Juhász Gyula: Hajnal
*** A tegnapot most váltja föl a holnap. Sötéten silbakolnak még a fák. Az út köves, házszegte pusztaság. Utolsó fénye huny a csillagoknak.
***
A karavánja jár e pusztaságnak. Némán söpörnek. Ködbe vész a por. Halk hamvazás dereng az ég alól. A nap, a nap! súgják a sanda árnyak.
***
És gyors ütemben ébredez a forma, A szín, a hang - dóm és gyár büszke orma Az égbe barnul, és dalolni kezd.
***
Harang és kürtő szólal, a siket, Vak éjszakát riasztva hosszú jajjal. Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!
Kakas kukorít, hajnal kivirít, a réti rigó dala röppen, arany-bivalyok gerince ragyog márvány-eres égi ködökben. Ma ládd: a himes föld, láng-habos ég csak láz-tünemény, csak híg buborék, széthull, tenyeredbe csöppen.
A lábadon itt topánka szorít: ez a föld! a gyökér-ölü erdő! a homlokodon kék pántlika fon: ez a menny! a fejedre tekergő! és közbül a szív, a kalitka-madár, kit féltésed vasrácsa bezár: ha elszáll, vissza sosem jő.
Merre az a fényben fürdő terasz, ahol éppen kortyolod kávédat... Az ébredő nap - az álmos szerető - köszönt arcon csókolva, fésül a szellő , lábad elé kósza, zörgő levél terül, merengve nézed, hogyan száll le egy fázós galamb a tér kockakövére. Rád emeli kíváncsi gombszemét, kalácsod morzsáját zsákmányul ejti, majd kék szárnyát meglebbenti s te látod szabad röpte ívét.
Fonák sugallatok buzdítanak beszélni Ne hagyjatok akik szerettek Él még az öröm bennem szeretem még a hajnalt az alkony és az éjjel tudom hogy pihenés is S a száműzött még nem halott csak föl kell szabadítani Ne hagyjatok kiáltsatok akik szerettek hétköznapok csodálatos gyermekei közös titkok tudói!
A reggel igazi magyar reggel A munka vár, én nem maradhatok Csodálatos a rendszer, A rendezettség, a legnagyobb fokon A villamosok is arra mennek, Amerre nekem menni kell De mondd, mi történne ha egyszer, csak egyszer, Egyszer az életben nem szállnék fel?
Hosszú volt az éjszaka, felébredtek a régi álmok Túl messzire mentem, Vissza már sohasem találok Áttáncoltam az éjszakát, Most reggel az élet megy tovább Nem tűnik fel, ha eltűnök Nem kaptam szárnyakat, mégis elrepülök!
Ki őrzi meg majd legtovább gyermekkorából az eget s hogy mindig mindig béke lett Barangolva mezőkön át bokrok nyújtottak kezet ki-ki játékban megtalálta a maga szelíd madarát
Ki őrzi meg majd legtovább a füvek s a fák jelbeszédét Ki lesz ki arcán muzsikát hordoz, mint lombjuk közt a fák Ki lesz akiben béke lesz ha a lélek fényességét roppant sötét öleli át.
Ágaskodnak az igába fogott szavak, vágtatnának, de heveder feszül a szügynek, a lovas türelmetlen, repülni szeretne, a habos csillagokba. Hajnal lobban az éjszakába, mocorogva szétterül az álom, könnyeznek némán a fák, valaki halkan átbukik a halálon. Micsoda végzés fut a csendbe: árnyéktalan lobogás, mely csak világít, eleven tűz, pusztít, de életet hajt, Ráborul a hallgatás a vállakra, dédelget, becézget, kihallgatja a szív gyorsuló ritmusát.
Kaffka Margit
Egy hajnal
Úgy emlékszem a fagyos éjszakákra!
A lámpám kormos, fűtetlen a kályha;
A furcsa kis terem: könyv, csésze, lombik…
Agyamba’ lázasan fonódik-bomlik
Száz új kötés, száz lenge kapcsolat…
Lényeget sejtve a külső alatt,
( Ó, az a hit, mi egyszer bennem élt!
