Azért, mert az OCD valamitől meg akar óvni és ezekkel a rituálékkal teszi. Minden egyes rituálénak meg van a maga miértje. Miért teszem azt amit teszek? Mit akarok ezzel megóvni, vagy éppenséggel elkerülni? Miért ellenőrzöm folyamatosan a tűzhelyet, stb? Mik azok a gondolatok amiktől megakarok szabadulni vagy rosszak -ergo ezért lépegetek a járda repedéseire, vagy olvasom a rendszámtáblákat, megmosom húszszor az arcom stb.
És egyáltalán nem gondoltam, hogy hülye vagy, egyszerűen csak egy kérdést tettem fel, amivel igyekeztem rávezetni téged a fentiekre. De OCD-s vagyok én is, nem hülye :O
Esetleg tudja valaki hogy az utolsó rexetin bevétele után mikor lehet aflamint beszedni?
Egy hétig 20 mg rexetint szedtem, utána egy hétig 10 mg-ot, majd 48 órával ezelőtt 5 mg-ot. Azóta nem szedtem. Viszont izületi fájdalmak miatt szükséges lenne aflamint szednem.
Lejjebb a belinkelt videóban Popper Péter a kényszerbetegségről beszél, és azt mondja, mindig a szorongással indul, aztán jönnek a kényszercselekvések majd a kényszergondolatok (ez utóbbi kettő lehet, hogy fordított sorrendben).
Te írtad lentebb, hogy a szokásos módon indult. Erről feltételeztem, hogy egy szorongás tört rád, merthogy mindenkinél így indul. Erre írtam, hogy vannak erre hajlamosabb, és kevésbé hajlamos emberek.
Valóban, sokminden befér a szorongás címszó alá. Nyilván itt senki nem fogja megmondani neked, hogy nálad mit takar ez a kifejezés. Kisdiákként mindenki fél az egyestől. De pl. egyik gyerek könnyebben túlteszi magát rajta, a másik meg elkezd rajta agyalni, hogy miért kapta ezt.
Egyébként a szorongósoktól nem áll távol az ötlet, hogy "talán olyan betegségem van, ami senki másnak a világon". Gondolom, azért vannak bizonyos zavarok egy kategóriába "besöpörve", mert sok a hasonlatosság köztük. Lehet, hogy te nagyon egyedinek érzed a problémádat, de ettől még lehet, hogy Xezer ember hasonlóval küzd.
Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár az orvosokat sokszor jogosan éri a bírálat, de a betegségek kategorizálása mégsem öncélú dolog. Szerintem pont azt szolgálja ez, hogy ne rántsanak be minden apró-cseprő problémát a "betegség" címszó alá! Vagy olyan élethelyzetet ne bélyegezzenek betegségnek, ami az élettel velejár, pl. betegség vagy válás miatti szomorú állapotokat.
Aki viszont valamiért elakadt az életében, összezavarodott, nem találja egyedül a kiutat az útvesztőből, annak ne legyen szégyen segítséget kérni! Nyilván nem kell pszichológussá válni egy páciensnek sem, de van, akit érdekelhet ez a téma. A pszichológia napjainkra az alapműveltség része lett, ugyanúgy, mint az irodalom, a komolyzene vagy az autóvezetés.
Bocsánat, azt hiszem félreérthetően írtam. Én lelkialkatról írtam, ami alatt egy bizonyos fajta lelkiállapotot értettem! Vagyis azt akartam leírni egészen pontosan, hogy van egy bizonyos fajta lelkiállapot, ami bármelyik embernél előjöhet. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy bárkiből (bármilyen típusú emberből) lehet kényszeres, szorongós. Egyetlen közös jellemzője ezeknek az embereknek, hogy valamilyen okból, talán hormonok hatására vagy rossz beidegződésből, de szorongással reagálnak pl. az új helyzetekre. Akiknél nincs meg ez a szorongásos hajlam, talán el se tudják képzelni, hogy mit élnek át mások.
Még egyszer, bocs a félreérthetőségért. Én úgy látom, hogy nagyon hasonlóról beszélünk. Jön egy szituáció, bármikor, bárhol, és az emberre rátör a szorongás. Ez egy olyan érzés, mintha egy mázsás sziklát ráejtenének az ember fejére. Én legalábbis ehhez tudnám hasonlítani.
Nekem úgy rémlik, hogy konkrétan abban az esetben a pszichiáternek volt igaza. Nem emlékszem a pontos szövegkörnyezetre, de én úgy értelmeztem, hogy az egyébként nagyon szimpatikusan író olvtársnak nem volt igaza akkor. Inkább valamiféle reménykedésnek tűnt az élménye, mint valós gyógyulásnak. (Ezzel együtt nagyon fontos, sőt egyetlen cél az állandó javulás, önfejlesztés!)
