Keresés

Részletes keresés

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3748

 

 

Gámentzy Eduárd

 

 

Ma egész nap 

Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön patakon,
Túl a szomorú napokon.

Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Néztek a fák közül sokan.

S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
-Lábukhoz ültek a madarak…
Amikor megmutattalak.

 

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3747

Szép estét kívánok Mindenkinek ! :))

 

 

 

 

 

Benczes Sándor Gábor:
A céda virág

Tarka selyemruháját felölti a virág,
széttárja ledér szirmait a céda,
kéjesen elterül zöld selyemágyán.

Mindegy neki, hogy dolgos szürke méh,
karcsú darázslegény, dölyfös dongó,
vagy koszos légy hágja meg.

Kéjesen tűri szellő simítását,
csábosan ringatja színes szirom-szoknyáját,
s mit érdekli őt, hogy bámulja a világ.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3746
 

 Nagy Csaba (Gyémánt):

 

 


Maradj

Ne menj még, maradj!
Csak a nyár szedte fel
sátrát s baktat nagy-
léptekkel az idő gyalogútján,
Nézd az alkony is
fejét lehajtva könnyeit
hullajtja piros szemeivel
a távoli domb után.
Tudom a múlt mély-
szántotta nyomait
erőtlen szellő
vissza nem takarja,
mégis feledned kell,
hogy emelt fővel
nézhess a meg-
maradt holnapra.
Tudod, ismét eljön
minden sorban, a napok,
az évszakok, velük
egy új idő köszönt rád,
Édes csókjainkban
ott is megtalálod
a legtisztább fényt,
szíved boldogságát.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3745
Tóth Árpád

Bazsalikom

 

Az asztalomon paraszti csokor,

Bazsalikom, viola, szarkaláb,

Szemet vidító, kedves, egyszerű

Mezei tarkaság.

 

Már három napja itt áll a csokor,

De csak ma vettem észre a szelíd

Virágok tiszta, jó lehelletét

És boldog színeit.

 

A bazsalikom csipkés levelét

Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,

Mint parasztnéne szokta, ha belép

A templomküszöbön.

 

Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,

A hűvös templom fehérre meszelt

Tornácában, mikor már odabenn

A kántor énekelt.

 

Lehajtom tenyerembe a fejem,

Be régen is volt! Hej, azóta hány

Istennek s hány ördögnek jártam én

Tornácos ajtaján!

 

Jó a virágnak. A bazsalikom,

Míg el nem hull, mind csak virág marad,

De jaj, az ember mennyi rosszat ér

Rossz élete alatt!

 

Voltam én is, mint más, bolond király

S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és

Áldozat, kinek szívébe szaladt

Tövig, s megállt a kés.

 

És lettem fáradt, fás lélek, akit,

Ha elé teszik se hat meg virág

Három napig, akkor meg hirtelen

Másik végletbe vág,

 

És zokog egy felhorzsolt illaton,

Mert vesztett édent éreztet vele

Az egyszerű parasztbazsalikom

Semmi kis levele.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3744

 

Sík Sándor

 

A tó lelke

 

Állottam hosszan, hallgatag,
A fák alatt, a tó felett.
Halvány holdfény a gallyakat
Sugárba vonva reszketett.
Ködben, homályban állt a tó,
A légben néma mély igézet,
Félálmodásba ringató.

 

A tónak lelke megigézett.

 

Levél se mozdul, nesz se szól.
Hallgat a víz, szunnyad a szél.
Hullám közül, a víz alól,
A sejtelem világa kél.
A tó beszél. Én hallgatom.
S a vízbe nézek, egyre nézek.
Élek?... Nem élek?... Álmodom?...

 

A tónak lelke megigézett.

 

Testetlenül és nesztelen
Hűvös sugalmak rajja kel,
És átszűrődik lelkemen.
A tó, a tó titkot lehel.
Átsző mindent e lehelet.
Minden titok, amerre nézek.
Nedves köd ül a táj felett.

