Flavio Altamura, a Tübingeni Egyetem munkatársa és kollégái friss tanulmányukban Németország legkorábbi emberi lábnyomait ismertetik – olvasható a Phys.org-on megjelent közleményben. A nyomokat Schöningennél találták meg, a helyi őskőkori lelőhely mintegy 300 ezer éves. A maradványok a Homo heidelbergensistől származhatnak, az emberi nyomok mellett állatiakat is feltártak a környéken.
A helyszínen egykor egy nyír- és fenyőerdő, valamint egy tó feküdt, az állatok és emberek ennek iszapos partján gyűltek össze. „Ezek a nyomok a rétegtani, régészeti, paleontológiai és paleobotanikai elemzésekből származó információkkal együtt betekintést nyújtanak a paleokörnyezetbe és az egykor ezen a területen élt emlősök összetételébe” – mondta Altamura, hozzátéve, hogy három nyomsort emberek, feltételezhetően a Homo heidelbergensis hagyott hátra.
A nyomok közül kettő fiatal emberektől származhat, úgy tűnik, nem férfi vadászok, hanem egy család nyomaira bukkantak. Az évszaktól függően a tó körül különböző táplálékok, így gyümölcsök, hajtások vagy gombák lehettek elérhetőek. Az új eredmények megerősítik azt a korábbi feltételezést, hogy a Homo heidelbergensis sekély vizű tavak és folyók partján élt.
Egy portugáliai lelőhelyen előkerült maradványok sokat elárulnak elődeink étrendjéről.
Az adatok alapján a neandervölgyiek a modern emberekhez hasonlóan tengeri táplálékokat is fogyasztottak – számol be a BBC. Sok szakértő korábban úgy vélte, hogy csak közvetlen felmenőink voltak képesek a vizekből élelmet gyűjteni.
A neandervölgyiek 106-86 ezer éve éltek a Setúbal környékén fekvő Figueira Brava barlangjában. A helyi leletek arról árulkodnak, hogy az ősi emberek kagylókat, rákokat, halakat – így cápákat –, delfineket, fókákat és tengeri madarakat is fogyasztottak. João Zilhão, a Barcelonai Egyetem munkatársa és csapata arra jutottak, hogy a tengeri táplálékok a helyi neandervölgyiek étrendjének mintegy 50 százalékát tették ki, ezen kívül szárazföldi állatok, például szarvasok húsát is ették.
A régészeti bizonyítékok alapján a tengeri élelemforrásokat elsőként 106 ezer éve hasznosították az emberek Afrika déli részén. Egyes kutatók úgy vélik, hogy ezek a táplálékok a zsírsavakon keresztül nagyban hozzájárultak az agy fejlődéséhez. Ezt arra alapozzák, hogy a korszakban jelentősen nőtt fajunk kreativitása.
Úgy tűnik, a Figueira Brava-i neandervölgyiek is sok tengeri táplálékot vettek magukhoz. A lelőhelyen kagylókból rakott halmokat is találtak, ami a szervezettség jele lehet.
Ötezer évvel ezelőtt ülhettek először lóra az emberek – derült ki egy a Science Advances című szakfolyóiratban pénteken megjelent tanulmányból.
A tanulmány szerzői szerint erre utalnak azok a jellegzetes nyomok, amelyeket a Jamnaja-kultúrához tartozó emberek maradványain találtak. A kutatócsoport összesen 24 olyan ember csontvázát vizsgálta meg, amelyeket a mai Bulgária, Románia és Magyarország területén találtak a régészek.
Ez valószínűleg a legkorábbi ismert bizonyíték arra, hogy az emberek hátasként használták a lovakat. A lovak háziasításának első bizonyítékai körülbelül 5500 évesek. Először valószínűleg húsukért és tejükért tartották az állatokat. Jelenlegi ismereteink szerint a lovakat már négyezer évvel korábban befogták a szekerek elé, és nagyjából ebből a korszakból származnak a lovaglásra utaló első képi bizonyítékok is.
A lovak hátasként való használatának köszönhetően az ember nagyobb távolságokat tudott megtenni, és könnyebbé vált a felfedezés, a kultúrák találkozása, illetve a kereskedelem, de a háború és a vándorlás is.
