A méd népnév a Szentírásban Madai formában először a Mózes I. könyvének 10. része 2. versében, Noé Jafettől született unokájaként szerepel (Károli fordítás).
A továbbiakban Madai leszármazási táblája Szentírásban nem található meg, ami azt jelentheti, hogy nem oszlott további népekre, de Madai népéről Ésaiás könyvének 21. részében van szó: „Jöjj fel Élám, szálld meg Madai.” A szövegösszefüggésből egyértelműen kitűnik, hogy a Madai szó a Média szinonímájaként szerepel. Mindez arra is utal, hogy „Madai” a Szentírás szerint a legrégebbi népekhez tartozik.
Média felemelkedése az i.e. VIII. században kezdődött, amikor a Méd tartomány lerázta az asszír igát és létrejött a hatalmas Méd Királyság. Ezt közvetlenül megelőzte a korábban egységes, majd Salamon halála után kettészakadt Izrael királysága északi részének – melyet a Biblia több néven is megnevez: úgy mint Szamária, Izrael, Efraim, Északi Királyság – médek városaiba történt áttelepítése (asszír fogság) (II. Kir. 18,11.) Ez egyben azt is jelenti, hogy a médeknek az i.e. VIII. században városai voltak. A bibliai térképeken szerepel például Amida városa (ma Diyabekir) melynek ismeretlen eredetű városfala 30 méter magas, 4 m széles és 10 km hosszú.
Felmerül a kérdés, hogy Média felemelkedésében, katonai ereje megnövekedésében lehetett-e szerepe Izrael áttelepített törzsei és a helyi lakosság összefogásának a közös ellenség, az asszírok ellen [1].
Alig száz évvel a Méd Királyság létérejötte után a méd csapatok rohama következtében esett el Ninive, Asszíria fővárosa i. e. 612-ben. Ekkor Média még a Babiloniak szövetségese volt. Babilon fénykora azonban nem tartott hosszú ideig. A médek és perzsák rövid időn belül Babilon ellen fordultak.
A biblia elsősorban a médek Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. Ezekkel részletesebben foglalkozunk, mivel fontos ismereteket tartalmaznak a médekről.
„Mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről. Kemény látás jelentetett meg nékem: a csalárd csal, a pusztító pusztít. Jöjj fel Élám, szálld meg Madai. … És imé, lovas csapat jött, páros lovagok és szólott és mondá: Elesett, elesett Babilon, az isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.” (Ezsa. 21.)
A médek és Isten biblia szerinti kapcsolatát, a médek jellemzését és fegyverzetét Ésaiás könyvének 13. része világítja meg:
„Én parancsoltam felszentelt vitézeimnek (kiemelés tőlem - a szerző), és elhívtam erősimet haragomnak véghezvitelére, a kik én bennem büszkén örvendenek. …Jőnek messze földről, az égnek végéről, az Úr és haragjának eszközei (kiemelés tőlem - a szerző), elpusztítani mind az egész földet. …Ímé, én feltámasztom ellenök (a babiloniak ellen) a Médiabelieket, a kik ezüsttel nem gondolnak és aranyban nem gyönyörködnek; kézíveik szétzúznak ifjakat és nem könyörülnek a méh gyümölcsén .. és olyan lesz Babilon, a királyságok ékessége, a Khaldeusok dicsekvésének dísze, mint a hogyan elpusztítá Isten Sodomát és Gomorát, nem ülik meg soha, és nem lakják nemzetségről nemzetségre, nem von sátort ott az arábiai, és pásztorok sem tanyáznak ott.”
Babilon megszállását Jeremiás is megjövendöli a következők szerint: „Bevétetett Babilon,…Mert északról nép jön fel ellene …Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket, felindította az Úr a Médiabeli királyok lelkét, mert Babilon ellen van az ő gondolatja, hogy elveszesse azt.”
Belsazár lakomájának végét, Babilon elfoglalását Dániel könyve így írja le: „ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában.”
A médek és a perzsák viszonyát, illetőleg kapcsolatuk változását a Biblia a következőkkel érzékelteti. Dárius mondja: „Áll a szó! A médek és persák vissza nem vonható törvénye szerint.” Itt tehát még előbb szerepelnek a médek és csak utána a perzsák.
Ugyanez a fordulat Eszter könyvében, a persa Ashavérus idejében is előfordul, de már megfordítva: „Irattassék a Persa-Méd törvények közé, visszavonhatatlanul, …”
A magyarázat a sorrend változására, hogy eredetileg a perzsák voltak a médek vazallusai, de a perzsa Czirus uralma alá vetette a médeket.
A későbbiekben az Újszövetség még egyszer megemlíti a médeket, mint - Krisztus halála után pünkösdkor, a Szent Lélek leszállásakor – a Péter apostol által tartott pünkösdi beszéd hallgatóit. Ezek valószínűleg a Perzsa Birodalom Méd tartományából jött és ott asszimilálódött izraeliták lehettek, akik csodálkoztak, hogy anyanyelvükön hallják Péter beszédét. [Ap Csel. 2, 9.]
A méd-perzsa hatalomváltás összefügghet a többek által magyar őshazának tekintett Szargatkai kultúra kialakulásával, a médek egy részének a Turáni Alföldön történt északra vándorlásával. Itt kerülhettek kapcsolatba a médek az ugor népekkel, majd - a régészeti leletek tanúsága szerint - az ie. III-II. században a hunokkal és később velük együtt menhettek az i.sz. IV. században nyugat felé [1].
Isten ostora
Az Isten ostora kifejezés a következők szerint szerepel a Bibliában: "... a Seregek Ura ostort emel Ő ellenük.." (az asszírok ellen) [Ézsa. 10.]. Ebben az esetben az "ostor" kifejezés a méd-babiloni szövetségre utal, amely az i.e. VII. században legyőzte Asszíriát.
A Babilon ellen támadó méd-perzsa hadakat a Biblia "felszentelt vitézeim"-nek nevezi (Ézsa. 13.).
Attilát a középkori krónikák nevezik Isten ostorának, latinul: „Flagellum dei” [2].
Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza:
„…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …”
Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint tehát a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek. Ez a sorrend feltehetőleg azt is jelenti, hogy a birodalomban a legerősebb szövetséges nép a méd volt. A korábbi fejezetek szerint (Hunok és médek (1)-(2)), a médek és magyarok között kontinuitás feltételezhető.
A hun-méd támadás úgy megtörte Róma erejét, hogy röviddel ezután a barbárok szinte ellenállás nélkül foglalták el. Valójában, a történelem harmadszor is megismétlődött. az Izrael tíz törzsét elhurcoló Asszíria, majd Judát és Jeruzsálemet elpusztító Babilon után a Judát és Jeruzsálemet ismét elpusztító Rómát is a médek közreműködésével büntette meg Isten.
Először Samaria és Jeruzsálem büntetésére találunk magyarázatot (Ezsaiás 10. 11.):
„Avagy a mint cselekedtem Samariával (Izrael tíz törzse) és az ő bálványival, nem úgy cselekedhetem-é Jeruzsálemmel és bálványképeivel?” Samaria és Jeruzsálem bűne tehát a szellemi paráznaság, az Istennel kötött szövetség megszegése volt.
Ezt követően Asszíriához szól Isten igéje:
„…ezt mondá (mármint Asszíria): kezem erejével míveltem ezt és bölcsességemmel, mivel okos vagyok: elvetettem sok népeknek határit, és kincseikben zsákmányt vetettem és leszállítám, mint erős, a magasan ülőket….” (Ezsa. 10, 13.)
Nabukonodozor Babiloni király hasonlóan vélekedett:
„Nem ez-é ama nagy Babilon, a melyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére.” (Dán. 4, 27.)
Ismert a Róma fennhéjázó magatartása is, melyet az ismert latin mondás jellemez:
„Roma locuta, res finita” azaz Róma szólt, az ügy be van fejezve.
Minderre Istennek ez a válasza:
„Avagy dicsekszik-é a fejsze azzal szemben, a ki vele vág? Vagy a fűrész felemeli-é magát az ellen, a ki vonsza azt? Mintha a bot forgatná azt, a ki őt felemelé, és a pálcza felemelné azt a mi nem fa!” (Ezsa 10, 15.)
Asszíria, Babilon és Róma büntetésének oka eszerint az önteltség, kevélység, önmaguk dicsőítése.
A Biblia tanítása szerint Isten az alázatosokat felmagasztalja, a kevélyeket megalázza. Jézus azt mondja: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok:… (Máté 11, 29.)”
A Biblia, a régészeti és történelmi bizonyítékok arra utalnak, hogy a magyarok nagyobb szerepet játszottak a történelemben, mint ami közismert. A Bibliában Isten „felszentelt vitézeim”-nek nevezi őket, részt vettek az ókori nagy világbirodalmak, Asszíria, Babilon, Róma elpusztításában, majd Európa és a kereszténység pajzsaként a honfoglalás előtt - a kazárokkal szövetségben - az arab [3], majd a honfoglalás után a tatár, később török terjeszkedés elleni kűzdelemben. Nagy szerepük volt a magyar csapatoknak Mária Terézia trónjának megőrzésében. 1956-ban a magyarok okozták az első repedést a Reagan elnök által a „gonosz birodalmának” nevezett Szovjetúnió falán.
