Kedves olvtársak. Nem véletlenül itt, a tudományos fórumon nyitom meg ezt a topikot. Szeretném, ha a hozzászólók betartanának bizonyos alapvető emberi, tudományos és érveléstechnikai szabályokat. Enélkül nincs vita. (Aki betartja, az vegye úgy, nem mondtam semmit)
Szóval ugorjunk. A lényeg: van-e annak jele, hogy egy Isten tervezte a Világegyetemet?
még egyszer: a fine felvetés nem modell, hanem egy cáfolat. cáfolata annak az állításnak, hogy fizikai mérés támasztja alá háttérváltozós modell megalkothatatlanságát. egyelőre semmi sem támasztja ezt alá, a kérdés nyitott. tehát te tévedtél, amikor azt állítottad, hogy eldöntött kérdésről van szó.
Majd ha nagyobb lesz a detektorok hatasfoka, akkor elo lehet venni a Fine-fele ertelmezest. Addig meg minek. Ez igy csak talalgatas. Levegoben logo elmeletekbol meg van eleg.
Mar regota ismert, hogy a Heisenberg-hatarozatlansag nem csak a meresekre vonatkozik, hanem a reszecskek alapveto tulajdonsaga. Ha az impulzusnak pontos erteket adunk, a hely hatarozatlanna valik es forditva. Mindez szorosan osszefugg azzal, hogy a hullamfuggvenyt felepito hullamok hullamcsomagot alkotnak, es ezeknek a viselkedesebol adodik ez a hatarozatlansag. Egy sikhullamnak pontosan egy osszetevoje van, ami miatt pontosan ismert az impulzusa, energiaja, de a helye teljesen hatarozatlan, kitolti az egesz teret. Ha sok kulonbozo frekvenciaju hullamokat osszeadsz, akkor azok hullamcsomagot alkotnak, aminek egy veges terbeli kiterjedese van. Minel tobb frekvenciabol rakjuk ossze, annal kisebb lesz a csomag merete. A tobb frekvencia nagyobb impulzusbizonytalansagot jelent. Ez tiszta matek.
a bell egyenlőségek sérülésére egyelőre cáfolatlan magyarázat a fine féle argumentum. (azért mondom argumentumnak, mert nem elmélet, csak egy példa, hogy meg lehet magyarázni a bell egyenlőtlenségek sérülését rejtettparaméteres modellel.)
A Bell-egyenlotlenseg serult a kiserletek alapjan. Ez a qm melett szol. Ellene jelenleg semmi. A veletlenszeruseg nem lehet bizonyitott. Meg egyaltalan, mi az hogy a veletlenszeruseg bizonyitott? Meg sokszor olvashattal mar itt is arrol, hogy igazan bizonyitani semmit nem lehet.A qm nel jelenleg nincs jobb,.
Ok. És ismerem Stephen Hawking: Isten mégis kockázik c. könyvét. Azt azonban nem értem, miért következik a px.ax=állandó határozatlansági relációból az, hogy Isten is kockázik, és ő is csak úgy "hasára üt". A hat. rel. inkább csak azt mutatja, hogy nem tudjuk vizsgálni egyszerre egy részecske helyzetét és sebességét is pontosan.
hát ezt inkább a kvantumfizika topkban kéne vitatni de azért megkérdem itt "Sot, a fotonnal a kisugarzas helyen is egy van belole, es a becsapodasnal is. Csak a kozbulso _palyakon_ letezhet sokszorositva." honnan vetted ill. mire alapozod ? :)
En nem mondtam hogy kizar barmit is ,csak hogy helyesen irja le a vilagunk. Tudom vannak probalkozasok, de nem hinnem hogy a kvantummechanikai hullamfuggveny mogott valami melyebb valosag lehet, mert az maskepp viselkedne.
ez sajnos nem áll fenn. a kvantumachanika hiába bizonyult eredményesnek, nem zárja ki más egyéb, szintén helyes modellek létezését, amik lehetnek determinisztikusak.
A kvantummechanika mar bizonyitott, az helyesen irja le a valosagunkat. Einstein tevedett, isten kockazik. A teridorol pedig nem lehet ennyire biztatoan beszelni. Ugyan helytallo a modell, de nem tudni mit is ir le valojaban.