A kényszeres állandó élménye a kételkedés, ez kiterjedhet az egészség témára is, pl. "vajon meggyógyulok valaha"? Másik, ami látszólag ellentétben van ezzel, hogy a kényszeres fekete-fehérben gondolkozik. Pl. vagy beteg vagyok vagy egészséges. Középút nem létezik. Nos, ha éppen takaréklángon vannak a kényszerek, mert mondjuk kevésbé szorongató élethelyzetben vagyunk, akkor azt hogyan jellemeznénk? Nyilván, hogy a betegség ellentéte az egészség, ha csak kétféle kategóriában gondolkodunk.
Az emberi viselkedést, gondolkodást kutató tudomány (behaviorizmus) művelői számos ilyen gondolkodási sémát megfigyeltek, leírtak, és felvetették terápiában való alkalmazásukat. Ebből alakultak ki a kognitív és a viselkedésterápiák, amik történetesen kényszer esetén nagyon jó hatásfokúak.
Ha jól sejtem, a biológiai (gyógyszeres) terápia alapelvei kb. 100 évvel ezelőttre mennek vissza. Ugyanis Konrad Lorenz (nem tévedés, a világhírű etológus) felvetette, hogy a kényszeresek sztereotip viselkedése valami belső, biológiai késztetésre mehet vissza. Ő konkrétan (és szakterületéből adódóan) a madarak fészeképítési és násztánc rituáléihoz hasonlította a kényszeres cselekvéseket.:) Vagyis ugyanabban az időben, ugyanúgy elvégezni ugyanazt a cselekvést stb. A biológiai irányzat mai napig erre a területre fókuszál, vagyis hogy mi váltja ki az agyban az ismétlési kényszert vagy az állandó hibaélményt stb?
A gyógyszeres terápiát a hatvanas évektől kezdik használni széles körben, ami kiváltotta a megelőző évtizedek ma már sarlatánnak tűnő biológiai módszereit, úgymint hidegvíz-terápia, elektrosokk stb. Ma már tudjuk, hogy ez biznisszé nőtte ki magát, milliárdos bevételekkel. Ezzel egyidőben egy pszihoanalitikus-pszichiáter viszont könyvet írt arról, hogy a biológiai szemlélet sarlatánság, és hogy azzal kéne helyettesíteni, amit ő ajánl. Sajnos ez megfizethetetlen az átlagember számára (pszichoanalízis), ráadásul még egyetlen kényszeresről se tudunk, aki meggyógyult volna ezzel.
Lényeg: bármilyen irányzatot lehet jól csinálni, csak az a fontos, hogy a szakember tisztában legyen a kényszerek természetével. A kényszeresek meg nyilván azt fogják választani, amelyik a legjobb hatásfokú (már ha van lehetőségük választani).
Szia, már régebben is akartam írni, csak sajnos nem mindig vagyok netközelben. Ha meg igen, akkor épp nincs kedvem netezni, mert pl. más dolgom van.
Azt akartam írni, hogy szerintem jól leírtad azokat a dolgokat, amik a kényszerre jellemzőek. Kérdésem, hogy mik azok a "szokásos dolgok", amikkel kezdődött? Feltételezem, hogy itt a nagyfokú szorongásra gondolsz. Először mindig a szorongás jelenik meg, és nagyon hamar megtanulja az egyén, hogy mivel tudja csillapítani azt (ez persze csak látszólagos megnyugvás). Így alakulnak ki a kényszercselekvések, majd a rituálék. Ezeket kényszergondolatok kísérik.
Lehet, hogy mást értesz a kezdetek alatt, mindenesetre itt leírnám a gondolataimat a szorongásról. Szerintem a szorongós az egy lelkialkat, és az ilyen típusú emberek könnyebben válnak a szorongásos betegségek áldozataivá. Ezek a pánikbetegség, fóbiák és a kényszer. (Vannak persze különböző szakmai irányzatok, amik esetleg másképp osztályozzák a mentális zavarokat.) A szorongásos zavarral küzdő emberek semmiféle örömöt nem éreznek rituáléik elvégzése közben. Míg pl. a szenvedélybetegek magukénak tudnak egy (hamis, talmi) örömérzést, legalábbis addig, amíg a a függésük tárgyával foglalkoznak, kártya, ital stb.