 

A tónak lelke megigézett.

 

Homály, homály! Minden homály!
Ez a chaos! Ez a setét!
A némaság ős lelke száll
Nagy szürke szárnyon szerteszét.
A nagy szárny zajtalan suhan.
Még nincs napfény. Még nincsen élet.
Az anyag áll csak hangtalan.

 

A tónak lelke megigézett.

 

A némaságba belevesz
A gondolat, a képzelet.
Igen, az első reggel ez:
A Lélek a vizek felett.
Elömlik, áthat mindenen.
Csak egyet látok, egyet érzek:
A végtelen! A végtelen!

 

A tónak lelke megigézett.

 

És halkan és önkénytelen
Imádság fogan ajkamon
Arcod előtt, ó Végtelen.
Imádkozom, imádkozom.
És bennem föllobog a fény:
Mely elveszett a vak homályban,
A Fényes Végtelen ölén
A lelkem, a lelkem megtaláltam!

 

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3743

 

 

Sárhelyi Erika

 

Féltés

 

Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.


Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.


Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg…
egyszer elvisz tőlem korán... túl korán.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3742

 

 

Harcos Katalin

 

 

Játék a szavakkal

 

Nincs örökké, és nincs soha.

Csak idő van, mi hozzánk mostoha,

és élet, mely változik örökké…

Úgy válunk magunk is örökké.

Hogy beépülünk a végtelenbe,

térbe, időbe, életekbe…

A VAN soha nem múlik el,

legalább addig, míg létezel.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3741
 

Vox_humana

 

Jó volt

 

Ahogy a vadász lép megóvva a csendet,
Úgy küldted felém néma sóhajod
Hulló levél sem zizzent, csak a fény cikázott
Nem vártad, hogy érezzem-értsem bánatod.

Jó volt veled a perc,
jó volt érezni, hogy élek,
jó volt meghalni Benned,
jó volt titkokat megosztani véled.

Halkan suhanó árnyak, nesztelen léptek…
Hóban rejtőző lábnyomok…vad csaták…mámoros éjek…
Apró jelek, mik adnak, és soha nem kérnek…
Szavaid vergődő szívemben égnek.

Jó volt veled a csend,
jó volt sok néma pillanat.
jó volt, hogy Múzsámul szegődtél,
jó volt mikor szívemre vontalak.

Árnyékba, fénybe hurcollak magammal,
Szorítom örömed, viszem -veszteném- terheid.
Könnyes szemed néz rám vöröslő alkonyokban,
Kék párával vonva be elfogyó napjaim.

Jó volt veled a Játék,
jó volt ahogy érintett kezed,
jó volt ostoba őrületbe esni,
jó volt…jó volt Veled.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3740

 

 

Szabó Lőrinc:


Mégis

Ha sóhajod, többé nem hallik át,
ha könnyed, soha nem hull már ide,
ha emléked, szavak kisértete,
ha vágyad, nem te szítod parazsát,
ha mindig, a veled-halt ifjuság,
ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
ha nincs, még benne van a volt ize,
ha van, akkor is iker árvaság.
Nem csupa innen és nem csupa túl,
mihelyt megszövöm, szálaira hull,
s úgy fut a semmin keresztűl-kasúl:
mégis a vérem láng-csöppjeiben,
mégis valóság, élet és jelen -
mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

 

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3739

 

Veres Judit


Egy szerelem

Valami kellemes csillogás volt
Valami megkapó zene
Valami égi-földi áldás
Hogy szívem sajdult bele

Valami csodás délibáb volt
Ahogy megérintett a fény
Valami édes suttogás
Hogy nemhiábavaló remény

Valami furcsa csillogás ez
Valami felrázó zene
Valami egyszerű földi álom
De szíved szakad bele.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3738

 

 

Rácz Sándor:Te

 

 

 

