A maszekok: appartman tulajdonosok nem hirdetik a "tengerre néző" szobákat. Legalábbis akikkel találkoztam. Ez jellemzően a szállodás mentalitás. Vagy az utazási irodáké.
Vendéglősök között is kétfajta van: a "jöjjön máskor is", meg az "egyszer térjen be hozzám, aztán soha többet". Az utóbbinál lehet enni fél adagot dupla pénzért.
Ma esti hír a lenti lapokból "Od sljedećeg tjedna autocestom od Zagreba do Ploča za 228 kuna"/ a következő héttől az autóúton Zágrábtól Ploceig 228 kunáért/
Mi eddig háromszor mentünk le Bosznián keresztül, midannyiszor a Kovacevicben ettünk hazafelé. Itt volt tulajdonképpen vége a nyaralásnak, utánna már csak az utazás maradt, bár köztudott, hogy az odafelé már maga a nyaralás, de hazafelé már nem annyira.
A fotóról meg csak annyit, hogy bárcsak mindenhol ezek lennének az állapotok:-)
Ehelyett többnyire iszonyatosak.
Különben a szakértők elmesélik, hogy ez a gugolós állapot a természetes, mert a "csatornánk" így másképp hajlik stb. Az ülve viszont nem annyira egészséges. Bár mintha kényelmesebb lenne.
Persze ez olyan, mint hogy ne menj autóval, bringázz, mert az egészséges. Csak éppen nem mindenki tud bringázni, vannak nagyobb és nehezebb cuccok, amiket néha vinni kell és eshet, meg nem minden életkorban, egészségi állapotban lehetséges drótszamarazni.
Gondolom, érthető az analógia.
Jobb helyeken, ha már gugolósok vannak, mindig van egy ülés, kicsinek, nagynak, idősebbnek, izületesnek stb.
Nekem a Ladin Gaj (Umag park) pisoár homloktámasza az etalon szolgáltatás.
Egy utazási irodás ismerősömnél reklamált egy kliens. Tenger felé néző ablakokkal appartmánt rendelt Vrsarban, azt is kapott. Az első emeleten (ismerem a helyet, én is laktam ott a harmadikon). A kifogása az volt, hogy a fáktól nem látszott a tenger !
A válasz: jó majd leutazom és kivágom azokat!
A tulajhoz (ahol mostanában nyaralok) idősebb, kövér, elhízott, szóval nehezebben mozgó emberkék érkeztek. Érdeklődni. Nekik földszinti app. kell, tenger felé néző ablakokkal, (az volt), közel legyen a tenger (50 v. 100 méter - sosem mértem: 1-2 perc séta) ésmégnemtudommiminden .... A háza előtt / mellett citrom, mandarin, babér- és fügefákat nevel. Ezekért nem kellett az appartmán: nem látszik a tenger!
A második emeletről szinte körpanorámás a kilátás.
A mandarin-termés nagy része az úton, széttaposva végzi. Az arra járók letépik a még méregzöld, éretlen termést, beleharapnak, majd eldobják.
A k˜özeli szomszédjának - csodaszép - élősövény-kerítése van (volt). Az egyik végénél táblával: Nekidaj rozmarin! (ne tépd le a rozmarint) Szóltam neki, nem jó az a tábla. Csodálkozva kérdezte: miért? Mondom: az emberek arra mennek, megcsodálják, ... mennének tovább, de észre veszik a táblát. Jé ez rozmarin? Viszünk belőle!
Ez olyan 1989 körűl lehetett, mert abban az időben volt olyan nagy az inflácio. Akkor éppen Makarskán nyaraltunk a családdal és egy sűlt csirkéért 250.000 dinárt fizettem a parti gombánál. Sörözgetés közben szólt ki az eladó, hogy ha inni akarok még az előbbi áron, akkor most kérjem ki az adagot, mert öt perc múlva több lesz az ára. Kérdeztem honnan tudja, azt mondta, nem látod? ott jönnek már a mérleggel a hónuk alatt és egy kicsit most zárva leszünk, aztán már új árakon számolunk. Nem viccelt. Ilyen időket éltünk, de még így is jó volt.