Fontos kérdés, mit is értünk szorongás alatt? Szerintem az átlagember azt képzeli a szorongósokról, hogy alacsony önbizalmú, pesszimista, gyenge akaratú emberek, akik otthon ülnek, maguk elé merednek, és azt mondogatják maguknak, hogy "nekem soha semmi sem sikerül". Ez egy sztereotípia, ami sajnos messze van a valóságtól. Ha ez így lenne, akkor egyszerű önbizalmi tréninggel gyógyíthatók lennének ezek a zavarok.
Lentebb is írtunk erről, hogy a szorongós emberek, akiknél a kényszeresség megjelent valamikor az életük során, bizonyos viselkedési jellemzőket mutatnak, ami nagyban megegyezik a legkülönfélébb személyiségtípusoknál! Ilyen pl., amit lentebb nagyon jól leírt valaki: az állandó "ítélkezés" másokról és magunkról. Az örök "elégedetlenkedés" a saját és mások teljesítményével. Jelzem, hogy itt egyébként értelmes, kreatív emberekről van szó, akiket érdekelnek a körülöttük lévők dolgai. Nem arról van szó, hogy a kényszeresnek kaktusz volt a jele már az óvodában is, aki az örök szurkálódással megkeseríti mások életét. (Nyilván lehet ilyen személyiségtípusú a kényszeresek között is, de nem ez az általános!)
Itt a legfontosabb azt nézni és saját magadban, illetve szakember segítségével rájönni, hogy ezek az általad említett "hibák" és "rituálék" miért olyan fontosak? Illetve mit próbálsz megvédeni ezekkel!
"A piros tojásokat mikor írták, akkor írták a tévedt utat es. Az én mámám aszmondta, hogy vétek megírni a tévedt utat, met az olyan, hogy ... nem lehet kibogozni, hogy ténleg méges honnan indul, s hova menyen."
A hímestojásokat gyimesi csángó mintakinccsel biztos sokan látták már. Ezeket "írták" az asszonyok viasszal, amit festés után lekapartak, és előtűnt alóla a bonyolult vonalakból álló minta. Vannak minták, amelyhez hiedelmek fűződnek, pl. a megírásával a készítő rossz szellemet idézhet meg. A fenti idézet Nagy Mari-Vidák István: Nemezkészítés c. könyvéből való.
Mi még rajzórán, a kilencvenes évek elején azt tanultuk, hogy az ősember a sziklarajzokat olyan állatokról készítette, amelyekre vadászott. Azóta olvastam, hogy a régészeti feltárások szerint vannak olyan barlangrajzok is, amelyek egyetlen élő állatra sem hasonlítanak. Egyik elmélet szerint, ezek a rajzok átjárók lehettek a szellemi világba, a korabeli szertartások során.
Itt térnék vissza a hímes tojásokon látható mintákhoz, ugyanis kimutatható, hogy a "veszélyesnek" tartott mintákat direkt rajzolták rá a tojásra, mégha később a szokásnak ez a része el is halványult. A törzsi, természeti vallásokban a rosszat az ijesztő figurákkal űzik el. Ez az ún. "kutyaharapást szőrivel" módszer.
Tehát a túlvilág lényei ilyen és hasonló átjárókon juthatnak át a mi világunkba ("ne fesd az ördögöt a falra!"), legalábbis az akkori elképzelések szerint, mikor ezek a jelek születtek. Nekünk ez egy művészeti alkotás, a régi embernek pedig egy jel, ami képekkel fejezi ki a világát. A jót és a rosszat ugyanúgy meg lehet jeleníteni ebben a képi világban. Sokszor nem lehet eldönteni, hogy mi a célra vezető út, mikor kell a különböző szellemeket igénybe venni (tehát megkülönböztetik a jót és rosszat, de nincs köztük hierarchia). Ilyen pl. a Fehérlófia c. magyar népmese, ahol a rosszak is részt vesznek a hős kalandjaiban.
Úgy tudom, hogy a túlvilág felosztása mennyországra és pokolra egy későbbi fejlemény, ami a dualista vallások jellemzője. Nemcsak élesen elkülönül a kettő, ráadásul a megközelítési módjuk is megváltozik. Az egyik a tiszta és engedélyezett, a másik a tisztátalan és tiltott. Nyilván teljesen más lélektani hatása van ennek a szemléletnek, mint a korábbinak. (Miközben az emberben lévő, veleszületett késztetések alapjaiban nyilván nem változtak az evolúció során.)