Mielőtt belépnék hozzád, az apró szobába
Mindig leveszem magamról a gondot
Mint egy kabátot és a földre hajítom
És a számra készítek sok-sok pici csókot

Együtt bámuljuk az embereket
Az ablakon át amint négykézláb másznak
A sáros utcákon
Szörpöt iszunk és parizeres kenyeret
Eszünk ide nem engedjük be az esőfelhőket

Öledbe veszed a zajt és elringatod
Mint egy kisdedet
"Mesélj kedves"-kéred aztán, és én mesélek
Neked őrült történeteket, furcsákat
Vicceseket és hallgatom, ahogy kacagsz

Amikor elhagyom kicsiny szobádat és a
Lépcsőházba lépek felemelem a földről
A gondot, és ahogy az utcára érek magamra
Veszem, mint egy kabátot
Térdre zuhanok, és négykézláb vánszorgok
El a sárban

 

 

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3737

Fodor Ákos:Csak ez


 A sötétben
megütsz valakit, aki szeret,
megüt valaki, akit szeretsz.
Talán nincs is egyéb, csak ez.
Nem folytatás, nem vég, se kezdet,

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3736

Ha az elmét hatni hagyjuk, erős; de ha indulat foglalta el, akkor az parancsol és el van némítva az elme. (Sallustius

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3735

Mondd el és elfelejtem;
Mutasd meg és megjegyzem;
Engedd, hogy
csináljam és megértem.
(Kung Fu-Ce)

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3734

  Mindenki meghallja amit mondasz. A barátok meghallgatják, amit mondasz.
A legjobb barátok meghallják azt is amit nem mondasz ki.
  A barát olyan, aki ismeri a szívedben rejlő dallamot, vissza tudja azt neked énekelni, akkor, ha te elfelejtetted.   Nem abban van az élet mértéke, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem abban, hogy milyen nagyot tud felelni a szív. /Charles Dupoint/  

Ahhoz, hogy vérig sértsenek, két emberre van szükség. Egy ellenségre, aki megrágalmaz, és egy barátra, aki meghozza számodra a hírt.  (Mark Twain) Az embernek úgy kell rendeznie életét, hogy csekélységeken ne idegeskedjék, és ne maradjon ideje fontos dolgok miatt rágni magát. (Jack Smith)   Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs nem engedheted meg, hogy elveszítsd.  (Mahatma Gandhi) A szív útja a bátorság útja. Magunk mögött hagyjuk a múltat, és engedjük, hogy megérkezzen a jövő.  (Osho)

  Akiket szeretünk, azoknak majdnem mindig nagyobb hatalma van rajtunk, mint magunknak."
(François de La Rochefoucauld)

A végletes fájdalom, csakúgy, mint a végletes öröm, oly szertelen érzés, hogy nem tarthat sokáig. Az emberi szív nem élhet sokáig végletekben. (Victor Hugo)

Bizonyos koron felül már nem az a fontos, mit mondanak az emberről, hanem hogy ő mit tart saját magáról. Legbelül, négyszemközt, saját magáról. Ott, ahol semmiféle ripacskodással, semmilyen ledér mutatvánnyal nem lehet elkendőzni az igazságot.                                                         (Rónay György)

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3733
(Dan Millman)

  Ha répát akarunk, répát kell ültetnünk.
Ha retket akarunk, retket kell ültetnünk.
Ha szeretetet akarunk, szeretetet kell ültetnünk.
Ha megértést akarunk, megértőnek kell lennünk.
Ha megbecsülést akarunk, meg kell becsülnünk másokat.
Ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket, szeretnünk kell másokat.”

