Az év során már több díjat is elnyert alábbi felvétel újabb elismeréséről:
.
Tegnap este a Francia Rádió párizsi székházában rendezett, a France Musique rádióállomás által élőben közvetített ünnepségen osztották ki a 2018-as Diapason d'Or ("Arany hangvilla") díjakat.
A komolyzenei élet egyik legrangosabb folyóirata, a francia Diapason húsz éve ítéli oda a rangos díjat az év legkiemelkedőbb komolyzenei felvételeinek. A folyóirat és a Francia Rádió szakértőiből álló zsűri a kamarazene kategóriában a Myrios kiadónál megjelent, Once upon a Time ("Hol volt, hol nem volt") című CD-t választotta az év lemezének. A felvételen a klarinétos Jörg Widmann, a brácsaművész Tabea Zimmermann és a zongorista Várjon Dénes triója Schumann és Widmann műveket szólaltat meg. A CD-t pár hete a német kritikusok is az év lemezének választották.
Elgondolkodtam Várjon Dénes lenti interjújának egyik részletén, amelyben a Hammerklavier szonátát említi. Aki nagyon sok koncertet ad évente, köztük sok szóló fellépése van, ilyen lemezei is megjelentek, egyiken éppen egy hasonlóan óriási darabot, Liszt h-moll szonátáját is előadta, hogy-hogy csak 48 évesen kezdett foglalkozni a monumentális Beethoven-szonátával? Talán a feladat nagysága, az előadó életkora, a felkérés elsősége...? Nyilván kell egy Beethoven-ünnepen és éppen Bonnban Beethovent játszani, de volt miből válogatni, és a másik előadott mű, az időben nagyon közel álló késői darab jelez valamit: Várjon már annyira megérett, hogy meg kellett próbálkozzon az újabb csúcsokkal, mint egy hegymászó.
.
Rájöttem néhány hasonlóságra: Beethoven éppen 48 évesen írta a B-dúr szonátát, benne a legösszetettebb zenei formával, a fúgával, ami a közeli időkben más műveibe is bekerült hasonló súllyal (zongoraszonáta, vonósnégyes, maga a Nagy fúga), habár volt egy-két előzménye korábbi műveiben is, fele annyi idős korában is.
.
Várjon Dénes 48 évesen tanulta meg a Hammerklavier szonátát, óriási sikerrel adta elő Bonnban, és hasonló lesz a hó végi előadás is, merem leírni! Ismerve kiváló fortepianós felvételt is, azokkal is van némi hasonlóság: ugyanilyen korában játszotta lemezre a még ma is aktív, már 91 éves Paul Badura Skoda. Hasonlóan meghatározó felvételt készített az akkor 55 éves Roland Brautigam. Vagyis kellhet a tudás melletti élettapasztalat, az összegző és kifejező hajlam érettsége, mint a drágaköveknél a környezet és a nyomás.
.
Az interjúban hasonlóan részletezett kapcsolat a Nagy Fúgával is azt mutatja, hogy az előadó a csúcson van, ahonnan már csak egyre feljebb lehet jutni... Menjünk tehát tiszta fejjel a november 30-i koncertre, nagy dolgok lesznek, lélekben is letisztulhatunk!
.
Egy két kiegészítés az említett fondorlatos fúgákhoz, amik a nagy Bach óta a legizgalmasabb zenei élményt jelenthetik:
.
- a legkorábbi Beethoven-alkalmazás, benne a fúga alig több mint két percnyi, és ez még nem az igazi beethoveni hang:
Több helyen is érintettem Várjon Dénes legutóbbi fellépéseit, lemezeit, ahogy máshol is rendszeresen foglalkoznak vele - tudása, játékának minősége és keresettsége okán.
.
Az alábbi beszélgetésben is a teljes ember (négynegyed) mutatkozik be, és ez eddig elkerülte figyelmemet. A közeli (zeneakadémiai) szólóestje, benne a Hammerklavier szonátával, kapcsán akadtam rá:
A tartalmas interjúhoz (partnere Fazekas Gergely volt) csak néhány megjegyzés:
- a cím a Kurtág-művekre vonatkozik, és csak egy-egy mű előadása közben elhangzó hangokra értelmezhető természetesen, ahogy lejjebb kiderül,
- a keresetlen, de sokat idézett statisztika a befutott művészek keresettségeiről már sokszor lerágott csont. Év elejei kis színes, ahol csupán annyit téved Dénes, hogy az ő hatvan(négy) fellépéséhez képest az általa említett számos társ nagyságrendekkel több fellépése lehetetlen, még akkor is, ha csak rövidke Kurtág-jeleket stb. adnak elő alkalmanként. Egy nagyságrend tízszer annyit jelent, a legalább két nagyságrend pedig százszorost, jelen esetbe hatezret, de ezt műszakiként olyannyira fellazításként írom csak, ahogy fellazulhatunk a bachtrack éves és szerteágazó statisztikáin. Dénes nyilván a sokkal többre gondolt, ahogy mások is ilyen esetekben.
- A Hammerklavier-szonáta is szóba került, amit Bonnban adott elő szeptember 9-én, és ahol éppen az előző napi, h-moll szonátás előadáson voltunk jelen, ahol egy A-dúr Beethoven-szonáta is elhangzott nagy sikerrel. A másnapi annak a jegyében szólalhatott meg, hogy "aki A-t mond, mondjon B-t is" :) Érdekes lenne meghallgatni a Beethoven egyik zongoráján (Conrad Graf, 1824) elhangzó szonátáit, ami a Bonni Beethoven Ház egyik különleges sorozatának témája.
.
Az 1819-ben bemutatott B-dúr szonátáról többet a Beethoven Ház igen tartalmas honlapjáról. A hangmintaként ajánlott 1965-ös felvételhez közeli a Hammerklavier szonáta alábbi teljes előadása.
.
Várjon Dénes fent említett november 30-i szólóestjének további számai:
J. S. Bach: a-moll partíta (a BWV 827 alatti hat partitából a 3.) Johannes Brahms: Hat zongoradarab, op.118
A Bartók Rádió Kritikus füllel című sorozatában november 1-jén Várjon Dénes már többször említett nagyszerű szólólemezével (Az Éjszaka) foglalkoztak. Élvezet újból hallgatni a lemez egyes tételeit!
Az előzményben említett II. Bartók-hegedűszonáta kapcsán beírtakban részben tévedtem, mert az Arányi Jelly/Bartók Béla előadás csak a londoni premier volt. A budapesti bemutató február 27-én Budapesten volt a Zeneakadémián, amikor Bartók partnere Zathureczky Ede volt. Az ősbemutató pedig Berlinben volt 1923. február 7-én, amikor az első két Bartók-vonósnégyes is elhangzott. A szonáta előadói Waldbauer Imre és Bartók voltak.
Veronika Eberle és Várjon Dénes erőteljes és szenvedélyes játéka a Wigmore Teremben(2018.10.13.)
J.S. Bach – 3., E-dúr hegedűszonáta (BWV1016)
Bartók – 2. Hegedűszonáta (C-dúr)
Jánácsek – Hegedűszonáta
Schumann – 3., a-moll Hegedűszonáta (WoO27)
Két 20. századi hegedűszonáta volt a gerince a német hegedűs, Veronika Eberle és Várjon Dénes vibráló és elmélyült kamarázásának a londoni Wigmore Teremben.