A modern ember egyszerre látja, egymás mellett ezeket az elképzeléseket, mintha átélte volna valamennyi korszakot. Ez egy lehetőség, de ha nincsenek jó közvetítők, magyarázók, akkor egy nagy katyvasz is lehet az egészből a fejekben. És ezen nem segít, ha nyakon öntjük a full materialista hozzáállással, amely szerint "nincs semmi" a földön és egen túl ...
A lényeg, amit mondani akarok, hogy az emberi elképzelés a túlvilágról kezdetben belső élményeken alapul. Aztán jön az a korszak, amelyik mindent mérni akar műszerekkel, láthatóvá tenni az emberi szem számára. Tehát nem lehet azt mondani, hogy az egyik hazudik vagy téved, ezért kell(ene) engedni, hogy mindenki higgyen abban, amelyikben akar.
Ami biztos, hogy a kényszeres valóságosnak éli meg a félelmeit (miközben tudja, hogy konkrét esetben veszély nem fenyegeti!). Ha te könnyen elhagytad a vallásos kényszergondolatokat, valószínűleg nem az volt számodra a legfélelmetesebb.
Van egy fekete-fehér magyar vígjáték, Két emelet boldogság címmel. A szocialista lakáskiosztást figurázzák ki benne, és persze a házban élő családokat is bemutatják.
A fiatal házaspár (Törőcsik Mari-Mécs Imre) éppen mézesheteit éli. A fiatalasszony mindig letakarja a gyerekkori babáját, innen tudják a nézők, hogy elvonultak - szexelni. Tehát a felnőtt nő (?) letakarja a babáját, hogy az ne "lássa", hogy az egykori kislány mit csinál a férjével (egy idegen férfival). Ez persze nem betegség, inkább vicces. Csak szeretnék rámutatni, hogy ilyen apró-cseprő kényszerek, fura szokások, beidegződések bárhol, bármikor kialakulhatnak.
Továbbá van egy értelmiségi házaspár, ahol a férj rendkívül zokon veszi, hogy a felesége eljár dolgozni, és soha nincs meleg kaja. Tovább egy várandós kismama, munkásfeleség, aki senkivel nem beszél az állapotáról, és a végén rosszul lesz. Szóval valamilyen módon a szex körül forog az egész film, anélkül, hogy akár egyetlen szexjelenetet is látnánk. Egyébként a "végzet asszonya" szerepében megjelenik Krencsey Marianne, aki a ház kikapós szépasszonyát alakítja.
Nyilván jellemző a kor didaktikus stílusára, hogy a film végén az ifjú párttikár (Szabó Gyula) kihívja a mentőket, és ezáltal minden jóra fordul. Egyébként a párttitkár a feleségével meg az anyjával és öccsével lakik, tehát ez is egy állandó konfliktusforrást rejt (és persze poénokat a filmben), az együtt élő több generáció.
És abban a korban készült a film, amikor hivatalos ideológia volt a materializmus, sőt a harc az "elavult" vallásosság ellen. A film erénye, hogy nem mutatják be a szexuális élet területét problémamentesnek (bár nyilván a végére kötelező volt valami szocialista típusú nevelést betenni).
Nem írtad, hogy milyen terápián veszel részt, de a példáidból tudnék jó és rossz példákat is felhozni. Az pl. jó, ha első időben hagysz magadnak egy kis távolságot, időt a templomba járással kapcsolatban. Hosszú távon viszont lehet, hogy konfrontálódni kellene azzal, amitől félsz. Nem tudom. Ez csak egy vélemény!
Az is haladásnak tűnik, hogy esetleg kényesebb tartalmú dolgokat is megnézel. Az viszont nekem így elsőre fura, amit így fogalmazol, hogy "a terápiám központi eleme a ...Ezt nem tudom összeegyeztetni a hitemmel". Nem vagyok benne biztos, hogy a terápia lényege az lenne, hogy hitünkkel esetleg ellenkező dolgokat cselekedjünk. Ehhez persze konkrétabban kéne ismerni a terápiádat, hogy mi is hangzott el pontosan.
Gondolj bele, annyi katolikus szaladgál szerte a világban, hát az nem lehet mindegyik beteg! Mégha az egyház dogmái valami beteg dolgot tanítanának is a szexről (nem hiszem, hogy így van), ennyi millió ember nem lehet egyszerre beteg. Én tehát itt inkább azt látom, hogy a kommented további része főleg arról szól, hogy hogyan (nem) viszonyulsz a szexuális késztetéseidhez. Ez egy fiatal embernél nem meglepő (vallástól függetlenül!). Talán nálad az elfojtott szexuális energia kényszerek formájában tört elő. És ez felületesen úgy látszik, mintha (csak) a templombajárás miatt lenne így.