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3732

Kiss József
Kék álmok

Csak mesélnék neked
kéket kék hegyet
suttognék neked rétet
és kacagó kék szelet

Madarak kék röptét
dalolnám el neked
búzavirág sziromágyon
kéket ölelnék kék eget

Verset írnék neked
vöröset kékeket a
világ minden kékjét
álmot és életet

De fakó kékjeimért
kék tüzet adj nekem
a királyi kéket add
halálos kék szemed
   

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3731

 

 

Sárhelyi Erika:
Éji monológ

Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem.
Veled, a világgal... még ismeretlenekkel is.
Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott
április... - vagy, hogy az éjben
hirtelen magamra maradtam.
Pedig odaát ütemesen szuszog a párna,
a paplan, a kis szobában gyermekálmot
dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom
csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva
belesírnom, mennyire szeretem - vagy
Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.

De túl sok, amit most érzek. Úgysem
értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a
részeg, kinek bódult agyában ezernyi
kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög,
s bár reggelre felejti ködös mámorát,
most még táncot jár fejében a gondolat.
Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat,
mikor az érzés így zuhog belőlem,
hogy zokognom kéne, és őrjöngve
szeretnem… de valami furcsa szemérem
most is visszatart.

És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári
zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok
színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az
álmod, csak csöndben beleálmodom
magam. A kezem, a szívem, a hajam,
a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is
mi most jön, itt vár a kapu alatt,
s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét,
mikor a kicsinek csak fognám a kezét,
s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd
egészen – de csak ülök itt magamban,
mint lobogó pipacs az árokszélen.
Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap,
a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap,
és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.

Az órán a kismutató fásultan kullog
az öccse után, s lassan felőrli
előttem a mából maradt perceket.
Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg,
s meglassul ereimben a zajgó lüktetés.
Az ütemes lélegzés végül álomra szólít,
s hátadhoz görbülve ringatom tovább
összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3730

 

William Butler Yeats

 

 


Innisfree

 

/The lake of innisfree/

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
S  kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
S csak nekem zümmög a mező.

Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér
Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
S az est csupa szárnycsattogás.

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
Szivemben csobog a dala.

/Szabó Lőrinc fordítása/

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3729

Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

 



Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje
minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
szem és kar rásimul s felejti már saját
háborgását szived, figyelve ős zaját,
mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irigyen őrzitek.

És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!

/Tóth Árpád fordítása/

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3728
Néhány gondolat Popper Péter: A belső utak könyvéből az

   Az emberi kapcsolatokról

 

 Semmilyen érzelem nem állandó hőfokú. Az érzelmek élnek, tehát természetes lüktetésük, apályuk és dagályuk van.”

 

 Minden kapcsolatnak vannak felfelé ívelő és romló periódusai. A kapcsolat vállalása azt jelenti, hogy rossz szakaszaival együtt vállaljuk. Egy kapcsolat újra kiemelkedhet a hullámvölgyből, ha megértően segítünk. Ha sértődötten elvonulunk, akkor baj lehet. Az emberi viszonyok nem tenyésznek szabadon, mint a gaz, –gondoznunk, ápolnunk kell őket, mint a nemes növényeket.

„A mai ember egyre markánsabban: Én. Ezért alapvető történéseinket egyedül kell átélnünk. A vállalt magány minden valódi kapcsolat alapja.”

 

Pszichológiai szempontból az emberiség fejlődéstörténete a szuverén személyiség, az „Én” kifejlődésének útja. Felbomlottak a nagy vérségi, gazdasági, vallási közösségek, amelyek igazi feloldódást kínáltak. Életünk legfontosabb eseményeit egyedül éljük át, senki sem „léphet be személyiségünkbe”, hogy helyettünk éljen. Egyedül születünk, egyedül szenvedjük meg betegségeinket, félelmeinket, egyedül éljük át megismeréseinket, egyedül halunk meg. Ha ezt a magányt vállalni tudjuk, ha nem menekülünk hamis fanatizmusokba és más kábulatokba, akkor nem terheljük túl kapcsolatainkat azzal, hogy olyan megosztást követelünk, amit senki sem adhat meg. Ezzel az alapérzéssel tudunk igazán együtt élni valakivel. Mert segíteni sokat lehet egymásnak.

