Bizony hogy sietünk! Veszünk egy macskalopó köpenyt ( vásárolható a Malaclopó Köpenyek szakboltjában),
és illa berek, nádak erek meg se állunk Brahms országig! Ott aztán rányomatjuk a hangerőt a hegedűversenyre és nézzük, hogy miként fejlődik a Berlioz szerető Macskásból Brahms imádó!
Csak hagy siessenek...A langy sekélyből a vad mélységek felé:) Az egyhangú szürkeségből a trillás szivárvány szárnyára fel!
Ez az parsifal, csak keményen, mint a jég verése!
A vad hegedűt előre. Csakis a hegedűversennyel kezdeni!!! Borzongani belé, ott állani és könnyceppet csalni szemedbe az utolsó taktus után...majd vastapsba törni ki! Mindenáron...
Schubert, Mozart??? Az út elején talán...De a végén csakis Brahmsom köszön:)
wg-vel együtt vár ránk egy nagy utazás, melynek során megérkezünk Brahmshoz.
Ha meg sátáni-démoni is még Brahms, akkor akár wg nélkül is!
Much of Brahms's piano music, with its galloping rhythms and urgent melodic figures, can be called "demonic", the word his friend Schumann used to describe the younger composer's Ballade in B minor Op 10 No 3. It starts in satanic vein but opens into tender lyricism, another Brahms trait. In Volume 2 of the piano music, Barry Douglas is particularly successful with this B minor Ballade
.
Brahms: mizantróp, vagabund, csípős nyelvű, most meg sátáni-démoni. Ezentúl kötelező feladat!!!!!!!
Töredelmesen be kell vallanom, hogy számomra Brahms - a Magyar táncokon kívül - még fehér folt, csakúgy, mint Bruckner, akinek egyik szimfóniáját hallottam csupán élőben, s legfőképp az álomba ringató fortissimóiról volt emlékezetes...
Nekem gimnazistaként elsőre nagyon megtetszettek a szimfóniák, aztán sokáig hadakoztam a versenyművekkel, amíg megkedveltem őket, utána a zongoradarabok és a kamarazene gyorsan belopták magukat, akárcsak a legtöbb nagy zenekari kíséretes kórusmű.
Legnehezebb dolog kitörni a klassizcizmus kottájából.
Sokan tudnak átlagot épp elérő Haydn-Mozart-Beethovent vezényelni. De belemélyedni a korba és megtalálni a rokokokó-girlandból felépülő egészben az új minőségi formákat, anélkül, hogy valami fraktális klisét fűrészelnének a legnagyobb kihívás.
HvB biztos, hogy csak egy apró megjegyzést tett, ami aztán "szállóigévé" vált. Persze, ott van a IV. tételben az a bizonyos téma, asszem, C-dúrban, legalábbis így megy most a fejemben. De ha belegondolsz, Schubertnél abszolút egyértelmű (szóval nem is tudom, nem úgy, mint Brahmsnál, hogy kétségtelen a hasonlóság) a beethoveni dallam, és harmóniafordulat, inkább őt kéne tekinteni a beethoveni út egyenes folytatójának valahol.
A másik dolog az előadás kérdése. Tényleg dögunalomba és vaskosságba képes fulladni a szó szoros értelmében az ÖSSZES Brahms-szimfónia, igen ritka a minden szempontból jó interpretáció, Kocsist tudom má megin említeni, és lehet, hogy meglep, de Sir James is tolt egy izgalmas koncertet. A feleségével való brandenburgizást fedje nagyon jótékony homály.
A bécsi klasszok darabjait valóban jóval hálásabb játszatni, a zene eladja önmagát. De az igazán jó előadás ezeknél a műveknél is ritka, igaz, más szempontból, én ezeket a műveket tartom próbakőnek. Romantikust játszani könnyebb, kivéve Brahmsot, Schumann-szinfóniákat, és Mendelssohn nagy lélegzetű műveit.
Érzésem szerint épp oly "böszmeség" Beethoven és Brahms összevetése, mint Csajkovszkijt az "orosz Beethovennek" nevezni. Való igaz, hogy Beethoven sokrétűbb Brahmsnál, de - vagy talán épp ezért - kevésbé előadásfüggő, ill. kibír sokféle olvasatot. Brahms zenéjéről ezt nem lehet elmondani, meg is szenvedi a "dögunalmas" előadásokat. De Schubert, Schumann, Mendelssohn - mind bizonyos szempontból Beethoven-utódok - is.
Bülow nevezte "Tizedik"-nek Brahms első szimfóniáját, de én már olyat is olvastam róla, hogy többet ártott neki ezzel, mint használt. Én egy időben nagyon szerettem őket, de aztán egyre inkább eltávolodtam a romantika korszakától, így Brahmstól is. (Mahler persze maradt. )
Szimfóniák terén (is) Beethoven az etalon (nem is hallgatom őket, mert nem szabad). (Legalábbis nálam.). Ezt követően persze nagy érdeklődéssel/ izgalommal /kíváncsisággal vetettem rá magam a X.re -ami ugye az első(Brahms). Ebből (is) adódhatott a csalódás, ami a "dögunalmas" jelzőhöz vezetett. (azt azért hozzátettem, hogy "érzésem szerint". ).
És Brahms szimfóniái azóta se tudnak megfogni. Nehéz helyzetben volt ez a hamburgi vagabund a bácsi társasági-zenei életben. Talán azért is lett mizantróp és annyira éles nyelvű. (Ezen tulajdonságai kötelezővé teszik számámra, hogy méginkább próbáljam megközelíteni!)
