Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát, Mintha a menny kapuját reám nyitnád. A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat, Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy, Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat, És üdvösségem forrása a lelked. Tudom: a nevem imádságnak ejted. Tudom: több vagyok néked minden szentnél, - Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél - De néha sírok. Akkor ne kérdezz. Meghalnál értem, de meg nem értesz.
Mert lásd: a lelkem oly országból hoztam, Melynek szellője se érte a lelked. Lásd, sose voltam hívő, balga gyermek, Nekem nem kellett játszópajtás, játék. Hívott a csend, és csábított az árnyék; Még dajkamesék álmait aludtad, Mikor lelkem már vágyva vágott utat Szomorúságok rengetegjén által, Beszélgettem bánatos árnyú fákkal, S mélyére láttam egy nagy óceánnak, Mit úgy hívnak, hogy: bánat.
És hogyha néha álomtalan esten Lelkem kibomlott, s elhagyá a testem, Megostromoltam más világok nyitját, Fellegnek álmát, csillagoknak titkát. A föld eltűnt, megnyílt a végtelenség, Ó, álmodásos, álomtalan esték! Utak, amiknek ölét sose jártad: Nincs, nincs az álmaimhoz szárnyad. És néha sírok. Akkor ne kérdezz. Szeress, szeress nagyon, de meg nem érthetsz.
Észrevétlenül, mint az esti árnyak Észrevétlenül, mint a lepkeszárnyak Észrevétlenül, mint a hó a hegyeken Észrevétlenül, mint a fű a réten Észrevétlenül, mint a csend az éjben Észrevétlenül eljött a szerelem.
Van úgy, hogy pár ellopott perccel Azt hisszük, hogy boldogok vagyunk Van úgy, hogy felébredünk reggel És rögtön tovább álmodunk.
Észrevétlenül jött felém az arcod Észrevétlenül ér így hullám partot Észrevétlenül így találtam rád Észrevétlenül, ahogy hozzám értél Észrevétlenül életembe léptél Észrevétlenül rögtön más lett a világ.
Esztendőkön át elhitettem magammal, hogy nekem nincs szükségem ama zűrzavaros, viharos, elmeölő hadijátékra, amit férfi és nő folytat egymással, szerelem címen. De van-e más, ami egyszerre képes felkavarni érzékeket, érzelmeket, van-e más, kedvesebb szörnyeteg, mint a gyönyörűség vágya, melynek fojtogató ölelésében ritka csoda ér: érezzük, hogy élünk?! Nem mást, nem kevesebbet akarunk, csupán mindent: élve megelevenedni.
Ó, az a nyugalom, az a kimondhatatlan nyugalom, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik társaságában, hogy nem kell mérlegelnünk a gondolatokat, sem a szavakat, de kiönthetjük őket úgy, ahogy vannak, együtt a pelyvát és a magot, jól tudva, hogy megbízható kéz válogatja szét őket, megtartva, ami értékes, s gyengéd leheletével szétfújja a többit.
Ó, az a nyugalom, az a kimondhatatlan nyugalom, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik társaságában, hogy nem kell mérlegelnünk a gondolatokat, sem a szavakat, de kiönthetjük őket úgy, ahogy vannak, együtt a pelyvát és a magot, jól tudva, hogy megbízható kéz válogatja szét őket, megtartva, ami értékes, s gyengéd leheletével szétfújja a többit.
Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük tőle az álmokat - legyenek azok bármilyen álmok.
A hold kapujában várlak, némán, szótlanul. Illatomról megismersz, mert szívedben lapul. S onnan el nem illan, bármerre is járnál, Mert bőrödhöz tapad minden mozdulatnál. Csillagokból készítek éjkoszorút neked S belefonok alkonypírból egy kóborló felleget. Formálok hozzá egy fényes üveggömböt, Melynek domború felszíne fényjeleket tükröz. S abban látod majd két szemem könnyeit, Amint a felsóhajtó vágyak harmatként pergetik Hűvös tenyeredbe, hol gyöngyökké válva, Szemedben lesz majd a nap ragyogása.
Hajnali vers kedvesemnek Keletkezési idő: 1922. júl. - aug.
A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa, hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.
"És mi van, amikor "két szív összedobban"? S állítólag az ész ilyenkor úgy elhallgat, de úgy elhallgat! Még vakká is tesz a szerelem, mondják; vakká - a szeretett lény hibái iránt. Holott a szerelem még ezenfelül nemhogy épp vakká, hanem egyenesen látóvá tesz, mert csak én - én, az oly igen szerető! -, én fedezem fel a szeretett lénynek azokat a jó tulajdonságait, amelyek mindenki előtt titkosak, s amelyek eltörlik hibáit. Csak én tudom, és közölnöm kell, mert "megpattan a szívem"!"
Így igaz, vágyom utánad. Ejtem, elvesztem kezemből önmagam, nem remélve, hogy tagadni merjem, azt, mi tőled árad rezzenetlen, és komoly, merő, rokontalan.