Ha a macskad helyen valojaban egymillio macska van, de ezredmillimeter vagy meg kisebb helyzeti elteressel, az semmit nem valtoztat a dolgokon. Ugyan annyit fog enni. A viccet felreteve hozza kell tenni, hogyha megfigyeled, akkor mindenkepp csak egyet lathatsz ezekbol. A mi vilagunkban egy realizalodhat ezek kozul. Sot, a fotonnal a kisugarzas helyen is egy van belole, es a becsapodasnal is. Csak a kozbulso _palyakon_ letezhet sokszorositva. A macskanak nincs ilyen rejtett palyaja.
Nem maga a terido gorbul, csak a testek ugy viselkednek, mint ahogy a modell josolja. A fotonnal azt irtam, hogy maga a foton hullamfuggvegy modellje sokkal inkabb maga a foton mint barmi mas, de a teridonel ez nem igaz. Ott nem tudsz ramutatni semmire, hogy na, ez a terido. Ameddig nincs meg a kapcsolata a kvantummechanikaval, addig nem tudjuk megmondani, hogy mit ir le a terido modell. Ezt maga Einstein is hasonloan gondolta.
Ha letezik is a macskanak tobb alternativaja, az a Heisenberg-hatarozatlasag miatt iszonyatosan kis terbeli eltereseket jelent, ami megkulonboztethetetlenne teszi azt szamunkra. Nem tudjuk megkulonboztetni a macska alternativait, emiatt szamunkra csak egy letezik.
Vagy inkább csak nem tudjuk elképzelni. Hallottál már az Einstein-féle relativitáselméletről? Akkor képzelj el egy hálót (3D-set), amely meggörbül a nagy tömegű testek közelében. A tér és az idő egybe tartozik, tehát ha van térdimenzió, van idődimenzió is. A meggörbítés helyén megváltozik az idő is.
Egy fotonnak talan lehet tobb multja, de a macskanak biztos hogy csak egy multja van.Ennyire komolyan venni egy elmeletet szerintem mar tulzas.
Ha egy fotonnak van, miért ne lehetne a macskának is. Épp most beszéltünk a multiverzumokról. Miben különbözik a macska és a foton? (nehogy azt mond, hogy az egyik élő, a másik meg nem, mert nincsenek éles határok, csak néhol)
Attol hogy egy negyedik terbeli dimenziokent irjuk le az idot, nem azt jelenti, hogy az tenylegesen egy terbeli dimenzio, hanem azt, hogy ugy viselkedik mintha az lenne. De nincs olyan hogy idodimenzio.
"Eszerint a dolgoknak nem csak egyetlen, hanem az összes lehetséges történelme létezik. Egy adott történelem valószínűsége a legtöbb esetben kizárja a tőle csak elenyészően különböző"
Egy fotonnak talan lehet tobb multja, de a macskanak biztos hogy csak egy multja van.Ennyire komolyan venni egy elmeletet szerintem mar tulzas.
Ez a fejezet nem arról szól, hogy hiszek-e Istenben, vagy sem. Ehelyett ismertetni szeretném, hogy véleményem szerint hogyan lehet megérteni a világegyetemet, és mit jelent egy "mindenre érvényes" nagy egyesített elmélet? A kérdés valóban bonyolult. A filozófusok, akiknek az ilyen jellegű kérdések tanulmányozásával és megvitatásával kellene foglalkozniuk, nem rendelkeznek megfelelő matematikai ismeretekkel ahhoz, hogy a modern elméleti fizika fejlődésével lépést tudjanak tartani. Létezik azonban a filozófusoknak egy olyan alosztálya is, az úgynevezett tudományfilozófusok, akik jobb előképzésben részesültek. A tudományfilozófusok nagy része szakmájában sikertelen fizikus, aki nem képes új fizikai elméletek kidolgozására, hanem ehelyett inkább a fizika filozófiai kérdéseivel foglalkozik. A tudományfilozófusok még mindig a század első éveinek tudományos elméleteiről, főként a relativitásról és a kvantummechanikáról vitatkoznak, a fizika legújabb eredményeivel nem kerülnek kapcsolatba.