 

„Az ember nem tulajdon. Az igazi kapcsolat két szabad ember társulásából keletkezik.”

 

Gondolati háttér: A birtoklás, a kizárólagosságra törekvés ősi ösztön. De boldogságot vagy szenvedést hoz-e nekünk és társunknak? S ha szenvedést, megalázottságot okoz, vajon szeretetből fakad-e? S ha nem szeretetből fakad, akkor van-e jogunk bármit is követelni a másiktól? Hiúságunk azt sugallja, hogy társunknak nem lehet öröme rajtunk kívül. De betölthetjük-e egy hosszú életen át egy másik ember létének horizontját? Az együttlétet éppúgy túl lehet adagolni, mint a gyógyszert: akkor már mérgez. Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő; saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet.

„Az ember oszthatatlan teljesség. Csak az egész embert lehet elfogadni vagy elutasítani.”

 

 Az emberi kapcsolatok, kötések mindig az egész embernek szólnak. Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Nem „trancsírozhatunk” szét egy embert különböző sajátosságai szerint. Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van, és ha ilyen marad, kell-e nekem?

 

„Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él, amíg öröm adni és elfogadni.”

 

 Az emberi kapcsolatok alapkérdése: Milyen igényeket elégít ki? Újra meg újra adunk és elfogadunk: gondolatokat, érzelmeket, életformát, biztonságot, szexuális örömöket. Krízis akkor keletkezik, ha már nem tudunk örömmel megadni és elfogadni –egymásnak és egymástól – mindazt, ami életünk egyensúlya szempontjából lényeges. Amíg igazán adni tudunk, nem érezzük áldozatnak, mert öröm számunkra a másik öröme. Amíg adni tudunk, tudunk elfogadni is. Az áldozathozatal érzése, a mérlegelés: ki jár jobban?; az elfogadást megakadályozó félelem vagy gőg; -ezek jelzik és egyben okozzák egy kapcsolat válságát, az összetartozás érzésének apályát

 

 

„Az felnőtt ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és ellentmondásait.”

 

 Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is vonatkoznak. Az emberi pszichikum is alapvető mozgatóereje az ellentétek egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változtatni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat.

 

Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét, melegét.”

 

 Minden fényforrás és melegség kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is – mint a növény – arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá.

"Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem.”

 

Amíg számunkra egy ember fontos –addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat a környezet véleménye –akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel; a gyerek érdekével. Erkölcsi aggályokkal, a kímélettel. Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól, nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet alapozni tisztességes kapcsolatot; biztosan összeomlik.

„Együtt kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett. A hetedik ajtó csukva maradhat.”

 

 Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a férfit egyaránt hozzásegíti rejtet lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz, hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Két szuverén ember együttélésének ez az igazi értelme. Az „Én” nem oldódhat fel a „Mi” élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a kapcsolat páros magánnyá változzon. Két szabad ember életét gondolatok, élmények, örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze. De a megosztás is mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni.

„Életünk története gyökerek leengedéséből és felszedéséből áll. Mindkettőnek eljön az ideje.”

 

 Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit „hoz ki” belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset –azt nem lehet kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.

A szép rögtön kell.
              Az igazra alszunk egyet.

 

 

    Szép napot kívánok Neked!  

 

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3727

Szép napot kívánok ! :))

 

 

 

 

 

Szabolcsi Erzsébet: Rámkopogott a hajnal...

 

Rámkopogott a hajnal,
gyöngéden megérintett,
súgott egy-két szép szót,
s én félálomban követtem,
még duruzsolt fülemben álmom,
még pilláim mögött képek vonultak,
még lüktetett bennem valami túlvilági zene,
még nehezen szakadtam el a varázslattól,
még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba,
s akkor megéreztem az új nap illatát,
akkor hűs friss szelek cirógattak,
akkor felcsendült egy új dallam,
akkor résnyire nyílt szemem
felfedezte a felszökő fényt,
a valóság
színes felhőit,
s jó volt megéreznem
az új nap csodáit...