A kutatók azonban bizonytalanok abban, hogy mikor is ült az ember először lóra. Martin Trautmann és csapata a Helsinki Egyetemről ezért azt vizsgálta, hogy megtalálhatók-e a lovagláshoz köthető, jellegzetes törések és deformitások az általuk tanulmányozott emberi maradványokon, különösen a combcsontokon, a csigolyákon és a medencecsontokon. Kutatásukból kiderült, hogy kilenc ember valószínűleg rendszeresen lovagolt.
„Eredményeink összességében megerősítették, hogy a Jamnaja-kultúra néhány tagja számára a lovaglás már ötezer évvel ezelőtt rendszeres tevékenység volt” – írták a szakértők.
Igen. Ezek a történészi becslések egyes dolgok feltalálásáról elég konzervatívak szoktak lenni. Nem csoda hogy simán lenyomták a neandervölgyieket, nyíllal sokkal hatékonyabb vadászni.
Egy dél-franciaországi sziklabarlangban olyan leleteket fedeztek fel, amelyek arra utalnak, hogy a Homo sapiens 40 000 évvel korábban lőtt kőből készült lövedékekkel Európában, mint azt korábban gondolták – írja a Gizmodo egy, a Science.org-on megjelent tanulmány alapján.
A Laure Metz, az Aix-Marseille Egyetem és a Connecticuti Egyetem régésze vezette kutatócsoport a Rhône folyó völgyének közelében található Grotte Mandrin nevű helyen 852 leletet találtak, köztük vágott kőhegyeket, pengéket és pattintott köveket, amik a kutatók szerint arra utalnak, hogy az ott élő ősi emberek lövőfegyvereket használtak. A kutatócsoport tanulmánya arra a tavaly megjelent tanulmányra épül, amely 54 ezer éves fogak alapján állapította meg ezen a helyen az ősember jelenlétét.
Először mi szolgáltattuk a legkorábbi bizonyítékot az első Homo sapiens Európába érkezésére, ami 10-12 évezreddel korábban történt, mint ahogyan azt korábban ismertük” – fogalmazott Laure Metz a Gizmodónak küldött emailben. „A kőelemek funkcionális elemzései alapján azt látjuk, hogy ezek az első modern emberek tökéletesen elsajátították az íjászatot, ami mintegy 40 000 évvel tolja ki e figyelemre méltó technológiák eurázsiai eredetét” – tette hozzá.
A sziklabarlangban különböző formájú és méretű, élesen megmunkált köveket találtak. A hegyek mérete és a vágásuk módja segített a kutatóknak következtetni a lehetséges felhasználási módjukra. A nagyobb hegyeket például lándzsák végére erősíthették, míg a kisebb hegyek a csapat elemzése szerint az íj- és nyílvessző-technológiáknak feleltek meg.
Íjra utaló nyomokat nem találtak a lelőhelyen, de ennek minden bizonnyal megvan a maga oka: „Az íjkészítési technológiák alapvetően romlandó anyagok használatán alapulnak; fa, rostok, bőr, gyanta és inak, amelyek ritkán maradtak fenn az európai paleolitikus lelőhelyeken, és megnehezítik e technológiák régészeti felismerését” – fogalmazott Metz.
A különbséget az Australopithecusok és a Homok közt a felegyenesedés mikéntje képezi!
- az A. esetében, ők képesek voltak két lábon is járni (ezt rengeteg emlős, sőt hüllő is megteszi, a madarakról nem is beszélve), de nem hosszú távon s nem állandó jelleggel, s pláne nem gyorsan; az ok a lábfej szerkezetében keresendő: lúdtalpúak voltak, tenyérszerű talppal, fogó nagylábujjal! Mint a mai emberszabású majmoknál is;
- a H. esetében már létrejön a a talp boltozatosága és a nagylábujj előre tolódásával a többi ujjakkal egyszintre s a fogóképességének lecsökkenése és helyette a láb támaszkodását bíztosítja (a lábujjhegyre emelkedést lehetővé téve), no meg minden más alkati következménnyel, amelyeknek csak a kezdeményei vannak meg az A.-nál, illetve a majmoknál (boka, térd, csipőizület jellege, medence alakja, gerincgörbületek, nyakszirtibütykök helye a koponya alján, stb).
A spanyolországi leletnek ( valamint a krétai, arab félszigetieknek) a jelentősége, hogy végre leválasztja az emberi evolúciót az eddigi hivatalosnak tekinthető Leakey-féle afrikai eredetről!