Lehet, hogy egy kicsit keményen bánok a filozófusokkal, de ők sem viselkednek túl kedvesen velem. Elméletemet naivnak és együgyűnek nyilvánították. Engem pedig felváltva nominalistának, instrumentalistának, pozitivistának, realistának és számos egyéb istának kiáltottak ki. A rágalmazva cáfolás módszerét alkalmazták, amely szerint ha az elméletet be lehet sorolni valamilyen kategóriába, a cáfolatot már nem is kell részletesen kifejteni. Valamennyien ismerjük az efféle izmusok végzetes tévedéseit.
Azok az emberek, akik az elméleti fizika tényleges eredményeit megalkotják, nem is gondolnak azokra a kategóriákra, amelyeket a filozófusok és a tudománytörténészek később kitalálnak nekik. Biztos vagyok benne, hogy Einsteint, Heisenberget és Diracot nem érdekelte, hogy vajon realistának vagy instrumentalistának minősülnek-e. Csak az foglalkoztatta őket, hogy a létező elméletek ellentmondanak egymásnak. Az elméleti fizika fejlődése szempontjából sokkal fontosabb tényezőt jelentett a logikusságra és ellentmondásmentességre való törekvés, mint a kísérleti eredmények. Egyébként sok elegáns és csodálatos elméletet elvetettek már, mert nem állt összhangban a megfigyelésekkel, de nem ismerek egyetlen fontosabb elméletet sem, amely kizárólag kísérleti eredmények alapján alakult volna ki. Először mindig az elmélet jön létre, mert elegáns és ellentmondásoktól mentes matematikai modellre van szükség. Az elmélet lehetőséget nyújt bizonyos előrejelzésekre, amelyeket megfigyelésekkel lehet ellenőrizni. Ha a megfigyelések összhangban állnak az előrejelzésekkel, ez nem jelenti az elmélet igazolását, de az elmélet fennmarad és alkalmazásával újabb előrejelzéseket lehet készíteni, ezeket pedig újabb megfigyelésekkel lehet ellenőrizni. Ha viszont a megfigyelések nem egyeznek az elméleti előrejelzésekkel, akkor az elméletet elvetik.
Valószínűleg inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy feltehetően ez történik. A gyakorlatban az emberek nagyon vonakodva adják fel azt az elméletet, amelynek kidolgozásába sok időt és energiát fektettek. Általában inkább a megfigyelések pontosságában kételkednek. Ha ez nem vezet eredményre, akkor megpróbálják az adott esetre módosítani az elméletet. Előfordul, hogy az elmélet építménye csúnyán recsegni-ropogni kezd. Ekkor aztán valaki új elmélettel áll elő, amely a kényelmetlen megfigyeléseket elegáns és természetes módon megmagyarázza. Jó példa erre az 1887-ben elvégzett Michelson-Morley-kísérlet, amely szerint a fény sebessége mindig azonos - függetlenül attól, hogy a fényforrás vagy a megfigyelő mozog-e, vagy sem. Ez a megfigyelés képtelenségnek tűnt. Ha valaki a fény felé halad, annak azt kellene észlelnie, hogy a fény nagyobb sebességgel terjed, mint abban az esetben, ha a megfigyelő a fénnyel azonos irányban mozog; a kísérletek során viszont mindkét irányban mozogva pontosan ugyanazt a sebességet mérték. Az ezt követő tizennyolc év során számos kutató, pl. Hendrik Lorentz és George Fitzgerald megpróbálta ezt a kísérleti eredményt a térről és az időről akkoriban elfogadott elgondolások keretein belül értelmezni. Az adott esetre vonatkozó posztulátumokat vezettek be, pl. feltételezték, hogy a nagy sebességgel mozgó testek megrövidülnek. A fizika egész felépítménye csúnyává és nehézkessé vált. És ekkor (1905-ben) Einstein egy sokkal tetszetősebb elgondolást terjesztett elő, amelyben az idő nem különálló és független dolog, hanem a térrel együtt téridőnek nevezett négydimenziós rendszert alkot. Einsteint nem annyira a kísérleti eredmények vezették erre az elgondolásra, hanem inkább az a vágy, hogy ellentmondásmentes módon összeillesszen két fizikai elméletet. E kettő az elektromos és mágneses térre vonatkozó törvényeket, valamint a testek mozgására vonatkozó törvényeket meghatározó elmélet volt.
