Én vagyok a fórumfelébredett. Felébredtem a virtuális térben. Mátrix!... küldheted csahos elektronikus kopóidat.... és Smith ügynökeidet. Várok...... egy Eckhart Tolle idézettel felfegyverkezve:
Az önmagadra reflektáló tudatosság okozta vágás begyógyult, annak átka levétetett rólad. Nincs már "magad", akit védened, óvnod vagy táplálnod kellene.
A megvilágosodás nem egy nagy etwas, abban az értelemben, hogy nem annyira elérhetetlen, mint ahogy látszik.
Az egyik legnagyobb akadály, hogy a keresők többsége a lelke mélyén azt érzi, hogy a buddhaság elérhetetlen.
Annál nagyobb az öröm, ha beüt...
Másrészt nem azért kevés a megvilágosodott, mert nem képesek rá az emberek, hanem azért, mert kicsi az érdeklődés. rühejes, mi? Kérdezd körbe az ismerőseidet, hogy mi a legfontosabb céljuk az életben, s rájössz, hogy nagyon kevésnek a leghőbb vágya a megvilágosodás. Pedig te feltételezhetően az átlagnál "spirituálisabb" körökben mozogsz.
A teljes Földgolyó megvilágosodásra vágyók százalékaránya elég gyönge lehet.... Persze ezirányban nem készült azt hiszem hiteles statisztika.
Ehhez még hozzátenném azt (nemtudom, hogy hinduista, vagy buddista mondás-e?): "Aki csak egyszer hall a megvilágosodásról, az addig nem nyugszik, míg el nem éri." Sosem úgy és sosem akkor, amikor a kis egó eltervezi, és ahogy látni szeretné, de beüt.
Tehát, ha egyszer elindultál az úton, nincs megállás.
Úgyhogy ne aggódj... gyakorolj vagy ne gyakorolj, ahogy tetszik... főképp ne parázz.. s majdcsak lesz valahogy :-)
A megvilágososdást a keresztény hagyomány Isten országának hívja. Jézus erősen hangsúlyozta, hogy az mindenkinek hozzáférhető, s nincs onnan senki eleve kizárva. "Bennetek van" vagy "közöttetek van", valami ilyesmit mondott rá, mármint az Isten országára. Már ha jól emlékszem a Bibliára.
annyira mókás, amikor egy vak magyarázza a másiknak, hogy merre menjen :)
voltaképpen még lenne is kedvem beszélgetni ezekről a dolgokról, de amikor egy ilyen magadfajta fórumfelébredett nagy arroganciával elkezdi osztani az észt, el is megy.
Először el kell vonulni, hogy egyáltalán felfedezd, mi az a csend...
ez is csak egy elmekonstrukció-------. Mert: ha egyetelen egyszer megtapasztaltad volna az igazi csendet... többet nem keresnéd. Abban biztos lehetsz. Tehát... mire voltak jók az elvonulások? Mit találtál ott? Csöndet nem. Mert ha azt egyszer megtaláltad volna, akkor már megszabadult lennél...
Az elvonulásokra is magaddal vitted az egész zűrt. A zűr vitt oda.
érted?
felejts el minden elképzelést azzal kapcsolatban, mi a nyugalom. a nyugalomról alkotott elképzelés maga a nyugtalanság. Az maga a zűrzavar.
Bölcselkedni lehet, de az én tapasztalataim azt mutatják, fordított a dolog. Először el kell vonulni, hogy egyáltalán felfedezd, mi az a csend, olyan körülményeket kell teremteni, hogy a zaklatott elme el tudjon csendesedni. Ezután már könnyebb a mindennapokban is észrevenni. Kell egy tapasztalat, amit fel lehet idézni, amire vissza lehet emlékezni. Egy dologban egyetértek: nem szabad ez elvonulást misztifikálni, megszokni. Nem kell egy helyet bálványozni, mert ott sikerült. Ezek csak eszközök, de szerintem - egy átlagos nyugati emberkének - szükséges eszközök.
Másrészt, ahogy rendeződnek a dolgok belül, úgy rendeződnek kívül is. És azok az értékes pillanatok, amikért korábban el kellet utaznod, egyszercsak megjelennek a "dolgos" hétköznapokban. A metrón vagy a buszon hazafelé zötyögve, a liftre várva, vagy amikor pár perc szünetet tartasz a munkában és kinézel az ablakon... ott vár rád a csönd.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy zaklatott az élete, pedig rengeteg szabad, csendes időszak akad még a legsűrűbb napokon is... aki ezt képtelen felfedezni, annak nem segítenek az elvonulások. A zen tudat hétköznapi tudat, mondja a zen bölcsesség.
Igen, mindenki így gondolkozik, aki egyedül él és jódolgában nem tudja, mit kezdjen magával :)
Szerintem egy többgyerekes családnál, ahol 5 perc szabad időd sincs, mert reggel hattól késő estig fent vannak, egy indiai kéthetes gyakorlat nagyon hasznos, sőt, az egyedüli lehetőség, hogy magadban maradhass. (nem az indiai a lényeg természetesen)
Hasonló ez, mint AJC csend tábora, mindenki ezt válaszolta, minek fizessek azért, hogy egy hétig csendben legyek, amikor otthon is megtehetem.
Hadd kételkedjek ebben :) Pontosan azért mentünk el, mert nagyon jól tudtuk, hogy otthon is megtehetnénk, de valamiért mégse jön össze soha :)
Az embernek néha el kell utaznia ahhoz, hogy szabad lehessen.
Persze aki már egy páréves gyerekek gyűrűjében, családfenntartás közben is el tudnak csendesedni, azoknak már tényleg nem kell sehová se mennie.
“Legkorábbi emlékem egy átütő erejű élményé, mely nyolcéves korom tájékán történt, az 1919-es esztendőben. Az angolok, akik nem sokkal azelőtt győzedelmeskedtek az I. világháborúban, az iskolásoknak egy hónap szünidőt adtak, hogy azok is részt vehessenek a győzelmi ünnepségeken. Még egy kis jelvényt is kaptunk, mely emlékeztető volt a diadalra. Abban az időben Faiszálábádban éltünk Pandzsábban, mely ma Pakisztán része. Anyám úgy döntött, hogy ez az előre nem tervezett vakáció ideális arra, hogy meglátogassuk Láhórban élő rokonainkat. Ez a látogatás nyáron történhetett, mert határozottan emlékszem, hogy már érett a mangó.
Egy este, amikor mindannyian a láhóri házban ültünk, valaki italt készített a jelenlévőknek mangóból, tejből és mandulából. Egy magam korabeli fiú számára ennek ínycsiklandozó finomságnak kellett volna lennie, de én a kezemet sem nyújtottam érte. Nem mintha nem akartam volna meginni, de az igazság az volt, hogy körülölelt és elnyelt egy élmény, mely olyan békéssé és boldoggá tett, hogy képtelen voltam reagálni a felkínált pohárra. Anyám és a többi ott-tartózkodó asszony meglepődött és meg is ijedt hirtelen jött tétlenségemtől. Összegyűltek körülöttem, és próbálták meghatározni, mi történt s mi a teendő. Arra az időre már a szememet is lehunytam. Bár nem voltam képes válaszolni a kérdéseikre, hallottam a körülöttem zajló vitát, és teljesen tudatában voltam kísérleteiknek, melyekkel normális állapotomba akartak visszahozni. Ráztak, pofozgattak, csipkedték az orcámat, valaki még a levegőbe is emelt, de semmivel sem tudtak fizikai választ kicsalni belőlem. Nem makacskodtam, hanem az élmény olyan elsöprő volt, hogy ténylegesen megbénította azt a képességemet, amellyel külső ingerekre válaszol az ember. Körülbelül egy órán keresztül megpróbáltak mindent, ami csak eszükbe jutott, hogy a tudatosság hétköznapi állapotába visszahozzanak, de minden kísérletük kudarcot vallott. […] Nem láttam semmit. Egyáltalán nem érzékeltem semmit, hogyan tudnám hát leírni? Az egyetlen kifejezés, amely megközelíti, amit érzek, az »ok nélküli boldogság«. Bármikor kérdezik tőlem, hogy mi történt aznap, én visszaugrok a boldogság e helyére, mely tökéletesen meghaladja az időt. Nem vagyok képes leírni, de az érzés még bennem van, pedig évtizedekkel ezelőtt történt. Nem hívhatom »semminek«, és nem hívhatom »valaminek« sem. Nagyon tudatos voltam, de hogy minek voltam tudatában, azt nem tudom megmondani. Néha ürességnek nevezem, de ez sem kielégítő. Nincs benne ennek az állapotnak az öröme és zavartalan boldogsága.”