Továbbá arról írsz hosszan, hogy milyen a dogmák szerinti élet, ami elvileg a katolikusoknál alapkövetelmény. (Én is kaptam hasonló nevelést, de más vonulat is volt nálunk.) Sokszor leírtuk már itt, hogy a kényszeres "vallása" a kételkedés. Ezt borzasztó nehéz összeegyeztetni egy dogmatikus egyház alapelveivel, amiről ráadásul kétezer évvel ezelőtt, az ókorban (!) döntött egy maroknyi egyházi ember (az akkori emberi tudás alapján).
Ezt nem azért írtam, hogy kritizáljam a terápiádat! De remélem nem baj, hogy leírtam, hogy itt némi ellentmondást érzek.
Szia. Úgy tudom, az önsegítő csoportoknak is az a lényege, hogy meghallgassák egymást, és nem a direkt tanácsadás. Úgy látom, több olyan dologról írtál, ami másokat is érinthet.
Én az ezotériával voltam úgy, mint te a vallással. Annyi különbséggel, hogy ez nálam nem a gyerekkoromból származó, családból hozott érdeklődés. Természetesen én is tudok megnevezni olyan eszmei dolgot, amivel a családom révén kerültem kapcsolatba, és így vagy úgy viszonyulok hozzá most, de nem erről akarok itt írni.
(Kis kitérő pár szóban az ezotériáról, és amit én láttam belőle: Szóval az ezotériával, mint sokan mások, talán női magazinokban találkoztam először. Nem állítanám, hogy szakértő lettem, de azért sokat foglalkoztam egy időben a témával. Mostanra ez az érdeklődés erősen lecsökkent, illetve utóbbi időben átalakult.
Mai eszemmel én azt látom, hogy ez egy ellenőrizetlen terület. Viszont lehet vele pénzt keresni, könyvek, tanácsadások stb. formájában. Ezért sok a kókler, a sarlatán, és az epigon, aki csak másol. És persze vannak önjelölt guruk, és "messiások". A befogadó közönség pedig igazából kiszolgáltatott, mert nagy részük nem tudja, hogy mit keres, csak "eszi", amit elébe tesznek.
Amit manapság ezotéria néven ismerünk, az eredetileg szerintem azért alakult, hogy amit nem lehet sem a vallás, de még a tudomány eszközeivel sem megmagyarázni, arra adjon valami érthető magyarázatot a mai kor emberének. Pl. a topikban sokat emlegetett Popper Péter igazán érdekes ezoterikus megközelítéseket szokott a videóiban felhozni. Pl. Jézus életéből.)
Na lényeg, hogy nálam is az volt, hogy egy idő után jöttek a kényszergondolatok az ezotériával kapcsolatban. És egy kívülálló könnyen mondja, hogy azzal ne törődjek, mert az úgysem igaz. Viszont az ezoterikus "guruk" egy részében sem szabad megbízni, a fent leírt okok miatt. Én erre is, mint minden más kényszerre, szívből tudom ajánlani a kognitív viselkedésterápiát. Tehát a vallásos kényszerekkel ugyanúgy kell és lehet eljárni, mint az egyéb kényszergondolatokkal és cselekvéssel.
Szia rebcsuli Az hogy az édesanyád szidod meg káromlod szerintem az úgynevezet asszonykodás mert szűlö és gyermek között is létezik rivalizáció amikor egy gyermek bizonyos kort elér . Kezd belöle nő lenni. És már nem ért egyet mindenben az édes anyával . Ezért lehetnek ilyen gondolataid . Amikor pedig a barátodal teszed úgyanezt az is azért van mert nagyon magadba folytod ezzeket a dolgokat . "Aszonykodik" A megoldás az hogy enged szabadjára a dühödet . Azzok az emberek akik szeretnek . Anya barát stb . Így is szeretni fognak .