Azt hiszem, 1905-ben sem Einstein, sem bárki más nem volt igazán tudatában annak, hogy milyen egyszerű és milyen elegáns a relativitás új elmélete. Teljesen forradalmasította az időről és a térről alkotott elképzelésünket. Ez a példa jól szemlélteti, milyen bonyolult dolog tudományfilozófiai szempontból realistának lenni, hiszen az, amit realitásnak tekintünk, az elfogadott elméletektől is függ. Biztos vagyok benne, hogy Lorentz és Fitzgerald realistának tekintették magukat, mikor a fénysebességgel kapcsolatos kísérleteket megpróbálták Newton elméletének megfelelően az abszolút térben és abszolút időben értelmezni. Úgy tűnt, ezek a térről és időről alkotott elképzelések megfelelnek szokásos realitásérzetünknek. Ma mégis egészen más a véleményük azoknak, akik ismerik a relativitáselméletet. Egyelőre ugyan még nyugtalanító kisebbségben vagyunk, de nekünk kellene terjeszteni az ilyen alapvető fogalmak, mint a tér és az idő modern jelentését.
Hogyan lehet a realitás filozófiánk alapja, ha elméleteinktől függ, hogy mit tekintünk reálisnak? Én realistának tartom magam abban az értelemben, hogy úgy gondolom, létezik körülöttünk a világegyetem, amely arra vár, hogy tanulmányozzuk és megértsük. Szerintem egyszerűen időpocsékolás azzal a szolipszista (szélsőségesen szubjektív idealista) állásponttal foglalkozni, amely szerint minden csak a képzeletünk teremtménye. Senki sem ezen az alapon érvel. De a világegyetem esetében elmélet nélkül egyszerűen nem tudjuk felismerni, mi a valóság, a realitás. Ezért az a véleményem, amit egyébként együgyűnek és naivnak nyilvánítottak, hogy a fizikai elméletek egyszerűen matematikai modellek, amelyeket a kísérleti eredmények leírására használunk. Egy elmélet akkor jó, ha modellként elegáns, ha nagyszámú ismert megfigyelést helyesen ír le és ha képes előre jelezni újabb megfigyelések eredményeit. Ezen túlmenően nincs értelme feltenni azt a kérdést, hogy megfelel-e a valóságnak, mivel nem tudjuk, mi az elmélettől független valóság. A tudományos elméletek ilyen felfogása miatt lettem instrumentalista vagy pozitivista - mint említettem, mindkettőnek kikiáltottak már. Az, aki pozitivistának nevezett, még azt is hozzátette, hogy a pozitivizmus tudvalevően kiment már a divatból - a rágalmazással történő cáfolás újabb példája. Talán a pozitivizmus mint a közelmúlt intellektuális hóbortja valóban kiment a divatból, de az általam körvonalazott pozitivista álláspont továbbra is az egyetlen lehetséges megközelítésnek tűnik azok számára, akik új törvényeket és új módszereket keresnek a világegyetem leírására. Nem lehet közvetlenül a valósághoz fordulni, mert a modellektől függetlenül nem tudunk képet alkotni róla.
Véleményem szerint a modelltől független valóságba vetett hit az alapvető oka annak, hogy a tudományfilozófusoknak a kvantummechanika és a határozatlansági elv problémát jelent. Vegyük a Schrödinger macskájának nevezett híres gondolatkísérletet. Eszerint egy macskát dobozba zárnak, a dobozra pedig fegyvert irányítanak. A fegyver akkor sül el, ha egy radioaktív atommag elbomlik. Ennek az eseménynek a valószínűsége ötven százalék. (Manapság senkinek nem jutna eszébe, hogy ilyen kísérletet merjen javasolni, még gondolatkísérlet formájában sem, de Schrödinger idejében még keveset lehetett hallani az állatvédőkről.)