Korábban egyiküket sem hallottam élőben. Eberle roppantul tetszett: technikája biztos, intonációja hibátlan és változatosak a hangszínei. Könnyedén, szinte igen rövid időn belül jut el a G-húr igen értékes vaskos rétegeitől az E-húr acélosan behízelgő rétegeibe, folyamatosan és erőteljes vonókezelésével könnyedén játszik mind a magas, mind a mély regiszterben, a pompás kettősfogásokban és a megfeszített húrokon való csúszkálások során. Játékában a férfias erőt és az ösztönös zeneiséget egyesíti. Hajlamos lehajolva, fejét a kottaállvány felé hajtva hegedülni, ezáltal kissé elvesztve a kapcsolatot a közönséggel, de ez megbocsátható, mivel eközben a játéka nagyon egyértelmű, nagyfokú összpontosítása elmélyülten kommunikatív, és nyilvánvalóan ennek a játéknak saját maga és a közönség is örül. Nem kevésbé volt élvezetes Várjon Dénes közreműködése, sőt: néha annál inkább. Ő az a zongorista, aki olyannyira hajlékonyan kezel egy frázist, hogy annak árnyalata szinte észrevehetetlen, de mégis hatásos, artikulációja és egyensúlyozó képessége egy pillanatra sem hagy ki, nem fél kockáztatni, és biztosak lehetünk abban, hogy ezt mindvégig kontrollálni tudja.
Bartók 1922-ben írta 2. hegedűszonátáját, amelyet egy nagyar hegedűművésznőnek, Arányi Adilának ajánlott, és éppen ebben a teremben volt az ősbemutatója 1923-ban. (Ez persze tévedés, mert Bartók mindkét hegedűszonátáját a fiatalabb Arányi-lánynak, Jellynek dedikálta. Adila ugyan szintén hegedűművész volt, férje nevén később: Adila Fanchiri, és ugyancsak Londonban élt abban az időben, de az említett ősbemutatón (május 7-én) Jelly volt az előadó, partnere pedig maga Bartók volt.) Koncertügynökének ezt írta a bemutatóhoz: „Mindkét hegedűszonáta hegedű szólama rendkívül nehéz, és azt csak a hegedűsök legjobbajai képesek megtanulni.” Nos, itt ez nem volt kérdéses: Veronika Eberlének megvolt a kellő virtuozitása, kommunikációja teátrális volt, és végig kielégítette a szonáta széleskörű igényeit. Az első tételben (Molto moderato) a hegedű nem lezárt artikulációi énekszerűek és improvizatívak voltak, és a töredékek kellemesnek tűntek az átgondolt és tisztán kirajzolt zongorafutamok fölött. Itt az a nehézség, hogy találnak-e egy „irányt” vagy egy „közlési” módot, és nem győződtem meg arról, hogy a színes és kipontozott töredékek ezt érzékeltetik, és mivel Bartók ebben az időben merült el népzenei kutatásaiba, remélhető volt az inkább rapszodikus vagy esetleg nyers magyaros színezés. De Eberle kontrollja és ereje lenyűgöző volt, és az Allegretto kezdetét jelentő pizzicato-frázisok izgalmasak: mozgékonyak, élénkek és dinamikusak voltak. Eberle és Várjon szemcsézett és aranyos hangzást hozott létre, dinamikailag pattogó ritmussal, de ez időnként olyannak hatott, mint egy túlfeszített rugalmas szalag, amelyik épp a robbanásszerű szakadás határán van. A hatás borzongató és szívderítő volt. A scherzo-szerű epizódok népiesek voltak, a vonó hirtelen felhúzásait tudatosan harsogó harmóniákkal ellensúlyozták. Kár, hogy a közönségnéhány lelkes tagja megakadályozta, hogy a végső, magasba sodródó dallam – gyengéden, de mégis a zongora utolsó alsó akkordja fölött dermesztően – lenyugodjon, valóban a darab végét jelentve, mert még ez előtt elragadtatottan tapsolni kezdtek.
Jánácsek már 1914-ben lejegyezte az 1921-ben befejezett hegedűszonátájának első ötleteit, de az ősbemutatóig csak a ma ismert formában ismerték a darabot. A premier a Brnói Iparművészeti Múzeumban volt 1924. április 24-én, amikor a hegedűs Frántisek Kudlácsek volt, a Jánácsek tanítvány Jároszlav Kvatil közreműködésével. A nyító, Con moto tételben határozott retorikával és heves népi hangulatban játszottak: hangszínük se gyengéden romantikus, se buja nem volt, mégis megteremtve a zabolátlan és ideges tétovázás hihetetlen egyensúlyát – időnként mindketten kedélyessé enyhültek, ha csak rövid időre is. A mozaikszerű töredékeket magabiztosan és következetesen kapcsolták össze. A Ballada hasonlóan szenvedélyes és elmélyült volt, utolsó epizódjaiban valamilyen debussy-s varázslatot idézve meg. Az Allegretto jellegzetesen népiesen szólalt meg, szó szerint és jelképesen is: a cizellált zongoraoktávok híven követték az utasításokat, de ez nem zárta ki, hogy közben Várjon néha zongorista-módon érzelmesen kopogtasson. Örömtelinek és bizsergetően ingerlőnek éreztem például a zongora könyörtelen és nyughatatlan basszus trilláit, amelyeket a hegedű magas, szurkáló megszólalásai ellensúlyoztak; és ez ugyan nem tűnt szándékosnak, de a két előadó világossá tette, hogy nem is lehetséges, annyira ellentmondásosak a darab mondanivalói és konfliktusai.
Bach E-dúr hegedű-zongora szonátája elbájoló felütéssel kezdődött. Eberle vibrálásmentes tiszta hangja a basszus pedál felett lebegett az Adagióban: gyengéden cirógatónak, zárkózottnak, de mégis ékesszólónak éreztem. A rákövetkező Allegro viszont életteli volt, köszönhetően Várjon Dénes csembaló-szerűen ropogó tiszta játékának és a tétel hajlíthatatlan ritmikai képleteinek, ellenben a zongora-balkéz elegáns staccatóját rugalmasnak és ösztönösnek éreztem, később pedig úgy tűnt, hogy a zongora hangját saját ragadós dallam-forgácsai sodorták el. Tetszett, ahogy az előadók a szükséges kiemeléseket kontrollálták: a megvilágítást a megfelelő időben a változatos zenei fonalakra irányították, ami dinamikus élénkséget eredményezett. Az Adagioma non tanto jelzésű lassú tételben a hömpölygő tempó és Eberle selymes vonóérintése rögtönzésnek hatott, míg a záró Allegro építészeti garanciáinak finom árnyalatai is hozzájárultak ahhoz, hogy jólesőnek hasson a retorikája.
Schumann 3,. a-moll hegedűszonátája viharosan indult és mélyen átélve zárult. Eberlének keményen meg kellett küzdeni, hogy megakadályozza az erőteljesen érvelő zongora hatását, de a Meglehetősen lassan - élénken tempójelzésű első tétel tiszta és jól felépített volt, és amint Várjon hajszoltan elindította a zenét, Eberle virtuóz kettősfogásokkal tovább gazdagította a hangzást, és ez úgy hatott, mint aki saját maga tapsol. Kérlelhetetlen hullámzás söpört végig a Scherzón a maga pajkos szárnyalásaival. És ha az Intermezzo gyönyörű volt ugyan, de nem különösebben emlékezetes, a Finálé - úgy tűnt - brahmsi felségvizekre vitt minket: az öröm és a viszálykodás ütközött meg, miközben Eberle most is arra kellett törekedjen, hogy a zongora erejét és rezonanciáját ellensúlyozni tudja.
Ráadásként Schubert A-dúr (D 574) hegedűszonátájának harmadik, Andantino tételét adták elő, megtisztítva a palettát, a gasztronómiai sokszínűség és a változatos ízek csemegézése után.
Claire Seymour
xxxxx
október 16-án pedig már a BMC-ben adott szólókoncertet, nagy sikerrel.