A keleti magyarok is jelentős történelmi szerepet játszottak. A mongol támadás nem jelentette fizikai megsemmisülésüket. Betagozódtak a Mongol Birodalomba, az Aranyhordába. A XV.-XVI. Században Abul Hair és Mohammad Sejbani kánok vezetésével részt vettek a kazak és üzbég kánságok megalapításában [4], majd a XVIII. Században Ablaj kán küzdelmeiben a dzsugáriai és kalmük támadók ellen [5]. A XX. Század elején Amangeldi vezér vezetésével a mocsárba szorították az ellenük küldött – modernül felszerelt – cári orosz hadsereget [6]. Dulatov költő, matematikus és politikus, kazak nemzeti hős, az ALAS függetlenségi mozgalom vezére, akinek írói álneve „Magyar” volt,. a Gulágon, Sztálin büntető táborában halt meg .
Mindez azonban nem szolgáltathat okot a kevélységre. A médekre (magyarokra), „Isten felszentelt vitézeire” [Ezsa. 13, 3.] is vonatkozik a figyelmeztetés, az eszköz ne tulajdonítsa a dicsőséget kizárólag saját magának.
Az ugyancsak Istentől kapott feladatot teljesítő Asszíria és Babilon megbüntetésének okairól a Biblia részletesen szól. Figyelmeztető jel, hogy egy helyen a Biblia - több ma már nem ismert nép, illetve állam mellett - a médusok minden királyát is megemlíti azok között, akikhez az Isten haragja borának poharát elküldi (Jer. 25, 25.). Tény, hogy a magyar történelmet végigtekintve Kölcseyvel együtt mondhatjuk: „Bal sors akit régen tép, hozz reá víg esztendőt.”
Isten haragjának elkerüléséhez a Biblia szerint kizárólag Jézus Krisztus elfogadásán, szerénységen, könyörületességen, irgalmasságon és szereteten keresztül vezet az út.
Jézus Krisztus mintegy kétezer évvel ezelőtt történt eljövetele után a Biblia nemzetekhez szóló üzenete megváltozott: A „tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan prancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek:…[Ap. Csel. 17, 30.]” „Aki hisz a Fiúban, örök élete van, a ki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.(Ján. 3, 36.)”
Jegyzetek:
[1] Hack Márta, a Szent Pál Teológiai Akadémia tanára kérdésemre a következőket írja: A válasz valószínűleg: igen.
Ismert, hogy az Asszír Birodalomba telepítettek általában folytatták foglalkozásukat; ha ez igaz volt a kézművesekre, igaz kellett legyen a kiképzett katonákra is.
Az asszír fogságravitel után az északi tíz törzs későbbi sorsáról kevés az információ, és a későbbi nemzedékekben a legendák és a messiási remények tárgyát képezték.
A kérdést jól megvilágítja Hayim Tadmor:A History of the Jewish People, ed. by H. H. ben-Sasson, Harvard Univ. Press, 1976. pp.137-138:
"Annyi kitűnik hogy a száműzöttek többsége Gózán tarományban a Hábor folyó mentén telepedtek le. Ez az egyik legfontosabb nyugati asszír tartomány volt, amely elnéptelenedett II: Assurnazirpál hadjáratai miatt az ie. 9- 10. sz. ban és III. Tiglatpilézer korától fokozatosan népesült be ismét. Mások Médiába kerültek, ahol az asszír hadseregen belül szervezett katonai egységekben szolgáltak, mint helyőrség." ( p.137.)
Tadmor ezután leírja, hogy az asszír hadseregben nem volt ritka a legyőzött népek hadseregeiből szervezett alakulat átvétele, sőt maga Sarrukin (Szárgon) a Samáriában zsákmányolt 50 (máshol: 200) harci szekeret a királyi testőrségéhez adta hozzá, Szanherib pedig Ezékiás (Hizkijáhu) elitcsapatát vette be a testőrségébe.
Az elhurcoltak sokáig öntudatos izraelita közösséget alkottak még Jeremiás, Ezékiel korában is (Jer 31.8 és Ez 37:19-22). A később fogságba került majd hazatérő júdaiakkal kisebb részük tért vissza, a többség asszimilálódott, beolvadt a környező arám lakosságba. A folyamatot fellgyorsította az arámi nyelv általános volta (amely lingua franca volt akkoriban). (p.138.)
A legérdekesebb, hogy egy Hilkijáhu nevű tiszt nevét találták az egyik Kalahban talált asszír dokumentumon. Az előzőek magyarázzák, írja Tadmor, (p.138.) hogyan lehet az asszír hadseregben Hilkijáhu nevű katonatiszt. (tudjuk, a héber nevek beszélő nevek, ez pl. azt jelenti: az Úr az én örökségem).”
[2] Isten ostora: A nyugati legendákban Attila nevéhez csatolt jelzõ, késõbb címe, melyet magának tulajdonít s végre Attila személyesítése. Legelébb Szt. Lupus troyesi püspök VIII-IX. sz.-ban készült legendájában fordul elõ, hol a püspök kérdésére Attila ezt mondja: "Ego sum Attila, rex Hunnorum, flagellum Dei" (Én Attila vagyok, a hunnok királya, isten ostora). A galliai legendák szerint azonban már elõzõleg Isten ostorának nevezte Attilát egy a katalauni ütközet elõtt elfogott champagnei remete. Az itáliai hagyomány Szent Benedeknek tulajdonította ezen elnevezés feltalálásának dicsõségét, de már Szent Geminius modenai püspök legendája Attila szájába adta a magát isten szolgájának nevezõ püspökkel szemben ezt a nyilatkozatot: "Si tu es servus Dei, ego sum flagellum Dei" (Ha te isten szolgája vagy, én isten ostora vagyok). A magyar krónikák szerint maga Attila neveztette magát alattvalóitól a hunok királyának, a földkerekség félelmének és Isten ostorának. Thierry szerint (Attila-mondák, ford. Szabó k., 16. s köv. l.) az elnevezés bibliai eredetre vezethetõ vissza s román népektõl származik, kik Attilában összpontosították a népvándorlás borzalmait s eszményképét az Isten ostora fogalmában állították maguk elé. Valószínû azonban, hogy a nyugati népek csak átvették a hunoktól, mint felfogásukba illõ kifejezést, de talán egyenesen magától Attilától származik. Dsingiz khán is azt mondta a bokhariaknak, amit a legendák mondatnak Attilával: "Kérditek, ki vagyok én, hogy ily módon beszélek hozzátok? No hát tudjátok meg, hogy én Isten ostora vagyok. Ha nem vétkeztetek volna, isten bizonyára nem küld vala ide a ti büntetéstekre" (Vámbéry Á., Bokhara tört. I. 152.). A magyar népmondák hasonló szavakat adnak a németektõl elfogott Lél vezér szájába: "Mi a mennybeli isten bosszúja vagyunk, kiket a ti ostoraitokul rendelt" (Thuróczi, Chron. Hung. II. 25.). (A Pallas Nagy Lexikona.)
„Isten ostora”-ként jellemzik a magyarokat a honfoglalás után is:: 924. évből Modena városának templomi könyörgéséből ismert ima: "Krisztus hitvallója, Isten szent szolgája, oh Geminianus, imádkozva könyörögj, hogy ezt az ostort, amelyet mi nyomorultak megérdemlünk, az egek királyának kegyelméből elkerüljük… Kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" (A sagittis Hungarorum, libera nos Domine).
[3] Petrik István: Rejtélyek országa, Budapest, 2008. 8. o.
[4] Benkő Mihály: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29.).
[5] Benkő Mihály: Magyar kipcsákok Budapest, 2008., In: Kundajbergen Ordabajev: Ének Taszbolat fiáról, Szarübáj vitézről 95-106. o.
[6] Magyar Nemzet Hétvégi Magazin 2007. augusztus 25. In: Margittai Gábor: Jurtaégetők Törzsi gyűlésen a kazahsztáni madjaroknál – Rokon vagy barát a sztyeppi peremnép? (3.)
A méd népnév a Szentírásban Madai formában először a Mózes I. könyvének 10. része 2. versében, Noé Jafettől született unokájaként szerepel (Károli fordítás).
A továbbiakban Madai leszármazási táblája Szentírásban nem található meg, ami azt jelentheti, hogy nem oszlott további népekre, de Madai népéről Ésaiás könyvének 21. részében van szó: „Jöjj fel Élám, szálld meg Madai.” A szövegösszefüggésből egyértelműen kitűnik, hogy a Madai szó a Média szinonímájaként szerepel. Mindez arra is utal, hogy „Madai” a Szentírás szerint a legrégebbi népekhez tartozik.