Ha a dobozt kinyitjuk, a macskát élve vagy holtan találjuk, a doboz kinyitása előtt azonban a macska kvantumállapota a halott és az élő állapot keveréke. Ezt az eredményt néhány tudományfilozófus szerint nagyon nehéz elfogadni: Azzal érvelnek, hogy a macska nem lehet félig halott, félig pedig élő, ugyanúgy ahogy félig terhes sem lehet senki. Problémájuk onnan adódik, hogy hallgatólagosan a valóság klasszikus fogalmát alkalmazzák, amely szerint minden dolog egyetlen meghatározott előzmény következménye. A kvantummechanika lényege viszont éppen az, hogy a valóságot másképp szemléli. Eszerint a dolgoknak nem csak egyetlen, hanem az összes lehetséges történelme létezik. Egy adott történelem valószínűsége a legtöbb esetben kizárja a tőle csak elenyészően különböző történelmek valószínűségét is; bizonyos esetekben azonban a hasonló történelmek valószínűsége egymást erősíti és ilyenkor a nagyobb valószínűségű történelmek egyikét figyelhetjük meg a dolog előzményeként.
Schrödinger macskájának esetében a doboz kinyitása előtt két nagyobb valószínűségű múlt létezik. Az egyikben a macskát lelövik, a másikban a macska életben marad. A kvantumelmélet szerint mindkét lehetőség fennáll. Néhány filozófus azonban ebbe nem tud belenyugodni, mert vakon feltételezi, hogy a macskának csak egyetlen múltja lehet.
Az idő jellege is olyan terület, amelynek esetén a fizikai elméletek határozzák meg a valóságról alkotott fogalmainkat. Régebben magától értetődőnek tekintettük, hogy az idő örökké előrehalad, bármi történjen is. A relativitáselmélet azonban összekapcsolta az időt a térrel és kimondta, hogy a világegyetemben található anyag és energia hatására mind az idő, mind a tér torzulhat, azaz görbült lehet. Ezért az időről alkotott képünk megváltozott, mai felfogásunk szerint az idő nem független a világegyetemtől, hanem éppenséggel a világegyetem alakítja. Már az is elképzelhető, hogy egy bizonyos időpontot megelőzően az idő definiált fogalma egyszerűen még nem is létezett. Időben visszafelé haladva olyan áthatolhatatlan akadályba, szingularitásba ütközhetnénk, amelyen lehetetlen túljutni. Ha ez lenne a helyzet, nem lenne értelme feltenni a kérdést, ki vagy mi hozta létre illetve okozta az ősrobbanást. Ha oksági viszonyról vagy teremtésről beszélünk, hallgatólagosan feltételezzük, hogy az idő az ősrobbanás szingularitása előtt is létezett. Huszonöt éve tudjuk, hogy az időnek Einstein általános relativitáselméletéből következően tizenötmilliárd évvel ezelőtt egy szingularitásban kellett kezdődnie. A filozófusok azonban még mindig nem tudták ezt felfogni. Még mindig a kvantummechanika hatvanöt évvel ezelőtt lefektetett alapjait boncolgatják. Nem veszik észre, hogy a fizika súlypontja ma már egész más területre tevődött át.
Még ennél is rosszabb a helyzet a képzetes (imaginárius) idő matematikai fogalma körül, amelynek felhasználásával Jim Hartle és jómagam javasoltuk, hogy a világegyetemnek sem kezdete, sem vége nincs. A képzetes idő fogalmának használata miatt egy tudományfilozófus aztán durván megtámadott. Azzal érvelt, hogyan lehet a képzetes időhöz hasonló matematikai trükknek bármi köze a valós világegyetemhez. Véleményem szerint ez a filozófus nem volt tisztában a valós és a képzetes számok matematikai fogalma, valamint a valós és képzetes szavak hétköznapi jelentése közötti különbséggel. Ez a példa is jól megvilágítja az általam felvetett kérdést: hogyan ismerhetnénk a valóságot az értelmezésére használt elméletektől és modellektől függetlenül?
