Szerkesztő: Kardos M. Zsöte
SALVADOR DALI – „Egy őrült és köztem, csak az a különbség, hogy én nem vagyok őrült.”
Történt az már úgy két évtizede, hogy Bécsbe utaztam, kifejezetten abból a célból, mert olvastam egy ott megnyílt kiállításról. A tárlat a „Kunst und wain” nevet kapta.
Szószerinti fordítása: Művészet és jajveszékelés. A falakon egymás mellett sorakozó képek, egyaránt voltak elismert, neves művészek, és elmegyógyintézetben ápolt betegek alkotásai. Meglepő volt számomra, hogy csupán a képeket nézve, az aláírást figyelmen kívül hagyva, többségében nem lehetett eldönteni, hogy az adott mű egy zseni, vagy egy őrült keze nyomán került papírra, vagy vászonra.
Ahogy jártam a termeket, megálltam egy kisebb méretű grafika előtt, ami egy gyönyörű női portrét ábrázolt, a maga realitásában, minden vonása csodálatosan kidolgozva. Szép munka volt, de nem találtam benne semmi különlegeset.
Néztem, az alkotó nevét, és az valóban meglepett:
Salvador Dali, Schizophrenie.
Futkároztak agyamban Daliról való ismereteim, ami akkoriban még nem volt több mint amennyi, egy alapvetően művelt ember számára elengedhetetlen. Oka, hogy szürrealizmus nem férkőzött a lelkembe annyira, mint mondjuk az impresszionizmus.
Határozottan mérges voltam, amiért nem értettem, hogy mi a poén. Miért kapta ez a női portré a Skizofrén címet?
A fene egye gondoltam, és tovább mentem néhány lépést. Aztán visszanéztem. A döbbenet hatalmas volt. Onnan már egy teljesen másik nő nézett rám. Eljátszottam ezt a másik oldalról is. Az élmény fokozódott. Egy arcban három lélek mutatkozott meg, néhány vonás más irányból való szemlélésétől.
Mai napig megremegteti képzeletemet, ezer kérdés torlódik agyamban, mikor ez az emlék újra és újra felidéződik bennem.
Soha nem tudtam eldönteni magamban – és nem lettem okosabb, különböző egymásnak ellentmondó tudományos kutatások olvasása után se –, hogy a művészi tehetség, netán zsenialitás, összefüggésben van-e bizonyos kóros elmeállapotokkal, avagy nem? Helyeslő és tagadó példákat egyaránt lehet sorolni.
Amit én tényként fogadok, hogy a különféle rendellenességek, kórformák, illetve a nyomukban kialakuló személyes válságok fontos szerepet játszanak a kiemelkedő alkotók munkásságában, mivel az általuk kiváltott szenvedés a lét mélyebb megtapasztalásához vezet.
A művész, aki hajlamos a befelé fordulásra, fokozott mértékben képes átélni tudattalan fantáziaképződményeit, és alkalmazni a kezdetleges, gyermekkorból fennmaradt gondolkodási formákat. Élményeit, átdolgozott belső konfliktusait, traumáit – közös szimbólumrendszerekhez kapcsolva – mások számára befogadható, saját konfliktusait feldolgozni segítő formában tudja megjeleníteni.
Az említett bécsi élmény hatására, komolyabban kezdtem érdeklődni Salvador Dali művészetének és élettörténetének összefüggéseivel.
Számára is, elsősorban a gyerekkorában átélt események hagyták nyomukat személyiségén, magatartásán, egy életre..
Visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy születése előtti élete, és születése pillanata erősen és igen élénken él a képzeletében. Intenzív színeket társít ezekhez az eseményekhez, mint a bíbor, a vörös, a narancssárga és különös, puha, szimmetrikus, csendes vizualizációi vannak erről az időszakról. Megszületését pedig egy fényes tojásformához hasonlította.
Hogy valóban ő emlékezett ezekre, vagy szülei nem adtak lehetőséget neki a felejtésre, ez maga egy külön pszichológiai tanulmány lehetne.
A legnagyobb trauma az életében az volt, hogy ő saját magát csupán egy hamisítványnak értékelte. Kiment a szülőháza közelében található temetőbe, ahol megdöbbenve vette észre, hogy a sírok között egy Salvador Dalí felirattal találkozik:
Salvador Dalí élt: 1901. október 12. és 1903. augusztus 1.
Ő csupán 1904. május 11-én született.
Hogyan is történhetett mindez?
Dalínak volt egy bátyja, aki 1,5 éves korábban egy gyomorbetegségben elhunyt. A szüleit rendkívül megrázta ez a trauma és a gyermek halálát követően pontosan 9 hónappal és 10 nappal később született meg az a Dalí, akit a művészettörténet nagyjai között sorolnak.
Ő, mint egy pótlék, mint a gyász megszüntetője egyszerűen megkapta saját bátya nevét. A szülei ezzel szerették volna elfelejteni azt a keserűséget és fájdalmas időszakot, amit egy gyermek elvesztése okoz. Ráadásul a halott bátyja ruháiba öltöztették és az ő játékaival játszhatott.
A szülök ezzel a hazugsággal talán túltették magukat a gyászon, de Dalíban örökké tartó lelki traumát okoztak: ő saját magát csak egy másolatnak tekintette, így örök riválisa maradt saját bátyjának.
Így is nőtt fel, ez az érzés mindig benne volt: az első Salvador Dalí volt az igazi, ő meg egy egyszerű hamisítvány.
"Dalí körül minden valódi, kivéve engem." – hangzik egyik híres önmagát ironizáló kijelentése.
Még egy ecsetvonást sem húzott, de máris gondoskodott arról, hogy az emberek felfigyeljenek rá és megjegyezzék a nevét. Már kisiskolásként a "perverzitás démonának" hódolva arra törekedett, hogy pontosan az ellenkezőjét csinálja mindennek, amit várnak tőle, és amit mindenki más tesz. Imádta megbotránkoztatni az embereket.
Előszeretettel vetette le magát lépcsőn a "közönségre" tett hatás kedvéért, de abban is örömét lelte, ha másokat lökhetett le kisebb magaslatokról. Reggeli után rendszerint a mellkasára öntötte a forró kávét, a borzongató élmény után már kezdődhetett is a nap.
Mindezek alapján szülei kétségbe is eshettek volna fiuk jövőjét illetően. Ám a hatéves fiú mást is produkált: festeni kezdett. Így a szülők - kétségbeesés helyett - inkább neki adták a padláson lévő mosókonyhát, műteremnek. Így indult a különc zseni festői karrierje. Forrongó, bizarr fantáziájából táplálkozó sajátos képi világa az évek során összetéveszthetetlen védjegyévé vált.
Dalí – katalánul vágyat jelent.
„Szüleim a Salvador nevet adták nekem a keresztségben. Ahogy a nevem is mutatja (el Salvador: a Megváltó), nem kevesebbre vagyok hivatott, mint hogy megmentsem a festészetet a modern művészet ürességétől, és balszerencsénkre vagy megtiszteltetésül, mindezt a katasztrófák korában, ebben a mechanisztikus és középszerű világegyetemben kell véghezvinnem.”
Dalí mindig is különös érdeklődéssel fordult egyes tárgyak felé. "Hétköznapi" ember számára teljesen jelentéktelen használati tárgyak ingerelték fantáziáját, misztikussá, fétissé varázsolta őket a maga számára.
Csupán néhány példa:
A lágy órák
A cseppfolyós, lágy órák visszatérő motívumok Dalí festményein. A furcsa tárgyat Dalí egy különösen érett camembert sajt evése közben ötlötte ki. Egyes műelemzők azonban mélyen, Dalí pszichéjében keresik e fura tárgyak képzetének magyarázatát: "A montre (óra) szó kettős jelentésű szókép: a francia nyelvben a montrer ige cselekvő szerkezete szerint, montrant (mutatja) az időt. De van egy nagyon általános gyerekkori élményünk: az orvos szól a gyereknek, hogy montrer sa tongue (mutassa a nyelvét), ami nyilvánvalóan puha. Mondhatjuk, hogy a gyerek la montre molle (megmutatja, hogy puha), aminek franciául az a jelentése is lehet, hogy "a puha óra". Itt kereshetjük hát a puha órák hiteles gyerekkori emléken alapuló legkonkrétebb eredetét..." - így szól Marcel Jean kissé nyakatekert, de mindenkép érdekfeszítő véleménye.