Média felemelkedése az i.e. VIII. században kezdődött, amikor a Méd tartomány lerázta az asszír igát és létrejött a hatalmas Méd Királyság. Ezt közvetlenül megelőzte a korábban egységes, majd Salamon halála után kettészakadt Izrael királysága északi részének – melyet a Biblia több néven is megnevez: úgy mint Szamária, Izrael, Efraim, Északi Királyság – médek városaiba történt áttelepítése (asszír fogság) (II. Kir. 18,11.) Ez egyben azt is jelenti, hogy a médeknek az i.e. VIII. században városai voltak. A bibliai térképeken szerepel például Amida városa (ma Diyabekir) melynek ismeretlen eredetű városfala 30 méter magas, 4 m széles és 10 km hosszú.
Felmerül a kérdés, hogy Média felemelkedésében, katonai ereje megnövekedésében lehetett-e szerepe Izrael áttelepített törzsei és a helyi lakosság összefogásának a közös ellenség, az asszírok ellen [1].
Alig száz évvel a Méd Királyság létérejötte után a méd csapatok rohama következtében esett el Ninive, Asszíria fővárosa i. e. 612-ben. Ekkor Média még a Babiloniak szövetségese volt. Babilon fénykora azonban nem tartott hosszú ideig. A médek és perzsák rövid időn belül Babilon ellen fordultak.
A biblia elsősorban a médek Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. Ezekkel részletesebben foglalkozunk, mivel fontos ismereteket tartalmaznak a médekről.
„Mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről. Kemény látás jelentetett meg nékem: a csalárd csal, a pusztító pusztít. Jöjj fel Élám, szálld meg Madai. … És imé, lovas csapat jött, páros lovagok és szólott és mondá: Elesett, elesett Babilon, az isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.” (Ezsa. 21.)
A médek és Isten biblia szerinti kapcsolatát, a médek jellemzését és fegyverzetét Ésaiás könyvének 13. része világítja meg:
„Én parancsoltam felszentelt vitézeimnek (kiemelés tőlem - a szerző), és elhívtam erősimet haragomnak véghezvitelére, a kik én bennem büszkén örvendenek. …Jőnek messze földről, az égnek végéről, az Úr és haragjának eszközei (kiemelés tőlem - a szerző), elpusztítani mind az egész földet. …Ímé, én feltámasztom ellenök (a babiloniak ellen) a Médiabelieket, a kik ezüsttel nem gondolnak és aranyban nem gyönyörködnek; kézíveik szétzúznak ifjakat és nem könyörülnek a méh gyümölcsén .. és olyan lesz Babilon, a királyságok ékessége, a Khaldeusok dicsekvésének dísze, mint a hogyan elpusztítá Isten Sodomát és Gomorát, nem ülik meg soha, és nem lakják nemzetségről nemzetségre, nem von sátort ott az arábiai, és pásztorok sem tanyáznak ott.”
Babilon megszállását Jeremiás is megjövendöli a következők szerint: „Bevétetett Babilon,…Mert északról nép jön fel ellene …Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket, felindította az Úr a Médiabeli királyok lelkét, mert Babilon ellen van az ő gondolatja, hogy elveszesse azt.”
Belsazár lakomájának végét, Babilon elfoglalását Dániel könyve így írja le: „ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában.”
A médek és a perzsák viszonyát, illetőleg kapcsolatuk változását a Biblia a következőkkel érzékelteti. Dárius mondja: „Áll a szó! A médek és persák vissza nem vonható törvénye szerint.” Itt tehát még előbb szerepelnek a médek és csak utána a perzsák.
Ugyanez a fordulat Eszter könyvében, a persa Ashavérus idejében is előfordul, de már megfordítva: „Irattassék a Persa-Méd törvények közé, visszavonhatatlanul, …”
A magyarázat a sorrend változására, hogy eredetileg a perzsák voltak a médek vazallusai, de a perzsa Czirus uralma alá vetette a médeket.
A későbbiekben az Újszövetség még egyszer megemlíti a médeket, mint - Krisztus halála után pünkösdkor, a Szent Lélek leszállásakor – a Péter apostol által tartott pünkösdi beszéd hallgatóit. Ezek valószínűleg a Perzsa Birodalom Méd tartományából jött és ott asszimilálódött izraeliták lehettek, akik csodálkoztak, hogy anyanyelvükön hallják Péter beszédét. [Ap Csel. 2, 9.]
A méd-perzsa hatalomváltás összefügghet a többek által magyar őshazának tekintett Szargatkai kultúra kialakulásával, a médek egy részének a Turáni Alföldön történt északra vándorlásával. Itt kerülhettek kapcsolatba a médek az ugor népekkel, majd - a régészeti leletek tanúsága szerint - az ie. III-II. században a hunokkal és később velük együtt menhettek az i.sz. IV. században nyugat felé [1].
Isten ostora
Az Isten ostora kifejezés a következők szerint szerepel a Bibliában: "... a Seregek Ura ostort emel Ő ellenük.." (az asszírok ellen) [Ézsa. 10.]. Ebben az esetben az "ostor" kifejezés a méd-babiloni szövetségre utal, amely az i.e. VII. században legyőzte Asszíriát.
A Babilon ellen támadó méd-perzsa hadakat a Biblia "felszentelt vitézeim"-nek nevezi (Ézsa. 13.).
Attilát a középkori krónikák nevezik Isten ostorának, latinul: „Flagellum dei” [2].
Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza:
„…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …”
Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint tehát a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek. Ez a sorrend feltehetőleg azt is jelenti, hogy a birodalomban a legerősebb szövetséges nép a méd volt. A korábbi fejezetek szerint (Hunok és médek (1)-(2)), a médek és magyarok között kontinuitás feltételezhető.
A hun-méd támadás úgy megtörte Róma erejét, hogy röviddel ezután a barbárok szinte ellenállás nélkül foglalták el. Valójában, a történelem harmadszor is megismétlődött. az Izrael tíz törzsét elhurcoló Asszíria, majd Judát és Jeruzsálemet elpusztító Babilon után a Judát és Jeruzsálemet ismét elpusztító Rómát is a médek közreműködésével büntette meg Isten.
Először Samaria és Jeruzsálem büntetésére találunk magyarázatot (Ezsaiás 10. 11.):
„Avagy a mint cselekedtem Samariával (Izrael tíz törzse) és az ő bálványival, nem úgy cselekedhetem-é Jeruzsálemmel és bálványképeivel?” Samaria és Jeruzsálem bűne tehát a szellemi paráznaság, az Istennel kötött szövetség megszegése volt.
Ezt követően Asszíriához szól Isten igéje:
„…ezt mondá (mármint Asszíria): kezem erejével míveltem ezt és bölcsességemmel, mivel okos vagyok: elvetettem sok népeknek határit, és kincseikben zsákmányt vetettem és leszállítám, mint erős, a magasan ülőket….” (Ezsa. 10, 13.)
Nabukonodozor Babiloni király hasonlóan vélekedett:
„Nem ez-é ama nagy Babilon, a melyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére.” (Dán. 4, 27.)
Ismert a Róma fennhéjázó magatartása is, melyet az ismert latin mondás jellemez:
„Roma locuta, res finita” azaz Róma szólt, az ügy be van fejezve.
Minderre Istennek ez a válasza:
„Avagy dicsekszik-é a fejsze azzal szemben, a ki vele vág? Vagy a fűrész felemeli-é magát az ellen, a ki vonsza azt? Mintha a bot forgatná azt, a ki őt felemelé, és a pálcza felemelné azt a mi nem fa!” (Ezsa 10, 15.)
Asszíria, Babilon és Róma büntetésének oka eszerint az önteltség, kevélység, önmaguk dicsőítése.
A Biblia tanítása szerint Isten az alázatosokat felmagasztalja, a kevélyeket megalázza. Jézus azt mondja: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok:… (Máté 11, 29.)”
A Biblia, a régészeti és történelmi bizonyítékok arra utalnak, hogy a magyarok nagyobb szerepet játszottak a történelemben, mint ami közismert. A Bibliában Isten „felszentelt vitézeim”-nek nevezi őket, részt vettek az ókori nagy világbirodalmak, Asszíria, Babilon, Róma elpusztításában, majd Európa és a kereszténység pajzsaként a honfoglalás előtt - a kazárokkal szövetségben - az arab [3], majd a honfoglalás után a tatár, később török terjeszkedés elleni kűzdelemben. Nagy szerepük volt a magyar csapatoknak Mária Terézia trónjának megőrzésében. 1956-ban a magyarok okozták az első repedést a Reagan elnök által a „gonosz birodalmának” nevezett Szovjetúnió falán.
A keleti magyarok is jelentős történelmi szerepet játszottak. A mongol támadás nem jelentette fizikai megsemmisülésüket. Betagozódtak a Mongol Birodalomba, az Aranyhordába. A XV.-XVI. Században Abul Hair és Mohammad Sejbani kánok vezetésével részt vettek a kazak és üzbég kánságok megalapításában [4], majd a XVIII. Században Ablaj kán küzdelmeiben a dzsugáriai és kalmük támadók ellen [5]. A XX. Század elején Amangeldi vezér vezetésével a mocsárba szorították az ellenük küldött – modernül felszerelt – cári orosz hadsereget [6]. Dulatov költő, matematikus és politikus, kazak nemzeti hős, az ALAS függetlenségi mozgalom vezére, akinek írói álneve „Magyar” volt,. a Gulágon, Sztálin büntető táborában halt meg .