A relativitáselmélet és a kvantummechanika területéről vett fenti példákon azt akartam bemutatni, milyen kérdésekkel találja szemben magát az ember, ha a világegyetemről próbál képet alkotni. Ebből a szempontból nem lényeges, hogy a hallgatóság vagy az olvasó érti-e a relativitáselméletet és a kvantummechanikát, sőt még az sem, hogy a két elmélet egyáltalán helyes-e. Remélem, sikerült érzékeltetnem, hogy a világegyetem megértésének egyetlen módja - legalábbis az elméleti fizikusok számára - egyfajta pozitivista megközelítés, amely az elméletet modellnek tekinti. Bízom benne, hogy sikerülni fog olyan ellentmondásmentes modellt találnunk, amely mindent leír a világegyetemben. Ha ez bekövetkezik, valódi diadalt jelent majd az emberiség számára.
Feltételezi, hogy az Ősrobbanás előtt nem voltak fizikai események. Ezt nevezhetném akár munkahipotézisnek is, ha ezek után tényszerű vizsgálatokat végezne. De helyette tovább álmodozik.
Pedig láttam már olyan világmodellnek a bemutatását is, ahol két mienkhez hasonló Univerzum ütközését modellezték. Kijött a modellből az ősrobbanás. Ebből azt a következtetést azért le lehet vonni, hogy ez az ütközés esetleg lehetséges is. Nem érdekes most hogy így is történt, a lényeg hogy lehetséges lenne.
Ezek után nem jogos az a kijelentés, hogy az idő az Ősrobbanással kezdődött. Vagy elkezdődött vagy nem, egyébként kisnyúl, aminek se füle se farka :-)
Egyébként nagyon szigorú tudós, úgyhogy szerintem nem ezt teszi. Az a probléma vele, hogy nem írja le, hogyan kapta a konklúziót. Lehet, hogy valamit megint kifelejtett elmondani, vagy talán meg akart minket kímélni tőle.
Hát igen, tipikus példája annak, ha valaki egy hipotézisre hipotézist tesz. Ez még elviselhető is. De hogy valaki egy hipotézisre hipotézisek láncolatát fűzze fel, az már több mint merészség szerintem. Hawking pedig ezt teszi.
Feltételezi, hogy az Ősrobbanás előtt nem voltak fizikai események. Ezt nevezhetném akár munkahipotézisnek is, ha ezek után tényszerű vizsgálatokat végezne. De helyette tovább álmodozik.
Pedig láttam már olyan világmodellnek a bemutatását is, ahol két mienkhez hasonló Univerzum ütközését modellezték. Kijött a modellből az ősrobbanás. Ebből azt a következtetést azért le lehet vonni, hogy ez az ütközés esetleg lehetséges is. Nem érdekes most hogy így is történt, a lényeg hogy lehetséges lenne.
Ezek után nem jogos az a kijelentés, hogy az idő az Ősrobbanással kezdődött. Vagy elkezdődött vagy nem, egyébként kisnyúl, aminek se füle se farka :-)
Aki pedig nem tud angolul, az itt olvashatja a fordítást, melyet aWay-nek köszönhetünk.
Hubble megfigyelései azt sugallták, hogy volt egy olyan időpont, a Nagy Durr, amikor a világegyetem végtelenül kicsi és sűrű volt. Ilyen körülmények között a tudomány összes torvénye, és így az előrejelzési képessége is kudarcra van ítélve. Ha voltak is korábbi pillanatok, nem voltak képesek befolyásolni a jelenkori történéseket. A létezésük figyelmen kívül hagyható, mert nincsenek megfigyelhető következményeik. Akár azt is mondhatnánk, hogy a big bang iedjén kezdődött az idő, olyan értelemben, hogy korábbi időpontok egyszerűen nincsenek definiálva. Fontos hangsúlyozni, hogy az idő ilyen kezdete nagyon különbözik azoktól az elképzelésektől, amiket korábban fontolóra vettünk. Egy nem változó világegyetemben az idő kezdete olyasmi, amit csak valamilyen külső lény képes létrehozni, a kezdetre fizikailag nincsen szükség. úyg is mondhatnánk, hogy Isten bármikor elkészíthette azt. Másrészt viszont, amennyiben a világegyetem tágul, talán vannak fizikai okai annak, hogy miért is kell, hogy legyen egy kezdet. Elképzelhetnénk, hogy a világegyetemet Isten teremtette a nagy durr időpontjában, vagy talán később, de úgy elrendezve, hogy úgy tűnjön, hogy volt a nagy bumm az elején, de azt gondolni, hogy a nagy bumm előtt teremtette, értelmetlen dolog lenne. A táguló világegyetem nem zárja ki egy teremtő létét, de korlátokat szabb arra, hogy mikor is történhetett a teremtés!