Nos "kezdetben ugye volt Beethoven".
Utána jött Liszt: saját, jellegzetes hangját gyorsan megtalálta, és elérhetővé tette számomra.
Utána jött Wagner és stb.stb.
Brahms, feltehetőleg, mert nem volt "annyira" saját hangzású, elérhetetlen maradt számomra.
Schumann meg Brahms "mögött" tűnt el teljesen.
Hasonlóképpen voltam Brucknerrel sokáig - csak őt meg Wagner borította árnyékba teljesen.
Mahlernél már van minden mint a bolhapiacon , de valahogy mégse az igazi.
Dögunalomnak nevezni az 1. Szinfóniát meglehetősen bátor kijelentés, kedves parsifal. Persze ízlésekkel nehéz vitatkozni..Mindenesetre elmondhatjuk, hogy nem sikerülhetett annyira rosszra, mert 1) nagyon sok pénzt tömhetett a párnája alá a mű megalkotásából 2) a "szakértők" Beethoven 10. szinfóniájának hívják (amit ismerve a 9. sikerét nem nevezhetünk odavetett dícséretnek) 3) azóta is nagy közönségsikerrel játszák és ami a talán számomra a legfontosabb: én oda vagyok érte. Az is igaz, hogy Beethovennek a páratlan szinfóniái jobbak:)
Egyébként meg tök mindegy kinek mi tetszik, csak érezze jól magát. Brahmshoz egyébként is kell egy kis "sérülés"...
(Ja igen. Pl. Beethovent szeretem, de a" X.szimfóniája" abszolút nem érdekelt, akár hányszor vetettem rá magam, nem tudott megfogni. Nem is értettem soha, hogy miként terjedhetett el ez a cím. )
Brahms első szimfóniája : dögunalom. (legalábbis így éreztem mindig. )De hátha fejlődök még hozzá. A Német Requiem viszont rögtön megcsípett mint egy hatalmas darázs.
Az én utam Strausshoz a Négy utolsó éneknél (és Batta úr könyvénél) kezdődött, onnan jutottam el (vissza)? a Rózsalovagig, az Elektráig stb.
A Német Requiemből kb 20 éve csináltam egy kollázst(már nem elékszem, hogy mivel kevertem össze.Nálam a kezdetek már ilyenek. kissé kollázsosak , kissé kacgaringósak - de az enyémek! ().
(Mellesleg jó, hogy ittmaradtam éjjel re alagutat fúrni, mert így nem kell ebbe a hóhelyzetben felszínen tömegközlekednem. Jó itt az MZ/X dübörgésében a föld alatt.
A zene csodálatos és varázslatos világában fura utak/ ösvények kackaringóznak, kanyarognak.
Például utam Richard Strausshoz. "Hallottam már " a Rózsalovagról, a mozarti operáról, az Elektráról stb. és bár minden idegszálammal a modernitás felé törekedtem, Strauss "modern" mvei nem nagyon érdekeltek.
És Strauss sem. És akkor egyszer csak jött ez a lemez:
-hoppá!, mondom, hát ilyen is van?
Éppen azt éreztem kb. 15 éve, mint amit most a brahmsi meglepetés során.
Ezt követően gyorsan(??) haladtam Strauss felé -és most talán eljött az idő Brahmshoz is.
A Requiemmel kezdeni olyan, mintha egy kisiskolás hegymászónak készülvén nekivágna a Csomolungmának. - szerintem. Én megmásíthatatlanul Brahmsot tartom a legnagyobb zeneköltőnek, de a Requiemmel még én sem bírok. Talán majd 40 év múlva:) Addig meg elvagyok bármelyik másik művével könnycseppet fakasztva szemeimben... És ha csak most Brahms, akkor előtte ki??????
Előhoztad! okmed él és virul! Nagy varázsló vagy te ph. Mint Brahmsom. A behivatkozott link előadójának hangja viszont nem tetszik. A mű egyébként gyönyörű és be kell vallanom szinte az első Brahms alkotás, amit hallottam. (Persze rögtön elvarázsolt!!!) És lehet hogy éppen ez a gond: az "én előadóm" annyira tökéletesen énekel, hogy az itteni hang ahhoz képest nyávogó kismacska. Próbáltam keresgélni a Y-n, de csak "közelítenek". Meg is fogom keresni saját korongomat és legközelebb beszámolok RÓLA bővebben!
Előhozom Brahms mestert, okmedet, és közben lájkoltam pszit.
"Hätte man mich zu rechter Zeit gewählt, so wäre ich ein ordentlicher bürgerlicher Mensch geworden, hätte mich verheiraten können und gelebt wie andere. Jetzt bin ich ein Vagabonde."
der geachtete Komponist ein ungeschickter Dirigent und schlechter Organisator war.
Ein "ordentlicher Musikberuf" hätte seine von Robert Schumann früh geweissagte Berufung zunichte gemacht
An der Dunkelheit, die über seinen Jugendjahren liegt, hat der Komponist allerdings fleißig mitgewirkt
schwierig der Legendenpanzer auch zu sprengen ist, den Clara sich, ihrem geistesverwirrten Gatten und ihrem
A három karmestert pont a határok nélküli önkényesség kapcsolja össze. Talán Harnoncourt lemarad a két elődhöz képest, és sokkal romantikusabb a hangzás is nála, de akkor már inkább Furtwängler.
!
)
).