Korábban már írtam ide, aztán nem nagyon látogattam ezt a fórumot, de most jó lenne valamit kiírni magamból. Több mint egy éve terápiára járok, összességében jobban érzem magam azóta, fejlődök. De néha nagyon elszomorodok. Gyerekkoromban, és még felnőttkorom elején is, minden vasárnap templomba mentem. Imádkoztam, olvastam a Bibliát, igyekeztem kapcsolatban lenni Istennel. Aztán a templomba járást abbahagytam, mert állandóan letargikus állapotba kerültem ott. Szégyelltem magam a szexuális vágyaim, és a romló egyetemi teljesítményem miatt (amiről akkor még nem tudtam, hogy a kényszerbetegség miatt romlott le). Sokféle kényszerem van/volt, különböző intenzitással, de leginkább a szexuális tartalmú kényszergondolatok fogtak vissza. Óvatosan még azt is ki merem jelenteni, hogy ha ez nem lenne, a többi kényszeremmel úgy-ahogy el is lennék. Szóval évek óta végigkísérte az életemet, hogy enyhén perverz szexuális gondolatok nagy erővel a fejembe törnek, és tehetetlen vagyok ellenük, és képtelen vagyok bármi másra figyelni, koncentrálni. A koncentrációm, teljesítőképességem nagyon alacsony olyankor. Emiatt dolgozni se tudok, szüleim tartanak el, ami egyre rosszabb érzés. A terápia sokat kivett a kényszergondolatok erejéből, ez jó. Ami nagyon nehéz, hogy a terápiám központi eleme a szexuális vágyaim elfogadása, a korábbi küzdelem feladása. Ezt nem tudom összeegyeztetni a hitemmel, ahol meg ugye fontos lenne küzdeni a bűnös késztetések ellen. Néha rám tör a félelem, hogy a Pokolra kerülök, mert nem próbálom elhagyni a bűneimet. Sokat javult a kényszeres állapotom, mióta nem törekszem rá, hogy csak olyan filmeket, internetes oldalakat nézzek, amiket Jézus is megnézne. És nem csak hogy nem törekszem, utána sem mondok imákat, hogy Isten bocsásson meg, nem fogadkozok, hogy nem teszem többet. Tudom, hogy meg fogom tenni. Illetve nem zárkózom el a házasságon kívüli szexualitás gondolatától sem, bár erre egyelőre nincs módom, mivel nincs párkapcsolatom, munkanélküli férfiként elég nehéz, főleg hogy nem is nézek ki jól. Van, hogy nagyon félek a Pokoltól, de nem kívánok a terápián változtatni. Önzőségnek tartanám, hogy a szüleimmel tartatom el magam, mert félek a Pokoltól.
Ennyit szerettem volna. Minden jót mindenkinek, köszönöm, aki elolvasta.
Szia! Olyasmiről szól a cikk, gondolom, hogy a kezeletlen hiperaktivitásnak(ADHD) felnőtt korban káros következményei vannak. Harminc évvel ezelőtt Magyarországon nem igazán szűrték a gyerekeket semmiféle zavarra, lelki vagy viselkedéses-tanulási zavarra sem. Akivel nagyobb bajok voltak vagy a szülő elég tájékozott volt, szerintem azokat vitték pszichológushoz.
A hiperaktív vagy figyelemhiányos gyerek viselkedése eléggé feltűnő, nehéz elképzelni, hogy félrediagnosztizálják, de ezek szerint van ilyen. Az már biztos, hogy sokan nem kapnak megfelelő segítséget, vagy csak nagyon rövid ideig tudnak vele foglalkozni.
Szerintem a kényszertől nagyon távol áll ez a zavar, amihez a többi szorongásos betegség (zavar) sokkal közelebb áll. A pánik, fóbiák, tik stb. Erről eszembe jut egyik nagynéném.
Hetven fölötti, és pár éve eladták a hobbikertet, már nem tudták művelni vagy jól jött a pénz, nem tudom. De azért a ház körül pár sor szőlő most is van. De valami nagyon finom, nagyszemű szőlőt képzelj el. Minden szüretkor megtalálják a darazsak, amiket a nagynéném kézzel szokott szétnyomni. Gondolom a mutató- és hüvelykujja közé csippenti a darazsat, és szétmorzsolja. Közben meg van róla győződve, hogy ő allergiás a darázscsípésre. Néha megcsípik, és azt félbevágott vöröshagymával szokta kikezelni. Mármint hogy rányomja a sebére. Múltkor meg volt győződve róla, hogy anafilaxiás sokkot kapott (érezte, hogy dagad a torka?), de a vöröshagyma megmentette. (Ráadásul ez a városban volt, tehát még beszaladt a zöldségeshez, mert ugye nem hord magánál hagymát.)
Szóval azt akarom mondani, hogy a szorongás az alkati dolog szerintem. Ha ilyen típusú az ember, akkor hiába akar hideg fejű, minden helyzetben nyugodt és racionális típusnak látszani. Sokkal fontosabb, hogy megtanuld kezelni a szorongást, és együttélni vele. De ez csak az én véleményem, nem ért ezzel egyet mindenki, még itt a fórumon se.
Sziasztok! Régebben pár kommentem volt itt, most már csak elsősorban olvaslak benneteket. Én is kényszeres vagyok, már jó ideje, nekem a kényszer gondolatok formájában jön és keseriti a napjaimat. Mellette jön egy olyan jellegű szorongás cunami, hogy azt nem kivánom senkinek sem! Mind1, nem is ezért irok most...