Mindez azonban nem szolgáltathat okot a kevélységre. A médekre (magyarokra), „Isten felszentelt vitézeire” [Ezsa. 13, 3.] is vonatkozik a figyelmeztetés, az eszköz ne tulajdonítsa a dicsőséget kizárólag saját magának.
Az ugyancsak Istentől kapott feladatot teljesítő Asszíria és Babilon megbüntetésének okairól a Biblia részletesen szól. Figyelmeztető jel, hogy egy helyen a Biblia - több ma már nem ismert nép, illetve állam mellett - a médusok minden királyát is megemlíti azok között, akikhez az Isten haragja borának poharát elküldi (Jer. 25, 25.). Tény, hogy a magyar történelmet végigtekintve Kölcseyvel együtt mondhatjuk: „Bal sors akit régen tép, hozz reá víg esztendőt.”
Isten haragjának elkerüléséhez a Biblia szerint kizárólag Jézus Krisztus elfogadásán, szerénységen, könyörületességen, irgalmasságon és szereteten keresztül vezet az út.
Jézus Krisztus mintegy kétezer évvel ezelőtt történt eljövetele után a Biblia nemzetekhez szóló üzenete megváltozott: A „tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan prancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek:…[Ap. Csel. 17, 30.]” „Aki hisz a Fiúban, örök élete van, a ki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.(Ján. 3, 36.)”
Jegyzetek:
[1] Hack Márta, a Szent Pál Teológiai Akadémia tanára kérdésemre a következőket írja: A válasz valószínűleg: igen.
Ismert, hogy az Asszír Birodalomba telepítettek általában folytatták foglalkozásukat; ha ez igaz volt a kézművesekre, igaz kellett legyen a kiképzett katonákra is.
Az asszír fogságravitel után az északi tíz törzs későbbi sorsáról kevés az információ, és a későbbi nemzedékekben a legendák és a messiási remények tárgyát képezték.
A kérdést jól megvilágítja Hayim Tadmor:A History of the Jewish People, ed. by H. H. ben-Sasson, Harvard Univ. Press, 1976. pp.137-138:
"Annyi kitűnik hogy a száműzöttek többsége Gózán tarományban a Hábor folyó mentén telepedtek le. Ez az egyik legfontosabb nyugati asszír tartomány volt, amely elnéptelenedett II: Assurnazirpál hadjáratai miatt az ie. 9- 10. sz. ban és III. Tiglatpilézer korától fokozatosan népesült be ismét. Mások Médiába kerültek, ahol az asszír hadseregen belül szervezett katonai egységekben szolgáltak, mint helyőrség." ( p.137.)
Tadmor ezután leírja, hogy az asszír hadseregben nem volt ritka a legyőzött népek hadseregeiből szervezett alakulat átvétele, sőt maga Sarrukin (Szárgon) a Samáriában zsákmányolt 50 (máshol: 200) harci szekeret a királyi testőrségéhez adta hozzá, Szanherib pedig Ezékiás (Hizkijáhu) elitcsapatát vette be a testőrségébe.
Az elhurcoltak sokáig öntudatos izraelita közösséget alkottak még Jeremiás, Ezékiel korában is (Jer 31.8 és Ez 37:19-22). A később fogságba került majd hazatérő júdaiakkal kisebb részük tért vissza, a többség asszimilálódott, beolvadt a környező arám lakosságba. A folyamatot fellgyorsította az arámi nyelv általános volta (amely lingua franca volt akkoriban). (p.138.)
A legérdekesebb, hogy egy Hilkijáhu nevű tiszt nevét találták az egyik Kalahban talált asszír dokumentumon. Az előzőek magyarázzák, írja Tadmor, (p.138.) hogyan lehet az asszír hadseregben Hilkijáhu nevű katonatiszt. (tudjuk, a héber nevek beszélő nevek, ez pl. azt jelenti: az Úr az én örökségem).”
[2] Isten ostora: A nyugati legendákban Attila nevéhez csatolt jelzõ, késõbb címe, melyet magának tulajdonít s végre Attila személyesítése. Legelébb Szt. Lupus troyesi püspök VIII-IX. sz.-ban készült legendájában fordul elõ, hol a püspök kérdésére Attila ezt mondja: "Ego sum Attila, rex Hunnorum, flagellum Dei" (Én Attila vagyok, a hunnok királya, isten ostora). A galliai legendák szerint azonban már elõzõleg Isten ostorának nevezte Attilát egy a katalauni ütközet elõtt elfogott champagnei remete. Az itáliai hagyomány Szent Benedeknek tulajdonította ezen elnevezés feltalálásának dicsõségét, de már Szent Geminius modenai püspök legendája Attila szájába adta a magát isten szolgájának nevezõ püspökkel szemben ezt a nyilatkozatot: "Si tu es servus Dei, ego sum flagellum Dei" (Ha te isten szolgája vagy, én isten ostora vagyok). A magyar krónikák szerint maga Attila neveztette magát alattvalóitól a hunok királyának, a földkerekség félelmének és Isten ostorának. Thierry szerint (Attila-mondák, ford. Szabó k., 16. s köv. l.) az elnevezés bibliai eredetre vezethetõ vissza s román népektõl származik, kik Attilában összpontosították a népvándorlás borzalmait s eszményképét az Isten ostora fogalmában állították maguk elé. Valószínû azonban, hogy a nyugati népek csak átvették a hunoktól, mint felfogásukba illõ kifejezést, de talán egyenesen magától Attilától származik. Dsingiz khán is azt mondta a bokhariaknak, amit a legendák mondatnak Attilával: "Kérditek, ki vagyok én, hogy ily módon beszélek hozzátok? No hát tudjátok meg, hogy én Isten ostora vagyok. Ha nem vétkeztetek volna, isten bizonyára nem küld vala ide a ti büntetéstekre" (Vámbéry Á., Bokhara tört. I. 152.). A magyar népmondák hasonló szavakat adnak a németektõl elfogott Lél vezér szájába: "Mi a mennybeli isten bosszúja vagyunk, kiket a ti ostoraitokul rendelt" (Thuróczi, Chron. Hung. II. 25.). (A Pallas Nagy Lexikona.)
„Isten ostora”-ként jellemzik a magyarokat a honfoglalás után is:: 924. évből Modena városának templomi könyörgéséből ismert ima: "Krisztus hitvallója, Isten szent szolgája, oh Geminianus, imádkozva könyörögj, hogy ezt az ostort, amelyet mi nyomorultak megérdemlünk, az egek királyának kegyelméből elkerüljük… Kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" (A sagittis Hungarorum, libera nos Domine).
[3] Petrik István: Rejtélyek országa, Budapest, 2008. 8. o.
[4] Benkő Mihály: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29.).
[5] Benkő Mihály: Magyar kipcsákok Budapest, 2008., In: Kundajbergen Ordabajev: Ének Taszbolat fiáról, Szarübáj vitézről 95-106. o.
[6] Magyar Nemzet Hétvégi Magazin 2007. augusztus 25. In: Margittai Gábor: Jurtaégetők Törzsi gyűlésen a kazahsztáni madjaroknál – Rokon vagy barát a sztyeppi peremnép? (3.)
A médek és a magyarok között fennálló kapcsolatokra a következő adatok utalnak. A méd név – Bibliában szereplő – eredeti formája Madaj (Hebrew: ידמ).
Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza: „…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …” Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek.
A magyar eredetmondában, melyet Kézai Simon Magyar Krónikájában (1283) jegyzett le, Hunur mellett Mogur szerepel (akiknek leszármazottai a magyarok).
Kiss Bálint, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja a magyar népnév eredetét Médiára vezeti vissza. „Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Madaj és Ar összetesszük, és a középső ’a’ betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a ’dj’-t ’gy’-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja – mongya; térdje – térgye, rendje – rengye...” [Kiss Bálint: Magyar régiségek I-III., Pest 1839. I. köt. 10.]
A honfoglaló magyarokra vonatkozó archeogenetikai vizsgálatokat először az olasz Carmela Guglielmino és munkatársai végeztek. Legfontosabb megállapításuknak az tűnik, hogy a magyarok legközelebbi rokonai genetikai szempontból nem a finnugorok, és nem is a törökök, hanem az „irániak” [Romsics Ignác: A magyarok őstörténetéről, Magyar Tudomány 2014/5., http://www.matud.iif.hu/2014/05/01.htm]
A világ legnagyobb népességű – négy ország: Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő – kisebbsége a kb. 36 milliós kurd nemzet. Kurdisztán hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. Az II. világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt – a kurdok által alapított – Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található, mely a székely címer egyik elemének a párhuzama.
A médek híresek voltak a lovaikról. A honfoglaló magyarok a ma élő – Türkmenisztánban kitenyésztett, valójában méd eredetű - akhal teke fajtájú lovakhoz legnagyobb genetikai hasonlóságot mutató csúcslovakat lovagoltak [mult-kor.hu 2009. okt. 6., http://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]. Ezt a lófajtát Türkmenisztánban olyan becsben tartják, hogy a címerükbe is belefoglalták.
Türkmenisztán címere
A Babilon ellen készülő méd csapatok bibliai leírása: „Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket…tűzzétek ki a zászlót az országban, fújjátok meg a trombitát,…hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget…” [Jer. 51, 11., 27.] tökéletesen megfelel a kalandozások kora csapatainak leírásához: „védj meg minket a magyarok nyilaitól” [Muratori, Ludovico Antonio: Antiquitates Italicae medii aevi. Tomus primus, 1738. 21–22.]
Egy – ugyancsak a hajdani Méd Birodalom területén található - állam, Tadzsikisztán hivatalos zászlója is piros-fehér-zöld sávokat tartalmaz és a tadzsik címerben is megtalálható a nap. A Kárpát-medence X. századi antropológiai leletanyagának megoszlásával összefüggésben ezt írja Fóthi Erzsébet, az MTM Embertani tárának munkatársa a tadzsikokkal összefüggésbe hozható pamíri típusról:
„…Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben…."
A magyar krónikákban és címerben szereplő hetes szám – hetumoger név, hét vezér (Anonymus), hét vágás - megtalálható Türkmenisztán címerében és Tadzsikisztán zászlajában is. Előbbinél hét gyapotvirág, utóbbinál a korona feletti félkör hét csillaga.
Figyelemre méltó, hogy a Pamír térségében – a Tadzsikisztánnal határos Kirgizisztánban folytatott kutatás szerint – gyakori a „magyar” szó személy-, földrajzi- és etnikai névként is. [Konkobajev, Kadyraly 2013]
A méd-tadzsik/szkíta-hun-avar-magyar kapcsolatot a nemzeti színek párhuzamain és az antropológiai adatokon kívül régészeti leletek is alátámasztják. A honfoglalás kori vezető réteg temetkezési szokásaira jellemző - selyem vagy bőr szemfedőre varrt, aranyból, vagy ezüstből készült – szem és szájlemezek, halotti maszkok megtalálhatók az előkelő lovas nomádok sírjaiban Kelet-Turkesztántól, Belső-Ázsiától és a pamíri térségtől kezdve Szibérián keresztül az Urál-vidékig, Ukrajnáig és a Kárpát medencéig. [Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus, in: Antik Tanulmányok 1987-88. évi 2. szám, 169-200; Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír, in: Antik Tanulmányok LVII (2003), 111–125; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, Tomus XLVI. 118-131].
Felmerül a kérdés, hol kerülhettek a médek kapcsolatba az un. finnugor népekkel, majd a hunokkal. A több tudós által a magyarok őshazájának tekintett nyugat-szibériai, Irtis, Isim, Tobol vidéki ún. szargatkai kultúra a Kr. e. V-III. század között állt fenn. Keletkezésének időpontja összefüggésbe hozható a Méd Birodalom bukásával, vagyis a médek egy része ekkor északra vándorolt. Az Kr. e. III. század után a terület hun befolyás alá került. A hun főhatalom Kr. e. III. és Kr. u. III. század között állt fenn, majd a hunokkal a szargatkai kultúra népességének egy része is nyugatra vonult.
A szargatkai kultúráról a következőket írja a NYEST.hu finn-ugor portál [Zergenyei: Ősmagyarok nyugat-szibériában 2011. júl. 22.]: „…A kultúra alapjának valamiféle ősiráni népességet tartanak, amely fokozatosan hatása alá vonta a környezetében élő ugor és szamojéd népcsoportokat, ha úgy tetszik, iranizálta őket. Fölmerült az a lehetőség is, hogy a szargatkaiak a hunok etnogenezisében is szerepet játszottak...”
V. A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a Hsziungnu Birodalom bukása utáni eseményeket (Mogilnyikov, V. A.: Szargatszkaja kultúra, in: Sztyepnaja polosza Aziatszkoj csasztyi SzSzSzR v szkifo-szarmatszkoje vremja. Moszkva, 1992. 274–311): „…Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté…”
A jelentős népességnövekedés a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. Kapcsolódóan a fentiekhez, a szargatkai kultúra megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.” V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szargatkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Szerinte „ugorok bőségesen voltak Attila seregében”.
**
A méd-magyar kapcsolatot nyelvészeti és embertani adatok is alátámasztják.
A perzsa, kurd és afgán nyelvet az indo-európai nyelvcsalád iráni ágába sorolják. Ugyanakkor az iráni nyelv több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek a többi indo-európai nyelvben nem, ugyanakkor a magyar nyelvben megtalálhatók.
Mindenekelőtt a mély „a” hangot említem meg. A hangok a nyelvek legtartósabb elemei. Sok esetben megfigyelhető, hogy személyek vagy népek nyelvcsere esetén is megőrzik a korábbi nyelvben használt hangokat. A külföldiek számára az esetek többségében például a mély „a” hang megtanulása nagy nehézségbe ütközik, ehelyett „á” hangot ejtenek.
Az iráni nyelv – szemben a többi indoeurópai nyelvvel és hasonlóan a magyar nyelvhez – agglitunatív (toldalékoló) és nincsenek benne nemek.
A szkíto-szarmata korból (ie. 7-1. század) és az azt követő népvándorlás korából (isz. 1-8. század) származhatnak a magyar nyelvben található ősi iráni szavak. Ezek közel sem teljes listája a következő: ezer, kard, nemez, tej, tíz, száz, vám, vásár, vár (főnévként), asszony, híd, úr, kéj, arany, ló, nyereg, és fék. [Péli Péter: Terrorizmus vagy szőnyegszövés? Mi jut eszünkbe az iráni nyelvekről? In: NYEST nyelvészeti portál, 2010. május 4.]
Dr. Tóth Tibor antropológus több cikkben is foglalkozott a magyarság etnogenezisének problémájával.
Egy 1965-ben megjelent cikkének végén, összegzésként megállapítja: „…a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Urál melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi melléken ment végbe….” [Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája. In: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz., pp. 139-149.]
1969-ben külön cikkben foglalkozik a honfoglaló magyarság genezisének szarmatakori időszakával. Ebben a következőket állapítja meg: „…a honfoglaló magyarság elődeinek, vagyis az ősmagyaroknak antropológiai arculata (aspektusa) eltér a Káma-Bjelaja mentén élt népvándorláskori etnikai csoportokétól, és a morfogenezis areálja az Észak-Káspi mellékére körvonalazódik …. Ezenkívül az összehasonlításokból megállapítható az is, hogy az ősmagyarok antropológiai arculata kialakulásának folyamata az Alsó-Volga és a Mugodzsár közötti térségben már az időszámításunk előtti 1. évezredben elkezdődött…” [Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85-95.]
Dr. Tóth Tibor megállapításai szélekörű terepkutatáson alapszanak. Az 1960-as években több, mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan akadémiai doktori disszertációjához az akkori Szovjetúnió több tagköztársaságában, így Baskíriában, Kazahsztánban és Üzbegisztánban is. Nevéhez fűződik a magyarságkutatás 20. századi legjelentősebb eredménye is. Terepkutatása során – Julianus barát 1236-os útja után – ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik a magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják.
Dr. Tóth Tibor naplófeljegyzései szerint - anélkül, hogy ismerte volna a médeknek a Bibliában fennmaradt önelnevezését – a magyar szót a mad/méd szóból vezette le és ugyanerre az eredményre jutott a nemzetközileg ismert orosz tudós Gumiljev is. Dr. Tóth Tibor 1965. május 13-án a következőket jegyezte be naplójába:
„Az elmúlt napokban, még Alma Atában, a „magyar” elemzésekor eszembe villant a mad méd (=Média) összefüggés lehetősége…Így ma szinte megdöbbentő volt, amikor ezt a szóbontást leírtam Gumiljovnak (mad-iar) azonnal a méd szót említette…”
Irodalom
1. Bartha A.: A magyar nép őstörténete. Budapest, 1988.
2. Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus, in: Antik Tanulmányok 1987-88. évi
Ne beszélj butaságokat. Mindenki tudja hogy a magyarság magából a kozmikus ősködből származik. A magyarok egy több milliárd éves kozmikus űrnép, a Tejút legősibb civilizációja. A magyarság sziriuszi eredetű bolygóközi vándornép, aztán addig űrbetyárkodtak mégnem Csaba királyfi (aki a legenda szerint a csillagösvényről jött) vezetésével megtelepedtek a Föld nevű bolygón. Szóval a magyarság nem csak a Föld legősibb népe, hanem a Tejútrendszer legősibbje is. A magyaroktól származik a Földön minden, minden nép, minden nyelv. Furcsállom amikor a magyarok trianont emlegetik és csak a kárpát medencét tartják otthonuknak, igazából minden kontinens és minden föld a magyarok tulajdona. Az első jelentős civilizáció is bizonyítottan magyar eredetű volt, ez pedig az Atlantiszi itt éltek az atlantiszi magyarok és az ő utódaik a sumérszittyahunok. Ne higgyetek a Habsburg gyíkembereknek és a tudománynak sem ez az igazi történelmünk, Szaniszló Feri bácsi olyan szépen el tudja magyarázni :)
A Nyugat-Szibériában, pontosabban a Turáni Alföld – Oroszországba átnyúló - északi részén található szargatkai régészeti kultúrát több magyar tudós a magyarok őshazájának tartja. Felmerült bennem a kérdés, lehet-e összefüggés a szargatkai kultúra i. e. V. századi létrejötte és a hatalmas kiterjedésű ókori Méd Birodalom ezen időszakban történt bukása, illetve a perzsa-méd hatalomváltás között. A kérdés tanulmányozása közben több olyan, egymástól független, egybehangzó adatra bukkantam, melyek alátámasztják a médek önelnevezése és a “magyar” népnév egymáshoz fűződő kapcsolatát.
