A flamenco a dal (cante), a tánc (baile) és a hangszeres játék, a gitározás (toque) hármasságára épül. Mégis a flamencót ma gyakran csak egyfajta virtuóz gitárjátékkal azonosítják, holott ez eredetileg elsődlegesen énekelt zene, ahol a tánc csak a dal természetes, ösztönös átélése, a gitárkíséret pedig ezek mellett harmadlagos, sőt elhagyható elem. De valóban igaz, hogy az idők során a gitár egyre fontosabbá vált a flamenco kísérőjeként, majd elég hamar megjelent a szóló flamencogitár-játék is, amely önálló zenei kifejezési móddá fejlődött.
Spanyolországban és Itáliában a 17. századtól a gitár a népszerű dalok, táncok gyakori kísérő hangszere volt a hivatásos és a műkedvelő zenélésben egyaránt. Ennek ellenére a flamenco kialakulásának korai szakaszában a hangszer alig játszott szerepet, egyszerűen meghaladta annak a társadalom perifériájára szorult túlnyomóan cigányok (sp. gitanos) alkotta szubkultúrának az anyagi lehetőségeit, amelyből ez a zenei stílus kisarjadt. Ebben a korszakban a cigányok hagyományos dalaikat, a tonákat csak a palo seco, azaz tapssal, az asztallap ütögetésével kísérték, és ez a későbbiekben is a flamenco hangszerelésének fontos összetevője maradt. A flamenco egy változata, a cante jondo ma is ezt az előadásmódot idézi.
A gitárjáték az 1840-es években, Nyugat-Andalúziában kezdett egyre szervesebben beépülni a flamenco előadásokba, egyidejűleg azzal a folyamattal, melynek során a műfaj egyre inkább nyilvános, professzionális művészi kifejezési formává vált.
Ebben az időben jöttek létre a zenés kávéházak spanyolul, café cantanték, melyek a flamenco előadások új színtereivé váltak, és amelyek közönsége új igényeket támasztva ösztönözte a műfaj fejlődését, kifinomultabbá válását.
Ez egybeesett ugyanakkor a gitár spanyolországi népszerűségének felfutásával is.
A hagyomány szerint Maestro Patiño (Cádiz, 18291902) teremtette meg a flamencogitározás modern technikáját, de ő még a gitár szerepét kizárólag az ének kíséretében látta. Az első flamencogitáros, aki a gitárt szólóhangszerként használta, Paco el Barbero volt a 19. század vége felé. A szóló, koncertszerű flamencogitározás alapjait Ramón Montoya (Madrid, 18801949) fektette le, megnyitva az utat a későbbi nagyságok, Sabicas, Paco de Lucía, Tomatito és a többiek munkássága előtt.
Antonio de Torres Jurado (teljes nevén: Antonio de Padua, Pedro Cayetano de Torres Jurado, született 1817. június 13-án, La Cañada faluban, Almería tartományban, elhunyt 1892. november 19-én, Almería városában), híres spanyol gitárkészítő mester, a klasszikus gitár (sp. guitarra clásica vagy guitarra de concierto) és a flamencogitár (sp. guitarra de falmenco vagy guitarra flamenca) ma ismert modern konstrukciójának megalakotója.
Az 1850-es évek elejétől 1870-ig volt az első gitárkészítő korszaka, ekkor több híres gitárt is készített, egyet a később világhírűvé vált gitárművész, Francisco Tárrega számára.
1876-tól kezdődik második gitárkészítő korszaka, ekkor már kevesebb ideje maradt hangszerkészítésre: fenn kellett tartani a kínai-boltot, sőt, a család albérlőket is fogadott. Ekkoriban évi 6-12 gitárt készített, bár ezek egyszerűbb hangszerek voltak, inkább a helyi zenészeknek, nem híres virtuózok megrendelésére készültek, mint azelőtt.
A Gaceta de Madrid nevű folyóirat a Cortes engedélyével publikálja Spanyolország új területi közigazgatási beosztását.
Az 1820-1823 közötti 3 év volt a Trienio Liberal időszaka amikor liberális alkotmány és liberális kormányzat volt uralmon, amely nagyon erősen korlátozta VII. Ferdinánd királyt az uralkodói jogaiban, tehát lényegében egy liberális alkotmányos monarchia volt ez a 3 esztendő.
Erre a 3 évre tehető Mexikó és Ecuador függetlenedése, 1823-re lényegében már csak Alsó- és Felső-Peru, valamint Kuba és Puerto Rico maradt spanyol uralom alatt az egykori hatalmas amerikai gyarmatbirodalomból.
1825-1826-ra Peruban és Bolíviában is letették az utolsó spanyol gyarmati csapatok a fegyvert.
Az öreg király meg Abu Dhabiban él önkéntes száműzetésben, de annyira azért nem kell sajnálni, mert állítólag egy szupermilliárdos arab haverja finanszírozza a száműzetésben is fényűző életmódját.
Bár az öreg állítólag elkezdte pedzegetni, hogy meghalni szeretne hazatérni hispán földre...
III. Károly (sp. Carlos III de España, uralkodott 1759 - 1788) uralkodása alatt volt a spanyol nagybirodalomnak egy utolsó nagy felvirágzása, megszilárdította a flottát és a gyarmatbirodalmat, gyarmatokat szerzett vissza a fennhéjazó britektől (pl. Havannát és Floridát), ügyes külpolitikát folytatott, belföldön pedig a felvilágosult abszolutizmus híve volt, egy sor társadalmi reformot vezetett be haladó szellemiségű főminiszterei - Aranda, Campomanes és Floridablanca - révén.
"Az viszont igaz, hogy a mai spanyol közéletben a monarchia súlya és tekintélye rohamosan csökken."
Erről persze maga az uralkodóház is nagyban tehet: 2014 óta egy sor botrány robbant ki, amelyek aláásták a monarchiába és az uralkodóházba vetett bizalmat.
Volt már úgy, hogy tőlem is megkérdezték baráti körben, hogy basszus, ez a töketlen népség, akiket csak a foci meg az élvezetek érdekelnek, hogyan tudott összetartani és kormányozni egy világbirodalmat 300 éven keresztül...
Erre csak az volt egy halk sóhajtás kíséretében a válaszom, hogy nem a mai spanyolokból kell kiindulni...
Annyira pitiánerek azért nem voltak ezek a korrupciós ügyek, sok-sok millió eurójába kerültek a spanyol adófizetőknek...-
Az viszont igaz, hogy a mai spanyol közéletben a monarchia súlya és tekintélye rohamosan csökken.
Véleményem szerint az is elképzelhető, hogy 1-2 évtizeden belül megszűnik a monarchia és Spanyolország autonóm régiók szövetségi köztársaságáva alakul át. Vélhetően Katalónia nélkül, akik már most is szeretnének teljesen függetlenek lenni.
Nemcsak a monarchia hanyatlik rohamosan, de a katolicizmus is és a részben ahhoz kapcsolható társadalmi konzervativizmus és tradicionalizmus.
Véleményem szerint a Spanyolországban már most is az élet legtöbb szegmensét domináló, leuraló baloldal előbb-utóbb át fog tolni egy szélliberális, szélsőbaloldali alkotmányt az országban, de ennek további kifejtése már politika lenne, ezért itt és most ezt a témát befejezem...
A vicces az, hogy rendszer megmentője a király ma külföldön bujkál, piti korrupciós ügyek miatt, biztos elgondolkodott már rajta, hogy jól döntött e akkor :)
Zaragozai Szent Valér (Valériusz), spanyolul San Valero de Zaragoza, Szent Vince tanítója és fölöttese volt.
Érdekes, hogy a magyar források következetesen azt írják, hogy ő is kínhalált halt abban a keresztényüldözésben, amelyben Vince is, ugyanakkor a spanyol és az angol wikipedia szerint is túlélte a kínzást és a hatóságok végül beérték azzal, hogy Barbastro (latinul Barbastrum) városába száműzzék.
Névlegesen a száműzetésben is Zaragoza püspöke maradt. 315-ben halt meg Barbastróban.
290-től 315-ig volt Zaragoza püspöke.
A hagyomány szerint beszédhibás volt, ezért többnyire a jó szónoki képességgel megáldott, szépen beszélő Vince beszélt helyettte.
Zaragoza városának (Aragónia autonóm régió fővárosának) a védőszentje.
Tegnap volt Zaragozai (spanyol forrásokban inkább Huescai) Szent Vince diakónus, vértanú emléknapja.
A Huesca (latinul Osca, spanyolul Huesca) városában született Vincentius az öreg Szent Valériusz, Zaragoza püspöke mellett volt diakónus, majd fődiakónus, gyakorlatilag az idős püspök helyettese és jobbkeze.
304. január 22-én a Diocletianus-féle keresztényüldözés során szenvedett vértanúhalált.
A hispano-római (sp. hispanorromano) Vince az egyik legelső spanyol szent.
Érdekes, hogy a gyarmatokon relatíve kis létszámú hivatásos spanyol katonaság állomásozott, a felkelők általában jelentős számbeli fölényben voltak, ehhez képest eléggé elhúzódtak a függetlenségi harcok, mire az utolsó spanyol hadtest is kapitulált (1826-ban a perui Callaóban, a kikötőben lévő erőd helyőrsége).
Cerca de 80 o 95 mil insurgentes la mayoría sin preparación castrense, desde el 14 de enero de 1811 se dividieron en 3 cuerpos armados; confiaban en su superioridad numérica sobre los realistas que, si bien eran menores en grupo cerca de 5.000, estaban bien entrenados y pertrechos.
Azon felül, hogy a napóleoni háborúl lekötötték Spanyolország erőit, a függetlenségi mozgalmak sikerének okai rendkívül sokrétűek voltak.
A 18 sz. végétől a mélyülő társadalmi-gazdasági problémák miatt a gyarmatok belső fejlődése eleve az anyaországtól való elszakadás, a függetlenség irányába haladt, amellett ne feledkezzünk meg a Brit Birodalom hathatós támogatásáról sem (az USA akkor még nem volt világhatalmi tényező és inkább csak hangzatos nyilatkozatokkal támogatta a függetlenségpártiakat, lásd pl. a Monroe-elvet), illetve nem hanyagolhatjuk el különféle szabadkőműves és illuminátus titkos társaságok jól szervezett aknamunkáját sem.
Ez utóbbiak a nagy francia forradalomtól kezdve szinte minden forradalmi mozgalom mögött ott voltak, ott kevertek a háttérben...
Azért hoztam ebbe a topicba, mert a gyarmatok elvesztése nélkül nem érthető meg Spanyolország XIX. századi mélyrepülése, amely "méltó" lezárása volt az USA-tól elszenvedett csúfos vereség. Érdekesség, hogy hasonlóan zajlott le az agonizáció, mint a Török birodalomban, csak sokkal gyorsabban.
Na igen, ők hálásak lehetnek Napóleonnak a függetlenségükért. Az más kérdés hogy Latin-Amerika nem igazán nevezhető egy sikertörténetnek, egy-két országot kivéve, mint Costa Rica és Uruguay.
Ha szóba kerülnek a napoleoni háborúk Spanyolországgal kapcsolatban, akkor 95 % a franciák elleni gerilla háborúra asszociál, pedig a gyarmatokon is fontos dolgok történtek, például a mexikóiak a helyzetet kihasználva függetlenségi háborút indítottak.
A korai szakasz legjelenősebb csatája a Calderon-hídi ütközet néven vonult be a hadtörténelembe. Nálunk a nevéről se nagyon hallottak, pedig érdemes megismerni!
Egész érdekes sztori, a vikingek spanyol területeken is éltek, persze főleg rabolni jártak oda.
Az első viking támadás 844-ben történt, a második 859-ben, amikor egy nagyobb viking flotta támadta meg Galícia és Asztúria partjait. Ekkor már Ramiro fia, Orondo uralkodott, akit lekötött a mórok elleni hadjárat, amikor megérkeztek a tengeri rablók, akiket a Vikingekből is ismert Ragnar Lodbrok fia, Vasbordájú Björn vezetett. A vikingek a hadjárat során eljutottak a mai Marokkó területéig is, ezt Scheen szerint a sagák, arab és ír beszámolók is megerősítik, visszafelé pedig Mallorca és Menorca szigetén is partra szálltak.
A harmadik hullám 968-ban érkezett Galíciába, ezt további kisebb támadások követték, de a jelek szerint 1050 után véget értek a fosztogatások
Úgy tűnik, hogy Christys szerint a vikingek itt nem akartak tartósan megtelepedni, mint a mai Írország, Skócia vagy Anglia területén: közel három évszázadon keresztül csak rabolni jártak ide. A rabszolgaüzlet is virágzott, de az itt foglyul ejtett emberekért általában váltságdíjat követeltek, ez származástól függően lehetett tetemes mennyiségű ezüst is, de előfordult az is, hogy csak hétköznapi használati tárgyakat követeltek a foglyokért (ruhát, kardot, egy tehenet és némi sót). A vikingek otthonaiba is viszonylag kevés ibériai tárgy került vissza, ami azért is meglepő, mert az egész világból találtak ott különböző tárgyakat a kínai ezüstfonáltól a (valószínűleg) bizánci csiszolású lencsékig. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy a kevés leletért az is felelős lehet, hogy hiába zsákmányoltak a vikingek sok ezüstöt és aranyat a kalifátusokban, ezeket javarészt beolvaszthatták (az ilyen leletek nem példa nélküliek, csak nagyon ritkák).
A néphagyomány úgy tartja, hogy 844-ben a partra szálló vikingeket néhány száz bátor galíciai paraszt fogadta, és sikerült visszaverniük a támadásukat, ennek emlékére 1961 óta minden évben el is játsszák a nagyjelenetet, hajóstul, parasztostul és történelmileg hiteltelen szarvas sisakostul.