“Először is, nem hívnám tapasztalásnak, hiszen ahhoz, hogy tapasztalás történjen, szükség van egy tapasztalóra és valamire, amit tapasztal. Ám egyik sem volt jelen. Valami befelé húzott, és ennek a valaminek nem volt formája. Nem tudom, mi volt. De te a hatásáról kérdezel. Ezt könnyebb leírni: attól a pillanattól kezdve mindig boldog voltam - és vagyok. A boldogság, amely megbénított, nem hagyott el azután sem, amikor testi működésem normalizálódott. Ez a belső boldogság megmaradt, de még mindig nem tudom, mi az.”
forrás:
Srí H. V. L. Púndzsa (Pápádzsí) élete és tanítása Bevezetés A “Lakhnaúi Oroszlán”
"Nem kell érte Indiába menni. Nem kell sehova sem menni. Azt mutatta meg a nőnek Papaji. Hogy már ott van. Hogy mindigis ott volt. Mindigis saját maga volt, úgyhogy csak hagyja abba az elmászkálást és a keresgélést."
:) igyvan.
"És azt magyarázza E. T. is a könyveiben."
Ezt a Papajit nem ismertem, de a ET. "magyarazatainal"
Nem kell érte Indiába menni. Nem kell sehova sem menni. Azt mutatta meg a nőnek Papaji. Hogy már ott van. Hogy mindigis ott volt. Mindigis saját maga volt, úgyhogy csak hagyja abba az elmászkálást és a keresgélést.
És azt magyarázza E. T. is a könyveiben.
Ha egy távoli országban lakó mesterrel töltött lekigyakorlathoz kötöd, máris kitoltad egy fiktív időbeli és térbeli távolságra - egy elképzeléshez, koncepcióhoz kötötted, s épp ezzel gördítettél akadályt magad elé.
Senki sem akkor világosodik meg, amikor várja... Általában akkor következik be, amikor a legkevésbbé várjuk. ,)...
Úgy érthető a 15 perc, ha amúgy egy indiai lelkigyakorlatán vagy két hétig. Ott már a légkör is olyan, hogy könnyebb elcsendesedni. De egy rohanó hétköznap szerintem 15 perc nem sok mindenre elég. Legalábbis nekem nem elég, és ha nem fárasztom ki magam fizikailag is, akkor nem is tudom megszakítani a gondolatfolyamot.
olyat az E. T. nem is javasol. A leghosszabb gyakorlata kb. 15 perc, de ő inkább azon bazíroz, hogy a nap során minnél gyakrabban szakítsd meg a gondolatfolyamot, akárcsak egy-két másodpercre, de azt minnél gyakrabban. Azt állítja, hogy ezek az "időrések" majd tágulnak maguktól.
Én nem sok értelmét látom egy beszélgetős klubnak. Nem beszélni kell róla, hanem csinálni :)
Bocs, hogy keményen fogalmazok, de én úgy érzem, egy ilyen beszélgetős klub csak az illúzióját adja meg, hogy mi itten ébredünk és ezt milyen jól megbeszéljük. Szerintem jobb, ha inkább az ember csinál 1-2 órás gyakorlatot és legfeljebb utána a társaság elmegy teázni, ott lehet beszélgetni.
Annak szerintem nincs értelme, hogy az Új Világ néhány oldalát idemásoljuk. Inkább arról meséljetek nekem, mi motivált benneteket arra, hogy idetévedjetek?
Szeretnék létrehozni egy Tolle-klub-ot a lakóhelyemen, vagy akár máshol és hasonló érdeklődésűekkel beszélgetni.
Nos, bírjátok a kollektív örületet? A húszabálást, a gyilkolást, a pénzhajhászást? A sírás-rívást, a panaszkodást, a betegségeket, a kollektív ego teremtette valóságot?
Csinálunk egy Tolle-klubot? Ez így olyan személytelen...