Bartók: 1.elégia Kurtág: Játékok - részletek Bartók: Három csikmegyei népdal, BB.45b Bartók: Szonatina, Sz.55. BB.69 Bartók: Régi táncdalok (a 15 magyar parasztdalból) Bartók: 2.elégia Kurtág: Játékok - részletek Bartók: Gyermekeknek - részletek Bartók: Improvizációk, Op.20
Az utóbbi néhány hónapban egyedül és társaival is többszörösen kitüntették Várjon Dénes felvételeit, ami igazán ritkaság. Lejjebb olvasható a három lemezről, és örömmel olvastam a szeptember elején megismert szólólemezéről írt legújabb, MusicWeb-kritikát:
De la nuit
Robert SCHUMANN (1810-1856) Fantáziadarabok, op. 12 (1837) [27:32]
Maurice RAVEL (1875-1937) Gaspard de la nuit (1908) [22:55]
BARTÓK Béla (1881-1945) Szabadban (1926) [15:39]
Dénes Várjon
Felvétel: 2016, Auditorio Stelio Molo RSI, Lugano ECM ECM 2521 [66:06] Várjon Dénesnek ez a negyedik lemeze az ECM kiadónál, és közülük ez a második szólólemez a Precipitando, azaz Nekieredve című után (ld. a beszámolót erről!).Várjon Schumann-bizonyítványait már teszteltük a Carolin Widmann-nal rögzített Schumann-hegedűszonátáknál (beszámoló!), de Várjon közreműködött az elveszett Schumann-románcok ihlette Heinz Holliger-féle feldolgozásban (Romancendres; beszámoló!) is. "Az Éjszaka" elnevezésű lemez újabb elképesztően hangzó szólózongorázás, és újabb nagyszerű ékszere Várjon diszkográfiájának.
Schumann op. 12-es "Fantáziadarabjai" nyolc karakterdarabból áll, amelyeket Jean Paul és E. T. A. Hoffmann írásai inspiráltak (https://en.wikipedia.org/wiki/Fantasiest%C3%BCcke,_Op._12). Ezeket a romantika csúcsát képező műveit akkor írta Schumann, amikor a szeretett Clara-val szigorúan titkolniuk kellett, és - saját elhatározását követve - irodalmi kútfőt használt munkájához, miszerint "a zenének messzemenően szellemi költészetnek kell lennie, a költői elme alkotásának". Az előadói virtuozitás itt inkább a zenei szenvedélyek természetéhez és jellegéhez kacsolódik, mint a csillogó magamutogatáshoz, és ebben a felvételben Várjon briliáns interpretációi pontosan ennek a majdnem önkifejező természetfelettiségnek szűk mezsgyéjén valósulnak meg. Természetesnek érezzük ötletességét, könnyedén olvadunk bele Schumann azon világába, amelyet itt sokban Liszt ösztönzött, miként azt egy Schumannhoz intézett üzenetében ki is fejezett: "Az Ön Fantáziadarabjai rendkívülien ragadták meg érdeklődésemet. Igazán örömmel játszom őket, és csak Isten a megmondhatója, hogy nem sok olyan dolog van köztük, amelyekről ugyanazt fogalmaznám meg."
Az irodalmi gondolattársítások témája folytatódik Maurive Ravel "Éjszakai Gáspár"-jában, amelynek ötletét a szerző Aloysius Bertrand (https:// en.wikipedia.org/wiki/Gaspard_de_la_Nuit_(poetry_collection) ) próza-verseket tartalmazó kötetéből vette, megtartva a tételek címeit. Ravel kijelentette, hogy "ugyanazt akartam hangjegyekkel kifejezni, amiket a költő szavakkal közölt." Még 70 évvel Schumann után is rögtön érződnek a romantikus kapcsolatok, még akkor is, ha a légkör és a nyelvezet teljesen eltérő. Ravel impresszionizmusa közvetlenül hat, az előadói virtuózitás itt szintén a színes muzsikát kell szolgálja. A nyitó Ondine tételben egészen bámulatosra sikerült Várjon dallamvezetésének képe: a gyönyörűen hangsúlyozott harmonikai színek és a hangok démonikus tömegének kontrasztja. "Az akasztófa" tétel, Marion Pécher szerint "a mozdulatlanság megjelenítése", teljesen sötét hangulatú, és ezt nagyszerűen és hatásosan varázsolja elénk az előadó, míg a Scarbót, akit Ravel a "romantika karikatúrájaként" ír le, Várjon következetesen ördögien gonosz manónak vagy törpének igyekszik bemutatni, aki nyugtalanul szökkel és röpdös, aminek kifejezésére délibábszerű és néha váratlanul drámai suttogásokat és felhangokat használ.
A Magyarországon született Várjon Dénes különösen tiszteli Bartókot, aki a nemzeti zene hagyományait és jellegzetes ízeit tárja fel, vegyítve új tapasztalataival és külföldi hatásokkal. A "Szabadban" című ciklus mindkét Bartókot bemutatja: erős kötődését a népi hangszerekhez, a népdalokhoz és a természethez, valamint a zongorázás technikájának saját megközelítését, amikor a zongorát nagyon kifejező ütőhangszerként használja, amely ugyanakkor a költészetet és a hangulatok széles körét is közvetíteni tudja. Ugyan disszonanciát és tisztátalanságot is érezhetünk itt, de kellően erőteljes a Schumanntól Ravelen át bemutatott ív. Néha Debussy hatását érezni, de ha tovább kutakodnék, biztosan megtalálnám Messiaen természetre vonatkozó változatait is. Várjon sokat versenyzett mielőtt Schumann és Ravel műveihez fordult. A Chandos által kiadott egyik hasonló lemezen Imogen Cooper(ld. az értékelést!) a lsssú tételekben némileg megfontoltabban és kifejezőbben jut el Schumann költészetéhez, kevésbé hektikus a gyors tételekben, de mindketten a saját útjukat járják a teljes műben rejlő öröm és drámaiság kifejezésében. Nekem jobban tetszik Várjon játéka Abdel Rahman El Bacha Triton-által kiadott felvételeinél (ld. a beszámolót!), és bár van ezekben számos finom megoldás, mégsem tudom magam az ő játékán keresztül Ravel képzeletébe helyezni magamat. El Bacha precízségének megvan a saját jelentősége, de most inkább túl egyszerűnek tűnik. De össze lehet hasonlítani Várjon játékát számos nagy francia zongoristáéval ( pl. Jean-Yves Thibaudet - Decca vagy Jean-Philippe Collard - EMI/Warner), és érezni, hogy ő valamennyi darabban saját karakterét mutatja meg a gondosan összeállított szólólemezén, anélkül hogy eltávolítaná a hallgatót a zeneszerzői szándéktól. A felvétel pompás és elmélyült, megfelelve az ECM szokásosan magas színvonalának, gyönyörűen rezonál, de sosem érezni posványosnak. A német és angol nyelvű kísérő füzetetben Jürg Stenzl jó és informatív szövege olvasható.
Dominy Clements
.
.
xxxxx
.
Nekem különben a Schumann-fantáziák közt a Miért? és a Mese és természetesen a Zavaros álmok is egyértelműen éjszakai hangulatú.
A 95 éves brit GRAMOPHONE, a világ legjobb klasszikus zenei magazinja is elemzi Steven Isserlis és Várjon Dénes már tárgyalt legújabb lemezét, bár a címben a két meghatározó darab mellett csak a csellista nevét emeli ki a kritikus Harriet Smith; de persze a zongorista is megkapja a magáét :-)
.
Időközben a lemezt a GRAMOPHONE az októberHónap felvétele díj-jal jutalmazta, és az alábbi linken is hivatkoznak a lapban megjelent alábbi kritikára.
A közleményben a BBC Music Magazine már bemásolt értékeléséhez a következőket fűzik:
.
"Az ünnepélyes Arpeggione szonátát Isserlis az általa átírt gyönyörű Chopin-dal elé helyezte a programban. A két előadó ebben a szonátában is kecses átláthatóságot és lenyűgözően hajlékony kifinomultságot produkál. Schubert táncai sötét árnyékokat elevenítenek meg, az Adagio vigasztaló dallamai könnyekret fakasztanak. Lenyűgöző."