...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem el nem árult és nem szólított, mint a kőé, olyan volt a csendem, mely fölött a forrás átcsobog.
Ám e lassú, párhetes tavaszban engemet a néma, öntudatlan évről most letörtek könnyedén. Összezárva, langyos, árva létem most valaki tartja a kezében, s nem tudja, tegnap mi voltam én.
"Szólnak a szavak. Kiáltanak némán Kérik, hogy figyelj, figyeljél énrám. Elmondanak mindent, amit én érzek Forró vágyak, éledő remények Elmondják versben, vagy tán regékben Szívemből tükröző igazi mesékben. Elmondják helyettem, mert ha rád nézek Elakad szavam, s szememmel mesélek Szemem beszél, szívemet mutatja Szavak nélkül szívedet kutatja Csillagot mesél az esti égen Ragyogó mosolyt kelő nap-fényben. Tengerről beszél, haragvó habokról S lágy hanggal simító, ébredő dalokról. Elmondja helyettem, mert hangom dadog S nem lelve szavakat, csak csendben vagyok Mert félek mondani, amit érzek Hogy nagyon szeretlek téged..."
Ezt az idézetet külön köszönöm Neked, Drága Jahorka! Ma, mikor tényleg nagyon rosszul éreztem magam, és szakításon gondolkoztam, elolvastam... Segített, rengeteget! Nagyon köszönöm!
Néha eltűnődöm szobám csendjében, Mik volnánk mi ketten életünk kertjében? Én lennék a virágzó cseresznyefa, S te az égig érő fal, engem árnyékolva?
Talán szemedben pont fordítva? Én lennék vén börtönöd borostyánnal befutott fala? Pedig lehetnénk ketten fa és termése, Védelmező ága és gyönge levele, Nem, pedig két egyre növő fal egymásnak gátat emelve.
Én lennék minden, mi segít téged, Éltető eső, mi ragyogóvá teszi léted, Védelmező hó, ami ágyat vet néked, Hűséges föld, hogy legyen miben élned.
Csak annyit ígérj meg kérlek, Ha megvédelek, te is védj meg.
Ha föld leszek, ne szívd el erőm, Ha éltető víz, ne und meg esőm, Ha hó leszek, ne rázz le magadról. Kérlek ne ijedj meg kis falamtól, Téged véd, s el sem zár a világtól.
"Megmutatnám az embereknek, mennyire tévednek, ha azt gondolják, azért nem szerelmesek már, mert megöregedtek; nem is tudják, hogy éppen akkor öregszünk meg, ha nem érezzük többé a szerelmet. "
Ne akarj élni érzelmeid nélkül, Olyan mintha sírnál könnyeid nélkül. Néha a könnyek ugyan könnyítik az életet, De olykor jobban sír az, ki kifelé nevet.
Engedd, hogy az érzések szabadon szálljanak, Hagyd, hogy a vágyaid valóra váljanak. Ne építsél várat, ne vonulj toronyba, Ne fagyaszd a szíved jéghideg burokba.
Engedd, hogy szeressenek nincs annál jobb dolog, Mikor a szíved valakiért hevesebben dobog. Ne feledd a múltat, csak tanuljál belőle, Emeld fel fejedet s tekintsél előre.
Keresd a szerelmet, ne harcolj ellene, Ez a miből mindenkinek nagyon sok kellene. Ha csalódsz se csüggedj hallgass a szívedre, S tedd a bánatot mindörökre hidegre.
A szemeddel látsz, a szíveddel érzel, Ha valakit megszeretsz fogd meg két kézzel. Ne hagyd, hogy elmenjen, mert megfogod bánni, Mert olyat, mint ő már keveset találni.
Szeretném elmondani,hogy mennyire szeretlek Téged, Szeretném simogatni két kezecskédet. Szeretnék két szemedbe mélyen belenézni, Elmondanám. Nálad nélkül nem érdemes élni.
Boldog a szívem mikor rád gondolok, Mikor eszembe jutnak az elmúlt boldog napok. Miért is kell ily távol lenni egymástól, Hogy csak levél által tudhatunk egymásról.
Mennyország lesz majd nekem a földi élet, Hogyha újra együtt lehetek tevéled. A virág elhervad rövid pár nap alatt, De csókod emléke örökre megmarad.
"Amikor veled voltam, olyan csodás volt minden Csak ültél mellettem és boldog volt a szívem Csak csendben képzelegve ültél mellettem Én pedig néztem ahogy lábam festetted
Ráfestetted a szenvedély minden tüzét Ráfestetted azt, ami a szemedben ég Festettél lepkéket, és csillagokat Közben szemeddel levetetted ruháimat"..
Hogyha kérdezel hangod untalan édes, ha nem egy zenekar, akkor vonósnégyes.Markodban rejtőző hatalmas melegség minden idegemnek ígéri az estét.Bőröd pórusai hajnalok láváját, édes illatukat szüntelenül ontják.Lelkedre, hogy nőjön, ritmusokat lopok: koppanó lépteid dübörgő nagydobok.