Olvastam egy érdekes cikket és komolyan elgondolkoztatott, elsősorban magammal kapcsolatban. A téma a gyerekkori kikezeletlen ADHD és annak felnőttkori hatása. Azt olvastam, hogy sok esetben félrediagnosztizálják az embert és nem- vagy rosszul kezelik, ráadásul 20-30 évvel ezelőtt talán még neve sem volt ennek a zavarnak (direkt nem irtam betegséget). Szerintetek? Ti tudtok erről valamit? Valamelyitek nem indult el esetleg ezen a vonalon?
Sziasztok,Akit érdekel!Február 18-án lesz egy kis (online) összejövetel otthoni idő szerint délután 3 órakor.Akit érdekel a téma, az küldje el jelentkezési szándékát emailcímével együtt a következőre: ilona.lanci@gmail.com
Sajnálom, ha rossz tapasztalataid voltak, de talán nem kéne általánosítani. Én nem mondtam, hogy személy szerint felelősek a "fehér köpenyesek" ezért a helyzetért. Nyilván összetett oka van ennek. Talán az alkoholisták jobban képviselik magukat, a kényszeresek meg csendben, a négy fal között szenvednek, nem tudom. Továbbá az egészségügyi irányítás, különböző lobbiérdekek stb.
Szerintem ebben a vonatkozásban pozitívum, ha jön egy kényszeres, aki a maga "perfekcionista" módján rááll a témára. Nem kellene senkit leszólni csak azért, mert maximalista módon képviseli a betegtársai érdekeit. Loyolai Ignác a mai világban nem újíthatná meg a katolikus egyházat, mert hatalmas elhivatottság van benne? Ez bűn?
Azt te is megállapítod egyébként, hogy Ilona videói jók és informatívak. És szerencsére nem arról van szó, hogy munka vagy gyógyulás helyett szeretné másoknak megmondani, hogy mit csináljanak. Egyszerűen arról van szó, hogy neki erre is marad energiája a saját dolga mellett.
Nem gondolom, hogy ingyen kéne az orvosnak vagy a pszichológusnak a szaktudását felajánlania. Én azt mondom, hogy az érdekérvényesítéshez viszont sok ingyen munkára van szükség (persze ha van miből mellette megélni!). Mert ez nem fontos senki másnak, csak a betegnek, családjának és még esetleg a szakembereknek, akik a betegek tömegeivel foglalkoznak, bizonyára sokszor futószalagszerűen, ahol a kiégés veszélye fenyegetheti őket.
A társadalom felé nyilván számokban kell ezt megjeleníteni (főleg a mai anyagias világban, ahol élünk). Mi éri meg jobban? Az ellátatlan betegek tömegei, ahol táppénzre mennek a súlyosabb kényszeresek vagy eleve segélyen élnek? Aztán ott vannak a járulékos károk, depresszió, teher az ellátórendszeren stb. és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy hány család tönkremehet emiatt. Nem érné meg pénzt fektetni a megelőzésbe vagy a terápiákba, ahol a kényszeres megtanulja az önsegítő trükköket?
Az én kérdéseim továbbra is erre a témára vonatkoznak. Az, hogy esetleg belefutottál olyan önsegítő csoportokba, ahol ok nélkül elutasítottak, azt sajnálom. De én eddig úgy tudtam, hogy a segítő csoport egy jó dolog, és fontos lenne, hogy kényszereseknek is legyenek ilyenek (és ne csak Pesten).
Én köszönöm a kedves hozzászólásokat a videókról! Igazán megtisztelő és tényleg köszönet érte. :)
Nem palástolom, az OCD még mindig jelen van nálam, így az élet (még mindig) sok területén igyekszem a precizitásra. Nem mellesleg ezt apukámtól örököltem is, ami öcsémen is látszik, habár ő nem küzd kényszerbetegséggel.
A napjaim eléggé változóak, de reggelente meditálással vagy yogával kezdek, a beosztásomtól függően pedig munkába megyek. Szabadidőmben sokat olvasok, van amikor pszichológiai könyveket, van amikor regényeket. Emellett elkezdtem lengyelt tanulni, valamint nézegetem a képzéseket, mint pl lifecoach vagy valami hasonló.
Munkámat tekintve konyha tervező vagyok, ami igen sok adattal és precizitással jár. Néha mosolygok magamon, amikor túlságosan is akarok egy egy designt, problémát megoldani. De olyankor ráhagyom.