A csellista Steven Isserlis és a zongorista Várjon Dénes tíz évvel ezelőtti (2009 májusi) Schumann-lemezükkel valóban ösztönös kamarapartnereknek bizonyultak, és ez az új felvételük minden részletében hasonlóan lenyűgöző, de talán még annál is több. Mindenekelőtt a csodálatos korabeli Érard-zongora (1851) hangja üti meg a fülünket, amikor Várjon belekezd Chopin Bevezetés és briliáns Polonéz című darabjába (ugyanis a mai zongoráknál egy lejjebb hangolták). A bevezetésben mindketten felszabadultan játszanak - az egyik pillanatban vigasztalóak, a rákövetkezőben pompáznak, majd inkább gyászosak - miközben a zeneszerző magas fekvésű hangfűzére könnyedén hömpölyög a billentyűzeten. A polonéz peckes, de nem hangoskodó, mivel Isserlis pizzicatója igazából csak kissé üti át a zenei szövetet. A néha csak tölteléknek tűnő átvezetés náluk ugyancsak csillogó. Ennek a darabnak Gautier Capuçon és Martha Argerich általi megformálása valóban szélsőséges, a polonéz ritmusai túláradóak, Capuçon a teltebb vibrátót kedveli. Iserlis mindig gondosan tervezi programjait, és emiatt illesztette be a csellista és zeneszerző Auguste Franchomme (aki egyben Chopin hűséges barátja is volt) elegáns és melodikus, de harmonikailag nem különösebb c-moll noktürnjét. Viszont elképzelhetetlen volt, hogy ennél jobban is el lehetne játszani, és igazán nem zavarta meg fogadtatásukat, sőt: találó átmenetet jelentett Chopin utolsó kiadott művéhez, a Csellószonátához. Megvallom, néha elkalandozónak éreztem az első tétel ismétléseit (hasonlóan mint az Alban Gerhardt és Steven Osborne-féle, ugyancsak a Hyperion által kiadott felvételen, akik nem voltak kellően karakteresek számomra). Itt viszont nem, és ezt olvastam is Isserlistől is a kísérő füzetben, miszerint ebben a tételben a tempó nem Allegro moderato, hanem Maestoso, amelynek teljesen más a hangulata: a magabiztos tudás, a lelkesedés és a magát elítélő humor keverékeként. Valódi érzéseket kaptunk ajándékba, amelyek közül kiemelendő, hogy Isserlis és Várjon annyira hajlékony minőséget kölcsönöz Chopin sorainak, hogy szinte életre keltik azokat, a csodálatos második témát hagyják kibontakozni, mámorossá válni, miközben mindketten kellően visszafogják magukat. Mindazonáltal az Érard-zongora ideális Chopin míves átvezetéseinek légies közvetítésére, miközben mindkét zenész élvezi a zeneszerző inkább bensőségesnek komponált csendes pillanatait.. A Scherzo ritkán érzékelhető fesztelenséggel táncol, Isserlis akadálytalanul kezeli a regiszterváltásokat, és a fokozások még akkor sem tűnnek eltúlzottnak, amikor Várjon teljes gőzzel játszik. A lassú tételben intenzitásuk hasonlít du Pré és Barenboim felfogására, és ami inkább hiányossága a Gerhardt és Osborne megközelítésének, és itt sohasem érezni túlzottnak: Isserlis hagyja, hogy hangszerének frázisai önmagukért beszéljenek, és eközben nem sieti el a tempót, a heves gesztusok nem nyugtalanítók. A záró tételben más a helyzet, ahol a finom zongorajáték alaposan megváltoztatja a teljes hatást - egy modern hangszeren túlságosan is könnyen válik a zongora nyomasztóvá. Várjon játékát itt örömteli hallgatni. Schubert Arpeggione-szonátájának előadása hasonlóan átgondolt, és tele van gyakran alig észlelhető részletekkel. Isserlis így ír ezekről a kísérő füzetben: "bámulatosak, ha nem értik félre, és szomorúak", és ezeket csodálatosan keltik életre a fájdalmas bevezetéstől kezdődően. A 2006-ban alakult sokszoros versenygyőztes Dali trio csellistája és zongoristája régóta lenyűgözött ebben a műben, hasonlóan epekedve szólaltatják meg a szonáta zseniális pillanatait. Ezen az új felvételen a lassú tétel tökéletesen egyensúlyoz az elragadtatás, az egyszerűség és a szépség között, a dinamikai árnyalatok meggyőzően hatnak. A finálé, hasonlóan, nem pusztán vigasztaló, de tele van szívszaggató elemekkel.
.
Ráadásként Isserlis két dal-átiratát hallhatjuk: a Chopin op. 74/13-as művéből készítettet bűbájosan nagy tragédiát sugallva a maga rövidségében, míg Schubert "Éjszaka és Álom" című dalának átiratát ellenállhatatlan színvonalon. A Hyperion technikai szakemberei részleteiben és közvetlenségében is kitűnő munkával segítették a felvételt.
A lemez Isserlis több remek felvétele közül is kiemelkedik. Ha pedig még mindig kétséges Chopin csellószonátájának kiválósága, ez az a felvétel, amely meggyőzővé teszi azt.
Dénes új szólólemeze (Az Éjszaka) meghallgatható az open spotify-ról: csupán a lemez címét kell a keresőbe beírni (De la Nuit Dénes Várjon).
Nem lehet vele betelni...!
xxxxx
.
.
Az ÉS-ben is megjelent egy krtitika Steven Isserlisés a nála tíz évvel fiatalabb Várjon Dénes új közös lemezéről. 2009-ben ugyancsak a Hyperion adta ki a Schumann-lemezüket, viszont annál többször kamaráztak kettesben vagy másokkal is kiegészülve Magyarországon és szerte a világban.
.
A tárgybani kritika ugyanúgy olvasható végig, ahogy a hetilap új gyakorlata szerint már egy ideje lehetséges: egy rövid reklámot kell megnézni, és bár nekem hármat is kellett, (mini Cooper, BMW 5-ös és egy Méhekről szóló könyv), a teljes írás betöltődik. Csengery Kristóf érti Dénesék muzsikálását és igen nagyra tartja a felvételt.
Augusztus végén jelent meg Várjon Dénes új szólólemeze, Az Éjszaka címmel, és erről már többen beszámoltak, de újabb és újabb értékeléseket lehet olvasni, amelyek fordítása alatt újra és újra meghallgatom a lemez anyagát, annyira lenyűgöző az egész. A kiváló felvételt most a BBC Music MagazineA hónap lemezének választotta. A felvétel az olaszországi Luganóban, az Auditorio Stelio Molo RSI-ben készült, 2016-ban. ECM ECM 2521 [66:06]
Várjon Dénes, a zongoristák legújabb Apollója (a múzsák fejedelme), az istenek pantheonjában megosztva helyét a szintén nagyon ragyogó Nikolai Luganskival. Mindkettőjük játéka csillogó és elegáns, előtérbe helyezve az objektivitást, ami náluk sohasem szenvtelen. Luganski különleges interpretációi többnyire Rachmaninovra korlátozódnak, míg e felvétel elején Várjon Schumann követének bizonyul. Ez már a Carolin Widmann-nal korábban felvett Schumann-hegedűszonátában is érződött, most viszont kimagasló képzelőerejét bizonyította. És nagyon is sejtelmesen ragyogott fantáziája a Hoffmann-inspirálta Fantáziadarabokban, ahol egyidejűleg kell jelen és természetfelettinek lennie, úgy megvalósítva a kifejezésmódok állandó változásait, hogy ezek sose legyenek észrevehetőek. Várjon gyorsan vált a darabok között, és ezeket úgy illeszti össze, hogy közben sosem érzékelteti a teljes képet. Az "Éjszaka" elnevezésű nyitó részletben megfoghatatlan intelligenciájával mutatja meg annak titokzatos benyomásait: a megtévesztően egyszerűnek tűnő fokozatos ereszkedések és emelkedések ugyan ismétlődően keresztezik egymást, viszont valamennyi mágikus hatású alig hallható lüktetésével.