A mezolitikum és a neolitikum határán tapasztalható méret- és súlynövekedés bizonyos európai régiókban egybeesett a laktóztolerancia elterjedésével – állítja egy több ezer régészeti lelet elemzésén alapuló tanulmány, amelyet a New Scientist ismertet.
Az amerikai, brit, kanadai, kínai, lett és szerb kutatók által jegyzett összehasonlító vizsgálatban 366 régészeti lelőhely 3507 csontvázának adatait vetették össze. Az elmúlt 30 ezer évből származó maradványok arról árulkodnak, hogy a férfiak és nők átlagos testmagassága és -tömege globálisan a 8000 és 6000 évvel ezelőtti időszakra érte el a minimumot. Közép-Európában azonban 7000 és 4000 évvel ezelőtt, míg Észak-Európában 8000 és 2000 évvel ezelőtti periódusban a kor átlagánál jóval nagyobbra nőttek az emberek. Bizonyított, hogy Közép-Európában 7400 évvel ezelőtt már javában tartottak állatokat tejtermelési célokra is.
A szerzők szerint az európai kontinens lakóinak testméretnövekedését a tejivás segítette. A népességet jellemző laktóztolerancia lehetővé tette, hogy ínséges időkben is megfelelő minőségű és mennyiségű tápanyaghoz jussanak a szarvasmarhafélék tejéből.
Úgy tűnik, a kutatók végre rájöttek, mi okozta a neandervölgyi ember kihalását. A Palaeo Anthropology című folyóiratban megjelent tanulmány szerint nem a kevés zsákmány vagy a harcok miatt tűnt el a Földről, hanem azért, mert szexelt a Homo sapiensszel.
Chris Stringer, a tanulmány egyik szerzője szerint az elmúlt néhány évben sokat megtudtunk már arról, hogy a Homo sapiens és a neandervölgyiek közötti milyen kölcsönhatás volt, arról azonban még mindig vitatkozik a tudomány, hogy miként keresztezte egymást a két csoport. Úgy véli, hogy ha a neandervölgyi rendszeresen nemzett utódokat a Homo sapiensnek, akkor az idővel erodálhatta a populációját egészen addig, amíg el nem tűnt.
A kutatók szerint a neandervölgyiek 600 ezer évvel ezelőtt fejlődhettek ki Európában és Ázsiában, míg a Homo sapiens 400 ezer évvel ezelőtt Afrikában. Utóbbi csoport 250 ezer évvel ezelőtt kezdte elhagyni a kontinenst.
Stringer szerint a legizgalmasabb kérdés, hogy a találkozáskor miként kommunikált a két csoport egymással. Mivel több százezer évet töltöttek külön, a nyelvi különbségek mélyebbek lettek volna, mint most bármely két nyelv között a világon. Éppen ezért rejtély, hogy miként találhattak utat egymáshoz.
A vizsgálatok arra utalnak, hogy csak a neandervölgyi férfi és a Homo sapiens nő között volt szexuális kapcsolat, a biztos képhez azonban a genomok további szekvenálására lesz szükség.
Európa területén számos ősi kőemlék található. Egy svéd kutató most úgy véli, sikerült kiderítenie, honnan származik a kőállítás hagyománya.
Az Európa-szerte felfedezhető megaliteket a 19. században kezdték el szisztematikusan összehasonlítani. Akkoriban a szakértők úgy vélték, hogy a kőállítás nem Európában, hanem a Közel-Keleten kezdődött. Mivel a mintegy 35 ezer őskori emlék a tengerpartok közelében fekszik, a régészek és antropológusok azt feltételezték, hogy a gyakorlat a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon át terjedt.
Egy új vizsgálatban Bettina Schulz Paulsson, a Göteborgi Egyetem munkatársa nagyjából 2 400 őskori lelőhelyet elemzett – írja az IFLScience. A szakértő arra jutott, hogy a megalitállítás szokása valóban egy régióból, de nem a Közel-Keletről származik.
Schulz Paulsson a lelőhelyeken feltárt széndarabokon végzett el kormeghatározást. Adatai alapján az első megalitek zárt szerkezetűek és alacsonyak voltak, mintegy 7 ezer évesek, és sírok fölé emelték őket.