A hetvenes években főleg fekete lyukakat tanulmányoztam, de 1981-ben újra feltámadt az érdeklődésem az univerzum keletkezésével és végzetével kapcsolatos kérdések iránt, amikor egy, a jezsuiták által szervezett konferencián vettem részt a Vatikánban. A Katolikus Egyház nagy hibát követtett el Galileivel, amikor törvénnyel próbált szabályozni egy tudományos kérdést, kijelentve, hogy igenis a Nap kering a Föld körül. Most, évszázadokkal később, úgy döntött, hogy jónéhány szakember véleményét kikéri kozmológiai kérdésekben. A konferencia végén a résztvevők egy audienciák kaptak a pápától. Azt mondta, hogy helyénvaló tanulmányozni a világegyetem big bang utáni fejlődését, de nem szabad a big bang-be belepillantani, mert az volt a Teremtés pillanata, és így Isten munkája. Örültem, hogy nem ismerte a konferencián elhangzott beszédem témáját, azt a lehetőséget, hogy a világegyetem lehet korlátos, mégis határ nélküli, és így lehetséges, hogy nincs kezdete, nem létezik a Teremtés pillanata. Nem nagyon kívántam Galilei végzetében osztozni, akivel erős közösséget érzek, részint azért is, mert pontosan 300 évvel a halála után születtem!
Egyébként a Stephen W. Hawking c. topikomban többmindent találtok:
És az is lehet, hogy a dolgokat rosszul értelmeztem.
pl.:
Hubble's observations suggested that there was a time, called the big bang, when the universe was infinitesimally small and infinitely dense. Under such conditions all the laws of science, and therefore all ability to predict the future, would break down. If there were events earlier than this time, then they could not affect what happens at the present time. Their existence can be ignored because it would have no observational consequences. One may say that time had a beginning at the big bang, in the sense that earlier times simply would not be defined. It should be emphasized that this beginning in time is very different from those that had been considered previously. In an unchanging universe a beginning in time is something that has to be imposed by some being outside the universe; there is no physical necessity for a beginning. One can imagine that God created the universe at literally any time in the past. On the other hand, if the universe is expanding, there may be physical reasons why there had to be a beginning. One could imagine that God created the universe at the instant of the big bang, or even afterwards in just such a way as to make it look as though there had been a big bang, but it would be meaningless to suppose that it was created before the big bang. An expanding universe does not preclude a creator, but it does place limits on when he might have carried out his job! [Stephen Hawking, A Brief History of Time (New York: Bantam, 1988), pp. 8-9.]
Throughout the 1970s I had been mainly studying black holes, but in 1981 my interest in questions about the origin and fate of the universe was reawakened when I attended a conference on cosmology organized by the Jesuits in the Vatican. The Catholic Church had made a bad mistake with Galileo when it tried to lay down the law on a question of science, declaring that the sun went round the earth. Now, centuries later, it had decided to invite a number of experts to advise it on cosmology. At the end of the conference the participants were granted an audience with the pope. He told us that it was all right to study the evolution of the universe after the big bang, but we should not inquire into the big bang itself because that was the moment of Creation and therefore the work of God. I was glad then that he did know the subject of the talk I had just given at the conference -- the possibility that space- time was finite but had no boundary, which means that it had no beginning, no moment of Creation. I had no desire to share the fate of Galileo, with whom I feel a strong sense of identity, partly because of the coincidence of having been born exactly 300 years after his death! [Stephen Hawking, A Brief History of Time (New York: Bantam, 1988), pp. 115-16.]