 

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3726
Percy Bysshe Shelley

 

 

 


Zene, elhaló, halk hangokra

Ha elhalnak az ütemek,
bennünk a dal tovább rezeg,
sokáig érezzük tovább.
Kedves ágyán ott a levél,
ha már a rózsa nem is él,
s ha elmentél: a szíveden
fog szunnyadni a szerelem.

(Végh György fordítása)

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3725

 

 

Szeitz János:

 

 


Kegyes kegyetlen sors

Vajon miért olyan kegyes
Hozzám a sors, hogy megadta:
Szeresselek?

És miért olyan kegyetlen
Hozzám, hogy Neked nem adta:
Szeress?

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3724

 

 

Leleszi Balázs Károly:

 

 


A szürke kavics

Megérintem a csiszolt kavics alakját
s a patak válaszol nekem

A lelkiismeret megvesztegethetetlen

Egy fohászra időm még hadd legyen

Megérteni a szenvedést
megtalálni
a megoldást
A hullámzás mélyén

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3723

 

 

Sárhelyi Erika: Fák vagyunk 

 

 


 
Két tőről fakadtunk, s lám, lombjaink
Egymásba nőttek eltéphetetlenül.
Kívül tép a szél, de madárdal szól
Itt mélyen, leges-legbelül.
Ha zúg az erdő, farkasok ha jönnek,
Vagy balta éle
csap kérges húsunkba,
Csak összefonjuk erős ágaink,
S nem omlik össze a büszke korona.
Fák vagyunk, barátom, s az égig érünk,
A napot is elérjük, hogyha kell.
Most vihar van. Veszett ma a világ.
De te fa vagy. S a fák sosem adják fel.

 

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3722

 

 

 

Halmi Zsolt:

 

 


ENGEDD

Írd meg a legszebb
Verset
Neki, mert
Szereted.
Írd meg a legszebb
Dalt
Neki, mert
Szereted.
Tárd ki magad
Neki és
csak neki: Engedd meg, hogy
Szeressen.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3721

 

 

 

Kuti Horváth György: Várlak


A virradat kitárja
ablakát,
suhog a fény.
Már
úton vagy.
Mire megérkezel,
kipattognak
a
kora tavaszi
barkák,
szerelmes lesz
a
fény
a
fákba,
s összeölelekeznek
az
öröklét
hitével,
miként Te,
amikor
belépsz
az
ajtón,
mosolyogva,
mert
ünnep ez.
Gyönyörű.
Hisz
megajándékozol
önmagaddal.....

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3720
 

Táborosi Tímea
Szelíd partokon

Habosan elterülő felhőkből
szétágazó aranysugár szelíd
békességet áraszt.
Kezed kezemben fognám
szemed pillantásommal simogatnám
lelkeddel csendesen beszélgetnék
apró kagylók csengőn recsegő zajában
együtt lebbennénk a selymes hullámok ölén.

Gyűjtenénk kicsiny
porcelán-örömöket
naív kacajunkkal komponálnánk szerelem-muzsikát
megmarkolnánk a boldogság tengerét.
Álmosan-pihegve hallgatnánk
a szellő elhaló hamvas üzenetét.

*felhő Creative Commons License 2007.08.28 0 0 3719

 

 

Szeitz János:


Megbékélés

Foszlik a tél üde szép takarója,
behorpadt lábnyom koszorúja korom,
már sarjad alatta az idei gyom,
s tavaszt ígérnek víg röptű madarak.

Alkonyi fényt szűr a függöny a falra,
képét a csenden át oda vetíti
kibomlik a forma és színei:
a kedves arc, a szemek és az ajkak.

Örökre nézem, örökké csodálom,
amint az emlék a vágyat élteti
arcára fényszőtte mosolyt derít;
fájdalmas szép volt, ahogy elbocsátott.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!