A tükörtojás
Dalí festményein jól megfigyelhető, hogy a tükörtojások is a festő előszeretettel ábrázolt motívumai közé tartoznak. Állítása szerint bármikor fel tudta idézni magában a tükörtojások képét, valahányszor erősen megnyomta becsukott szemét. Így tulajdonképpen örök hallucinációs motívumként kísérték végig az életét.
Fiókos testű emberek
Ez az ötlete állítólag egy nyelvi félreértésnek köszönhető. Dalí még nem tudott igazán jól angolul, mikor megismerkedett Edward Jamesszel, aki számos művét vásárolta meg és pártfogójává vált. Egy vendégeskedés alkalmával valaki egy fiókos szekrényről (chest of drawers) beszélt, és Dalí szó szerint értelmezte (chest=mellkas). Szintén segíthették az ötlet megszületését egy 17. századi művész, Bracelli rajzai: Dalí ismerte a különböző használati tárgyakból megkomponált (teniszütő, dobozok, tornyok) emberi alakokat ábrázoló képeit.
"Egy őrült és köztem csak az a különbség, hogy én nem vagyok őrült."
Túlságosan egyszerű és Dalí zsenialitásához méltatlan lenne képi világának különlegességét valamiféle őrültséggel magyarázni. Ha nem is mondható el, hogy képei a legtervezettebb művészi alkotómunka termékei, mégis tényként tekinthető egyfajta tudatosság Dalí alkotói módszerét illetően.
Bár - mint szürrealista festő - törekedett arra, hogy a pszichés automatizmusnak ne álljon útjába semmiféle értelmi vagy esztétikai kontroll az alkotás pillanatában, belátta, hogy pszichés látomásai legtökéletesebb és legkifejezőbb ábrázolásához abszolút tudatosan kell alkotnia. E megfontolásból ered pontos, valósághű technikája. Álmait és hallucinációt a valóság nyelvére fordította le képein.
Dalí az elsők közé tartozott, akik Freud elméleteit művészetükben alkalmazni kezdték. Freud tanainak hatására dolgozta ki az ún. "paranoia-módszert", melyet így magyaráz: "Az irracionális tudás spontán módszere, amely a delíriumos asszociációk és interpretációk kritikus és szisztematikus tárgyi formába öntésén alapul" - azaz a művésznek afféle médiumként kell átadnia a közönség számára fantáziájának szüleményeit.
Freuddal való személyes találkozása nagyban megváltoztatta művészi érdeklődését. A mélységesen tisztelt pszichológus egyetlen megjegyzése a szürrealizmus halálos ítéletét jelentette Dalí számára. Megjegyzése ennyi volt: "A klasszikus festményekben a tudatalattit keresem, a szürrealista képekben a tudatosat". Ettől kezdve Dalí egyre inkább a hagyomány, a reneszánsz felé fordult, s lelépett a kísérletezés és a forradalom útjáról. A geometria, a matematika, az anatómia és a perspektíva lelkes tanulmányozójává vált.
Színkezelése romantikusabbá, formái lágyabbá váltak.
Mindezek ellenére továbbra is az egyetlen igazi szürrealistának tartotta magát, és a szürrealizmus kapcsán nekünk is ő jut elsőként az eszünkbe. 1989-ben távozott az élők sorából.
Dalí a képzőművészet nagy fenegyereke, az öntörvényű, kereteket felrúgó zseni, aki fenekestül felforgatta a 20. század művészetét. Egyedülállóan mutatja meg a valóságon túli világot, az álmok, látomások, fantáziák világát.