A kutató szerint a kőépítmények korábbi sírszerkezetekből fejlődtek ki Észak-Franciaország területén, majd gyorsan terjedni kezdtek. A megalitek második hulláma évszázadokkal később érte el a brit szigeteket és Portugáliát, illetve Spanyolország és Franciaország további részeit, végül pedig Skandinávia következett.
A legújabb felfedezések arra utalnak, hogy az első anatómiailag modern emberek már 54 ezer évvel ezelőtt megjelentek Európában, 14 ezer évvel az utolsó neandervölgyiek eltűnése előtt. Az idén Nobel-díjjal jutalmazott archeogenetikai kutatások alapján egyértelmű, hogy a Homo sapiens és a Homo neanderthalensis keveredett egymással, az együttélés tárgyi bizonyítékai azonban eddig még nem kerültek elő.
A Scientific Reports folyóiratban október 13-án publikált tanulmány szerint egyértelmű a két emberfaj a mai Spanyolország északi és Franciaország déli területein köze 2800 éven át egymás szomszédságában élt – írja az IFL Science.
Brit és holland kutatók a felső paleolitikumban felvirágzó, míves kőeszközeiről és az első ismert barlangfestményeiről ismert aurignaci kultúra korai szakaszából származó, bizonyítottan a modern emberekhez köthető leleteket vetették egybe a 32-30 ezer évvel ezelőtt a neandervölgyiek châtelperron-i iparának tulajdonított anyagával. A leletek radiokarbonos kormeghatározása alapján a kutatók arra jutottak, hogy a H. sapiens és a H. neanderthalensis populációi közel 3 évezred keresztül közös fennhatóságuk alatt tartották Dél-Nyugat-Európát.
A neandervölgyi maradványok 19. századi felfedezése óta kihalásuk oka vitathatatlanul az emberi evolúció egyik leglenyűgözőbb rejtélye. Miért fogyatkozott meg és tűnt el a föld színéről egy olyan faj, amely annyira hasonlított hozzánk, hogy ruhát viselt, tüzet használt, eltemette halottait, ékszereket készített és szavakkal kommunikált?
Pat Shipman antropológus fő kutatási szakterülete a tafonómia. Ez a tudomány tanulmányozza a testek csontokra, majd fosszilis maradványokra való lebomlását.
Shipman rendkívül meggyőző példát állít fel a Homo Sapiens invazív fajként betöltött szerepére. Ez a csoport körülbelül 40 000-50 000 évvel ezelőtt érkezett Európába, és azonnali hatást gyakorolt az ökoszisztémára. És nem a neandervölgyiek voltak az egyetlen áldozatok.
Miután a Homo sapiens megérkezett Európába, az úgynevezett „ragadozó szövetség” (olyan állatcsoport, amely a barlangi hiénát, a barlangi oroszlánt és a kardfogú macskaféléket foglalja magába) elkezdtek eltünedezni, majd kihalni. A neandervölgyiek, akik szintén a „ragadozó szövetség” tagjai voltak, ugyanerre a sorsra jutottak a Homo sapiens-szel való verseny eredményeként.
Eddig ez az elmélet ellentmondásmentes és összhangban van sok más tudós által felállított teóriával, akik szintén azt állítják, hogy az „értelmes ember” kijátszotta az őslakos neandervölgyieket a saját sikere érdekében.
És most érkeztünk el a kedvenc témánkhoz, a kutyához. Ha eddig kitartottál, gratulálunk, nem fogod megbánni! Pat Shipman érvelése egy teljesen új perspektívát kínál a neandervölgyiek kihalásával kapcsolatban. Nagy szerepet tulajdonít a farkasoknak is abban a folyamatban, amely a Homo sapiens dominanciájához és az eredeti „ragadozó szövetség” tagjainak végső hanyatlásához vezetett.
Pat Shipman szerint a neandervölgyiekkel ellentétben, akik soha nem háziasítottak állatokat, a Homo sapiens röviddel Európába érkezésük után szövetséget kötöttek a farkasokkal. Olyan gyümölcsözően indult ez a kapcsolat, hogy végül domesztikációhoz vezetett. És ezzel létrejött az a halálos elegy, ami lehetővé tette számukra, hogy felülmúlják az összes többi ragadozót.
A farkasok egyedi technikájuknak köszönhetően rendkívül eredményes vadászok; az emberrel együttműködve pedig legyőzhetetlennek bizonyultak. Nyomon követték és sarokba szorították még az olyan zsákmányállatokat is, amelyek potenciálisan túl nagyok voltak ahhoz, hogy a falka kockáztasson miatta. Ekkor lépett közbe az ember lándzsákkal és más lövedékfegyverekkel, hogy elvégezze az utolsó simításokat. Ily módon mindkét faj kulcsfontosságú képességeit felhasználva létrejött a szimbiotikus szupervadász.
Ezenkívül az ilyen típusú csapatmunka lehetővé tette még azt is, hogy elriassza a zsákmány esetleges fosztogatóit, mint például a barlangi oroszlánokat és a hiénákat, valamint más, idegen farkasokat.
Természetesen ez az elmélet csak spekuláció lenne, ha nem lennének azt alátámasztó bizonyítékok, amelyek csak nemrégiben láttak napvilágot. A hagyományos elmélet szerint a kutyák háziasítása körülbelül 10 000 évvel ezelőtt kezdődött, amikor rohamosan elkezdett fejlődni a mezőgazdaság is. A genetikai kutatások azonban ezt a dátumot kezdik egyre visszább tolni a múltban.
A régi elképzeléseket felülíró új adatokok közé tartozik a belgiumi kutyakövületek szénizotópos kormeghatározása. A vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy az említettek leletek 36 000 évesek is lehetnek. Ez nemcsak jóval korábbi, mint azt eddig hitték, hanem pontosan beleesik abba az időkeretbe is, amelyet Pat Shipman megállapított az emberek és a farkasok közötti szövetség létrejöttére. „Személy szerint ezeket a fajta felfedezéseket szeretem a legjobban. A módszertan megalapozott, az összehasonlító mintaméretek elismerendőek, az eredmény pedig arra készteti az embert, hogy átgondolja mindazt, amit eddig tudni vélt.” – fűzte hozzá Pat Shipman.
Inkább új topik lenne a jó, mert több kontinenst érint, de úgy kellene megírni a felvezető szöveget hogy a történelem legyen kihangsúlyozva, ne a biológia.
Az emberősök mellett az anatómiailag modern ember, a Homo sapiens sapiens nagyrasszairól, azok kialakulásáról, történelméről, keveredéseiről is lehetne beszélni.
Egy állkapocs-töredékre bukkantak a közelmúltban Spanyolország északi részén – számol be a The Guardian. A kutatók úgy gondolják, hogy a lelet lehet Európa legkorábbi emberi fosszíliája.
A kövületet a Sierra de Atapuerca hegység egyik ismert, az UNESCO világörökségi helyszínei közé tartozó régészeti lelőhelyén került elő június 30-án. A maradvány nagyjából 1,4 millió éves lehet, és nem a modern embertől, hanem egy jóval ősibb rokonunktól származhat.
Az Atapuerca területén találhatóak a földrész legkorábbi emberi közösségeinek nyomai, az egyik itt feltárt kőeszköz 1,4 millió éves. A kontinens eddigi legősibb emberi fosszíliáját ugyanezen lelőhelyen fedezték fel 2007-ben, az 1,2 millió éves.
José María Berúmudez de Castro, az atapuercai kutatási projekt társigazgatója szerint a szakértőknek most el kell készíteniük az első korbecslést a kövületre vonatkozóan. Mivel a töredék mintegy 2 méterrel a korábbi rekorder rétege alatt volt, logikus azt feltételezni, hogy még ősibb. Bermúdez de Castro hozzátette, a datálás 6-8 hónapig tarthat.
A vizsgálat annak eldöntésében is segíthet, hogy a lelet melyik emberféléhez tartozik. A 2007-es maradvány a Homo antecessortól származhat, a fajt az 1990-es években fedezték fel.
Igen, ráadásul a Paranthropus egy önálló nemzetség (genus) volt az Australopithecina altörzsön belül, 3 (vagy egyesek szerint 4 ) különálló fajjal az eddigi kutatások alapján.
Egyébként sokkal közelebb álltak mind anatómiailag, mind az értelmi képességek tekintetében a klasszikus Australopithecus-fajokhoz, mint a Homo nemzetségbe tartozó emberfélékhez, pl. a kortárs Homo ergasterhez vagy a Homo erectushoz..
Lényegében primitív majomemberfélék voltak, persze nyilván nekik is megvolt a maguk szerepe az evolúcióban.
