Mező Ferenc, Kun László, Keresztényi József, Kutassi László, Rejtő László, Füzesy Zoltán és társaik nyomdokain, magyar és nemzetközi vonalon, a kezdetektől a legutóbbi évtizedekig
24 év múlva játszott újra döntőt egymással a két válogatott, az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságon. Az összecsapást a kaliforniai Pasadena városában, a Rose Bowl stadionban rendezték Puhl Sándor játékvezetése mellett. Bár ez volt az első olyan döntő a labdarúgó-világbajnokságok történetében, amelyen nem született gól a rendes játékidőben, sőt a hosszabbításban sem, abban az értelemben nem lehetett panasz a vb-re, hogy ennek a mundiálnak a meccseire látogattak ki legtöbben: átlagosan 68000 fő volt a nézőszám az egyes helyszíneken. Igaz, a valaha volt legtöbb szurkoló nem ekkor jött össze egyetlen meccsre: a Rio de Janeiro-i Maracana stadionban rendezett (s a brazilok számára keserű emlékű, nemzeti tragédiaként megélt) 1950. évi döntőre az eladott jegyek száma alapján 173.850, a valóságban kb. 220.000 néző volt kíváncsi, pontosabban ennyien tudtak bezsúfolódni a trubün állóhelyeire. Így nézett ki a Rose Bowl stadion az 1994-es döntő idején a maga 94.000 nézőjével, ebben az arénában fújta a sípját a mi Puhl Sándorunk:
Roberto Rivelino, a világ valaha élt talán legpengésebb játékosa, Maradona példaképe Tostão és Gerson társaságában -- ekkor még a védjegyévé vált jellegzetes bajusz nélkül. Durván jó játékos, valóságos félisten, akinek minden labdaérintése a futballművészet örömünnepét varázsolta a stadionokba. Elképesztően pontos, felülmúlhatatlan eleganciájú lövéseit, pazar csavarásait, laza bokamozdulatait a mai napig senki sem tudta lemásolni. A játék szépségét tekintve talán csak az 1982--86-os brazil csapatokban akadtak hozzá fogható művészek (ő maga 1981-ben visszavonult), no meg Roberto Carlos, Ronaldinho és tarsaik egynémely megmozdulása volt képes olykor hallatlan nagyságát megidézni.
Tostão és Pelé 1970-ben. Az előző, angliai vb-n 1966-ban az akkor még csak 19 éves Tostão lőtte ellenünk a brazilok egyetlen gólját a 3:1-re végződő mérkőzésen. A "fekete gyöngyszem" akkor már sérült volt, nem játszhatott.
Pelé és Riva: az 1970. évi mexikói vb döntőjében ellenfelek voltak, oda pedig nem utolsó sorban Riva lőtte be az olaszokat az NSZK elleni emlékezetes (bár kissé túlhájpolt) 4:3-as hosszabbításos meccsen
"Biztos vagyok benne, hogy megmérgeztek minket, hiszen már a bemelegítéskor éreztem, hogy rosszul vagyok. Egészen pontosan: képtelen vagyok futni, csoszogni is alig tudtam pár métert. Én, aki korábban úgy futottam, mint a nyúl!"
Nem láttam játszani koromból kifolyólag. Nyilatkozatai alapján mindig szimpatikusnak tűnt. Egyébként nem "csak" játékosként és edzőként volt világviszonylatban sikeres/eredményes, hanem sportvezetőként is. Nem tudom van más esetében is erre még példa.
A négyszeres világbajnok az természetesen úgy értendő, hogy kétszer játékosként (1958, 1962), egyszer szövetségi kapitányként (1970), egyszer pedig a szövetségi kapitány melletti másodedzőként (1994) lett világbajnok.
Amúgy az 1997-ben Copa Américát nyert brazíl válogatottnak is ő volt a szövetségi kapitánya.
Az általa irányított 1970-es brazíl válogatott talán minden idők legjobb brazíl válogatottja volt, fantasztikus játékkal nyerték meg a VB-t, a döntőben lényegében lefocizták a taljánokat a pályáról (4:1).
Mindezek alapján méltán sorolhatjuk Zagallot a brazíl és az egyetemes labdarúgástörténelem legkiemelkedőbb alakjai közé.
A családja ezzel a megható üzenettel búcsúzott el tőle:
„Mély gyásszal közöljük a mi örökös négyszeres világbajnokunk Mario Jorge Lobo Zagallo elhunytát.
Odaadó apa, szerető nagypapa, gondoskodó após, hűséges barát, győztes sportoló és nagyszerű ember. Óriási példakép, akinek fantasztikus eredményei velünk maradnak örökségeként. Hálát adunk istennek, hogy ennyi időt veled tölthettünk, és arra kérjük az Urat, hogy a csodálatos közös emlékek és az örökséged által békére leljünk mindnyájan.”
(portugál eredetiben:
É com enorme pesar que informamos o falecimento de nosso eterno tetracampeão mundial Mario Jorge Lobo Zagallo. Um pai devotado, avô amoroso, sogro carinhoso, amigo fiel, profissional vitorioso e um grande ser humano. Ídolo gigante. Um patriota que nos deixa um legado de grandes conquistas. Agradecemos a Deus pelo tempo que pudemos conviver com você e pedimos ao Pai que encontremos conforto nas boas lembranças e no grande exemplo que você nos deixa.)
:
