Ki megvigasztaltad a testem, áldott legyen a te neved. Hazug voltál, hiú, hitetlen? Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe. Nincs áhítat már nélküled. Csak nemléted fekete szörnye, és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom többé már meg nem osztja más. Vár végső szégyenem: halálom. S nincs nélküled feltámadás.
*
Lehet, csak a hibátlan testedet szerettem, s föltárult, elengedett szépséged gyújtottam ki a szilaj szenvedély képzelt lángcsóváival? Lehet, hűséged, vadságod csupa varázsolt rongy volt, festett glória: én rádbűvöltem rajongón – te csak eltűrted jámbor hóbortjaimat? Lehet, hogy így volt. Akkor is neked köszönök mindent – s elvégeztetett. Fönntart még a tőled vett lendület. Már semmi sem leszek tenélküled.
*
Immár aligha változom meg: minden vonásom végleges. Mi eddig eszmém s mámorom lett, eztán sorsom törvénye lesz.
*
Aláaknázott terepen lépkedek feszes nyugalomban. Dühöm csak jelentéktelen legyek dünnyögésére robban: a folytonos életveszély morajától szemem se rebben; minden reményem benned él, halálomnál véglegesebben.
*
Mire megszüljük egymásnak magunkat, kihordunk annyi kínt, kívül-belül, hogy elszakadni egyikünk se tudhat többé a másiktól: feltétlenül valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. – S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom, fele bánatod én veszem magamra, és bűneid felét is vállalom.
*
Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom.
*
Nincs itt más lehetőség: lélek-fogytig a hűség szálai két szeretetnek végképp összeszövettek…
*
És Penelopém vár odahaza, szövi a remény álom-szőnyegét. Nincs termő nyara, kacér tavasza, néki ez a telt öröklét elég, hogy el ne múljék tőle a varázs, mit érkezésem, a bizonytalan sajdít belé, s a halk vigasztalás, hogy csak őérte őrzöm meg magam.
Mondjátok, milyen véget ért A szép római dáma, Flóra, Archipiáda hova tért, S Thaist, húgát, ki rejti, ója? Echót, ki visszazeng a szóra S a vizek fölött hallható, Kinél szebb nem volt föld lakója? De hol van a tavalyi hó!
Hol a bölcs Héloise, kiért A csonkítást magára rótta Abélard és szerzetbe tért, S kit nem vitt a szerelme jóra? S a királynő? Ki tud ma róla, Ki zsákban dobatta mohó Kedvvel Buridánt a folyóba? De hol van a tavalyi hó!
Blanche királynő, szirén zenélt, Liliom volt, úgy ült a trónra, Haremburgis, ki Maineben élt, S Nagylábú Berta látható ma? Hamvát az angol szélbe szórta, Hol van Jeanne d’Arc, a hős, a jó? Szent Szűz, egek uralkodója, De hol van a tavalyi hó!
Ajánlás
Herceg, hol vannak már azóta, Ne kérdezze kíváncsi szó. Felel a refrén, régi nóta: De hol van a tavalyi hó!
Félelmes szépség, ravasz mint a tőr! Rózsállik arcod, de szived kopár. a te keménységed kerékbe tör; nyomodban a halálnak szele jár; csalárdságod gyilkos csapdába zár – oh, hideg fényü, gőgös szemsugár! Így veszted el – hisz érte ugyse kár – szegény legényt, ki irgalomra vár?
Másnak szivén zörgettem volna bár! Akkor gyalázat biztosan nem ér. Régen boldog volnék azóta már, túl árkon-bokron kerget most a vér... Hahó! Segítsetek az Istenér! Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár? Vagy jön segítség, melyet esdve kér szegény legény, ki irgalomra vár?
Várj csak, virágom, megcsíp még a dér! Int majd a hervadás; időd lejár! Lásd, kinevetlek, ha ez utolér; Lásd... Eh, mit is beszélek, én szamár! Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár? Ne kérdezzük, míg benne tart a nyár! Senkit többé ne tégy igy tönkre már, szegény legényt, ki irgalomra vár!
Ajánlás
Herceg, szerelmesek közt fővezér, látod, költőd sem ellenedre jár; de meg kell szánni – ehhez szó se fér – szegény legényt, ki irgalomra vár.
Vagy a levegő, amelyet beszívok, a táplálék, amelyet visz a vér, a látásom vagy – tán meg is lepődném, ha tenszemeddel rám tekintenél –; vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz, a szív, az agy, a gondolat, akármi, életem része, melyet bármikor keresetlen is meg tudok találni; – s mint a bonyolult óramű, ha elvész egy alkatrésze, s tiktakja kihagy, olyan lennék nélküled; és csak akkor, csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
várlak csak várlak és azt remélem nem áll az idő csak minden héten meg-megpihen úgy öt-hat napra hogy magamra hagyjon és ne magadra várlak csak várlak a terek unnak nyitva a szemem bár minden szunnyad nézlek és várlak és nem beszélek nem adlak ki a pletykás reménynek várlak és várlak és nem kérdezlek mikor kellene már megérkezned mikor indultál és nem mert fájna felém indultál vagy más irányba várlak csak várlak már neved sincsen hagyom a koldust hogy megérintsen hagyom a szagát hogy belémszálljon nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon várlak csak várlak még hit sem kell ehhez kitartásom is sikert feltételez várlak és nem tudom mihez kezdek ha megszépül arcom a tenyerednek
Apám ott fenn az égbe! Gondolsz-e néha rám? Mert én sokszor bámulva a légbe... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy ily korán meghaltál... Apám! Sokszor, ha az élet rögös utjain, Abba a gyakran emlegetett Göröngyökbe botlik meg lábam... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy nem vagy velem... Apám! Ha az élet zajgó tengerén - Irányitó, erős kéz kellene... Hányszor, de hányszor megcsókolnám A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed, Elgondolnám közben, hogy milyen kár... Hogy árván hagytál – Apám!
Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte, Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod. Semmit nem találsz, ami ne lenne rég Saját tulajdonod. Amit elveszel, Nem tőlem: a magadéra ismersz. Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.
Amit adhatnék, úgysem adhatom. Ha valami megkülönbözteti A tiédtől, ami az enyém, Az a másféle tapasztalat. Ami rátapadt. Az pedig át nem adható. Használd hát, amit jónak látsz, Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.
Ami az enyém, ha adnám is, Mondom, el nem veheted. Pedig akkor lenne az enyém, Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed. Hogy az kettőnkben közös lesz? Az. Látod, még te adsz, ha elveszel, És tőled kapok, ha elfogadsz.
Megérted, ha ezek után Nem teszek úgy, mintha bármit is Adhatnék. Tégy belátásod szerint. Ha így is nyújtod a kezed, Boldoggá teszel. A tiédre Ismersz abban, ami az enyém? Megbocsátod, ha be se csomagolom.
Két szívdobbanás között csak te vagy nekem, Két szívdobbanás között téged képzellek el, Ahogy szeletet hasítasz a magas égen, És szárnyad nyújtod felém – de nem érlek el, Aztán a látomás már csak tátongó semmi, Mintha soha-soha nem lett volna igaz: Kész volnék minden szívdobbanásom eladni, Ha többé lehetnél, mint elképzelt vigasz. Lennék szívdobbanásod, lennék életed, Mint ősi köveken patakzó, olvadt telér Könnyeként egybeforrnék, lennék egy veled, Mert veled létezni: az bárminél többet ér. …aztán elmúlik két szívdobbanás, majd három, Megdermedt csendben: hátha meghallom hangodat, És minden dobbanásban dobbanásod várom, De nem szólsz. Dobogok tovább: a remény marad.
Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő – mondat, ára behódolt nyugalomnak. elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás-vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod – óva koldul- szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod, kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen. Miről titkon vallod: bolondság – őrzöd, akár koldus a rongyát, talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben. Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá – s benned van, magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.
Szagom maradt az egyetlen, mit őrzök féltve még. Hamis történetek között igaznak maradék. Talán akad még mozdulat, mi jellemez, kiad. Minden más elhagy, elmos, elken, elreped, szakad. Túlszavalt szavak mögött bújok meg néma vad. Fájdalmas, hogy nem vagy, de jobban fáj, hogy néha vagy.
A városvég itt csupa szürke ház, a részegekre angyalka vigyáz, s a villanyfényben, mint aranykehelyben alusznak a tűzfalak, háztetők, s a sorompón túl ében-szín lepelben zizegnek a láthatatlan mezők – a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség –
Ha becézésem és csókom se kell, kicsi lány, mivel ringassalak el? Ha elzár tőlem a buta lakat, lesajnál minket majd a virradat. Bámuljuk egymást búslakodva és szánk sarkát bontja már a nevetés.
Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – aranypor mállik az éj válláról, s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” – a nevetésed is ílyen bolond: mindenre illik és semmit se mond.
Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen, messzi kocsma-zene hallszik, a környéken minden alszik, az alkóvban odaát mélyen alszik anyukád s szomszédban a Vakos néni, ferdeszájú Vigláb néni, Balogh úr, a vasutas, imádód, a kis-inas –
Itt is, ott is, emitt is, amott is bajszos rendőr őrzi az álmot, nagyfülü bagoly őrzi az álmot, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is dongnak az öreg faliórák, bánatos hangú ingaórák, fodrozzák az éjszakát –
Alvó lélek, kússz a tájon, álmodon mint pókfonálon, huss! huss! Föl a légbe visz az út, tág a lég, tág az út, tág a lég, tág az út, hozd az örömöt, hozd a bút, hozd az örömöt, hozd a bút, huss! huss!
Nézd! a ház, mint a felhő, fényt cikáz, mozdul, mint a barna-béka, vele mozdul az árnyéka, és belőle alvó lelkek párolognak, légbe kelnek a kéményből, mint a füst, az ereszről, mint ezüst – száll a kövér Vakos néni, deszka-vékony Vigláb néni, és köröttük nagy sereg libben, szökken, hempereg –
Ni, a Gős pék ketté-bomlott és kergeti önmagát. Balogh úr a templomtornyot fújja, mint a furulyát, azt fújja, hogy „Ne sirasson”, mégis könnyezik belé – Ott meg a cukrász-kisasszony tipeg fejjel lefelé –
Vigláb néni peckes-módon sétálgat a sürgönydróton, krinolinja lyukas-hordó, kezében egy napraforgó, vékony nyakán férfi-gallér, oldalán egy szép gavallér. Vigláb bácsi nagy-kesergőn kuporog egy lámpaernyőn, nézi párját: „Lássa, kérem, parádéra megy a pénzem. Nekem pohár sörre sincsen, neki fodrász, ruha, minden. Én megmondtam már ezerszer, hogy hibás a mai rendszer, államreform kéne régen, persze nem hitték. Na tessék! Adó, lakbér… nem csekélység! Öt gyermekem van, kérem!”
Oda nézz, szösz-bogár: ott a boltos lánya áll, boltnak hisz egy fecskefészket, benne várja a vevőket; ez már mégis hajmeresztő, hogy ma senki be se néz! Majd belép a szívdöglesztő hollywoodi filmszínész: „Kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét.” Röptük össze-vissza húz… rá ne nézz, mert megvakulsz.
Mogyoró Pál ezalatt megfogott egy sülthalat. „Tanár úr tudná talán, milyen hal ez? macskacápa?” „Rá van írva uszonyára, de nincs itt az ókulám.” Pál örült, hogy futhatott és szekundát nem kapott. És a ritka állatot vezeti egy hosszu hídon: „Majd vadászni megtanítom.”
Tejes-ember a kéményen üldögél, mint nyári réten, kisgyermek lett újra szépen, mézes-kenyér a kezében. Távol, öreg bükkfa alatt labdázik egy fiú-csapat, ő a szemét rajta-felejti, mézes-kenyerét halkan elejti, kicsúszik alóla a rét, meg a kémény, s eltűnik az éj csipkéi mélyén.
És erre-arra az alvó-csapat potyog a falról, mint a vakolat. A villanyfényen átdereng az ég, s a városon túl látszik a vidék, a dombok gyengéd-rajzú háta – és elcsitul az alvók karneválja. Jön a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény… és az éji tág csodát, ezt a fura micsodát ketten láttuk: te meg én.
Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok; Csupasz féreg, díszes talárt kapok; Hitetlen várok, sírva nevetek; Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszúság; Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek S ami világos, mint a nap: titok; Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körül sompolyog; Mindig nyerek és vesztes maradok; Fektemben is fölbukás fenyeget; Van pénzem, s egy vasat se keresek, És reggel köszönök jó éjszakát; Várom, senkitől örökségemet; Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett, Kínnal mégis csak olyat hajszolok; Csalánnal a szeretet szava ver meg, S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; Barátom, aki elhiteti, hogy Hattyúk csapata a varjú-sereg; Igazság és hazugság egyre-megy, És elhiszem, hogy segít, aki árt; Mindent megőrzök s mindent feledek: Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom a pályabéremet Mert befogad s kitaszít a világ.
Ki minek gondol, az vagyok annak… Mért gondolsz különc rokontalannak? Jelet látsz gyűlni a homlokomra: Te vagy magad, ki e jelet vonja. S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, Mert fénye-árnya terád sugárzik. Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: Rajtam látsz törvényt sajátmagadról. Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. Szemem tavában magadat látod: Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe – Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerű, Nem én kiáltok, a föld dübörög.
Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása
a lillafüredi Szinva-patak vízesésénél, a Palotaszálló függőkertjében áll.
Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, – Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
S ha ígérném, hogy ma odamegyek? – Számolni kezdeném a perceket. Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire? – Ha szeretsz, szíved megszakad bele. S ha mégse lehet, ha nem leszek ott? – Füst s láng bennem is együtt kavarog. Képzeld: máris zörgetem bokrodat! – Nem mozdulok, el ne riasszalak! Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy? – Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák! Mit mond majd az első tekinteted? – Hogy eddig, csak hazudni mert neked. Szegény fiú, féltél tőlem, ugye? – Félelmes az isten igézete! Utad leszek tőle a föld fele. – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré! Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz … – Még a boldogság is rettenetes!
Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mit kapkodok?! – mindegyre kérded Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán – Virág Mért nem szeliden símogatva Ahogy szokás, ahogy mások teszik Miért kapkodva, csillogó szemekkel És mért nevetek hozzá – szemtelenség! Ilyen csunyán, fülsértő – élesen! Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz! Pitypang, ne hagyj itt Inkább megmondom Megmondom – várj, füledbe súgom, Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe? Mi kapkod így – még mindig nem tudod? Pedig ily bosszús arccal Próbálod elhárítani akkor is Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé Porzód, bibéd felé Porzód, bibéd, szárad felé Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé Mi kapkod így, pitypang? – A szél! A szél, a szél, a szemtelen bolond szél Vígan visítva-bosszuságodon.
Pitypang, mi lesz? Ez még csak a szellő Ez még csak kapkod és fütyörész De én még nem is beszéltem neked a családomról Hallod-e, hé! Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi Tájfun Tölcséres vihar a sógorom – Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva Felhőbefuró forgószél tetején?
Szeretnélek még egyszer látni A kertben, ott a fák alatt, Hallgatni édes csevegésed, Mint gyermek, úgy örülni véled, Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni Homályos őszi délután, Kandallódnál a karosszéken, Ha mintegy elringatva, ébren Alszol, s álmodva nézsz reám.
Szeretnélek még egyszer látni, Midőn úgy várod jöttömet, Megismersz immár a távolból, S bár ajkad olyan hidegen szól, Elárul néma örömed.
Szeretnélek még egyszer látni, Szép csöndes nyári estvelen, Holdfénynél az akászok árnyán, Midőn fejed keblemre hajtván, Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni, A vén udvarház csarnokán, S ha elhangzott az isten-hozzád, Még visszanézni utolszor rád S először sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni, Meggyógyítna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldúlnám Éretted ifjúságomat!
Pedig nem látványos az elmúlás itt, csupán az évszak lassacskán lehűl, és nem is az számít, hogy az a másik, én maradtam belülről egyedül. Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet, mit mondhatnék, kibírom nélküled.
Gyakran úgy ébredek, mint halálom után. Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása annak, amit a hétköznapi nyelv úgy mond: Valósággal újjászülettem. Keskeny derengés ujjnyi bor felett, kétséges élfény egy távoli fémtárgyon: mindez artikulált – mint egy mondat, noha csupán egy mondat benyomása. Felirattöredék egy likacsos kövön, melyet bizonnyal elhengeríteni kéne. Véget nem érő reggelben próbálok következtetni a körülvevő dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek ténykedésre késztetnek, persze: ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek. S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar, előnyei is vannak. Egy fogkefe segít körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal); a kusza jelek, amit egy papíron találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor: nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően, hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul tudó személytől származik (de ez még nem igazít el a helyet illetően).Aztán csöngetnek és – megérkezel. S én, tehetnék-e mást, elhalasztom a kérdés végleges, megnyugtató tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok (hiszen valaki, nemde, biztosan), ösztöneimre bízva magam, odateszem a kávét, s megkérdezem: Mi van? Bár, tudom, erre se lehet felelni.