A folytatásban is az éjszaka képei jönnek: A Schumann-darab közepén és Bartók Szabadban című ciklusában, valamint a triptichon középső elemét jelentő és már az elején is teljesen az éjszaka hangulatát megidéző Ravel-műben, Az Éjszaka Gáspárjában. Habár a Schumann- és Bartók-mű tételei a maguk idejében egyértelműen önálló szemelvények voltak, Várjon kapcsolatteremtő intelligenciája ezeket kétséget kizáróan teljes egészként mutatja meg. Nem véletlen, hogy Schumann nagyra tartotta az "Éjszaka" című darabot a maga csodálatos és látszólag mégis természetes modulációival. Talányos örvénylése könnyednek hat a Grillen (Képzelődések) és a mese (Fabel) capricciói között, és jelentéktelen is lehetne, ha nem egy Várjon-kaliberű, kiszámíthatatlan előadó fogalmazza meg azt. A Ravel-darab kezdeti nehézsége csupán billentéssel megtalálni a legtermészetesebb egyensúlyt a vízcseppek hangjában, amelyekkel a csábos vizitündér (Ondine) kibontakozását és szívbe markoló melódiáit érzékelteti. A kifejezés természetfeletti tisztaságára a legjobb példa az Idil Biret (Ravel fiatalkori groteszk szerenádja); Várjon Dénes kivételes varázsa az, hogy még akkor is, ha csupán egyetlen részletet hallunk, valamilyen zöldes-kék, sejtelmes megvilágítást ad. "Az akasztófa" (La Gibet) szinte hipnotizál Várjon és a hangrögzítők legcsodálatosabb hangjaival. A "Gonosz törpe" (Scarbo), Robin Goodfellow bajkeverőjének Ravel-féle kegyetlen változatában sem lehet fergetegesebb, mint itt néha, bár mégiscsak a titokzatos éjszaka egy másik bemutatása.
Bartók művének első darabjának (Síppal, dobbal) alacsony mély és magas dinamikus hangjai felszabadítják Várjont, bár itt szintén azt az egyensúlyt próbálja megtalálni, amely - kellő megfontolás után - e kompozíció-füzér mindegyik darabjának a lényege. Nem meglepő , hogy a madárhangokkal és tücsökciripeléssel teli éjszakai zene e ciklus központi eleme. Ez a felvétel egy véges-végig elbűvölően előadott és tökéletes hangmérnöki munkával készített program; nagyon várom élőben hallani Várjon Dénest, hogy ezt az egy órányi ismeretemet kiterjesszem.
. Az Előadást és a Felvételt is 5-csiilagosra értékelték (ECM 2521)
.
.
.
Közben megkaptam a Musicweb e felvételre vonatkozó értékelését, amit majd szintén lefordítok:
A (=The) GuardianMenjünk haza című rovatában komolyzenei lemezhallgatásra ajánl felvételeket. . Pár napja Fiona Maddocks ír Steven Isserlis és Várjon Dénes játékáról, elsőként közös lemezükről, Isserlis és Várjon egyesítették erőiket alcímmel. A Hyperion október végén jelenteti meg ezt a CD-t, amelynek borítója és tartalmaITT látható. . "Chopin utolsó műve egy csellószonáta volt, egyetlen ilyen alkotása, és egyike az igen kevés, nem csak zongorára írt műveinek" ...a kétszázötvent is meghaladó termésből (a továbbiak: 2 zongoraverseny, Nagy fantázis (A-dúr) zongorára és zenekarra, g-moll zongora-hegedű-cselló trió, 17 lengyel dal négy lengyel költő, nagy többségében Stefan Witkicki szövegére, további 3 dal és 4 daltöredék, a CD-n is szereplő op. 3-as zongora-cselló kettős 1830-ból, a nyolc évvel későbbi C-dúr "brilliáns" polonézhez, a zongorára és csellóra írt Nagy kettős Meyerbeer Ördög Róbert című operájának egy témájára, egy-egy variáció Mozart Don Giovannijának és Rossininek egy témájára - zongorára és zenekarra, és végül ő írt nagybőgőkíséretet Mendelssohn egyik 3-szólamú kánonjához).
"A csellószonátát részben a szerző csellista-zeneszerző barátja, Auguste Franchomme inspirálta. A felvételen Isserlis zongorista társa a magyar Várjon Dénes volt, akivel még a következő műveket adták elő: Chopintől a már említett op. 3-as bevezetést, Franchomme látványos, de nem különösebb C-dúr noktürnjét, és Schubert mindig népszerű a-moll Arpeggione szonátáját (ezt eredetileg a szinte már eltűnt hathúros, gitárhoz hasonló vonóshangszerre, az arpeggionéra írta). Chopin méltóságától Schubert egyszerű eleganciájáig terjedt a műsor, amelyhez tökéletesen illett Isserlis egyedülállóan kedélyes líraisága, és ehhez Várjon friss és légies játéka társult." Egy Chopin-dal került ráadásként a lemezre Isserlis átiratában csellóra és zongorára, amely egy nyugtalanító éjszakai álomról szól (a melankólikus verset Bohdan Zaleski írta); a kritikában írt szerző és műve - Schubert Éjszaka és Álmok című dala - tévedés, ld. a fenti linken!
. Várjon Dénes (az ECM-kiadásában augusztus végén piacra került) szólólemezének középpontjában Az Éjszaka áll, Schumann Fantáziadarabjaival, Ravel Az Éjszaka Gáspárjával és Bartók Szabadban című művével illusztrálva. Valamennyi nem konvenciális formában íródott, valójában fantáziadarabok, programzenei elemekkel. Várjon Dénes briliáns technikája és színes képzelőerejű megközelítése kivétel nélkül erős narratívát eredményez. A Szabadban című Bartók-ciklusba, amelyben a nyitótétel vidám dobjaitól és sípjaitól a dühödt hajszáig terjed a hangulat, csodálatosan illeszkedik a negyedik tétel, az Éjszaka Zenéje csendes, különös misztériuma.
Nagy fúga volt Beethoven op. 133-as (B-dúr) vonósnégyesének címe, amit átírt négykezes zongorára, és utána már csak az F-dúr vonósnégyesről tudok (op. 135). A B-dúr kvartett eredetileg az Op- 130-as vonósnégyes negyedik tétele lett volna, de kiadója kérésére külön jelent meg.
Várjon Dénes bonni szereplése szeptember 16-án, tehát ma zárul, amikor feleségével, Simon Izabellával négykezes műveket adnak elő, részben a szeptember 26-i, zeneakadémiai fellépésük előkészületeként.
Rotunde auf dem Petersberg, 18 óra . Schumann: Hat etüd kánon formában, op. 56 (Claude Debussy átirata) Debussy: Kis szvit Bartók: Hét darab a Mikrokozmoszból Kurtág: Játékok (részletek) Kurtág: Bach korál feldolgozások Beethoven: Nagy fúga, Op.134
.
.
A budapesti műsor:
.
Schumann: Hat etüd kánon formában Beethoven: Nagy fúga Mahler: 1. szimfónia (Bruno Walter átirata)
.
.
Két nap múlva megint Németország a cél.
.
Grünwald, August Everding terem, 20 óra Tabea Zimmermann (brácsa) Jörg Widmann (klarinét) közreműködésével: . Schumann: Mese-elbeszélések, Op.132 Schumann: Fantáziadarabok, Op.73 Schumann: Meseképek, Op.113 Widmann: Hol volt, hol nem volt...
.
Eddig a 2017-ben megjelent és idén az Opus-Díj egyik kamarazenei kategóriájának nyertes lemezének bemutatója.
.
Ráadásként eljátsszák még Mozart Kegelstatt trióját (K 498)
Elfelejtettem leírni, hogy Várjon Dénes koncertje a World Conference Center New York termében volt, ahol max. 3000 férőhely van, de a koncerten csak közel 1500 hallgatónak voltak ülőhelyek. A - legalábbis középső részen ülve - kitűnő akusztikájú teremben kb. 700 hallgató volt.
Az előző beírásban említett Posta-torony esti képe itt látható és kinagyítható:
Várjon Dénes szeptember 8-i szólókoncertjét hallgattuk meg Bonnban.Remek volt, lejjebb majd bővebben.
.
Bonn Beethovent ünnepeli augusztus 31. és szeptember 23. között, és persze nem a festőt, csak a magyar nyelv miatt ugrik be a Beethovenfest elnevezésről ez a kép.