Ó, az a vágy, mi akkor ösztökélt!)
Vágyban keresve, hittel megidézve
A lét örökegy, titkos szívverése,
A nagy törvény. Csak nyúlni kell feléje,
Csak forma kell, hogy emberész fölérje…
Sosem találkoztunk S mégis már évek óta hordozlak némán Sosem beszélgettünk Mégis ismerősként nevetnénk a tréfán
Mindig találkozunk Szavaid bennem találnak végállomásra Mindig beszélgetünk Én leszek válaszod szerelmi vallomása
Őrizd meg önmagad – vigyázz rá, csak nekem Őrizd meg a szirmaid, s én üveg mögé teszem Rejtsük el még egymást Várjunk még a hajnalig Én megküzdök majd teérted is Megharcolom harcaid
Azaz múltam morzsáit rágom. Próbálom tetten érni sosemvolt bátorságom. Neked semmit sem hoztam. Kezemben semmi sincsen. De arcom ráncaiba véste, neved kezdőbetűit az Isten. S ha elalszanak bennem a Dalok... Eljön majd értem Apám, és kézen fog a Halott. S ha az Úr kérdezi,-Fiam! Megérte? A Te neved suttogom akkor. S a földig hajolok a Szélbe...
Azt hittem, olyan egyszerű, ahogy fölkel a nap: gyümölcsöt termő ágaink, majd önként hajlanak. Itt ág törik, köröm szakad, és vér és könny folyik...! A nap tán föl sem kel soha! Mért várnék reggelig?
POGÁCSA HÁZA reggel szürke, szinte ásíta bokrokon még dér tanyáz,két fürge kéz az ajtót nyitjas kitárul a Pogácsa Ház...Itt miden kék-narancsban játszik,ragyog a pult, az ablakok,a fal mellet fényes kemencék,és szállnak már az illatok.Már fő a kávé, tejszín bőven...ha szomjazol lesz Cola még,ha közben traccsra támad kedveda két kis asztal épp elég.Halomban vár a sok pogácsaés mákos, meggyes falatok.Ki tudna ennek ellenállni?Fogyókurázni nem fogok...A kiszolgáló? Sose morcos,gyerekhez is van szép szava.Gondok, bajok itt sose várnak,csak a pogácsák illata...Ha keresel és nem találsz mega cimemen, ahol lakom,gyere csak a Pogácsa Házba,ott épp egy versemet írom...
Gyengék vagyunk és sérülékenyek, de hogy ne lássa rajtunk senki, öklünket rázzuk a világnak, büszkén viseljük sebeinket, hisszük, hogy nem tartozunk másnak, csak önmagunknak. Éjszaka… vagy, ha álmatlan hajnal éber forgolódás közben talál, megrebbenve, mint gyertya fénye kimondjuk súgva, szinte félve mindenkinek a titkok- titkát, mit eltemetni végleg nem lehet: gyengék vagyunk… és sérülékenyek…
Szótlanul és hallgatag, ül a vén a Nap alatt. Csendje pokolnyira mélyül, egyre reszket, egyre vénül. Nem hívja már gyermekhang, őrzi magányát a harang, tanuként ha néha kondul, hívó szava elbitangul, máladozó tornya felett elmúlt idők keringenek. Hosszan néz az út porába, elfut, elmegy aki gyáva, velük halnak az ünnepek, elnyűvődnek, mint az évek. Üres házak, üres telkek, üresek lesznek a lelkek. Sóhaja a semminek szól. Ima? Visszatér félútról. Belülről hall hangokat, kedve múló hangulat, könnyeit issza holdanyó, mosolya, már mindentudó. Helyére ülök egy napon, s egy verőfényes hajnalon tovalebben lelkem fénye, távozunk a mindenségbe. Mi utánunk itt marad, szálló por, s egy üres pad?
"Jó, ha az ember már kora reggel rámosolyoghat Napra, a szélre, az égre, virágra, világra, Terád S visszanevetnek reggeli fények, barka, faág és Visszanevet a Te szürke szemed rám, szürke virág."
:center