A médek önelnevezése “mada”, héber nyelven maday (ידמ= Mâday), asszír nyelven “madai” (jelentése sumer nyelven: föld, középső ország), továbbá a másik önelnevezésük “arii” volt. A kétféle elnevezés az Ókori lexikon szerint a vezető réteg és a köznép közötti etnikai különbséget fejezte ki. A “mada” szó a nyelvészek szerint “magya”-nak hangzott, mely kiegészítve a médek másik nevével “magya-ar” nak, azaz “magyar”-nak hangzik. Az Európában különböző nyelvekben található méd, Média szavak a görögök (Μηδος= Me'dos) és rómaiak által használt külső elnevezésből erednek (görög jelentésük szemantikailag összefügg a médek önelnevezésével: középső).
Média, az ókor mezopotámiai óriásbirodalma az asszír uralom lerázása után az ie. VIII. Század végén jött létre. A médek i. e. 612-ben bevették Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás a médeket Isten ostorának nevezi (“felemelem ostoromat”) amellyel lesújt Asszíriára, illetőleg “felkent vitézeim”-nek, amelyeket Babilon ellen küld: “Imé, én feltámasztom ellenük a Médiabeieket, a kik ezüsttel nem gondolnak, és aranyban nem gyönyörködnek”. Leírja hadseregüket is: “Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket … hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget”. A vazallus perzsák lázadása, a perzsa apától, de az utolsó méd király lányától született II. Kürosz hatalomátvétele miatt Média önálló állami léte az i. e. VI. század közepén szűnt meg. Babilon ezt követően i. e. 539-ben esett el méd és perzsa csapatok ostroma következtében. Később a méd nemesség elhagyta Média területét és új hazát keresett.
Nézetem szerint joggal feltételezhető az összefüggés a médek és a korábbi szkíta világot elfoglaló szarmaták között. A Kaspi tengerig terjeszkedő hun birodalom létrejötte az i. e. II. században a korábbi, a Kárpát-medencétől az Altájig terjedő szkíto-szarmata világot kettészakította. A keleten, hun fennhatóság alatt élő médek (szkíták, szarmaták, szauromaták) a hun birodalom részévé váltak.
Erre a tényre szolgálnak bizonyítékokkal az un. szargatkai kultúra régészeti leletei .
Mogilnyikov szerint a i. e. V. században létrejött, és a hunok i. e. III. századi megjelenésével hun befolyás alá került Szargatkai kultúra leletei megfelelnek a Kárpát-medencétől az Altaj hegységig terjedő szkíto-szarmata világ leletanyagának. Véleménye szerint a szargatkai kultúrát az új hazát kereső médek hozhatták létre, akiknek nyelvét ezen a területen jelentős ugor illetőleg türk hatás érhette. A szargatkai kultúra területétől közvetlenül északra található egyes tudósok szerint az ugor őshaza. A hun főhatalom mintegy 600 éven keresztül fennmaradt., egészen addig, amíg a népvándorlás újabb hulláma következtében az i. sz. II-III. században megszűnt létezni. Lakosságának egy része megsemmisült, más része északra menekült, harmadik része pedig a hunokkal együtt nyugatra vonult, majd feltehetőleg részt vettek a magyar etnogenezisben.
Bár a Pallas lexikon szerint i. sz. 36-ban a médek végképpen eltüntek a történelem szinpadáról, több középkori magyarországi krónika szerint az i. sz. 36-nál jóval később élő és uralkodó Attila a hunok és médek királya volt.
A “magyar” etnikai név első írásban történő említését Ptolemaiosznak tulajdonítják.
Ptolemaiosz Geográfiájában - mely részben a Kr. u. 100 körül élt Türoszi Marinus adatain alapszik - találunk olyan népneveket, melyek a magyar nép előtörténete szempontjából is jelentőséggel bírhatnak: a III. könyv 5. és az V. könyv 9. fejezet (Európa Nyolcadik Térképe) foglalkozik Európai Szármáciával, melynek területén szerepel Materoi népnév (a Volga-könyöknél laknak, a Suardeni szomszédságában; a két név az V. könyv 9. fejezetének 16 és 17. részében szerepel). A Souardenoi és a Materoi nevek jól azonosíthatók a szavárd és a magyar népnevekkel.
A „magyar” név ezt követő említése már az európai hun birodalom bukása utáni időszakra adatolható. Ennek forrása az un. Dzsajháni hagyomány.
Dzsajháni: isz. IX. század – Buhara, 941?) vélhetően perzsa anyanyelvű, arabul író buharai tudós és államférfi. Egykori földrajzi könyve az Árpád-kor előtti magyar történelem egyik legbecsesebb forrása volt, ezért munkássága meghatározó a magyar történettudomány számára.
„Az Utak és Országok Könyvének” „Az északi népekről” szóló fejezete az eddig ismert legrégebbi összefüggő tudósítást tartalmazza a magyar népről. A szöveg népünket madzsgarnak (más olvasatok: modzsgar, madzsfar, mudzsfar, makhfar, madzsgir stb.) nevezi. Dzsajháni leírása azon kevés idegen középkori források egyike, amelyekben a magyarok etnikai önelnevezése megjelenik.
„Az Utak és Országok Könyve” összefoglaló igényű leíró földrajzi munka volt. Mint a középkori iszlám szerzői általában, Dzsajháni is korábbi keleti tudományos tekintély munkájához nyúlt vissza; Ubajdallah ibn Khurdádzbih (Khordádzbeh) hasonló című, a 870-es-880-as években írt művét dolgozta át, illetve bővítette ki jelentősen. Meríthetett továbbá többek között Ibn Fadlán szóbeli közléséből, esetleg Hárún ibn Jahjá szintén 870-es évekbeli munkájából is. Dzsajháni eredeti írásműve elveszett. Ám számos muszlim földrajz- és történettudós, példáuk az arabul író Ibn Ruszta (930 táján), al-Bakri, al-Makdiszi, al-Mukaddaszi, al-Birúni, Idríszi, Marvazi vagy a perzsául író Gardízi (1050-1053 közötti időszakban) felhasználta a Dusajháni szövegének kisebb-nagyobb szakaszait saját munkájában. Közülük Ibn Ruszta kivonatolása a legjelentősebb, mert terjedelemben ő vette át a legtöbbet „Az Utak és Országok könyvéből”, s időben is legközelebb áll hozzá.
A „madzser” név szerepel a 982-983 között készült Hudúd al-álam című perzsa munkában is.
A „magyar” önelnevezés első, minden kétséget kizáró magyarországi említése Anonymusnál található Hetumoger formában (i. sz. XIII. sz. első évtizede), melynek korabeli kiejtése egyes nyelvészek szerint Hetümogyer vagy Hetümagyer lehetett. (A gesta szerint itt a hét magyar törzsről van szó, összefoglaló értelemben.)
Kézai (isz. XIII. Század második fele) Szkítia leírása szerint Szkítia három részre oszlik melyek neve Barsac, Dent és Mogoria. A Mogoria szóban szinén a magyar név tükröződik.
A „magyar” szót ebben a formában Magyarországon először a i. sz. XIX. században, a nyelvújítás és a magyar írásbeliség széles körű elterjedése után írták le. A latin nyelvben ugyanis nincs „gy” betű. Az „a” hang leírása is gondot jelentett, mivel a latin nyelvben az „a” betűvel jelzett hangot „á”-nak mondják. Ez az oka annak, hogy korábban a „magyar” nevet magor, moger stb. alakban írták le. Arra a kérdésre, hogy hogyan ejthették ki a honfoglalás idején a „magyar” szót, Dr. Tóth Tibor 1965-ös felfedezése adta meg a választ. A neves antropológus ugyanis 1965-ben Kazaksztánban úttalan utakon megközelíthető távoli vidékén olyan magyar néptöredéket talált, amely a honfoglalás előtt kettévált magyarok keleten maradt részének leszármazottaiból állt. Kiderült, hogy a Kazaksztában élő magyarok saját magukat pontosan úgy nevezik, ahogyan a Kárpát medencében élő magyarok. Sírjaikra ciril, és sok esetben arab betűkkel felírják az etnikai nevüket. A cirill betűs orosz és kazak írásban oly módon jelölik a „gy” betűt, hogy a „d” betű után írt lágyító szerepet betöltő magánhangzót vagy lágyító jelet írnak. Ezért a sírfeliratok olvasata egyértelműen „MAGYAR” . Úgyanúgy egyértelműek a video és magnó felvételek is, amelyeken a „magyar” szót kimondják. Mindez azt jelenti, hogy a magyar etnikai önelnevezés a magyarok kettéválása óta változatlan, és nyilván azt megelőzően is ugyanaz volt.