A másik a közeli postapalota homlokzatáról, ahol este egy óriási violinkulcs látható a kivilágított ablakokkal kirajzolva. A komolyzene lázában élt/él a volt főváros, mutatják ezt az alábbi képek is.
Várjon Dénes az akkori hét végén szerepelt a szonáták jegyében, de ő sem csak Beethoventől játszott a délutáni koncerten. A programból kiderül, hogy a két estén Schiff András volt a főszereplő, és akkor meg is telt az előadóterem, viszont Dénes játéka annyira magával ragadó volt, hogy nem számított a kisebb érdeklődés.
A koncerteket egy-egy kifejezéssel jellemezték, így az általam is meghallgatott a Látomásos szonáták elnevezést kapta Beethoven 101-es A-dúr szonátája, Liszt h-moll szonátája és köztük a C-dúr Schumann-fantázia műsorra tűzése miatt.
A kisebb érdeklődésnek talán az is oka lehetett, hogy Várjon Dénest kevesebben ismerik, de akik arra (is) ellátogattak, azok bizonyára másnak is elmondják, hogy jól választottak, óriási élmény volt Dénes játéka. Ezt teszem én is.
.
A viszonylag rövid (közel 20 perces) Beethoven-mű rögtön megmutatta, mennyire képzett és inspirált művész az előadó, és ahogy haladt előre a programban, egyre inkább hatása alá vont minket. A Schumann-fantázia fél órája alatt mintha magát a szerzőt hallottuk volna, fantáziált, élvezte, és mi is.
A csúcsot a szünet utáni, a romantikus szonáták között is csúcs Liszt-szonáta jelentette: ez alatt a fél óra alatt még fokozottabb volt a figyelmünk, mélységes csendben hozta közénk Lisztet a méltó előadó-utód, szinte érezni lehetett az energiaáramokat, amint a pódium és a közönség között mozogtak láthatatlanul, oda és vissza. Varázslatos volt, tomboltunk a végén és élveztük a rövid ráadást is (Schumann egyik Gyermekjelenetét). Dénes ott is a tőle megszokott alázattal fogadta az elismerést, és talán nem is tudta közben, milyen hatással volt a közönségre. Nagy művész kivételes előadását hallhattuk, köszönet érte. Kis társaságom többi tagja is el volt ragadtatva.
.
xxxxx
.
Az előadás után már megvehettük Dénes legújabb lemezét (Az Éjszaka), és habár már hallottam a netről, megint meghallgatva, még nagyobb élvezetet jelent összefogott és beleérző játéka: a Schumann-Fantáziadarabok izgalmasak, a Zavaros álmok a sajátunk is lehettek volna, Ravel Sellőlánya tényleg csábító, míg a Gonosz törpe tényleg ijesztően groteszk; a Bartók-sorozat (Szabadban) szintén értő ujjakra talált. Szavakkal: csodálatos tükre a sűrű romantikából induló csodálatos 90 évnek, mellyel az impresszionista Ravelen át a bartóki modernségbe érkeztünk. Szép ez az ív, megfogalmazásával együtt.
.
A lemez címének megfelelően az Éjszaka hangjait idézem, mert a schumanni és raveli felszabadult és átérzett fantáziálás után visszatértünk a valóságba, hogy elvarázsoljon minket Bartók és értő közvetítője.
Várjon Dénes(ék) idén januárban megjelent lemezével kapcsolatos az alábbi nagyszerű hír:
A felvétel a német Opus Klassik-díj első kitüntetettjei közé került. A német komoly- és könnyűzenei ipar 1992-ben hozta létre az Echo-díjat, amely hamar a nemzetközi zenei élet egyik legrangosabb elismerésévé vált. 2018-ban a díj botrányos körülmények között szűnt meg: óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, hogy a zsűri a hip/hop kategóriában a díjat Farid Bang és Kollegah rapperek lemezének ítélte, amelynek egyik dala arról szól, hogy az előadók izmosabbak, mint az auschwitzi foglyok voltak. A botrány után a rendezők bejelentették az Echo-díj megszűnését. Az űrt betöltendő a vezető lemezcégek, kiadók és koncertrendezők Opus Klassik néven új díjat alapítottak, amelynek első nyerteseit ma hozták nyilvánosságra.
A kamarazene kategóriában (a XIX. század zenéiből) az év legjobb felvételeként a díjat Jörg Widmann, Tabea Zimmermann és Várjon Dénes a Myrios Classics kiadónál készített CD-je nyerte.
A díjkiosztó ünnepsége október 14-én kerül sor a berlini Konzherthausban, amit még aznap közvetít a ZDF.
A lemez meg is hallgatható a spotify-ra jogosultaknak (is).
Összesen 51 felvételt díjaztak, köztük A Fischer Iván dirigálta BFZ Mahler 3. szimfóniáját.
Várjon Dénes már említett új felvételéről is írt a Süddeutsche Zeitung online kiadásának lemezkritikusa augusztus 6-án.
Az alcímben ugyan csak a titokzatos Fauré és a jubileumos zeneszerző-karmester Bernstein műveit és dirigálásait tartalmazó lemezeket emeli ki, de a CD-borító bemutatása nélkül írt tíz sorban mégis nagyon magasra értékelte Várjon Dénes interpretációit:
.
"Várjon Dénes tökéletes önkifejezésén túl is fantasztikus alapossággal és fokozatosan mutatja be a zenében való elmélyülését, amit a magyar zongorista magától és hallgatóitól is megkíván. A zongoraművész mesterien érzi Maurice Ravel ördögi "Éjszakai Gáspár"-jának virtuózitáson túli fantasztikumát, miként elkötelezte magát Bartók Béla 1926-ban írt öttételes szvitjében, a Szabadban is. Utóbbiban megmutatja intellektuális és pianisztikus tisztánlátását, amikor a "Dobokkal és sípokkal" tételt játssza, vagy amikor megidézi "Az éjszaka (kísérteties) hangjai"-t, illetve amikor a "Boszorkányüldözés"-t jeleníti meg démonikusan. Végül a Kurtág György-tanítvány nagyon is pontosan tudja, miként kell megszólaltatni Schumann opus 12-es Fantáziadarabjainak "Zűrzavaros álmait."
.
A lemezről (amelyen ugyan más sorrendben szerepelnek az említett művek) a lemezforgalmazók több oldalon át közölnek borítóképet és értékelést, a közülük itt kiemelt linken pedig (többek között) a fél perces minták is sokat elárulnak a felvételről. E hó végén kerül piacra (19 EUR alatti áron).
A nyílt spotify-on viszont bevezetésként már meghallgatható az 1. Schumann-darab (Este) Alatta mások is Dénessel.
Várjon Dénes júliusban a Marlboro Fesztiválon vesz részt, és nyilván várja az augusztus 31-én az ECM gondozásában piacra kerülő új szólólemezének fogadtatását.
A Ravel, Schumann és Bartók műveket tartalmazó lemez címe: De la nuit ( Az éjszaka)
Berg: Zongoraszonáta, Op.1 Kurtág: Preludium és korál Liszt: Schlaflos! Frage und Antwort (Álmatlanul! Kérdés és válasz) Kurtág: Preludium és keringő C-ben Kurtág: Keringő (Sosztakovics emlékére) Kurtág: Keringő (2) Liszt: 1. Elfelejtett keringő Liszt: 2. Gyászgondola (La lugubre gondola) Kurtág: Három In Memoriam Beethoven: B-dúr szonáta ("Hammerklavier"), Op.106
.
.
A fenti repertoárdarabokból idén is játszott már Várjon Dénes, pl. márciusban az USA-beli Portlandban és a kanadai Torontóban Liszt h-moll szonátáját, május közepén pedig a svájci Bruneggben a Berg-szonátát és Beethoven A-dúr szonátáját. A torontóiról az itteni 44. beírásban egy hosszabb dicsérő kritika olvasható.
Már most írt a Bonni General-Anzeiger Várjon Dénes két szeptemberi fellépéséről az idei Beethoven-ünnepségeken.
