Budapest ősidők óta lakott település, már a neandervölgyieknek is megtetszett e hely. A leletek tanúsága szeint azóta is folyamatosan lakott. A prehisztorikus világ számtalan kultúrái után letelepültek itt a szkíták, várost alapítottak a kelták, felépítették Aquincumot és a környező erődöket a rómaiak, ide tették székhelyüket a hunok, gepidák, longobárdok, avarok. Nem meglepő, hogy Magyarországnak is kezdetektől az egyik, majd később a kizárólagos központi városa. Sajnos fontosnak tartották a "városnézést" a mongolok és a törökök is. Végül, a XIX. és XX. század fordukóján, sok áldozattal, erőfeszítéssel és veszteséggel felépült a modern Budapest. Az idő természetesen nem állt meg, azóta is sokat válatozott a város. Azt csak remélni lehet, hogy a jövőben is sokat fog változni, előnyére:)
Ne felejtsük el azért, hogy Buda az oszmán birodalom legészakibb részének legfontosabb politikai, katonai és kulturális központja volt. Egy balkáni kisvárosnál mindenképpen több.
Mondjuk az is igaz, hogy az a fajta kulturális és gazdasági fejlődés, amely Zsigmond és Mátyás korában folyt a városban, az oszmán uralom alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt. :-(
Batthyány Géza gróf a XIX. század végén úgy döntött, hogy egy akkor már több száz éves híres firenzei reneszánsz épületnek, a Strozzi-palotának a másolatát építteti fel Budapesten, saját otthonaként. Tervéhez a mai Teréz körút 13. szám alatt találta meg a telket, és Hauszmann Alajost bízta meg a megvalósítással. A házat kívülről ma is bárki megszemlélheti, ám csak kevesen tudják, hogyan nézett ki belülről ez a fényűző főúri palota, amelyben a gróf távoli rokonával, Batthyány Lajos kivégzett miniszterelnök lányával, Emma grófnővel élt boldog házasságban. Videónkban megmutatjuk, mi maradt meg mára a palota pazar belső tereiből.
Gondolom jól érezték ott magukat, egy nyugis kisváros tele templomokkal és szerzetesekkel, még az egyetem is ott volt amíg Mária Terézia át nem helyezte Budára, Bécs is ott volt a közelben.
Idén 810 éve, II. András (1205–1235) királyunk idejében történt, hogy egy oklevél először említette Óbuda – 1261-ig még Buda – középkori piacterét. Az 1212-ben kelt oklevél konkrétan arról tanúskodik, hogy a piac vámját megszerezte a budai káptalan. Ebből következik, hogy a piac valószínűleg már korábban is létezhetett. A későbbi régészeti feltárások is alátámasztották az okleveles adatokat, így napjainkban már biztosan beazonosítható az egykori piactér helye: a mai óbudai zsinagóga közelében, a Lajos utca 158., 160. és 163. számú házai által határolt területen feküdt. A piac melletti hajdani házsorból ma is látható egy eredeti formájában helyreállított ház, amely Óbuda legrégebbi, épségben megmaradt lakóházának számít, és amelyben egykoron még sörfőzde is működött.
A XII–XIII. századi óbudai piactér nem véletlenül a fentebb említett helyen alakult ki. Itt, a közelben volt ugyanis a dunai révátkelő és kikötő, amelyeket az innen kiinduló utca az ún. „esztergomi nagyúttal” kötött össze. E forgalmas kereskedelmi út nagyjából az egykori római Via Praetoria, az aquincumi katonai táborból nyugat-keleti irányban kifutó út nyomvonalán haladt, amely a mai Vörösvári út – Tavasz utca vonalának felelt meg. (Érdekesség, hogy a mai óbudai utcahálózat „nyomokban” még ma is őrzi az itteni római, majd az ezekből kialakuló középkori utak emlékét.)
A piactér hamar a középkori Óbuda központjává vált: itt voltak a városi előkelők házai, és az itt folyó élénk kereskedelemre, pénzváltásra utalnak az ásatásokon előkerült – főként nemesfémmérésre szolgáló – bronzmérlegek is.