A magyarok önelnevezését a hajdani szkíto-szarmata világ területén nagyszámú földrajzi-, település-, személynév, sőt etnikai név is őrzi. Erről először a XVIII. Században Turkoly Sámuel adott hírt, aki a Kaukázus előterében, a mai Dagesztán területén Kicsi Magyar és Ulu Magyar nevű romvárosokat talált.
Róna Tas András publikált tanulmányt az 1311-ben készült, magyar személynevet tartalmazó csisztopoli sírkőről. Vásáry István több mint száz – a magyar nevet tükröző, Oroszország európai részén és az Orosz Föderációhoz tartozó Tatárföldön, Baskíriában, továbbá a hajdani Kaszimovi Kánság területén található – településnévről készített tanulmányt. K. Konkobajev kirgiz nyelvész Budapesten tartott 2007-ben előadást a kirgizisztáni „мадияр” (magyar) földrajzi, település, személy és etnikai nevekről. Mándoky Kongur István szerint a Baskíriában és Tatárföldön élő miser/misar tatárok neve is a „magyar” önelnevezésből származik. M. Z. Zakijev a misarok etnogenezisét a IX-X. századi majar-madzsarokkal kapcsolja össze. Ezt nyelvészeti adatok is alátámasztják, a miser tatárok ma már török nyelven beszélnek, de a szavak első szótagját hansúlyozzák, ahogy mi is. A. H. Halikov tatárföldi történész terepkutatás alapján közölte, hogy a Zsiguli hegyeket korábban Magyar hegyeknek nevezték. Ez történeti-filológiai adatokkal is összhangban van. Ugyanis ebben a térségben, a Volga középső folyása mellett találta meg Julianus a korábbi, elveszett krónika szerinti „Nagyobb Magyarország”-ot, a XV. században, az Aranyhorda bukása után pedig kereskedők hoztak hírt Mátyás király budai udvarába egy, a Don forrásvidékén élő népről, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, mint amit Pannoniában beszélnek. Ezek szerint a keleti magyarok tatárok, kazakok, oroszok közé történt beolvadását, nyelvének eltűnését nem is annyira a mongol támadás, mint az Aranyhorda bukása után lefolyt XV-XVI. századi tatár-orosz háborúk pusztító hatása okozta. A Abulhair kán Kazahsztáűn megalapításáérrt folytatott hadjárata és a sejbanida Sejbani kán Timuridák elleni a XV. században és a XV.–XVI. Század fordulóján – melyeknek eredménye a kazak és üzbég kánságok megalapítása lett – még említik az Abulhair és Sejbani kánok seregében harcoló magyar katonák vitézségét.
1965-ben Tóth Tibor 8000 km-es tanulmányútja során olyan máig fennmaradt néptöredékeket talált Kazaksztánban és Üzbegisztánban, amelyek elnevezése és önelnevezése „magyar” volt. Benkő Mihály is járt a kazaksztáni magyarok között, majd az ő útmutatásuk alapján felkereste a Nyugat-Szibériában, az Omszki Terület kazak falvaiban élő testvéreiket. Korábban pedig a nyugat-mongóliai kazakok között bukkant rá magyar néptöredékre. A nyugat-szibériai és kazakisztáni magyarok temetőiben a sírfeliratok utalnak az elhúnyt személy magyar nemzetiségére. Az ugyanezeken a helyeken gyűjtött sezserék (nemzetségtáblák) is tartalmazzák a „magyar” nevet. Bíró András genetikai vizsgálatokkal bizonyította a kazahsztáni és kárpát-medencei magyarok vérrokonságát. XIX. Századi orosz néprajzi könyvek pedig tartalmazzák a hajdani Nogaj Kánság területén élt magyar nép felségjelét (tamgáját). [Vö.: Семенов Н, Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Спб, 1895.] A közelmúltban jelent meg H. Haszanov könyve az azerbajdzsáni magyar településnevekről. Ezeket a szovjet időkben, a II. Világháború során átnevezték, mivel Magyarország ellenséges állam volt. „Мадьяр” nevű helyiségek voltak Üzbekisztánban, a Szir-Darja folyó partján, és a Munkácsi Bernát szerint Oroszországban, a Volga-vidéken
is.
A fentiek arra utalnak, hogy
- a „magyar” etnikai név a médek önelnevezéséből származik,
- a „magyar” etnikai nevet tükröző földrajzi-, személy- és etnikai nevek nagy száma az eurázsiai sztyeppeövezet hatalmas területén magyar jelenlétre vezethető vissza (tehát a hét vezér valóban „Nagyobb Magyarországról” jött ki, ahogy azt a Julianus útjáról készült Riccardus jelentés bevezetője tartalmazza),
- a magyarok (részben!?) a Kaspi-tengerig előnyomuló hunok főhatalma alá kerültek, fegyvertársaikká váltak,
- Attila Uraltól a Kárpát-medencéig terjedő többnemzetiségű királyságában a médek/magyarok - a hunok után - a második legjelentősebb hatalmi tényezőt jelentették, ezért szerepelnek a hunok után közvetlenül a második helyen Attila népeinek felsorolásában,
- az európai hun birodalom felbomlása után a magyarok önálló hatalmi tényezővé váltak, a honfoglalás idején visszatértek a Kárpát-medencébe és a mai napig fennálló államot hoztak létre.
---Max Müller által javasolt, a név eredete "Voroneg", és a neve egy madár "voron" kell tekinteni kapcsolatban az indoeurópai eponyms: Uránusz, Varuna, Phoroneus, Bran a Boldogságos , és így tovább. Az összehasonlító elemzés azt sugallja, eredete az indo-európai és a helynevek hydronyms Varanasi, Várna, Verona, Voronyezs ki a nevét az ősi istenségek a víz. [12]
...varsány...uar hunok...nyílzápor...
Georges Dumézil made a cautious case for the identity of Varuna and the Greek god Uranus at the earliest Indo-European cultural level.[5] Dumézil's identification of mythic elements shared by the two figures, relying on both linguistic interpretation and common attributes, myths, and relationships to other deities, was taken up by Robert Graves and others. The identification of the name Ouranos with the Hindu Varuna, based in part on a posited PIE root *-ŭer with a sense of "binding"— ancient king god Varuna binds the wicked, ancient king god Uranus binds the Cyclopes— is widely rejected by those who find the most probable etymology is from Proto-Greek *worsanos, from a PIE root *wers- "to moisten, to drip" (referring to the rain). Other theories identify Varuna with the Greek God Poseidon or Roman Neptune of the seas.
Ilyenformán, méreténél fogva is, elképzelhető, hogy nem övtarsoly, hanem amolyan válltáska féle volt... Működése, kiképzése azonban mindenben megegyezett a tarsolyokéval.
László Gyula: "a két perzsa jellegű szörnyalak szemmel láthatólag a keresztet védi. A perzsa mitológiából ismert szímurgok ezek ..."
"The rôle of the Sīmurgh as a guardian genius of heroes (on a possible parallel in Achaemenian dynastic tradition comp. Nöldeke, op. cit. p. 4) is not reflected in the Avesta. As it is very probable, that the cycle of Rustam and his family originally did not belong to Zoroastrian tradition (Nöldeke, op. cit., p. 9 etc.), this principal feature of the epic Sīmurgh must also be due to a non-Zoroastrian origin." (First encyclopaedia of Islam, vol. VII., Brill, Leiden, 1927, 427.)
A tiszabezdédi tarsolylemezt a település Harangláb dűlő nevű részén találták 1896-ban, miután nyolc-tíz évvel korábban útegyengetés alkalmával lovas sírt fedeztek fel arrafelé. Az aranyozott vörösréz lemez méreteivel kirí hasonló társai közül, amazoknál jóval szélesebb (136x156 mm), s leginkább a Túrkevénél és a cseremiszföldi Vszevoló községnél talált tarsolylemezre emlékeztet. A leletet a viszonylag épen maradt bőrtarsollyal együtt a temető középső, leggazdagabb férfisírjában, a halott bal karja alatt találták. A mintázat felrajzolása után annak körvonalát vésővel alakították ki. Ezzel a szerszámmal dolgozták ki a levelek erezetét, az állatok testét és a peremet, valamint a középen elhelyezkedő keresztet. A hátteret poncoló vas beütögetésével töltötték ki. A minták kiemeléséhez a domborítást is alkalmazták. A bőr fedőlaphoz erősítették a lemezt a vékony zárszíj szakaszával együtt. A tarsoly felett szintén megmaradt egy négyszögletes ezüstveret, melyet átlós irányban nielloberakás ékesített. A zárószíj végét szintén nielloberakásos szíjvég zárta. A tarsolyt a pereme mellett gömbös fejű szögekkel erősítették meg. A bőrtarsoly fedelére apró szegecsekkel erősítették a gazdagon aranyozott lemezt. A lemez mintázata páratlan eleink művészetében. Az alsó levélcsokor kettéágazik, és felül egy újabb hétlevelű csokorban egyesül. A lemez közepén egy görögkereszt található. A felső jobb oldalon egy kutyafejű, felcsapott farkú szárnyas egyszarvú, az átellenes oldalon pedig egy kutya- vagy farkasfejű, pávafarokkal és két karmos manccsal rendelkező állat (esetleg egy sárkány és egy orrszarvú vagy talán egy griff) található. A szegélyt háromlevelű palmetták ékesítik.