"Kozmikus galaxisok tele kifürkészhetetlen mélységekkel.« Így jellmezték Beethoven öt késői zongoraszonátáját. Ugyanez vonatkozik más késői epikus késői műveire is.
A Zongoraszonáták hétvégéjén a "Galaxisok" mellett felhangzik majd Franz Schubert három késői zongoraszonátája, valamint Schumann, Janáček, Liszt, Bartók, Berg és Kurtág művei. Ennek a rendkívüli koncertsorozatnak Schiff András és a "köveztkező generációt" képviselő magyarországi Várjon Dénes a meghatározó alakja.
E téma 39. és 43. beírása között egy olyan lemezről voltak szavak és hangok, amelyen Várjon Dénes volt zongorista partnere a brácsista Tabea Zimmermann-nak és a klarinétos és zenét is szerző Jörg Widmannak.
Mivel időközben a CD-t is kézbe vehettem és többször meg is hallgattam, saját közvetlen benyomásaimat is leírom, kezdve a lemez fizikai és esztétikai jellemzőivel. A korábban szokásos műanyag tok helyett itt egy finom papírtartót készítettek, amire jó ránézni és kézbe venni. Elöl egy remek dán illusztrátor, az éppen ma 61 éve elhunyt Kay Nielsen egyik mesekönyv-illusztrációja, egy régi norvég meséket tartalmazó kötethez, abban is a Három királylány a kék hegyen című meséhez.
Tündéri a kép, ahogy tündériek Nielsen más illusztrációi is, illően Schumann és Widmann tündérmeséihez. Romantikus mesék és fantáziák, amik egy tőről fakadnak, a nép vagy egy szerző elképzeléseiből, de ugyanez vonatkozik egy mai szerző mesélésére, kevésbé romantikus attitűddel.
Az alig 100 grammos albumról rögtön eszembe jutott Képes Géza szellemes című kötete, az 1980-ban kiadott 225 GRAMM EPE, 1-1 grammnyi epigrammákkal, de a kötet teljes súlya is éppen 225 gramm. Vannak ebben zeneiek is, csípősek, találóak. A verseknek is lehet súlyuk, ahogy a zenének is: a kompakt lemez közel 15 trackje éppen 15 gramm, időben 70 perc.
A feldolgozás is mesés, három világklasszis muzsikus értő tolmácsolása a három Schumann-műben (Tündérmesék - op. 132, együtt a három hangszer; Fantáziadarabok - op. 73, zongorára és klarinétra és az op. 113-as Meseképek zongorára és brácsára) és az öttételes, közel 30 perces Widmann-mesében, az "Egyszer volt, hol nem volt..." kezdetű ismert motívumra épülve, és a "még ma is élnek, ha meg nem haltak"- című tétellel zárva az újabb triózást. Utóbbi művet most először rögzítették lemezre.
Ez még a körítés, mert erről a varázslatos lemezről sem tudok, mert nem szabad zenei közhelyeket puffogtatni, és akár a nyílt spotify-ról hallgatni kell a meséket. Ajánlani tudom csak, - ahogy a kritikusok is tették, és díjazták is; - hozzátéve, hogy nekem a valamennyi tételben alapot képező zongora interpretációja, a többiekkel való tökéletes összhangja, egyensúlyteremtő képessége a meghatározó, és bár az összes darab nagyon tetszett, közülük a zongora-brácsa kettőse áll legközelebb.
A zongorista Várjon Dénes titkok mélyére hatoló előadása Beethoven, Bartók és Liszt műveiből
(David Richards írása: 2018. március 28.) A Szent Lőrinc Központ Jane Mallett Színházának március 27-én este tartott koncertje azok közé tartozik, amelyek nagyon soká emlékezetesek maradnak a hallgatóság számára. Ez a hangverseny Toronto most zajló zenei évadján belül a zongora sorozat utolsó előadása volt. A magyar Várjon Dénes egészen a gyökereihez gyúlt vissza, és az évad néhány érzelmileg leggazdagabb muzsikáit produkálta. Várjon másodszor lépett fel Totontóban, először 2015-ben volt itt. Mostani műsorán először Beethoven- és Bartók-műveket játszott, szünet után pedig Liszt h-moll szonátáját adta elő, érzelmileg felsőfokon, erőteljesen és költői érzékenységgel, és ilyen előadásra nem is emlékszem.
A program első száma Beethoven ritkán hallható Hat bagatellje volt (op. 126). Nevűkkel ellentétben ezek a darabok nem "jelentéktelenek" a műfaj korábbi szerzeményeivel összehasonlítva. Valamennyinek saját karaktere van. Várjon határozottan érzékeltette a darabokon belüli és a közöttük lévű ellentéteket, kezdve az első tisztaságával, folytatva a második feszültségével, a harmadikban visszatért a gyönyörűséges és gyöngéd érzelmesség, a fináléban pedig a bevezető és záró tombolás elegyedett a költői szépséggel és összetettséggel, ahol lenyűgözőek voltak a tételek kontrasztjai.
Beethoven után Várjon Bartók-műveket adott elő: először a Gyermekeknek írt sorozatból válogatott, majd eljászotta az op. 8b alatti Két elégiából a másodikat (Molto adagio, sempre rubato), végül következett az Improvizációk magyar parasztdalokra (op. 20). Úgy éreztem, hogy Várjon párhuzamot próbált vonni Beethoven karakterdarabjai és a száz évvel későbbi Bartók-művek között. Az összeállítást Várjon Bartók gyűjtésének 85 népdalára alapozott és kifejezetten a gyermekeknek szánt rövid zongoraátiratainak néhány darabjával kezdte. Az utánuk felhangzó elégia csodálatos líraiságú volt, néhol Debussyre emlékeztetve. Az Improvizációkban hirtelen változó dinamikát és tempót éreztem, a fiatal Beethovenre emlékeztetően, de a vaskos 20. századi harmóniák, ritmusok és ütemek frissé tették a magyar népdalokat. Várjon úgy játszotta Bartókot, mintha annak szelleme átjárta volna.
Ha a koncert első részére a ritkán hallható zenék élénk olvasata volt a jellemző, a szünet után Liszt jól ismert h-moll szonátája olyan színvonalú volt, amire alig lehetett számítani. Már a nyitó hangoktól kezdve szinte tapintható volt a feszültség. Várjon megértette a mű rendkívüli szerkezetének lényegét, annak szívbe markoló érzelmeinek kifejezésével. Technikája tökéletes, játéka szinte orkesztrális volt. Érezni lehetett, hogy a zene rejtett költőisége nyilvánvaló számára, ahogy a mű változatos témáit megszólaltatta. Liszt mesterműve éppen Várjon kezei által vált azzá. A ráadás Schumann Gyermekjeleneteiből (op. 15) "A költő szól" című tétel volt, és ez a lírai epilógus tökéletesen passzolt a koncerthez: Várjon előadásában valóban a költő szólalt meg.
Várjon játéka alázatos és őszinte, és mégis rendelkezik azzal a méltóságteljes erővel, ami magával ragadja a hallgatóságot. Ő az a teljes értékű művész, aki otthonos a nagy szimfónikus zenekarokkal való játékban, de a kamarázásban és a szólókonerteken is. Ismert zenetanári munkássága is a Budapesti Liszt Ferenc Akadémián. Érdemeit számos lemezfelvétel bizonyítja, legutolsó köztük a Hungarotonnál megjelent album Beethoven összes zongoraversenyével. A következő hetekben Európa-szerte fog fellépni kamara- és zenekari koncerteken, valamint zongorakettősöket fog előadni feleségével, Simon Izabellával. Júliusban Észak-Amerikába is visszatér, a Marlboro Fesztivál neghívottjaként.
Várjonék lejjebb bemutatott mesecédéjébe bele is hallgathatunk EZEN A LINKEN.
