Most halk zene emel az ősszel világ fölé, kicsit talán a végtelen idő repít, nézlek, e széttört zöld tükör magába rejtené kimondott kínját, cseppnyi, fény csendjeit.
Még minden léptünk fáj, szinte, eltört mozdulat követ egy sóhajt, hangszilánkja felsebez… alattunk összetört tegnapban botlik a tudat, ahogy belénk kuszál egy régi hanglemez,
s minden újabb csendbe lágyan kibomló dallamív továbblendíti tört varázsú éjszakánk, minden lassan ringó léptünk megállni visszahív, hogy száz képét a nyárnak úgy borítsa ránk,
ahogy megéltük mind. Ezernyi féktelen öröm, már sodor a tánc, test a testnek válaszol, egy szó dobol csak bennem újra, újra: köszönöm, szállhattam Veled, percekre, valahol…
Lábunk alá a csend a hajnal fényeit veti, élesen hasít belém a józan értelem. Nem, a tiszta ész hogy vesszelek, azt nem jelentheti. Múltam romjain is táncolj, táncolj velem.
Reggel, ha arcod még homályba olvad a párnán, hozzád hajlok és szagollak, mint egy virágot. Rajtad és belőled élősködöm. Felszürcsölöm velődet,
gégémet vadvörös torkodba tettem, hogy szétmorzsolj vagy összerakj s kegyetlen fogad között prédának vedd mezítlen csontvázamat; hogy ismerj, mint az Isten
s mégis szeress. Tán megöltelek téged, tán te öltél meg, hogy ne tudjak félni és így ébredjek minden hajnalon,
mint most: a boldogság halálbűnének hét éles tőrével szívemben s égi szerelmünk vérszagával ajkamon.
Hová, hová, te szép leány? Még nincs is itt a hajnal. Az éj oly néma, nesztelen. Csönd, némaság utcán, teren. Hová, hová ily szaporán? Aludni jó ilyenkor. Még álmodik minden virág És daltalan a lombos ág. Mi hajt utcára ily korán? Hová sietsz, te szép leány? „Kenyér után!” Hová, hová te szép leány? Az éjbe' kint csatangolsz. Sötétbe', fagyba egyedül! Mindenre néma csönd terül,- S te kint bolyongsz utcák során. Még eltévedsz az éjben!… Ha nem mosolygott rád a nap, Mit vársz az éjtől, balgatag? Süket az és vak, mit se bán! Hová ily késő éjszakán? „Kenyér után!”
Ez csak az éjnek betegsége… Lesz-e valaha reggelebb? Oly csöndes künn az utca, mint a messze harcterek, csak tompán hallok egy-egy elviharzó gépkocsit, mint távol ágyut, vagy mint hosszu jajszó fütty visit a szomszéd pályaudvarról, homályos harcijel, üzenet a ködben, amelyre válasz nem felel. Az utca, óh az utca, néma, mint a harcterek. Árad, árad, mindent elöntve, kint a szürkület.
A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom. Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok; nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam. Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem. Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok, félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden. A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű, mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani, ezért jöttem ki. Nem. Azért mert nem tudok visszaaludni. És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene, igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig hibának éreztem azt is. És nem értem miért kellek neked, elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb lenne mégis. És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra, (estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom. Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felöli oldalon. Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak. Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.
Pirkadat-harangok zengnek Córdobában. Hajnali harangok Granadában. Leányok nyílnak ébredésre hallgatni soleájuk, amelyben annyi gyász van. Leányszívekben egész Andalúziában szól a harang. Spanyol lány ahány van, libbenő nagyszoknyában ahány picinyke láb van, fény az a keresztutcák hűvös hajnalában. Ó, reggeli harangok zengő Córdobában, ó, ti hajnali harangok Granadában.
Üres vagyok. Visszhangozom a lépések neszét is. Múzeum szobor nélkül, csupa oszlop, portikusz, csarnok, grandiózus. Udvaromon szökőkút fut a magasba, aztán visszasüllyed, Apácaszívvel, a világra vakon. Márványliliomok Illat helyett sápadtságot lehelnek.
Elképzelem magam nézősereggel, A fehér Niké és a kopár szemű Apollók anyja. De nem. Figyelmükkel inkább a halottak sértegetnek. És nem történik semmi. Homlokomra teszi kezét a hold, A rezzenetlen arcú, néma ápolónő.
Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy, a gyilkos nem latolgat, akárhogy is történhetett, te mindenkép halott vagy, heversz, akár a föld alatt, elárvult szürke hajjal, kihamvadt sejtjeim között az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán tünődve, míg ma éjjel gyanútlan melléd nem sodort egy hirtelen jött kényszer, az oldaladra fektetett, eggyévetett az álom, mint összebújt szegényeket a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött ha megzavarja párja, együtt merűltem el veled alá az alvilágba, vesztemre is követtelek, remegve önfeledten mit elrabolt az öntudat most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsu mását, zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogycsak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc, s vajjon miféle vér ez, mitől szememnek szöglete ma hajnal óta véres? A zűrzavar csak egyre nő. A szenvedély kegyetlen. Hittem, hogy eltemettelek, s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz, ha álmom újra fölvet? Kivánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet. A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?
Már alélva pislog szép fénye azoknak Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak. Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak Felébredésére a piros hajnalnak, Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre, Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre. Az ég alját piros bársonnyal prémezi, S aranyos csipkékkel körűl övedezi. Szép bársony burkokból kihívja azokat Az estve még félig bimbó virágokat, Amelyek kitárván szagos kebeleket, Béfűszerszámozzák az egész vidéket. Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek, A kies vőlgyeket bényargalják velek, Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak És egy fűszerszámos templomot csinálnak, Amelynek pirosló rózsából rakatott Oltárára hint le a hajnal harmatot, Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek, Az egész szent helyet béfüstölik velek; Melynek az ambránál éltetőbb illatja Ártatlan érzéssel a lelket elhatja. Erre a madarak koncerti zengenek, S a lélekben egy szép érzést teremtenek. A szelek is áldó éneket suttognak, S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.