1334-ben Károly Róbert király felesége, Łokietek (másként: Lengyelországi vagy Piast) Erzsébet királyné (1305–1380) az óbudai vár és a piac közelében megalapította – és jelentős adományokkal látta el – a klarissza templomot és kolostort, amely 1346-ban már biztosan állt. Az időközben megözvegyült királyné nagyon szeretett a zárda falai között időzni, bár legtöbb kor- és sorstársával ellentétben férje halála után nem vonult végleg kolostorba, hanem továbbra is aktív politikai szerepet vállalt.
Az 1380-ban elhunyt Erzsébetet – végakaratának megfelelően – a kolostor Krisztus teste (Corpus Christi) kápolnájában temették el, az épületegyüttes romjai pedig ma is láthatóak az Andor Ilona Ének-Zenei Általános és Alapfokú Művészeti Baptista Iskola (Mókus utca 2.) udvarán. A templom és kolostor – mint a főúri leánynevelés helyi központja – felépülte után a rendház apácái közül is többen szereztek házakat a piactér körül.
A Szent Klára által 1212-ben – tehát ugyancsak 810 éve – alapított, és a ferencesek női ágának tekinthető rend kolostora kissé „kakukktojásnak” számított a környéken. A piactér és közvetlen környezete ugyanis a korabeli Óbuda világi városrészének számított a mai Flórián tér – Kálvin köz – Lajos utca – Perc utca helyén. Az egyházi városrész – a hajdani Szent Péter- és Szűz Mária-templomokkal – az Árpád-híd közeli hídfőjétől északra, a mai Fő tér – Szentlélek tér – Vöröskereszt utca helyén alakult ki.
Szintén okleveleinkből tudjuk, hogy volt is versengés a két városrész között a piac bevételeiért. Ez nem is csoda, hiszen ekkorra már igencsak fellendült az itteni kereskedelem: a hegyvidék lejtőin jelentős szőlőtermelés folyt, és a gazdák itt értékesítették boraikat. A Dunán pedig osztrák, cseh-morva és bizánci területekről érkeztek a drága portékák: a közeli kikötőbe kelméket, fazekastermékeket, üvegedényeket, sót és keleti fűszereket szállító hajók futottak be. (A Bizánccal való kereskedelmet egy itt talált éremlelet is igazolja.)
A XIV–XV. századra a piactér területe háromszög alakú formát öltött, közepén kúttal. Körülötte továbbra is a legmódosabb óbudai polgárok házai helyezkedtek el, amelyek többnyire 1-2 emeletesek voltak; alsó szintjükön raktárral vagy borospincével, emeleteiken többnyire üvegablakokkal és cserépkályhákkal rendelkező lakószintekkel. Régészeti kutatások alapján tudjuk, hogy némelyik házban bronzcsillárok is voltak. Mindezekre a feltárások során előkerült ablaküveg-maradványok, kályhacsempe-töredékek és bronz csillárdíszek is utalnak. Középkori okleveles adatainkból néhány egykori tulajdonost név szerint is ismerünk: például Peterman bíró, Pucuri Klára (aki egyébként Erzsébet királyné egyik udvarhölgye volt), Tötös királynéi várnagy; később Kapás Antal, Fodor Pál bíró, Futhamoth Péter stb.
Óbuda ekkorra már királynéi város („Civitas reginalis”), ugyanis 1343-ban I. (Nagy) Lajos (1326–1382) édesanyjának, Łokietek Erzsébet királynénak adományozta az addigi királyi központot. Innentől a város és vára a mindenkori magyar királyné tulajdonává vált, és az is maradt egészen a török hódoltság (1541) kezdetéig.
