Ne menj még, maradj! Csak a nyár szedte fel sátrát s baktat nagy- léptekkel az idő gyalogútján, Nézd az alkony is fejét lehajtva könnyeit hullajtja piros szemeivel a távoli domb után. Tudom a múlt mély- szántotta nyomait erőtlen szellő vissza nem takarja, mégis feledned kell, hogy emelt fővel nézhess a meg- maradt holnapra. Tudod, ismét eljön minden sorban, a napok, az évszakok, velük egy új idő köszönt rád, Édes csókjainkban ott is megtalálod a legtisztább fényt, szíved boldogságát.
Tóth Árpád
Bazsalikom
Az asztalomon paraszti csokor,
Bazsalikom, viola, szarkaláb,
Szemet vidító, kedves, egyszerű
Mezei tarkaság.
Már három napja itt áll a csokor,
De csak ma vettem észre a szelíd
Virágok tiszta, jó lehelletét
És boldog színeit.
A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön.
Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
A hűvös templom fehérre meszelt
Tornácában, mikor már odabenn
A kántor énekelt.
Lehajtom tenyerembe a fejem,
Be régen is volt! Hej, azóta hány
Istennek s hány ördögnek jártam én
Tornácos ajtaján!
Jó a virágnak. A bazsalikom,
Míg el nem hull, mind csak virág marad,
De jaj, az ember mennyi rosszat ér
Rossz élete alatt!
Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig, s megállt a kés.
És lettem fáradt, fás lélek, akit,
Ha elé teszik se hat meg virág
Három napig, akkor meg hirtelen
Másik végletbe vág,
És zokog egy felhorzsolt illaton,
Mert vesztett édent éreztet vele
Az egyszerű parasztbazsalikom
Semmi kis levele.
Sík SándorA tó lelkeÁllottam hosszan, hallgatag, A fák alatt, a tó felett. Halvány holdfény a gallyakat Sugárba vonva reszketett. Ködben, homályban állt a tó, A légben néma mély igézet, Félálmodásba ringató. A tónak lelke megigézett.Levél se mozdul, nesz se szól. Hallgat a víz, szunnyad a szél. Hullám közül, a víz alól, A sejtelem világa kél. A tó beszél. Én hallgatom. S a vízbe nézek, egyre nézek. Élek?... Nem élek?... Álmodom?...A tónak lelke megigézett.Testetlenül és nesztelen Hűvös sugalmak rajja kel, És átszűrődik lelkemen. A tó, a tó titkot lehel. Átsző mindent e lehelet. Minden titok, amerre nézek. Nedves köd ül a táj felett. A tónak lelke megigézett.Homály, homály! Minden homály! Ez a chaos! Ez a setét! A némaság ős lelke száll Nagy szürke szárnyon szerteszét. A nagy szárny zajtalan suhan. Még nincs napfény. Még nincsen élet. Az anyag áll csak hangtalan.A tónak lelke megigézett.A némaságba belevesz A gondolat, a képzelet. Igen, az első reggel ez: A Lélek a vizek felett. Elömlik, áthat mindenen. Csak egyet látok, egyet érzek: A végtelen! A végtelen! A tónak lelke megigézett.És halkan és önkénytelen Imádság fogan ajkamon Arcod előtt, ó Végtelen. Imádkozom, imádkozom. És bennem föllobog a fény: Mely elveszett a vak homályban, A Fényes Végtelen ölén A lelkem, a lelkem megtaláltam!
Sárhelyi Erika
Féltés
Látod, kedves, lassan alkonyul az év, bíbort, lilát vesznek magukra a fák, s a lobogó nyár mint üdezöld repkény futja be homlokunk gyöngyfényű falát.
Csípősek már az álmatag reggelek, ólmos hétfőket mutat csak a naptár, most jobban kell, mint máskor, a két kezed, s minden szó melegít, mit valaha mondtál.
Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg az esztendő festetlen, tiszta arcán. Kezem a kezedben mégis megremeg… egyszer elvisz tőlem korán... túl korán.
Harcos KatalinJáték a szavakkalNincs örökké, és nincs soha.Csak idő van, mi hozzánk mostoha,és élet, mely változik örökké…Úgy válunk magunk is örökké.Hogy beépülünk a végtelenbe,térbe, időbe, életekbe…A VAN soha nem múlik el,legalább addig, míg létezel.