Hát igen, a pottyantós wc abban a kempingben is volt, valahogy nem tudtam megbarátkozni vele azóta sem, pedig pl. Plitvicén még mindig olyan (is?) van! Korabeli történet, az akkoriban rendszeresen Rijekában téli edzőtáborozó ZTE futtbalcsapatának oszlopos tagja, ismerősöm és tényleg jó kis játékos volt, de akkor olyan gyomorrontás és intenzív hasmenés kínozta meccs előtt, hogy a legyengült szervezet és a fent említett wc fizikai megpróbáltatásainak köszönhetően az erőnléte gyakorlatilag nullára redukálódott és csak árnyéka volt önmagának a pályán! :-)
Visszatérve az első és ált. a régmúlt útjaira, azt hiszem a varázsukat az újdonsága mellett az egyszerű szépsége adta, hiszen a tenger ugyanolyan gyönyörű volt és azt a ,,keveset" (ami persze csak a mostani fogyasztói társadalom szemével nézve kevés) sokkal inkább meglátta és értékelte az ember! Nem a negatívumokat említette, ha hazaért, mert örült hogy eljuthatott egy ilyen helyre és minden percét elraktározta ott belül. Ahogy szűntek meg a határok, a korlátok, ahogy lett minden egyre jobban elérhető sokunk számára, úgy lép ez ember egyre gyorsabban túl az éppen megszerzett élményen, tárgyon és már a következőre összpontosít! Persze mindig várjuk, tervezzük és jól érezzük magunkat, csak egy kicsit felületesebben éljük meg ezeket, ezért maradnak azok az ,,elsők" mindig emlékezetesebbek!
Munkahelytől (akkor nekem épp nem volt, mármint ami -töl előtt van), katonaságtól, szakszervezet, mittoménmi elözetes beleegyezés, hogy engedélyezik a kiutazást. A határon a "harmadik sáv"-ba dobtak, beült előre a vámos, kotorászott - szerintem csak a látszat kedvéért, mert őt is figyelték -, ugyanis feljelentettek minket, hogy disszidálni akarunk.
Régen volt, sokmindenre nem emlékszek, de azt tudom, akkor a legnagyobb pénz a 100.000 dináros volt. A következő évben meg a legkisebb. Azért tudom, mert akkor is mentünk, ugyanoda , húszezres címletekben adtak utazási csekkeket .... csekély 6 millió 600 ezer dínár értékben (akkor voltam életemben először milliomos :D) Ne kérdezzétek, hány darabot adtak. Még a rokon kislány is besegített aláírni azokat kétszer, így is csak 6 óra alatt sikerült "letudnunk" az egészet. A határon nem akarták hinni, hová megyünk, erre a vámos orra alá dugtam a C4-es borítékot, színig pakolva... Yugoban, a határ után az első pénzváltóban beváltottam azokat. Kaptam 3 db húszezrest az egészért. Új dinárban.
Istria, Novigrád. Ahol egy éve csak tengerparti homok volt, a köv. évben pazar, háromemeletes szálloda állt.
Jó visszaemlékezni a rég letünt időkre, még anno, mikor a határon még a wc papírt is átlapozta a vámos, nincs-e benne rejtett valuta. A háborút követően, mikor szabadon lehetett már menni, kedvenc menetközbeni szórakozásom volt a falfirkák olvasása. Az eszéki kikötői parancsnokság falán nagy öles betükkel a következő felirat ordított" Od Pireneja do Himalaja, zemlja Croatia"/ A Pireneusoktól a Himalájáig, Horvátország. Vagy a másik ötletes falfirka már a bosnyákoknál Olovo közelében "Nismo krali, nismo srali, ali smo ratovali"/ Nem loptunk, nem szartunk, de legalább háborúztunk/ Aztán ugorva az időben napjainkba, a modern időknek megfelelő szellemiségü falfirka Neum előtt egy kanyarban" Smrt na pedere"/ Halál a buzikra/ Hiába, a régi szép idők...
Az első út (1987) és az idei biztos megvan nekem:-)) Az elsőn lementünk az albán határig, olyan sátorunk volt, ami a megkapott viharban, esőben -megszámoltam-, 17 helyen engedte át a vizet. A wc pottyantós, ott lenn délen, és évnyitáskor, meg záráskor slagolták le. A tenger mégiscsak pazar vol akkor is:-) Végigjöttünk a parton, 2 hét, Dácia autó, Rijeka végcél. A kisfiam minden reggel tejbegrízt kért, és imádta a konzerv lencsefőzeléket. kicsi ecet azért kellett bele... A "hírek" szerint két alomból, de mindhárom gyerekem a tengernek partján fogant. Ha legenda, hát jó legenda. Amennyire lehet, viszem őket oda, bár a nagyok már kinőttek minket, a saját életüket élik. Azért remélem a (leendő) kölkeiket elviszik.
Az idei meg... megint sátor, a legkisebb + az unokatesója is, a Peljesacon, meg Korculán, ezt nem lehet megúnni :-))
Az én első utam már szinte történelem 1986-ból! :-) Túrista útlevéllel, kiprorciózott ellátmány pénzzel, a fiatalok már el se hinnék, hogy ilyen is volt. 1 Ft-ért kereken 5 jóféle dínárt adtak akkor. Egyedül egy új 250-es Jawa motorral (leárazva volt 13.300 Ft), hátul csehszlovák kis sátor, Taurus gumimatrac, némi itthoni élelem, plusz egy flakon Arol 2T olaj. Igazi retró feeling! Az út úgy kezdődött, hogy már a határtól 5 km-re megállítottak a határőrők, jogosan haladok e ilyen nem logikus útirányba! :-) Valamekkora szakaszon volt már pálya, azon haladtam Rijekát támadva. Opatikától Crikvenicáig kalandoztam, némi Krk szigettel. A zsúfoltságnak nyoma nem volt, pedig ez aug. elején, közepén volt, az utcákon millió régi Zastava és nem kevés ,,nyugati" autó keveréke, persze még csak Renault 4-es és társai, de nálunk akkor még 6 évet vártak az emberek egy Zsigulira. Egyszerű, vadregényes kemping Rijeka alatt, amilyet én szeretek, szerintem a parcella még fogalom szintjén sem volt ismert. No és az időjárás! Soha, egyetlen alakalommal nem volt olyan jó idő, mint akkor, 10 nap alatt szó szerint még egy felhőt sem láttam! Nagyon régen volt, mégis élénken emlékszem rá, talán mert az első volt...talán mert tényleg jó volt...
nekem az maradt meg hogy autózunk keresztül falvakon amik kiürülve, az épületek ugye szétlőve, festett feliratok a maradt házakon, és ne kellett sokat felfelé menni a tengerpartról.
Plitvicét irányoztuk meg Sibenik felől harmadrangú úton és ott volt sok iylen.
meg elhagyott autóroncsok, volt egy harckocsi is...
még Karlovac is tele ilyen szétlőtt házakkal.
A szabadtéri múzeum most is érdekes látnivaló.
megdöbbentő volt az biztos..
aztán sok évig még talán a 2000-es évek elején is primosten alatt az elhagyott hotel mellett fürödtünk és évről évre vártuk mikor lesz belőle valami.
abban is a szobákban a berendezés, csöpögő csapok, enyészetnek indult folyosók, szőnyegek. első szintet sokan be is vették maguknak, láttunk embereket meg száradó ruhákat az erkélyen :-)
A háború alatt az Isztrián voltunk többször. A belgrádi nagykövettel beszéltem és azt javasolta, oda lehet, érdemes, délre felejtsük el, jobb a békesség. Persze nem is akartunk harci övezetelbe menni v. azokon áthajtani. De hogy mégis a tengerre... Isztria nincs messze.
A döbbenet az volt, hogy mindenfelé gyakorlatilag a menekült lakosság tartózkodott a szállodákban. Az első látvány a rengeteg fekete száradó ruha... utána a gazdáik, közép és idősebb korú nők, meg rengeteg gyerek. Férfi kevés, inkább csak a helyiek.
Pulában délben, az út közepén szembe jött egy horvát harcos, tengeri kalóz ruhában (?), handzsárral a derekán és körülötte a serege, vagy 50-en. Hatalmas ember volt, talán emberhúst szokott reggelizni. A nép rebbent széjjel és osont, ahogy tudott, tovább. Elképesztő, a fotoaparátot inkább eldugtam a hátam mögé, mint hogy meglássák...
Alig működö kempingek, de jó sok német lakókocsi... gyenge szolgáltatások és kevés áru. Baromi olcsóság. (Később tették rá a háborús, azt hiszem 30%-ot az árakra.)
A tenger viszont mint mindig, ezzel együtt nagyon jó volt. Bebarangoltuk a félszigetet, kevés ember, békés természet. Ezeket az éveket követően épültek ki itt a medencés, felszerelt kb. olasz és spanyol mintára készült extrás nagy kempingek.
96-ban Boszniának mentünk. Slavonski Brod környékén szétlött, és 1 m alacsonyra kártyavárként összedölt 1-2 emeletes házak....