Esetleg pszichiáterként van valami tapasztalatod a NAC (N-acetyl Cysteine) étrendkiegészítővel kapcsolatban? Nagyobb dózisban kipróbáltam antideprensszáns keverékével, de abba hagytam, túlságosan közömbössé tett. Lehet a többieket is érdekelné a véleményed erről.
A "világnak" csak a PERFEKT, tökéletes ember az érték.
Nincs "szeretet érték", csak anyagi érték.
Bárki, aki kilóg a sorból, az "nem ember", "nem érték" (Tajgetosz efektus), az anyagiakat harácsoló, felhalmozó ember az "EMBER".
----------
Nincs KÉZ, ami feléd nyúlna, ha eltérsz az "anyagot felhalmozó" normától.
Nincsenek KEZEK, ami átfogná a kezed, és azt mondaná: "Mond el, hogy mi "feszít" és keresünk rá megnyugvást."
Nincsenek ilyen szeretet kezek - de van pénzért, sok pénzért megvehető "segítő kezek".
Én beszélek? A pszichiáter? Aki (csak) magas óradíjért segít?
Igen. Én beszélek.
1) Nem ismeritek a pályafutásomat.
2) Ne ítélj addig, amíg nem nem tudod, hogy miről ítélkezel.
----------
35 éve vagyok pszichiáter alkalmazott állami intézményben - tehát nem a teenager-ek táborát szaporítom.:)
És ugyanakkor 30 éve vagyok minden lehetőséget megragadó olyan ember, aki a segítő csoportokat felkeresi és lehetőséget kér a csoport terápiákon való részvételhez. (Nem a hozzászóláshoz, hanem csak a részvételhez.)
Tudjátok, hogy milyen válaszokat kaptam erre a kérésemre legtöbbször?
"Nem kell nekünk egy fehér köpenyes elme turkász."
"Köszönjük, de idiótákból már van elég itt."
"Rendben, de mennyibe van ez nekünk? Mert ingyen ide orvos nem jön."
"Figyelj! Hány éves vagy? Itt a rehabon csak fiatal srácok vannak, te csak elijesztenéd őket."
"OK, aranyos vagy. De mi a paleo diétától minden káros szenvedélytől megszabadulunk."
AA klub: "Semmi gond, öreg! Király vagy. Ilyen öreg piást még úgysem láttunk."
Kék kereszt párbeszéd:
"Bocsánat uram, nincs jól?"
"De, jól vagyok, köszönöm, segíteni szeretnék."
"Senki nem segíthet nekünk, csak az úr Jézus Krisztus."
"Ki az úr? Az Isten, vagy Jézus?"
"Maga egy kekec ember. Ne haragudjon, de nincs szükségünk önre."
Másik, hogy remek interjút találtam a szerzővel, Németh Attila doktorral. Képzeld, azt mondja, hogy Ignácnál már korán megmutatkozott a kényszeres hajlama. Tökéletes katona akart lenni. Csakhogy súlyosan csalódott magában, és ezt olyan csapásnak érezte, hogy alig bírta elviselni.
Másik, kapaszkodj meg, egy kényszeres megújította a katolikus egyházat. Mai világban ő legfeljebb söprögethetne a katolikus katedrális előterében, mint "szegény beteg", hogy más stigmákat ne is említsek. Vagy éppen kritikusai a szemére hánynák, hogy mit foglalkozik azzal, hogy másoknak tart lelkigyakorlatot? Egy beteg ember akar segíteni az egészségeseknek!?;)
(Természetesen más híres embereket meg arra lehetne fölhozni példának, hogy cseszték el az életüket egy betegség miatt, főleg mert kezeletlenül maradtak)
A doktor beszél arról, hogy még a (nem szak)orvosok is ijesztőnek találják a pszichiátriai betegségeket! Ez érthető, mert az tényleg nagyon ijesztő, mikor a súlyos tünetek fennállnak. Ugyanakkor saját tapasztalatom, hogy a laikus akkor se tud mit kezdeni a beteggel, ha az meggyógyult (vagy éppen gyógyult periódusában van, ha visszaeső betegről beszélünk). Mintha bele akarná nyomni vissza a hideg vízbe, ahonnan feljött a beteg. Ezt nyilván nem tudatosan csinálják, csak nem merik elhinni, hogy tényleg megbízhatnak a gyógyulásban. Másoknál túlzott bizalmat figyeltem meg, nem egyszer mondták nekem idegenek, hogy tudják a papírom alapján, hogy diagnózisom van, de az égvilágon semmi elváltozást nem látnak rajtam.