Vox_humana
Jó volt
Ahogy a vadász lép megóvva a csendet, Úgy küldted felém néma sóhajod Hulló levél sem zizzent, csak a fény cikázott Nem vártad, hogy érezzem-értsem bánatod.
Jó volt veled a perc, jó volt érezni, hogy élek, jó volt meghalni Benned, jó volt titkokat megosztani véled.
Halkan suhanó árnyak, nesztelen léptek… Hóban rejtőző lábnyomok…vad csaták…mámoros éjek… Apró jelek, mik adnak, és soha nem kérnek… Szavaid vergődő szívemben égnek.
Jó volt veled a csend, jó volt sok néma pillanat. jó volt, hogy Múzsámul szegődtél, jó volt mikor szívemre vontalak.
Ha sóhajod, többé nem hallik át, ha könnyed, soha nem hull már ide, ha emléked, szavak kisértete, ha vágyad, nem te szítod parazsát, ha mindig, a veled-halt ifjuság, ha talán, a nagy űrt ragyogja be, ha nincs, még benne van a volt ize, ha van, akkor is iker árvaság. Nem csupa innen és nem csupa túl, mihelyt megszövöm, szálaira hull, s úgy fut a semmin keresztűl-kasúl: mégis a vérem láng-csöppjeiben, mégis valóság, élet és jelen - mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.
Rácz Sándor:Te
Mielőtt belépnék hozzád, az apró szobába Mindig leveszem magamról a gondot Mint egy kabátot és a földre hajítom És a számra készítek sok-sok pici csókot
Együtt bámuljuk az embereket Az ablakon át amint négykézláb másznak A sáros utcákon Szörpöt iszunk és parizeres kenyeret Eszünk ide nem engedjük be az esőfelhőket
Öledbe veszed a zajt és elringatod Mint egy kisdedet "Mesélj kedves"-kéred aztán, és én mesélek Neked őrült történeteket, furcsákat Vicceseket és hallgatom, ahogy kacagsz
Amikor elhagyom kicsiny szobádat és a Lépcsőházba lépek felemelem a földről A gondot, és ahogy az utcára érek magamra Veszem, mint egy kabátot Térdre zuhanok, és négykézláb vánszorgok El a sárban
Mindenki meghallja amit mondasz.A barátok meghallgatják, amit mondasz. A legjobb barátok meghallják azt is amit nem mondasz ki.A barát olyan, aki ismeri a szívedben rejlő dallamot, vissza tudja azt neked énekelni, akkor, ha te elfelejtetted.Nem abban van az élet mértéke, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem abban, hogy milyen nagyot tud felelni a szív. /Charles Dupoint/
Ahhoz, hogy vérig sértsenek, két emberre van szükség. Egy ellenségre, aki megrágalmaz, és egy barátra, aki meghozza számodra a hírt. (Mark Twain)Az embernek úgy kell rendeznie életét, hogy csekélységeken ne idegeskedjék, és ne maradjon ideje fontos dolgok miatt rágni magát. (Jack Smith)Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs nem engedheted meg, hogy elveszítsd. (Mahatma Gandhi)A szív útja a bátorság útja. Magunk mögött hagyjuk a múltat, és engedjük, hogy megérkezzen a jövő. (Osho)
Akiket szeretünk, azoknak majdnem mindig nagyobb hatalma van rajtunk, mint magunknak." (François de La Rochefoucauld)
A végletes fájdalom, csakúgy, mint a végletes öröm, oly szertelen érzés, hogy nem tarthat sokáig. Az emberi szív nem élhet sokáig végletekben. (Victor Hugo)
Bizonyos koron felül már nem az a fontos, mit mondanak az emberről, hanem hogy ő mit tart saját magáról.Legbelül, négyszemközt, saját magáról. Ott, ahol semmiféle ripacskodással, semmilyen ledér mutatvánnyal nem lehet elkendőzni az igazságot. (Rónay György)
Ha répát akarunk, répát kell ültetnünk. Ha retket akarunk, retket kell ültetnünk. Ha szeretetet akarunk, szeretetet kell ültetnünk. Ha megértést akarunk, megértőnek kell lennünk. Ha megbecsülést akarunk, meg kell becsülnünk másokat. Ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket, szeretnünk kell másokat.”
Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem. Veled, a világgal... még ismeretlenekkel is. Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott április... - vagy, hogy az éjben hirtelen magamra maradtam. Pedig odaát ütemesen szuszog a párna, a paplan, a kis szobában gyermekálmot dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva belesírnom, mennyire szeretem - vagy Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.
De túl sok, amit most érzek. Úgysem értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a részeg, kinek bódult agyában ezernyi kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög, s bár reggelre felejti ködös mámorát, most még táncot jár fejében a gondolat. Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat, mikor az érzés így zuhog belőlem, hogy zokognom kéne, és őrjöngve szeretnem… de valami furcsa szemérem most is visszatart.
És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az álmod, csak csöndben beleálmodom magam. A kezem, a szívem, a hajam, a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is mi most jön, itt vár a kapu alatt, s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét, mikor a kicsinek csak fognám a kezét, s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd egészen – de csak ülök itt magamban, mint lobogó pipacs az árokszélen. Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap, a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap, és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.
Az órán a kismutató fásultan kullog az öccse után, s lassan felőrli előttem a mából maradt perceket. Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg, s meglassul ereimben a zajgó lüktetés. Az ütemes lélegzés végül álomra szólít, s hátadhoz görbülve ringatom tovább összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.
Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek, S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető: Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek, S csak nekem zümmög a mező.
Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz; Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél, S az est csupa szárnycsattogás.
Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény S a víz játéka ringat, a tavi muzsika; Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén: Szivemben csobog a dala.
/Szabó Lőrinc fordítása/
Szabadság embere, tengert imádni hű! Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne, s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.
Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel, szem és kar rásimul s felejti már saját háborgását szived, figyelve ős zaját, mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.
Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg: ember, örvényeid kinek van mérni ónja? tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja? A meghitt titkokat irigyen őrzitek.
És mégis, míg a vén századok tűnni térnek, kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll, jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál, óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!
Néhány gondolat Popper Péter: A belső utak könyvéből az Az emberi kapcsolatokrólSemmilyen érzelem nem állandó hőfokú. Az érzelmek élnek, tehát természetes lüktetésük, apályuk és dagályuk van.” Minden kapcsolatnak vannak felfelé ívelő és romló periódusai. A kapcsolat vállalása azt jelenti, hogy rossz szakaszaival együtt vállaljuk. Egy kapcsolat újra kiemelkedhet a hullámvölgyből, ha megértően segítünk. Ha sértődötten elvonulunk, akkor baj lehet. Az emberi viszonyok nem tenyésznek szabadon, mint a gaz, –gondoznunk, ápolnunk kell őket, mint a nemes növényeket.„A mai ember egyre markánsabban: Én. Ezért alapvető történéseinket egyedül kell átélnünk. A vállalt magány minden valódi kapcsolat alapja.”Pszichológiai szempontból az emberiség fejlődéstörténete a szuverén személyiség, az „Én” kifejlődésének útja. Felbomlottak a nagy vérségi, gazdasági, vallási közösségek, amelyek igazi feloldódást kínáltak. Életünk legfontosabb eseményeit egyedül éljük át, senki sem „léphet be személyiségünkbe”, hogy helyettünk éljen. Egyedül születünk, egyedül szenvedjük meg betegségeinket, félelmeinket, egyedül éljük át megismeréseinket, egyedül halunk meg. Ha ezt a magányt vállalni tudjuk, ha nem menekülünk hamis fanatizmusokba és más kábulatokba, akkor nem terheljük túl kapcsolatainkat azzal, hogy olyan megosztást követelünk, amit senki sem adhat meg. Ezzel az alapérzéssel tudunk igazán együtt élni valakivel. Mert segíteni sokat lehet egymásnak.„Az ember nem tulajdon. Az igazi kapcsolat két szabad ember társulásából keletkezik.”Gondolati háttér: A birtoklás, a kizárólagosságra törekvés ősi ösztön. De boldogságot vagy szenvedést hoz-e nekünk és társunknak? S ha szenvedést, megalázottságot okoz, vajon szeretetből fakad-e? S ha nem szeretetből fakad, akkor van-e jogunk bármit is követelni a másiktól? Hiúságunk azt sugallja, hogy társunknak nem lehet öröme rajtunk kívül. De betölthetjük-e egy hosszú életen át egy másik ember létének horizontját? Az együttlétet éppúgy túl lehet adagolni, mint a gyógyszert: akkor már mérgez. Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő; saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet.„Az ember oszthatatlan teljesség. Csak az egész embert lehet elfogadni vagy elutasítani.” Az emberi kapcsolatok, kötések mindig az egész embernek szólnak. Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Nem „trancsírozhatunk” szét egy embert különböző sajátosságai szerint. Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van, és ha ilyen marad, kell-e nekem?„Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él, amíg öröm adni és elfogadni.” Az emberi kapcsolatok alapkérdése: Milyen igényeket elégít ki? Újra meg újra adunk és elfogadunk: gondolatokat, érzelmeket, életformát, biztonságot, szexuális örömöket. Krízis akkor keletkezik, ha már nem tudunk örömmel megadni és elfogadni –egymásnak és egymástól – mindazt, ami életünk egyensúlya szempontjából lényeges. Amíg igazán adni tudunk, nem érezzük áldozatnak, mert öröm számunkra a másik öröme. Amíg adni tudunk, tudunk elfogadni is. Az áldozathozatal érzése, a mérlegelés: ki jár jobban?; az elfogadást megakadályozó félelem vagy gőg; -ezek jelzik és egyben okozzák egy kapcsolat válságát, az összetartozás érzésének apályát„Az felnőtt ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és ellentmondásait.” Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is vonatkoznak. Az emberi pszichikum is alapvető mozgatóereje az ellentétek egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változtatni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat.Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét, melegét.” Minden fényforrás és melegség kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is – mint a növény – arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá."Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem.” Amíg számunkra egy ember fontos –addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat a környezet véleménye –akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel; a gyerek érdekével. Erkölcsi aggályokkal, a kímélettel. Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól, nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet alapozni tisztességes kapcsolatot; biztosan összeomlik.„Együtt kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett. A hetedik ajtó csukva maradhat.” Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a férfit egyaránt hozzásegíti rejtet lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz, hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Két szuverén ember együttélésének ez az igazi értelme. Az „Én” nem oldódhat fel a „Mi” élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a kapcsolat páros magánnyá változzon. Két szabad ember életét gondolatok, élmények, örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze. De a megosztás is mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni.„Életünk története gyökerek leengedéséből és felszedéséből áll. Mindkettőnek eljön az ideje.” Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit „hoz ki” belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset –azt nem lehet kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.A szép rögtön kell. Az igazra alszunk egyet. Szép napot kívánok Neked!
Szabolcsi Erzsébet: Rámkopogott a hajnal...
Rámkopogott a hajnal, gyöngéden megérintett, súgott egy-két szép szót, s én félálomban követtem, még duruzsolt fülemben álmom, még pilláim mögött képek vonultak, még lüktetett bennem valami túlvilági zene, még nehezen szakadtam el a varázslattól, még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba, s akkor megéreztem az új nap illatát, akkor hűs friss szelek cirógattak, akkor felcsendült egy új dallam, akkor résnyire nyílt szemem felfedezte a felszökő fényt, a valóság színes felhőit, s jó volt megéreznem az új nap csodáit...
Ha elhalnak az ütemek, bennünk a dal tovább rezeg, sokáig érezzük tovább. Kedves ágyán ott a levél, ha már a rózsa nem is él, s ha elmentél: a szíveden fog szunnyadni a szerelem.
Két tőről fakadtunk, s lám, lombjaink Egymásba nőttek eltéphetetlenül. Kívül tép a szél, de madárdal szól Itt mélyen, leges-legbelül. Ha zúg az erdő, farkasok ha jönnek, Vagy balta éle csap kérges húsunkba, Csak összefonjuk erős ágaink, S nem omlik össze a büszke korona. Fák vagyunk, barátom, s az égig érünk, A napot is elérjük, hogyha kell. Most vihar van. Veszett ma a világ. De te fa vagy. S a fák sosem adják fel.
Írd meg a legszebb Verset Neki, mert Szereted. Írd meg a legszebb Dalt Neki, mert Szereted. Tárd ki magad Neki és csak neki: Engedd meg, hogy Szeressen.
Kuti Horváth György: Várlak
A virradat kitárja ablakát, suhog a fény. Már úton vagy. Mire megérkezel, kipattognak a kora tavaszi barkák, szerelmes lesz a fény a fákba, s összeölelekeznek az öröklét hitével, miként Te, amikor belépsz az ajtón, mosolyogva, mert ünnep ez. Gyönyörű. Hisz megajándékozol önmagaddal.....