Visszafelé bosnyákban egy falu fő utcájára kanyarodva az 1800-as évekbe kerültünk: cipő disznóért (persze más arányban), búza, köles, lószerszám .... kinek mije volt, azt cserélte másra.
Az utca végén meg tank és katonák: az ágyúcső ránk (az utcára, tömegre, árusokra) irányítva...
Gracac és Zadar között volt egy nagy falu: Jasenice. Tán nyolc km hosszú. A falu kezdetét jelző tábla, majd hosszan semmi. Egy virágban pompázó leander bokor, egy házikó, és egy feketébe öltözött nénike. Majd megint hosszan semmi ... és a falu végét jelző tábla. Ennyi maradt belőle. A nyolcezer emberböl...
A háború után olyan utakon mentünk, ahol az aknaveszély folyamatosan ki volt táblázva, pisilni is kizárólag településen, a hely ivóban/"kévézóban" mertünk. Kiégett, lerombolt, telitalálatú és szándékosan felgyújtott házak. Később ugyanez, de néhol valakik visszaköltöztek és a házon óriási, hatalmas horvát lobogók jelezték: ez itt a mienk, visszatértünk, élünk. Egyszer a Citroen BX-ből elindult a szervó folyadék Slunjnál, csak cseppek, de meg kellett nézni, annál is inkább, hogy esteledett. A városkában bekísértem a családot egy étterembe, hogy ott várjanak meg és egyenek, igyanak, meg egyebeket, és hirtelen egy garnizonba értünk...teli katonákkal, fegyverekkel, marcona faszikkal, csak meredtek ránk, ezek meg honnan kerültek ide???? Rettenet volt, mit mondjak, menekültünk. (Szerencsére a visszafolyó cső vége engedett, egy éles kés elég volt + némi utántöltés...)
Mivel Pisakról sikerült lebeszélnetek, keresnék Omis és környékén nem baj ha szomszédos telepűlés valami kipróbált jó apartmant 4 fő részére .Akinek van ötlete az ne tartsa magában!!!
Még Yugo volt, amikor elkezdtünk Istriára járni. Egyszer Rijeka felöl akartunk átjutni a túloldalra, térképpel a kézben (na erre mondták akkoriban, hogy ne tedd - 3. osztályú utakon). Egy falu sem volt ott a valóságban, mint a térképen. Este fél 10 felé egy köbányában sötétedett ránk. A család az autóban aludt, én meg mellette a földön. Reggel folytattuk - 10 percre voltunk a céltól.
Másszor Maribortól jövet Celjénél nézhettem el valamit. Keskeny - aszfaltozott ! - mezei úton céloztam meg a hegytetőt a csillagokkal. Félúton az ezer méteres tető felé megkérdeztem egy hazait - jól megyünk Ljubljanába? Jól. Fent aztán cigaretta-szünet következett: lent a mélyben meg a nyílegyenes út: ugyanoda :D
... és emlékszem a Zágráb -Karlovac közötti kacskaringós, romanikus régi útra, mellette a csordogáló patakkal. Hol volt még akkoriban sztráda? Vajon mostanában az a régi út megvan-e még?
Remek! Én is ilyen szenvedélyes Horvátország imádó vagyok.:-)
Jó a szöveg, ez már irodalom! :-)
Az a helyzet, hogy mivel igen régen kezdtem... sikerült annyit kanyarogni a régi, szerpentines hegyi utakon, elterelődni baleset miatt (kb. sehova, csak a halálfélelem maradt) és menni ködben, esőben, aztán órákat kamionok mögött (jó, nem mindig ugyanaz után!) szóval jó és szép, de vannak sztrádás megközelítések, a vadregényes út fáradalmai néha nem kellenek már. De mondom, képes vagyok feketekagylóért kiugrani Orebicből Stonra, mert pazar és friss, meg Korculára a nap zamata borért kicsikét kompozni.
Anno a szerpentinek végtelen sora és "már csak" 2 cm-re volt a térképen a tenger, a valóságban még előttünk állt három hágó megmászása, mire megpillanthattuk :). Az élmény fantasztikus volt, úgy éreztük "megérdemeltük" a látványt :)
Mára csak lóerő és pénz kérdése, hogy 4 vagy 6 óra alatt érünk-e oda, miközben nagyon fontos dolgokat hagyunk észrevehetetlenül el a pálya mellett...