A lemezajánló szövege a következő: Ezt az albumot szokatlanul, de mégis okosan válogatták össze - Schumann 1853-ban, főleg gyermekeknek írt Tündérmeséire reflektálva. Ez a darab brácsára, klarinétra és zongorára készült, a szintén a tündérmesék körébe sorolható Fantáziadarabokat klarlnét és zongora, a Meseképeket brácsa és zongora játssza, végül Jörg WidmannHol volt, hol nem volt... című művét (Öt rövid darab a tündérmesék hangján) szintén a trió adja elő. Noha Widmann kortárs, de inkább modern művész, akire nagyon hatottak Schumann Tündérmeséi, ezt a művét olyan utánérzésekkel, utalásokkal és alig palástolt idézetekkel tűzdelte meg, amelyek mégis annyira a mai nyelvhez hasonlítanak, hogy néha úgy tűnt, egyszerre halljuk a két szerzőt, Schumannt és Widmannt! A korábbi nagy alkotók óta tapasztaljuk, hogy az újrahasznosítás, azaz az újbóli felhasználás és az átírás művészete a művészi alkotások egyik fő hajtóereje, és Widmann tényleg csak ezt a bevált módszert követi. A brácsista Tabea Zimmermann, a zongorista Várjon Dénes, míg klarinéton maga a szerző, Widmann játszik, aki természetesen nem azonos Schumannal, hiszen mindenki tudja, hogy Schumann sosem játszott klarinéton .
Két mezővel lejjebb említettem Várjonék új lemezét (Syrios Kiadó), az Egyszer volt, hol nem volt... című kamarázást Schumann és a trióban is szereplő klarinétos Jörg Widmann művekkel. Társuk a régi kiváló partner, a brácsista Tabea Zimmermann volt.
Újabb hír a CD-ről a Strad hasábjain:
.
"Rendkívül hatásos programot vittek lemezre Schumann tündérmesélő modorában. Schumann Tündérmeséi (op. 132) mellett az op. 73-as Fantáziadarabok és a Meseképek (op. 113), valamint Jörg Widmann Egyszer volt, hol nem volt... című hasonló műve van a CD-n. Widmann 2015-ben írt szellemes című darabja viszont az előbbiek ellenpárja, amelyet ennek a triónak dedikált, és most vették először lemezre. A brácsán és klarinéton megszólaló nyitó frázisok hallatán valóban azt érezni, hogy ezt a szokásos mesekezdést betűzik ki, mielőtt a tétel eljut Schumann hangzásvilágának visszafogott szerkezetébe, ami persze változatlanul érzékelhető, miközben teret kap Widmann hangjainak és zörejeinek zaklatott egyvelege, ahol a harmóniák hátborzongatóan kapcsolódnak össze a klarinét hangjaival, a zongora húrjai változatos ütéseket kapnak, de még a klarinét billentyűi is aktívan vesznek részt a hangképzésben. A Délibáb elnevezésű második tételben mikrotonálisan képzett kadenciák vannak, míg a középső rövid, Jégbarlang című tételben a zörejek kerekednek felül, mielőtt a két utolsó tétel visszatér a reménytelen vágyakozásba. . A trió tökéletesen együtt volt Widmann bonyolult darabjának előadásában, amihez kedvező volt az előadókkal azonos térben való ragyogó minőségű hangrögzítés. Akár együtt, akár párban játszottak az előadók Schumann kései kamaradarabjaiban, tökéletesen adták vissza azok homályos hangulatát, gondoljunk a Tündérmesék első tételének bőbeszédűségére vagy ugyanott a lassú tétel törékeny és bensőséges atmoszférájára, míg a zárótétel szinte folyamatosan és rejtetten csengő fortéját az előadók átgondolt billentéssel, illetve hangképzéssel okosan elkerülték. A Tantáziadarabokat gyakran hegedűsök és csellisták adják elő, emiatt volt kedvező az eredeti klarinét-változat újszerű hangját hallani! A Meseképekben Zimmermann a tőle megszokott varázslatos játékot produkálta a suttogó bölcsődalban, kifejezve annak affektált érzékiségét.
xxxxx
A CD a francia Diapason szakfolyóirat soros minősítésében kiérdemelte a legmagasabb elismerést, az öt hangvillát is.
Várjon Dénes (és tisztelelői) ma ünnepli(k) 50. születésnapját.
Éljen soká egészségben!
Tegnap a Muzsikáló Délutánban Némethy Attilával beszélgetett pályájáról.
.
A szép kerek szám okán egy kis kiegészítés a pályája csúcsán lévő kiváló zongorista életéhez:
- Dénes akár életének pont a fele idejénél tart, a 100 év ma már nem elérhetetlen
- Dénes zongorista pályájának is a felénél tarthat, 90 fölött még vidáman fog zongorázni
- elismert művészi pályája is a felénél tarthat, hiszen 33 éve már díjat kapott, és alkata, életfelfogása, tudása és szorgalma alapján 83 évesen még fog koncertezni
- pályája csúcsán van, amit a számtalan fellépés, lemezfelvétel stb. igazol, és ahogy a Nap is pályája derekán van a legmagasabban, ős büszkén nézhet vissza félútjából az előzményekre és előre is nyugodtan tekinthet.
.
Néhány megjegyzés a misztikusnak is tekinthető 23-as - egyébként prím - számhoz:
- tehát ezen a napon született Dénes,
- a Zeneakadémián a 23-as teremben tanította egyik mestere, Kurtág György,
- és 23 évesen már ő is tanított a Zeneakadémián,
- talán 23 évvel később vette szárnyai alá mostani impresszáriója, Körner Tamás, aki talán éppen 23 évvel idősebb nála,
- és az is lehet, hogy 23 éves házas a szakmájában is remek partnerével, Simon Izabellával.
.
Ha pedig ez a 23-as tovább kísért, ennyi év után én még hallgathatni szeretném a kamara.hu akkori koncertjein őket a Solti teremben...
Sűrűn jönnek a hírek a jelenleg legkiválóbb három muzsikusunkról (Baráti, Várjon, Várdai), emiatt egymás után foglalkozhatom velük nagy-nagy örömömre.
A közülük a(fél)százados Várjon Dénesről most A Német Zenekritikusok Díja kapcsán lehet írni pár sort (Dénes február 23-án lesz 50 éves, pályája csúcsán van).
.
Ez a díj a komolyzenei lemezek egyik legrangosabb kitüntetése: Németország, Ausztria és Svájc 156 zenekritikusa negyedévente dönt titkos szavazással a legjobbnak tartott új felvételekről. Az idei első értékelésben a Kamarazene kategória nyertese Várjon Dénes, Tabea Zimmermann és Jörg Widmann"Hol volt, hol nem volt..." című, a német Myrios lemezkiadónál december 8-án megjelent, bár már két évvel korábban felvett, CD-je, amelyen a trió Mozart-, Schumann- és Jörg Widmann-műveket szólaltat meg.
A három kiváló partner tavaly is együtt szerepelt Várjonék kamarasorozatában.
.
Az albumot az alábbi diszkográfiában részletezik, ahol bele is hallgathatunk a darabokba. A 8 percnyi :) változatos minta alapján nem lehet csodálkozni a döntésen: érett és bársonyos hangzás, kiváló kamarázás!
Még egy magyar vonatkozás az idei első listáról: a Kórusművek között Ligeti György Rekviemje nyert (az Óbudai Danubia Zenekarral és másokkal).
.
A DÍJ-ról a főlapon is olvasni, és a bal szélen lévő Hírek között (NEWS) említiik a Bestenlisten 1.2018 alatt Várjonékat is.
Korábbi más magyar vonatkozások:
- az éves összegzésben kétszer Liszt-művekről, egyszer Bartók-vonósnégyesről és Lukács MiklósHatártalan cimbalom című lemezéről lehet olvasni.
- az utolsó előtti negyedéves nyertes lemezek között pedig Kurtág György 3-lemezes albuma szerepel a Kórusra és Zenekarra írt műveivel, és itt az előadók között van Király Csaba is. A Historikus felvételek kategóriában a már említett egyik Liszt-mű (a h-moll szonáta) Paul-Badura Skodával.