A szó tágabb értelmében véve maga az ego – függetlenül attól, hogy milyen formát ölt – patologikus. Ha megvizsgáljuk ennek a réges-régi görög jelzőnek, a patologikusnak az eredetét, kiderül, mennyire jogosan illethetjük vele az egót. Bár a szót szokványosan betegségállapotokra alkalmazzák, az a pathos szóból ered, ami szenvedést jelent. Pontosan ez az, amiről 2600 éve Buddha felismerte, hogy az emberi állapot jellemzője. Az ego markának szorításában élő ember azonban nem szenvedésnek véli a szenvedést, hanem a bármely helyzetben adható, egyedül megfelelő reakciónak. Vaksága miatt az ego képtelen meglátni azt a szenvedést, amit magára és másokra mér. A boldogtalanság valójában olyan, ego teremtette mentális-emocionális betegség, ami immár járványos méreteket öltött. Bolygónk környezetszennyezésének belső megfelelője. Olyan negatív állapotokról, mint amilyen például a harag, a szorongás, a gyűlölet, a neheztelés, az elégedetlenség, az irigység, a féltékenység, nem ismerik fel, hogy negatívak. Azokat teljesen indokolt jelenségeknek tekintik. Továbbá: nem veszik észre, hogy ezeket önmaguk teremtik meg, s tévesen valaki más, vagy ilyen-olyan külső tényező művének vélik. „Téged tartalak felelősnek a fájdalmamért.” Kimondatlanul ezt állítja az ego. Az ego nem tud különbséget tenni egy helyzet, annak értelmezése és a helyzetre adott reakciója közt. Azt mondod: „Milyen szörnyű nap!”, s nem veszed észre, hogy a hideg szél és az eső – vagy bármilyen állapot, amire reagálsz – nem szörnyű. Olyan, amilyen. Ami szörnyű, az a reakciód, az állapottal szemben fellépő belső ellenállásod, és az érzelem, amit ez az ellenállás megteremt. Shakespeare szavaival: „Nincs sem jó, sem rossz, csak a gondolkodás teszi azzá.” Ráadásul a szenvedést vagy negativitást az ego gyakran tévesen élvezetnek könyveli el, mert egy pontig annak révén erősítheti magát. Például a harag vagy a megbántottság óriási mértékben erősíti az egót azzal, hogy növeli az elkülönültségtudatot, hangsúlyozza a többiek másságát, és megteremti a „nekem van igazam” látszólag megtámadhatatlan, erődítményszerű, mentális „hadállását”. Ha látnád a testedben lezajló élettani változásokat, amelyek e negatív állapot valamelyikébe kerülve benned lezajlanak; ha tudnád, hogy azok miként befolyásolják a szíved, az emésztő- és az immunrendszered működését és számtalan egyéb testi funkciódat, akkor a napnál világosabb lenne számodra, hogy ezek az állapotok valójában kórosak: a szenvedésnek s nem az élvezetnek a formái. Valahányszor negatív állapotba kerülsz, van benned valami, ami akarja ezt a negativitást, ami azt élvezetesnek találja, vagy ami azt hiszi, hogy az megszerzi számodra azt, amire vágysz. Máskülönben ki akarna kitartani a negativitás mellett? Ki akarná magát és másokat nyomorulttá tenni? Ki akarna betegséget teremteni a testébe? Ezért valahányszor, amikor negativitás jelenik meg benned, ha tudatára tudsz ébredni annak, hogy van benned valami, ami abban élvezetet talál, vagy azt hiszi, hogy az hasznos célt szolgál, akkor közvetlenül az ego tudatára ébredtél. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, identitásod az egóról a tudatosságra váltott át. Ez azt jelenti, hogy zsugorodik benned az ego, s nő a tudatosság. Ha képes vagy a negativitás kellős közepén felismerni, hogy „ebben a pillanatban szenvedést teremtek magamnak”, akkor az elegendő lesz ahhoz, hogy a kondicionált egós állapotok és reakciók korlátai fölé emelkedj. Ha tudatosság jelenik meg benned, akkor annak hatására végtelen sok lehetőség nyílik meg előtted, hogy bármely helyzetet végtelenszer értelmesebb módon kezelj. Abban a pillanatban képes leszel elengedni boldogtalanságodat, amint fölismered annak értelmetlenségét. A negativitás nem intelligens dolog. Az mindig az ego. Az ego lehet eszes, ám intelligens nem. Az eszesség a maga kis céljait kergeti. Az intelligencia látja a nagyobb egészet, amelyben minden összekapcsolódik. Az eszességet az önérdek motiválja, s az rendkívül rövidlátó. A legtöbb politikus és üzletember eszes. Közülük nagyon kevés az intelligens. Amit az eszesség elér, az kivétel nélkül rövid életű, és végül minden esetben önrombolónak bizonyul. Az eszesség megoszt; az intelligencia befogad.
"Ha nem állsz ellen az életnek, akkor a kegyelem, az ellazultság és a könnyűség állapotában vagy. Ez az állapot már nem függvénye annak, hogy miként mennek a dolgok, jól vagy rosszul."