A középkori piactér nyugati szélén húzódó házsor északnyugati sarkán (ma Lajos utca 158.) állt a klarisszák íródeákjának, egy bizonyos Ferenc deáknak a háza is, amelyhez egy kert és két, a házhoz hozzáépült hússzék (hústermékeket árusító üzlet) is tartozott. (A Duna felől nézve, az épület jobb oldalán húzódó utca egyenesen a klarissza kolostorhoz vezetett.) A 34 méter hosszú, 8 méter széles kőház és a hozzá tartozó telek eredetileg az óbudai káptalan tulajdonában állt, amelyért Ferenc deák és felesége Vas vármegyei birtokukat adták cserébe.
1499-ben a deák és családja nemesi címet kapott II. Ulászló királytól (1456–1516) a klarissza apácák ajánlása alapján. 1503-ban Ferenc deák Candale-i Anna magyar királynétól (1484–1506) megkapta a ház mögött található telket is, amelyen egy omladozó épület állt. Az új tulajdonos ezután átépíttette a házat: lebontatta az épület északi felét, és ennek helyén külső lépcsőházat alakíttatott ki, a déli házrészt pedig meghosszabbíttatta.
A háznak a későbbiek során több tulajdonosa is volt, majd a török hódoltság idején – a piactér többi házával együtt – romossá vált. A török kiűzése után, a XVII. század közepén, a Zichy család szerezte meg Óbudát és környékét. A család levéltárából előkerült dokumentumokból szépen kirajzolódik Ferenc deák házának több mint 300 esztendős története, és megtudjuk azt is, hogy a házhoz tartozó telken 1697-re felépült az egészen 1735-ig működő, első óbudai sörfőzde.
A XVIII. század végén a néhai Ferenc deák házát és a mellette lévő épületeket többször átépítették, így azok középkori részletei – látszólag – elvesztek. Az 1976 és 1982 között végzett régészeti kutatás során azonban kibontották a Lajos utca 158. szám alatti ház gótikus ajtó- és ablakkereteit, helyreállították középkori kapubejáratát és pincéjét. Így a klarisszák íródeákjának háza ma Óbuda egyetlen fennmaradt, eredeti arculatát őrző középkori lakóháza, amelyben napjainkban a Budapest Galéria (a Budapesti Történeti Múzeum tagintézménye) működik, és többnyire kortárs kiállításoknak ad otthont.
Törley József 1858-ban született Szabadkán. Apja fiatal korában még a Schmierl családnevet viselte, melyet csak az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc után – amelyben honvéd századosként vett részt – magyarosította Törleyre. Fiát a grazi kereskedelmi akadémiára íratta be, ahol az ifjú, tehetséges József megismerkedett Theophile Roederer francia pezsgőgyárossal. Reimsben tanulta ki a pezsgőgyártás mesterségét, ahol saját gyárat is létrehozott. 1880-ban a pezsgőhöz szükséges alapbor után kutatott, melyet az etyeki szőlőkben talált meg, ugyanakkor felfedezte a budafoki (vagyis akkor nevén promontori) pincék kiváló adottságait is.
Hamarosan Gyula bátyjának anyagi támogatásával telket vásárolt a Duna menti településen, és megbízta Ray Rezső Lajost a gyár terveinek elkészítésével. Maga az építész is francia származású volt, egészen pontosan Svájc francia nyelvterületén, Bruben született 1845-ben. A zürichi Polytechnikumban szerzett építészi oklevelet 1865-ben, legmeghatározóbb tanára Gottfried Semper, a XIX. század második felének legnagyobb tekintélyű építésze volt. Később Párizsban képezte tovább magát, majd 1870-ben Konstantinápoly felé utazva érkezett Pestre, és a város annyira megtetszett neki, hogy nem is ment tovább, itt telepedett le.
