meggyújtották. Gyakran agyagedénybe helyezték, és úgy lobbantották lángra az alapanyagokat, így hamvasztva el az ellenség hajóit, illetve katonáit, akár vízen, akár szárazföldön. Sextus Tulius Africanus római császári mérnök írja le a hozzá való alapanyagokat: salétrom, nafta, kén, szurok, égetett mész, gyanta, kardamoniai pirit.
A VII. században egy Kallinikosz nevű ember továbbfejlesztette, és lángvetőt készített, úgy, hogy az eleggyel érintkező vizet lőtt az ellenséges hajókra, amiket ez elpusztított. Számos csatát ismerünk, amelyet a bizánci császárok a nagy titok övezte fegyverrel nyertek meg. Olyannyira titkos volt, hogy a Hagia Sophia templomban egy bronztáblán rögzítették is, hogy aki elárulja az összetételt, az hazaáruló, és nem igazi keresztény ember. A XIII. században már többfelé találkozni lehet a görögtűzzel, amit már Marcus Graecus az 1250-ben írott tűzkönyvében közzétesz. Ekkoriban már az égőelegy összetételének fontosságáról is értekeztek. Korom, salétrom, mész, kén, kősó stb. anyagokat használtak égőelegyként.
Napjainkban a görögtüzet futballmérkőzéseken a szurkoló "kemény magok" is szívesen használják látványosság céljából, ami néha balesethez is vezet.
Tušpa romjai a Van-tó partján
1. Kazár páncélos vitéz a VIII–IX. századból (lent)
1–2. Akhaimenida (méd–perzsa) páncélos lovagok a Kr. e. V–IV. századból
1. Urartui harci szekerezők a Kr. e. VIII. századból
Urartui relief töredéke a Kr. e. VII. századból
Betyár szavunkat már régen öszevetették az Avesztában olvasható petiaréval, bár egyesek szerint csak az oszmánok közvetítették hozzánk ezt a kifejezést Mohács után
Mukherisi városa Rioni (Phaszisz) folyó mentén, Egrisziben, Kolkhisz (Laziké) szomszédságában
A Magyar (Méd) Birodalom a Kr. e. VII--VI. században
A "méd olaj" meggyújtásával létrehozott ún. görögtűz a madridi Szkülitzész-kéziratban