Rolf Scheen történész, a norvég fegyveres erők múzeumának főigazgatója szerint a galíciaiak valóban győzelmet arattak a vikingek felett, de szó sem volt bátor parasztokról: amikor Ramiro asztúriai király hírét vette a hajók érkezésének, sereget gyűjtött Asztúriából és Galíciából, és sikeresen visszaverte a támadást, igaz, a vikingek nagyjából tíz mérföldes körzetben mindent felégettek.
A córdobai emír Gonzalónál kevésbé jámbor eszközökkel vette fel a harcot a vikingek ellen: 844-ben görögtűzzel vonult ellenük, és csaknem ezer harcossal végzett. A vikingek harminc hajót vesztettek, aki pedig nem volt hajlandó áttérni az iszlám hitre, felakasztották.
Ezekről a kutatók arab és keresztény feljegyzésekből értesülhettek: az a néhány régészeti lelet, ami előkerült, arra utal, hogy a vikingek kikötőt tartottak fenn a galíciai partokon, és valószínűleg ott is teleltek át. 2014-ben néhány hosszúhajó horgonya került elő a partoknál. A kikötő kialakítása nagyon hasonlít az Írországban és Angliában feltárt téli táborokéhoz, így García Losquiño, az Aberdeeni Egyetem régésze szerint valószínű, hogy a korai vikingek jóval több időt tölthettek az Ibériai-félszigeten, mint korábban hitték. Losquiño szerint vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a vikingek közül néhányan akár tartósan is megtelepedhettek az Ibériai-félszigeten: néhány sírhalom inkább a svéd halmokhoz hasonlít, mint a kelta építményekhez, és vannak olyan vidékek, ahol valószínűleg sokáig fennmaradtak a viking szokások.
Nagyon szép dallamokat lehet előhozni belőle (a flamencogitárból), de hát igazából ennek a spanyolok a művészei, a nagy flamencogitárosoknak vagy a 90+ %-a spanyol származású, azon belül is az andalúzok viszik a prímet.
Itt van egy kis ízelítő, egyébként ebben nincs ének, relaxációs (relajante) jellegű:
Flamenco Apasionado Español - Guitarra Flamenca Española Romántica Instrumental Relajante Relájese
Érdekes, hogy a gitárzene eredetileg nem tartozott hozzá a flamencóhoz.
Eredetileg a flamenco táncokat csak kasztanyettával, tapssal, ill. az aszallap ritmikus ütögetésével kísérték.
Nyilván már nem szomjasan - na jó, ez csak az én gonoszkodásom. :-)
Csak az 1840-es évektől kezdett a gitárzene szervesen beépülni a flamenco műfajba, mégpedig először Nyugat-Andalúzia kávéházaiban, kocsmáiban, aztán onnan terjedve szét Spanyolország többi részére is.
Mindez egybeesik azzal, hogy a 19. században Spanyolországban nagyon felfutott a gitár és a gitárzene népszerűsége.
Ez egybeesik a modern spanyol nemzeti identitás kialakulásának időszakával, a gitárzene mintegy a spanyol nemzeti karakter egyik szimbólumává vált.
Érdekes módon, bár nem tudom van-e összefüggés, mindezek a dolgok akkor kezdtek fölfutni, miután a spanyolok Kuba, Puerto Rico és Santo Domingo kivételével az egész hatalmas gyarmatbirodalmukat elveszítették (lényegében 1825-re).
A klasszikus gitár vagy más néven a spanyol gitár történetét a közvélemény hagyományosan a spanyolokhoz köti és nem is alaptalanul.
Azonban a klasszikus gitár ma ismert formájának kifejlődéséhez közel egy évezredre volt szükség.
A klasszikus gitár, amely már lényegében teljesen megegyezik a maival, csak az 19 sz. közepére alakult ki.
Spanyolországban, azon belül is Andalúziában, ugyan hol máshol. :-)
Az 1850-es években Julián Arcas (teljes nevén. Julio Gabino Arcas Lacal) gitárművész tanácsára Antonio de Torres Jurado sevillai gitárkészítő mester olyan módosításokat, újításokat vezetett be a gitáron, melyek Arcas, majd később Francisco Tárrega Eixeagitárművész, zeneszerző és tanítványainak munkássága révén széles körben ismertté váltak, míg végül világszerte ez a hangszertípus vált a klasszikus koncertgitár szabványává.
Torres gitárjai már gyakorlatilag minden szempontból azonosak a mai klasszikus gitárokkal. A test méretei megnőttek, a menzúra 650 milliméterben lett rögzítve, a nyak is kissé szélesebb lett. A tető belső merevítése, gerendázata napjainkban is legtöbbször Torres megoldásait követi.