Ray Rezső tervei szerint 1882-re épült fel a pezsgőgyár első épülete, mely az ipari funkciónak megfelelően különösebb dísz nélküli, piros téglahomlokzatot kapott, melyben sárgára égetett téglák burkolják a szegmensíves záródású, bemélyített faltükröket. A főpárkány fölötti, úgynevezett attikán szerepelt a Törley Pezsgőborgyár felirat, az épületet felülről pedig egyszerű lapostető zárja. A felszíni építménynél sokkal fontosabb volt azonban a pincerendszer. A jó pezsgő készítésének egyik alapfeltétele az egyenletes hőmérséklet, amit a budafoki mészkőbe vájt, mintegy húszezer négyzetméter alapterületű pincék remekül biztosítottak is. Ezek dongaboltozatát is tégla burkolja.
Törley eleinte a Franciaországban megtanult eljárást alkalmazta a gyártásban, és az üzemet is francia szakemberek szerelték fel, melynek első vezetője Louis Francois volt. A magyar kreativitás arra sarkallta, hogy a technikát folyamatosan fejlessze, Törley vezette be hazánkban a fagyasztással történő seprőeltávolítást. Ezzel párhuzamosan gépesítette a gyártósorokat is, a szállítást teherautók sokaságával végezte, valamint nagy hangsúlyt fektetett a reklámozásra is. A minőséget pedig azzal garantálta, hogy a gépek ellenére is jelentős részben támaszkodott a munkások kézi erejére, így valójában egy pezsgőmanufaktúra jött létre Budafokon. A gyár központját az Anna utcában hozta létre, amely még manapság is ott található.
A remek természeti adottságok, az új technológia, valamint a szorgalmas munka meghozta a gyümölcsét, és a gyár felvirágzott, a Törley pezsgő lett a legvagyonosabb rétegek kedvenc itala. 1885-ben az Országos Kiállításon aranyéremmel díjazták, nyolc évvel később pedig az Országos Iparegyesülettől is a legfényesebb érmet kapta. Az 1896-os Ezredéves Kiállításon már mint a császári és királyi udvar szállítója jelent meg, és ebben az évben az uralkodó nemesi címet is adományozott a cégalapítónak, a csantavári előnévvel együtt. Ekkoriban már évi háromszázezer palack pezsgőt állított elő az üzem, a XX. század elejére pedig a milliót is átlépte. Exportálták a világ minden tájára, és a gyárnak lerakatai is voltak Hamburgban, Berlinben és Koppenhágában.
A sikeres vállalkozást reprezentatív építkezések is kísérték: a gyártól nyugatra, a lejtős domboldalba kastélyt építtetett Törley József, melynek első terveit ezúttal is Ray Rezső Lajos készítette el 1890-ben. Az építkezés csak 1896-ban kezdődött meg, és mivel a tervező 1899-ben elhunyt, már a szintén építésszé vált fia, ifj. Ray Rezső Vilmos fejezte be 1904-ben. A kastély észak-déli irányban hosszan elnyúlik, ugyanis két periódusban épült fel, bár ez a külsőn nem látható.
A Törley-kastélytól délre építette fel a görög származású Sacelláry György is a kastélyát Irén lánya részére, akit Törley József 1885-ben feleségül vett. Ezt is az 1890-es évek második felében emelték, és bár méretében jóval kisebb, külső megjelenése hasonló lett. A kastély belsejét viszont szecessziós stílusban alakították ki, az aula ólomüveg ablakait például a kor leghíresebb üvegművésze, Róth Miksa készítette. A romantikus épületet hatalmas, kéthektáros angolparkkal vették körbe, melyet Sacelláry Irén gesztenyefákkal ültetett be.
A gyár megjelent az Ezredéves Kiállításon is, kicsi, favázas pavilonjukat szintén Ray Rezső tervezte, és Horváth József építőmester kivitelezésében valósult meg. Természetesen nemcsak kiállítási célt szolgált, hanem fogyasztani is lehetett ott. A legtöbb vendéglővel és kávéházzal együtt ez is a korzó terén, a Városligeti fasor tengelyében állt, de a rendezvény után lebontották. Ray Rezső Lajos 1899-ben elhunyt, de fia, Ray Rezső Vilmos továbbra is házi építészként szolgálta Törleyt.