A bőr fedlap
A település Záhonytól picit délre, a Tiszánál található
A görögkereszt
László Gyula: "a két perzsa jellegű szörnyalak szemmel láthatólag a keresztet védi. A perzsa mitológiából ismert szímurgok ezek (más szóval kutyamadarak), megjelennek már az onogur művészetben is (bánhalmi szíjvég), ahol még tisztábban látszik perzsa kapcsolatuk"
A következőkben egy, a IX. század végi beköltözőkhöz, köztük a m.dzs.gh.r-okhoz köthető leletcsoporttal, a tarsolylemezekkel szeretnénk részletesebben foglalkozni. Révész László az alábbiakban határozza meg e tárgycsoport elterjedtségét: "Közel kétharmaduk, összesen 15 példány a Felső-Tisza-vidék 11 temetőjében koncentrálódik, olykor lelőhelyenként több is előkerült ... A szabolcsi-zempléni részekkel szemben a Közép-Tisza vidékén négy, a Duna-Tisza közének középső sávjában három, s a Kisalföldön ugyancsak mindössze három tarsolylemez került elő. Ez az arány aligha fog megváltozni jelentősen a következő évtizedekben. Teljességgel hiányoznak viszont e tárgyak a Dunántúlnak a Kisalföldtől délre eső területéről, egész Dél- és Kelet-Magyarországról, Erdélyből, valamint a Börzsöny, a Mátra és a Bükk hegység környékéről is. Területi megoszlásuk tehát a veretes övek, más méltóságjelvények s a szablyák elterjedésének a tendenciáit mutatja, csak kis számuknál fogva még azoknál is feltűnőbb egyes régiókon belüli kis számuk vagy éppenséggel a hiányuk. További eltérés, hogy míg a Felső-Tisza-vidéken kizárólag a katonai kíséret gazdag temetőiből ismertek, más területeken a jelek szerint csupán néhány sírból álló családi temetőkből láttak napvilágot ... E tárgyak ... a század közepére, vagy legfeljebb a 60-70-es éveire mind a földbe kerültek, későbbi használatuknak nincsen nyoma."
Készítési technikájuk szerint László Gyula rajzos és domborműves tarsolylemezeket különböztetett meg. Az előbbire példa a bezdédi, bodrogvécsi, szolyvai, banai és az eperjeskei. A második csoportra a galgóci, a tarcali, de különösen a kecskemét-fehéregyházi és a szolnok-strázsahalmi. Voltak ugyanakkor díszítetlen tarsolylemezek is, sőt a tarsolyt olykor nem lemezzel, hanem csupán veretekkel díszítették; ez utóbbiaknál a budapest-farkasréti veretek szinte átmenetet képeznek az egybefüggő megoldás felé, mert a lemezveretek csaknem összeérnek.
Kmoskót újraolvasgatva azon töröm a fejem, kikkel beszélhetett Julianus 1236-ban anyanyelvén. A hét v. nyolc génosz egyikeként ismert mescserek a mohamedán források basğirt, bāšğird, bağġird népével azonosíthatók. Isztakhrí a következőt írja róluk: "A basğirt fajtája kétféle: az egyik a ġuzzīya után Bulġār háta mögött lakik; össz-számuk állítólag vagy kétezer férfi; ezek megközelíthetetlen erdőkbe veszik magukat, s így nem bír velük senki, egyébként bulgár fennhatósága alatt élnek. A basğirt másik fajtája a bağanākkal határos." A XI. század végére szinonimmá váló két politikai megjelölés, az ungarus és a magyar alkalmatlan a kérdés eldöntésére. A szarmaták behatóbb vizsgálata talán elvezet a megoldáshoz.
"Az Ararát-síksági virágzó gyümölcs- és szőlőtermesztésről az Urartu Birodalom idejéből már több adattal rendelkezünk. Az ékírásos feliratok segítségével évre pontosan nyomon követhetjük az uralkodók kert- és vízvezeték-építési tevékenységét. A Jereván területén található Karmir Blur erődjében talált magleletek alapján pedig kiderült, hogy szőlőt, kékszilvát, almát, meggyet, birsalmát, diót, gránátalmát, őszibarackot és dinnyét termesztettek a birodalom itt élő lakosai. A szőlőmagok igen nagy formai hasonlóságot mutatnak az Ararát-síkságon máig termesztett helyi fajtákkal (Voszkehat v. Khardzsi, Garran Dmak, Mszkhali, Ararati v. Khacsabas). Akár a termesztett fajtákat, akár a borkészítés eljárásait figyelembe véve, három évezred alatt a szőlő- és borkultúra alig ment át lényegi változáson az örmény területen."
A jelképes koponyalékelés igazi hungaricum volt a honfoglaló magyarok körében, a X. században a felnőtt férfiak és nők koponyamaradványain 12-13 százalékos gyakorisággal figyelhető meg - nyilatkozta az MTI-nek Bernert Zsolt, a Magyar Természettudományis Múzeum antropológusa, aki a Sírásók naplója című régészeti blogban írt a témáról.
Kétféle koponyalékelés (trepanáció) létezett - az egyik a sebészi (valódi), amely során eltávolítottak egy csontdarabot, megnyitva a koponyaüreget. Ez a beavatkozás életmentő célú volt, többnyire sebesülés és az azt követő koponyaűri vérzés miatt végezték el. A lékelés ugyanis megakadályozta, hogy a fokozódó koponyaűri nyomás miatt beékelődjön a nyúltagy, ahol a legfontosabb életfunkciókat szabályozó központok vannak. A jelképes trepanáció viszont nem hatol át a koponyacsont belső rétegén, vagyis nem nyitja meg a koponyaüreget, egy ujjbegynyi kaparást jelentett a csonton a fej legmagasabb pontján.
"Írásos források hiányában senki sem tudja, hogy miért végezték a jelképes trepanációkat. Össze sem tudjuk hasonlítani más népek szokásaival, ugyanis nem nagyon fordul elő másutt Európában" - mondta Bernert Zsolt. A honfoglaló magyarok útvonalán, például a Volga mentén ismeretesek még olyan temetők, ahol megfigyelhető a jelképes trepanáció.
"Így csak elképzelések lehetnek. Egy biztos, hogy nem gyógyító céllal végezték, nem tudunk olyan betegségről, amely ilyen beavatkozást igényelne. Előfordulhat, hogy valamilyen sámáni gyógyító rituálé része lehetett, vagy lelki megerősítés, beavatási szertartás" - mondta.
Ritka kivételektől eltekintve a seb jól gyógyult, ami a korabeli gyógyítás magas színvonaláról tanúskodik. "Ügyesen végezték, a seb nem fertőződött el, nem halt bele az illető. Ami érdekes, hogy sohasem fordul elő gyerekeknél, vagy serdülőknél, kizárólag felnőtt nőknél és férfiaknál. Ám amennyiben betegség miatt végezték volna, akkor a fiatalabbaknál is meglelnénk a beavatkozás nyomait" - magyarázta az antropológus. Az idősebbeknél a beavatkozás kicsit gyakoribb, és regionális különbségek is vannak: az Alföldön több eset ismeretes, mint a Dunántúlon, ezek későbbiek, ami egybevág azzal, hogy a honfoglalók később telepedtek itt meg.
Azt már 1965-ben gyanította von Soden, hogy a kidinnû/kitinnu az elámi nyelvből kerülhetett át Mezopotámiába1. Két évvel később hasonlóképpen állapítja meg Oppenheim, miszerint ez egy „idegen szó az újbabiloni szövegekben a vászonneműek jelölésére”2. Hinz és Koch szerint az elámi kuktum (ku-uk-tum) egy ing- vagy kabátszerű felsőruha volt3, melyről Alvarez-Mon kimutatta, hogy lenből készítették4. Utóbbi arra is felhívja a figyelmet, hogy a középelámi kortól gazdagon adatolható kifejezés akkád kitû megfelelőjeként vált arab (qutn) és spanyol-provanszi (al-coton, coton) közvetítéssel az angol cotton forrásává5, bár az elámi kuktum eredetileg nem pamutból (gyapotból) készült.
4The Introduction of Cotton in the Near East: A View From Elam, in: K. Abdi szerk.: Draya tya hacâ Pârsâ aitiy: Essays on the Archaeology and History of the Persian Gulf Littoral, Archaeopress, Oxford, 2005, 10‒1