Ő fejezte be a kastélyt, illetve a cégalapító 1907-es halála után – vakbélgyulladásban, hirtelen hunyt el – ő tervezte a családi mauzóleumot is a kastély közvetlen közelébe, mely végül csak 1911-re készült el. A tehetséges, ifjú építész legnagyszerűbb alkotása ez, igazi szecessziós remekmű, mely két részből áll: egy kupolás sírkápolnából és a hozzá kapcsolódó magas toronyból. Előbbi önmagában is kétszintes, ugyanis a kripta a föld alatt található, fölötte nyílik a centrális elrendezésű kápolna. Képzőművészeti alkotások díszítik a bejáratát és a belső terét is: Damkó József domborművei és Róth Miksa festett üvegboltozata és üvegablakai.
Az üzem a gyáralapító örököseinek keze alatt is tovább virágzott, a trianoni békediktátum viszont hatalmas törést okozott a fejlődésében, forgalma jelentősen csökkent. Az 1930-as évekre állt csak talpra, de a II. világháború ismét közbeszólt, azután pedig ez a gyár sem kerülhette el az államosítást. A rendszerváltozás után ismét magánkézbe került, és noha különböző cégcsoportok érdekeltségébe tartozott, termékei továbbra is rendkívül magas minőséget képviselnek.
Földrajzi alapon tényleg Szolnok vagy Kecskemét lenne az ideális, de ha figyelembe vesszük hogy a Dunántúl az ország legfejlettebb része én Dunaújvárost javasolnám a fekvése, a közlekedési kapcsolatai és a Duna miatt.
Persze új fővárosként egy olyan megoldást is el tudnék képzelni, hogy Gödöllőhöz hozzá lennének csapva a szomszédos és közeli települések és így kialakulna egy közel 100 ezer fős város.
Akkor már de facto, sőt de iure is én is fővárosi lennék. :-)
Budapesten már az 1930-as évektől számos elképzelés született a városi autóközlekedés fejlesztésére, ezekben városi autópályákkal hálózták volna be Budapestet. Az Erzsébet híd átadásával például a teljes kelet-nyugati átmenő forgalmat a belvároson keresztül vezették el, amiben akkor a közlekedés szervezői semmi hátrányt nem láttak.
Az 1960-as évektől kezdve egyre több aluljáró épült a gyalogosok számára, de ekkor az is világos lett, hogy a gyalogosoknak is kell tér, főleg a kiskereskedelemmel foglalkozó városrészeken.
Leginkább Budapest szűk belvárosi utcáiban okozott gondot, hogy az autók mellett alig fértek el a gyalogosok, akik ráadásul ide vásárolni jártak. A Váci utcát, a Haris közt vagy a Vörösmarty teret ugyanúgy használták az autósok, mint a többi utcát, a gyalogosok csak a szűk járdákon közlekedhettek. Az első budapesti, autómentes utca a Váci utca volt, amelyet már 1964-től csak a gyalogosok használhattak.
Ezért 1977. január 4-től gyalogosutca lett a Kígyó utca, a Haris köz és a Pilvax köz, a Párisi utca a Váci utca és a Petőfi Sándor utca között, a Régiposta utca az Aranykéz utca és a Petőfi Sándor utca között, valamint a Kristóf tér.
A Vörösmarty teret is be kívántak vonni a gyalogos zónába, de itt a terület rendezése 1977-1978-ra maradt.
Ekkor még nem volt teljes a zárlat, a díszburkolattal el nem látott utcákban az éjszakai parkolás megengedett volt. A taxik maximum 15 kilométeres sebességgel, minden időszakban behajthattak a a Régiposta utcába, a Pilvax közbe, a Haris közbe, a Párisi utcába és a Kristóf térre — nem közlekedhettek azonban a Váci utcán hosszában, és nem hajthattak be a díszburkolattal ellátott részekre sem.
Ekkor a gyalogos zónák további kiterjesztését nem tervezték, legalábbis a belvárosban nem, csak esetlegesen a külső városközpontokban terveztek sétálóövezeteket létrehozni
